IX. Hadművészeti tapasztalatok
269IX. Hadművészeti tapasztalatok
Magyarország védelmét a Szovjetunió felől a Keleti-Kárpátokban 1941-től kiépített Árpád-vonal volt hivatott biztosítani, amelyet a későbbiekben még két állással bővítettek ki. Ezt a védőövet a háború addigi tapasztalatai alapján magyar szakemberek tervezték. Az Árpád-vonal sajátos építmény volt, amelynél a manőverezési lehetőségeket, és nem a zárt, merev rendszert helyezték előtérbe. Beigazolódott ugyanis, hogy a két világháború között, drága pénzen épített erődök nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A legtöbbjüket megkerülték, vagy a gyalogság viszonylag könnyen rést ütött rajtuk. Legnagyobb hátrányuk az volt, hogy az egyes erődök védői elszigetelten, zárt helyen küzdöttek. Ez a tény, és a tudat, hogy csak önmagukra számíthatnak, sokszor pánikot okozott a védők körében, illetve csökkentette cselekvőképességüket.
Az Árpád-vonalban csak a szoros jellegű területeket zárták le állandó erődítésekkel. A harcászati és műszaki követelményeket a modern páncélos-gépesített háború elméletéhez és gyakorlatához igazították, mely szerint az ellenség páncélos felderítő részei haladtak az élen. Azokat kell először leküzdeni, vagy legalábbis veszteségeket okozva, visszafordulásra kényszeríteni. Útzárak és harckocsiakadályok egész rendszerét építették tehát ki, azok pásztázására páncéltörő, az élőerők ellen pedig sorozatlövő fegyvereket állítottak be. A harcok során igazolódott az elmélet helyessége. A hézagos felderítés nyújtotta adatok alapján az ellenség több helyen megkísérelte a völgyzárak erős páncélos kötelékekkel való lerohanását, ezért a védők jelentős mélységet adtak a páncélelhárításnak, a gyalogsági fegyverek tűzrendszerét pedig az ellenség felőli oldalon szélességben is igyekeztek hézagmentessé tenni. A műszaki akadályok rendszerével a páncélozott járművekből kiszálló műszaki és gyalogos rohamjárőrök támadásainak visszaveréséhez nyújtottak segítséget.
270A páncélos kötelékek támadásának elhárítása nem okozott különösebb nehézséget, mert a szoros jellegű területen a harckocsik csak mélységben tagozva és igen kis szélességben támadhattak, így a páncéltörő fegyverek egymás után küzdhették le azokat, a kiszállt rohamjárőrök pedig a környező nehéz terepen nem tudtak a megközelítési útvonaltól nagyobb távolságra felfejlődni.
A záró erődítésekkel szemben a szovjetek az összes felhasználható harci eszköz bevetésével végrehajtott módszeres támadásokkal kísérleteztek. A repülőbombák hatása alól a vonal tervezői az erődelemek méretezésével, szétszórásával, tökéletes rejtésével vonták ki a védőket. A magas hegyek és az erős légvédelem miatt a repülőgépek csak nagy magasságból bombázhattak, ezért hatásuk a völgyzárakra igen jelentéktelen volt. A tüzérségi tűz ellen szintén a szétszórtan elhelyezett erős bunkerek és nyílt tüzelőállások védtek a legjobban. Könnyű és páncéltörő lövegek közvetlen irányzással leadott tüzének nem adtak támadási felületet, nem alkalmaztak lőréssel ellátott állásokat, csak abban az esetben, ha tisztán oldalozó hatást kívántak elérni, és az ellenség nem tudta azokat közvetlenül lőni.
A gyalogos és műszaki rohamalegységek ellen egyrészt azzal védekeztek, hogy a nyílt tüzelőállások berendezésével lehetőséget adtak az erődcsapatnak a közelharcra, másrészt a műszaki zárak és akadályok széles körű alkalmazásával fokozták a védelem elhárító erejét. Az erődcsapat jelentős számú géppuskával, golyószóróval, géppisztollyal, és bőséges kézigránát javadalmazással rendelkezett, így az ellenséges gyalogság támadását biztonságosan vissza tudta verni.
