Az Árpád-vonal működésének elméleti alapjai
Az Árpád-vonal működésének elméleti alapjai
A korabeli szakírók 1940–41 folyamán aprólékosan kidolgozták az országerődítés minden részletét és a rendelkezésre álló szakfolyóiratokban, elsősorban a Magyar Katonai Szemlében, a szakmai közvélemény elé tárták. Mindenekelőtt két fontos körülményre hívták fel az olvasók figyelmét. Az egyik az államerődítés létjogosultságának kérdése. Sokan meggyőződésből, még többen felületes megítélés alapján, az 1939–40-ben lezajlott háborúk tapasztalatainak értékelésekor arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az országerődítés védelmi képessége nem áll arányban a ráfordított tetemes költségekkel. A sok példa mellett azonban, melyek ezt az álláspontot támogatták, megemlítettek néhány olyan esetet is, melyek az országerődítés mellett szóltak. Így például a francia alpesi határerődítéseket 1940 nyarán az olaszoknak nem sikerült áttörniük, és a támadók rendkívüli túlereje ellenére az egész határszakasz csaknem sértetlenül a védők birtokában maradt a fegyverszünetig.
77A görög Metaxas-vonal albániai szakaszának sorsa közismert, a német rohamosztagok könnyedén elsöpörték. Kevesebben tudták viszont, hogy a Szalonikitól északkeletre, a bolgár határ mentén fekvő völgyzárakon a német erőknek kétnapos harc után sem sikerült átjutniuk, ezért leállították támadásukat és Jugoszlávián keresztül nyomulva, északnyugat felől karolták át a védelmet. A perekopi földszorosban a szovjet állandó erődítések hetekig tartották fel a támadó német erőket, amelyeknek csak igen hosszan tartó, súlyos harcok után sikerült áttörniük.
A másik fontos körülmény, amire a figyelmet felhívták az volt, hogy sohasem az ország adott teherbíró képességéből kell kiindulni a tervek kidolgozásakor, mert az csak a pénz eredmény nélküli elszórásához vezet. Az erődítést úgy kell megtervezni, hogy megvalósítására az ország anyagi teherbíró képességének jelentős fokozása után kerüljön sor.
Az állandó erődítésekkel kapcsolatban három alapvető kérdés körül folyt a vita:
1. Mi legyen az állandó erődítések feladata?
2. Hol épüljenek állandó erődítések, és milyen anyagi áldozatokkal?
3. Milyen harcászati elgondolás vezesse a műszaki kivitelezést?
E kérdésekben, amint azt a vita végén Varró László vezérkari százados, az Erődítési Parancsnokság hadműveleti osztályának munkatársa a Magyar Katonai Szemlében összefoglalta,44 a következő álláspont vált elfogadottá:
44 Varró László: Országerődítés. MKSz 1940. 1. szám, 67–72. o.
„Az országerődítés feladatai kétirányúak. Egyrészt biztosítani kell az államterület jelentős részét az ellenség lerohanása ellen, lehetővé kell tenni mindama erők mozgósítását és felvonulását, melyek a politikai feszültség tartama alatt az államvezetés hibái, vagy a lehetőségek hiánya miatt még nem helyezkedtek feladatuk megoldására készenlétbe. Ez a feladat megkívánja a határvédelem olyan fokú megtámasztását, hogy a határon már felvonult erők, főleg ellenséges páncélos kötelékeknek erős támadásait is hosszabb időre fel tudják tartóztatni. A másik feladat az országvédelem. Ahol túlerejű ellenséges 78támadással számolunk, amely ellen vagy általában az erőviszonyok, vagy a hadműveleti terv elgondolásai miatt megfelelő erőt szembeállítani nem tudunk, már békében kiépített erődrendszerekkel fokozzuk számbelileg alárendelt erőink elhárító képességét.
Természetesen a fenti két feladatot, nehéz mindenben egymástól elválasztani és rendszerint nem is célszerű. Különösen nem egy középállamnál, melynek egyrészt nincsen akkora területe, hogy a határvonal mögött nagy távolságra szervezze meg tartós védelmét, és így jelentős területeket feladjon, másrészt anyagi ereje sem elegendő, hogy mindkét feladatra külön-külön építsen elhárítóképes erődrendszert.
A másik kérdést, hogy hol és milyen erős rendszereket építsünk, a bevezetésben futólag már érintettem. Itt három tényező esik jóformán azonos súllyal latba: a katonapolitikai helyzet, a földrajz és az állam anyagi teherbírása.