A szovjet gyalogság a sikertelen lerohanási kísérletek után módszeres támadásokkal igyekezett a völgyzárakat elfoglalni. Miután pedig ezek a próbálkozások is kudarccal végződtek, az egyes erődök megkerülésére törekedtek. A völgyzáró erődcsoportok azonban az oldalból és hátból intézett támadásokat is ki tudták védeni, más szóval: körvédőképesek voltak.
Az elhárítás súlyát az erődök természetesen az ellenség felőli arcvonalra helyezték, a szárnyakat mozgó erőkkel és 271kiterjedt akadályokkal biztosították. A tűzfegyverek zömét azonban úgy telepítették, hogy azok az erődrendszer oldalába és hátába is hatni tudtak. Az akadályrendszereket minden irányban egyforma erősen építették ki. A határvadász zászlóaljaknak az erődszázadok védőkörlete mögött kiépített támpontjai is biztonságot adtak a védőknek. Az erődszázadok hosszú időn át bekerítésben vívott harc esetén visszavonulhattak a zászlóaljtámpontok mögé, nem kellett az utolsó emberig küzdeniük, ha a muníciójuk fogytán volt.
A statikus védelem merev elveit a tábori védelem aktív elemeivel ötvöző magyar rendszer előnyeit és hatékonyságát a németek is elismerték. Nem véletlen, hogy a későbbiek során Magyarországon létesített védelmi vonalakat magyar szakemberek irányításával magyar műszaki alakulatok építették ki, szinte kivétel nélkül a természetes akadályok maximális kihasználásával. Fő szempontnak a fontos körzetek védhetőségét, a lehető legkisebb erő felhasználását, a mélységben végrehajtandó manőverek lehetőségeit, az ellenlökések végrehajtásához szükséges úthálózatot, illetve a terep járhatóságát tekintették. Az ellenlökéseken alapuló védelemhez nem volt szükség arra, hogy a térséget műszakilag mindenütt egyenlő mértékben rendezzék be. A nagy feltartóztató erővel rendelkező támpontokat – amelyeket rendszerint körkörös védelemre készítettek elő – csak a legfontosabb irányokban építették ki. Ezek biztosították az ellenlökések szárnyait, és a legfontosabb irányok szilárd védelmét.
A magyarországi védelmi hadműveletekben a német–magyar vezetés a fő erőkifejtés körzetét – mind szélességben, mind mélységben – igen gyakran változtatta. Amikor lehetséges volt, a támadás ütemét már a fő ellenállási vonal előtt igyekeztek lelassítani, és a támadók tűzrendszerének megbontására törekedtek. Az 1944–45-ben vívott védelmi hadműveletekben a fő erőkifejtést csak akkor helyezték a peremvonalra, ha a védelemnek nem volt mélysége (pl. közbeeső terepszakaszok, reteszállások), az adott terepszakaszt csak egy állással (2–3 árokkal) rendezhették be. Ellenkező esetben az erők és eszközök zömét a második 272állás vagy védőöv megtartására összpontosították. Az ellencsapásokat is ennek érdekében hajtották végre, általában azzal a céllal, hogy az ellenséget a támadás előtti helyzetébe vessék vissza. Az állásokat és a védőöveket minden esetben a gyalogság szállta meg, a páncélos erők a védelmi szakaszok szárnyain a gyalogság mögött csoportosultak ellenlökések végrehajtása céljából.
Gondosan elkülönítették egymástól a védő és támadó csoportosításokat és azok feladatait. Ez volt az alapja annak, hogy akár sikeres volt az ellenlökés, akár nem, a visszavonulás mindig szervezett maradt, az arcvonal nem bomlott meg. Ezen túl a támadó (ellenlökő) csoportosítás, külön erre a feladatra kijelölt erőkkel, önmagát is biztosította a szárnyak irányában. A védelemnek ezzel az aktív formájával a legtöbb esetben biztosítani lehetett az ellenségtől való rugalmas elszakadást, és a mélységben már előre kiépített újabb védelmi vonal időben történő és szervezett megszállását.