A katonapolitikai helyzet állandó tényezői megmutatják, melyek azok a határszakaszok, melyekre a szomszéd állam adottságaiból folyó politikai irányvonalai miatt ellenségként nehezedik. Aránytalanul kisebb ellenséggel szemben, nem érdemes erődíteni (oroszok a finnek ellen), viszont ez szükséges baráti állammal határos területen is, ha a várható ellenség azon könnyen keresztültörhet (franciák a belga határon).
A földrajzi lehetőségek szabják meg, hol lehet erődítéseket építeni és hol nem. Kétségtelen, hogy bármilyen jellegű területen emelt erődítés fokozza a védelem erejét, de a nyereség csak akkor áll arányban a nagy anyagi áldozatokkal, ha ezáltal az elhárító képességet jelentősen növeltük. Mert a védőnek minden védőkörletet erőssé kell tenni – különösen áll ez a békében épülő, állandó erődítésekre, ahol még a felderítés sem adhat támpontot, mert az ellenség haditervei fejlődnek –, míg a támadónak csak egy, tetszés szerint választott helyen kell azt áttörnie. Ha egy országot bármilyen anyagi áldozatok árán körös-körül akarok erődíteni (mint Csehszlovákia esetében láttuk) és erre a terep csak helyenként alkalmas, sehol sem lesz az kellően ellenállóképes, sőt nem is lesz elég csapat az erődítések megszállására, miközben pedig a honvédelemre szánt összegek zömét elvontam a mozgó hadseregtől és annak ütőképességét tartottam alacsony színvonalon.”
79Kevés olyan ország van Európában, amelyet viszonylag könnyű megerődíteni. Ilyen például Spanyolország, ahol elegendő kiadósan megerődíteni a Pireneusok három legfontosabb átjáróját és a két tengerparti területsávot ahhoz, hogy az ország az európai szárazföld felől indított támadások ellen megbízhatóan védve legyen. Ott egyrészt csak öt, aránylag keskeny szakaszon kell erődíteni, vagyis a rendszer viszonylag kis költséggel igen megbízhatóvá tehető, másrészt a sajátos terepviszonyok sem teszik lehetővé, hogy a támadó az áttörésre választott helyen döntő túlerővel léphessen fel. Tehát amíg jól járható területeken a szükségképpen gyengébb erődítésekre az ellenség tetszés szerinti erőkkel támadhat, addig a magashegységekben és magas középhegységekben épült, és adottságaik miatt védelemre alkalmasabb erődrendszerek ellen a támadó csak annyi és olyan erőt vethet be, aminek felvonultatását és a támadás alatti mozgatását a terep megengedi. Ilyenek Magyarország keleti határai is, tehát ebből kell kiindulni, amikor a kérdés az erődítés jellege.
Milyen legyen tehát a magyar erődítési rendszer? Ismét Varró századost idézzük, hiszen elgondolása pontosan egyezik azzal az erődrendszerrel, aminek kivitelezését a Keleti-Kárpátokban megkezdték, és amit folyamatosan a folyó háború tapasztalataihoz igazítottak, hogy a lehető legjobb rendszer védje Magyarország ottani határait.
„… csak a szoros jellegű területeket zárjuk állandó erődítésekkel, tehát a harcászati és műszaki követelményeket ehhez a kiindulási alaphoz kell mérnünk. Az elhárítás felépítéséhez el kell képzelnünk egy völgyzáró erődítés megtámadását. Az ellenség páncélos felderítő részei haladnak az élen. Ezeket le kell küzdeni, vagy legalábbis veszteségeket okozva, visszafordulásra kell kényszeríteni. Kellenek tehát útzárak és harckocsiakadályok, valamint ezek pásztázásaira páncéltörő és élőcélok ellen hatásos fegyverek.
A felderítés nyújtotta hézagos adatok alapján elképzelhető, hogy az ellenség meg fogja kísérelni a völgyzárnak erős páncélos kötelékek által való lerohanását. Jelentős mélységet kell tehát adni a páncélelhárításnak, a gyalogsági fegyverek tűzrendszerét pedig az ellenség felőli oldalon szélességben is kifejlesztve 80hézagmentessé kell tenni, akadályokkal pedig rohammentessé, hogy a páncélozott gépkocsikból kiszálló műszaki és gyalogos rohamjárőrök támadásait visszaverhessék. A támadó páncélosok első lépcsőjében most már nehéz és legnehezebb harckocsik is lesznek, ezek ellen a 35–40 mm-es páncéltörő ágyú csak kis távolságról és oldalazva ér el hatást. Egyes 8–10,5 cm-es űrméretű lapos röppályájú lövegeket is be kell tehát osztani a páncélelhárító rendszerbe.