A magyarországi harcok kezdetén minderre kevés lehetőség volt: a román kiugrás miatt a déli szárnyon hatalmas rés keletkezett, amelynek lezárásához nem volt elegendő erő. A német–magyar csapatok átmenetileg fáziskésésbe kerültek. Mire az ellencsapáshoz szükséges erőket Debrecen térségébe összevonták, a 2. Ukrán Front már megindította támadását. Részben a debreceni csoportosításnak volt köszönhető, hogy a szovjeteknek nem sikerült az Észak-Erdélyben védekező csapatokat bekeríteniük, részben azonban azoknak az erőknek, amelyek a Kárpátokban kiépített védelmi állásokban a legvégsőkig kitartottak.
A szovjet csapatok a Kárpát-medencében alapvetően támadó hadműveleteket hajtottak végre. A 2. Ukrán Front számára igen kedvező lehetőségeket kínált Románia kiugrása és átállása. Csapatai a Déli-Kárpátokon gyakorlatilag ellenállás nélkül jutottak át, és a német–magyar arcvonalon keletkezett rés jó lehetőséget teremtett arra, hogy az egész magyarországi csoportosítást – beleértve az Észak-Erdélyben védekező erőket is – bekerítsék. A szovjet vezetés azonban rosszul mérte fel a hadműveleti helyzetet, és kedvezőtlen csoportosítást alakított ki. Olyan feladatokat határoztak 273meg a front csapatai számára, amelyeket lehetetlen volt végrehajtani. A főcsapás mellett még három kiegészítő csapást is terveztek! Ráadásul a főcsapás irányát nem a bal szárnyra, hanem az arcvonal centrumára helyezték, azzal a megfontolással, hogy onnan lehet legrövidebb úton elérni a végcélt. A főcsapást mérő 6. gárda-harckocsihadsereget a mély hadművelet elméletével ellentétben, és a korábbi gyakorlattól eltérően, nem a siker kifejlesztésére, hanem a német–magyar védelem áttörése érdekében vetették ütközetbe. Nem vették figyelembe, hogy a védelem azon a szakaszon a legerősebb, és a harckocsik többnyire elhúzódó, városok elleni harcokra kényszerülnek majd. Így fordulhatott elő, hogy a 6. gárda-harckocsihadseregtől balra támadó Plijev lovas-gépesített csoport át tudta törni az éppen szervezés alatt álló magyar 3. hadsereg hevenyészett védelmét, míg a harckocsihadsereg képtelen volt komolyabb sikert elérni. Ezért Malinovszkij marsallnak Debrecen térségéből kellett visszafordítania a Plijev-csoportot. Ez éppen annyi időveszteséget jelentett, amennyi elegendő volt arra, hogy a német–magyar csapatok kicsússzanak a bekerítésből. Mindehhez természetesen hozzájárult a gyatra szovjet felderítés is.
A szovjetek a mély hadművelet elméletén szinte semmit sem változtattak.118 A debreceni hadműveletben kísérletet tettek ugyan a front gyorscsoportjának első lépcsőben való alkalmazására, ám az csúfos kudarccal végződött. A továbbiakban maradt az a régi gyakorlat: a lövészek a gyalogságot közvetlenül támogató harckocsik támogatásával áttörtek, 274a sikerkifejlesztés pedig a hadseregek és frontok gyorscsoportjaira hárult. Jellemző volt, hogy mindig a végsőkig ragaszkodtak az eredeti tervekhez, bármibe került is. A gyorscsoportok ritkán manővereztek, a támadás irányát csak felsőbb utasításra változtathatták meg. A magyarországi harcokban is mindvégig tapasztalni lehetett, hogy hadműveleti szinten még elfogadható mértékben manővereztek a csapatok, de harcászati szinten már alig.
118 A mély hadművelet elmélete a Szovjetunióban az 1930-as években a seregtestek támadó tevékenységének formájaként kidolgozott elmélet. Lényege az ellenfél védelmének teljes mélységű, egyidejű lefogása, majd a kiválasztott irányban a védelem harcászati mélységének gyors áttörése, s az áttörés nagy mélységben történő kifejlesztése.
Az erőket négy lépcsőbe csoportosították: 1. rohamlépcső (harckocsikkal és tüzérséggel megerősített lövészhadtestek): feladata a harcászati mélység áttörése; 2. sikerkifejlesztő lépcső (gépesített, vagy lovas hadtestből álló mozgó csoport): az áttörés után vetették be; 3. légi lépcső (a légierő és a légideszant-csapatok): a védelem mélységének lefogására; 4. tartalék lépcső.
A mély hadművelet elméletének kidolgozásában Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij marsall (1893–1937) töltött be vezető szerepet.
A honvédségben és a szovjeteknél is megtalálhatóak voltak a tömeget jelentő, zömükben gyalogos tábori, illetve összfegyvernemi hadseregek, a páncélos, illetve a harckocsi magasabbegységek, valamint a gépesített és lovas egységek. Az eltérések a csapatok belső struktúrájában mutathatók ki. A szovjet fél harcászati szinten döntően a hármas tagozódást valósította meg, és tudatosan alacsony szinten hagyta a kisebb kötelékek ütőképességét. Így lövészhadosztályai és hadtestei állandóan megerősítésre szorultak. A hadseregek esetében már előfordult a négyes-ötös szervezet, de csak a gárda-seregtesteknél. Frontszinten azonban se szeri, se száma nem volt az alárendeléseknek; a 2. Ukrán Front kötelékében az alárendeltek száma időszakonként a húszat is meghaladta. E két szélsőség mögött a tapasztalat hiányából adódó bizalmatlanság és a harcászati szint lebecsülése húzódott meg.
A honvédségnél pontosan ennek az ellenkezője valósult meg, de nem ilyen nagy aránytalanságokkal. Hármas szervezettel igen ritkán találkozhattunk, azzal is csak hadműveleti szinten. Harcászati szinten a négyes-ötös, esetenként a hatos-hetes tagozódás volt az általános. Ez azt tükrözi, hogy a harcászatnak is fontos szerepet szántak, sőt arra alapozták az egész hadműveleti tevékenységet. A gyalogos hadosztályok harcrendje nem ezredek harcrendjéből, hanem harccsoportokból állt. Egy főirányban támadó, vagy védő harccsoport négy-öt zászlóaljból is állhatott, míg a kevésbé fontos irányokban csak egy-két zászlóalj tevékenykedett. A harccsoportokat mindig a kijelölt parancsnokról nevezték el. A harcászat fontosságát jelentette a hadosztályok vagy dandárok vezetésében rendszeresített gyalogsági parancsnoki beosztás is. Míg a hadosztály- vagy dandárparancsnok 275a dandár egészének harcára és a szomszédos kötelékekkel való együttműködésre, azaz a hadműveletre figyelt, a gyalogsági parancsnok az egyes harccsoportok harcának összehangolására koncentrálhatott.
Lényeges eltérések figyelhetők meg a fegyvernemek és szakcsapatok tekintetében is. A magyarok és németek a különböző fegyvernemek és szakcsapatok zömét a páncélos, illetve a tábori seregtestek kötelékébe sorolták be. A hadműveleti vezetés azok közül csak éppen annyit tartott meg saját kezében, amennyi a tartalékképzés szempontjából elengedhetetlenül szükséges volt. Így érték el, hogy csapataik minden feltétellel rendelkeztek az önálló harchoz. Bár a páncélos csapatok szervezésénél is ugyanezen elveket alkalmazták, a páncélos hadosztályok, hadseregek mindvégig hadászati, hadműveleti szerepet töltöttek be, és sohasem kerülhettek a tábori hadseregek alárendeltségébe.
A szovjeteknél a különböző fegyvernemek és szakcsapatok csak bizonyos szint fölött jelentek meg, vagyis ebben az esetben is a centrális vezetési elv logikája dominált. Hatalmas főparancsnoksági tartalékokat képeztek (műszaki hadseregek, áttörő tüzérhadtestek, légvédelmi hadtestek stb.), miközben a csapatoknál csak mutatóban volt belőlük. Hadműveleti szinten előszeretettel használták az „összfegyvernemi” jelzőt, noha a hadseregeknek egészen a háború végéig nem voltak például szervezetszerű felderítő erői, átkelési eszközei, sem megbízható légvédelme.