A páncélos egységek támadásának kivédése nem okoz különösebb nehézséget, és nem kívánja meg nagyszabású elhárító berendezések létesítését. A szoros jellegű területen ugyanis a harckocsik csak mélységben tagozva és igen kis szélességi kiterjedésben támadhatnak, így a páncéltörő fegyverek egymás után küzdhetik le azokat. A kiszállt rohamjárőrök pedig a környező nehéz terep következtében aligha tudnak a megközelítési útvonaltól nagyobb távolságra felfejlődni.
A záró erődítéssel szemben a legnagyobb követelményeket az összes felhasználható harci eszközök bevetésével végrehajtott módszeres támadás támasztja. A repülők bombáinak hatása alól a védőket az elemek erős méretezésével, szétszórásával, tökéletes rejtésével kell kivonni. A tüzérségi tűz ellen szintén ezek a rendszabályok védenek.
Könnyű és páncéltörő lövegek közvetlen irányzással leadott tüzének nem adunk támadási felületet: nem alkalmazunk lőrésállást, csak abban az esetben, ha tisztán oldalozó hatásra telepíthetjük, és az ellenség a lőrésbe belövő fegyvert az erődrendszer nagy részének elfoglalása nélkül, állásba hozni nem tud.
A gyalogos és műszaki rohamegységek ellen egyrészt azzal védekezünk, hogy megadjuk az erődcsapatnak a közelharc lehetőségét nyílt tüzelőállások berendezésével, másrészt fokozzuk a védelem elhárító erejét a műszaki zárak és akadályok kiadós alkalmazásával. Fel kell szerelni az erődcsapatot géppisztollyal, lángszóróval, és bőséges kézigránát javadalmazással kell ellátni, hogy a támadónak egyenlő ellenfele lehessen.
A módszeres támadásnál számolnunk kell azzal, hogy az ellenség az egyes völgyzáró erődök között harcoló mozgó erőket leküzdve, kisebb egységekkel, melyek hegyitüzérséggel is rendelkeznek, azokat oldalból és hátból támadva igyekezik leküzdeni. 81Lehetséges az is, hogy ejtőernyős csapatokat dob ki a völgyzár mögött, vagy annak területén. Úgy kell tehát a völgyzáró erődcsoportokat kialakítani, hogy képesek legyenek az oldalból és hátból jövő támadások kivédésére is, más szóval: legyenek körvédőképesek.
Az elhárítás súlyát természetesen az ellenség felőli arcvonalra helyezzük, szárnyunkat mozgó erőkkel és kiterjedt akadályokkal biztosítjuk. Azonban tűzfegyvereink zömét úgy kell telepíteni, hogy azok az erődrendszer oldalába és hátába is tudjanak hatni. Egyes fegyvereket pedig kizáróan a fenti feladatra állítunk be. Az akadályrendszereket minden irányban egyforma erősen kell kiépíteni. …”
Egy ilyen rendszer kiépítése meglehetősen drága. A ráfordítások tekintetében az egyes létesítmények között is nagy eltérések várhatók, mert az építési költség elsősorban a szállítási viszonyok függvénye. A részletesen vázolt két völgyzáró erődcsoport építési költségeit átlagosan 2,5, illetve 10 millió pengőre taksálták. Láthatjuk, hogy az államerődítés roppant összegekbe kerül. Nehezen is képzelhető, hogy egy kis állam ilyen feladatot egy-két év leforgása alatt meg tudjon valósítani. Tízéves kivitelezési időszakban gondolkodtak tehát, közben pedig, a szerzett tapasztalatok és a technika vívmányainak felhasználásával, a már megépített részek folyamatos modernizálását is tervezték. Egyetértettek abban, hogy az országerődítési rendszer sohasem lesz kész, mindig jelennek meg új fegyverek és új harceljárások, amelyek felhasználására, illetve amelyek elhárítására a már megépült rendszert folyamatosan módosítani, fejleszteni szükséges.