A fentiek már önmagukban is sokat sejtetnek, sok mindent elárulnak. A szovjet vezetés az egész háború alatt sokkal centralizáltabb volt, mint a német–magyar, annak ellenére, hogy a magyarországi harcok idejére Hitler már jócskán megnyirbálta alárendeltjei önállóságát. Ez utóbbi 276azonban zömmel az erők elégtelenségéből, a hadászati kezdeményezés elvesztéséből, és nem a korábbi vezetési stílus megváltoztatásából adódott. A legtöbb kezdeményezés és javaslat még mindig a harcolóktól indult ki, annak ellenére, hogy a birodalmi vezető nem sokat adott rájuk. A harcászati vezetés ugyanakkor alig szenvedett csorbát: szabadon dönthetett például a harcrendek kialakításáról, a betörési pontok helyéről, a csapásirányok megváltoztatásáról stb.
A szovjet vezetési stílus szinte semmit sem változott az évek folyamán. A magyarországi harcok idején is Moszkvából irányították a hadműveleteket,119 és mindent meghatároztak az alárendeltek számára. Ez a merev vezetési rendszer eredményezte azt, hogy a hadműveletek menetében igen ritkán lehetett változtatásokat tapasztalni. Ilyesmire csak azt követően kerülhetett sor, ha egy támadás kifulladt vagy ha központilag leállították.
Az együttműködési kérdések az eltérő szervezeti struktúrákból és vezetési szisztémákból adódóan eltérően jelentkeztek a szemben álló feleknél. A németeknek többnyire elegendő volt a szervezetszerű kötelékek közötti együttműködésre összpontosítaniuk, a légi támogatásra, a szárnyak fedezésére, a manőverek végrehajtására. A szovjet csapatoknál mindez sokkal bonyolultabb volt. Mivel az alárendelteket jelentős számú csapattal kellett megerősíteni, az együttműködés is jobban akadozott. Sokszor nem volt idő a megerősítők hadrendben történő elhelyezésére, felkészítésére, a hadműveleti feladatokba történő beillesztésére. Mindezek nyilván nem könnyítették meg a fogadó parancsnokok helyzetét. Voltak olyan esetek, amikor egy-egy hadtestet tíz kötelékkel erősítettek meg, melyek zöme csak közvetlenül a támadás előtt érkezett működési körzetébe.
A szovjet csapatoknál a parancsnokok legnagyobb gondját a térség ismeretlensége (a térképek hiánya) és a felderítési adatok szegényessége okozta. Gondoljunk bele, még a harckocsihadseregek sem rendelkeztek semmiféle 278szervezetszerű felderítő erővel. Minden adatot a front törzsétől kaptak, amelyek legtöbbször igen nagyvonalúak voltak, és mire lejutottak, már el is évültek. A harcfelderítők pedig, mint már említettük, csak a belátható terepet tudták feltérképezni, a mélységben elhelyezkedő erőkről semmit sem tudhattak.
A Borsai-hágó völgyzára a bástyaállásokkal
A szovjet csapatok esetenként a német–magyar csapatok veszteségeinek többszörösét szenvedték el. A veszteségek különösen élőerőben és harckocsik vonatkozásában voltak igen nagyok. Pedig technikai oldalról a németek nem voltak olyan minőségi fölényben, amely ezt indokolta volna, sőt a szovjet fegyverek minőségben semmivel sem maradtak el a németekéi mögött. Az okokat nyilván az eszközök alkalmazásában és a fegyvernemi arányok helytelen kialakításában, a vezetés gyengeségében kell keresni. A szovjet csapatok 1944-re minden tekintetben fölénybe kerültek. Hadiiparuk egyre jobban működött, miközben a német feltételek egyre szűkültek. Különösen a hajtóanyag és az emberi erőforrások terén szenvedtek hiányt. A „Dél” hadseregcsoport 1944-ben – a főirányból átdobott páncélos erőket nem számolva – tizedannyi feltöltést sem kapott, mint a 2. Ukrán Front.
279A hátsó védelmi vonal a szovjet támadás idején még nem volt kész.
Az egykori harckocsi-árkok helyei ma is láthatók.
