Az Ojtozi-szoros
217Az Ojtozi-szoros
Kovács Ferenc egykori hadnagy a 24/1. erődszázad parancsnokának helyettese volt. Ma az Egyesült Államokban, Clevelandben él. Visszaemlékezését levélben küldte el 2000 novemberében.
„1943 vége felé kerültem az erődszázadhoz, akkor a völgyzár építését már befejezték, sőt részben be is rendezték. Az úgynevezett nem betonállások, az anyagraktárak, istállók és a Székely Határőr Zászlóaljak állásai a szárnyakon akkor közeledtek a befejezéshez. Sok oláh munkaszolgálatost foglalkoztattak, ami szerintem nagy hiba volt, mert az egy megbízhatatlan társaság.
Ezek az állások soha nem lettek sem teljesen befejezve, sem teljesen megszállva. Ideiglenes harcokra a lövészárkok, golyószóró- és géppuskaállások stb. jók voltak, csak rossz idő vagy téli időjárás alkalmával már gond lett volna, arra nem voltak előkészítve. Később az orosz akár biciklivel is közlekedhetett volna az erődszázad irányába. Jött később, ha nem is biciklivel. Ezek a derék székely határőrök nagyon szépen ellenálltak, amíg bírtak. Jól hallatszott puskáik, géppuskáik, golyószóróik össztüze, különösen hajnaltájban. Az orosz ott éjszaka nem támadott.
A székely határőrök lőszer- és egyéb anyagutánpótlása nem volt valami jól megszervezve. Mikor fogytán volt a lőszerük, visszavonultak. Sokan közülük hazamentek a szomszédos falvakba, ahol laktak. A többiek puskával és kevés lőszerrel bevonultak az erődszázadhoz. Az erődépítészeti parancsnokság Gyergyószentmiklóson volt, a mi irányító parancsnokságunk Csíkszeredán.
Sebesülésem után a csíkszeredai kórházba kerültem, az első vizsgálatok után a portásszobában feküdtem, és akkor ott felkeresett vitéz Érchegyi alezredes úr (utász), aki felelős volt az erődök építéséért. Azt akarta megtudni, hogy milyen volt az erődök ellenálló képessége.103 Valakik azzal vádolták őket, 218hogy az erődelemek túl puhák voltak páncéllövedékek ellen. Közöltem vele, hogy az erődök nagyon kemények voltak, az ellenálló képességük 100%-os volt. Az én vezetési pontom lőréssel ellátott erődeleme is kapott két találatot orosz gyalogsági páncéltörő ágyúból, de rá sem hederített. Mindössze nagyot puffant, de mindössze ennyi volt, kárt nem tett benne.
103 A völgyzáron belül minden bunker, amely egy rajnak vagy félrajnak volt az óvóhelye, sorszámot kapott. Akkori szóhasználat szerint ez a bunker a hozzá tartozó tüzelőállásokkal egy erőd volt. A bejárat fölött festett fatáblán római számmal számozták. Ezért nevezik a visszaemlékezők a bunkert erődnek.
A 24/1. erődszázad által védett völgyzár állandó erődítései és főbb tűzfegyverei
219Engem, mint említettem, 1943 vége felé helyeztek Ojtozba a 24. hv. zászlóalj állományából az erődszázadhoz századparancsnok-helyettesnek. Az erődszázadnál ilyen beosztás is volt. Én lettem az erődszázad kiképző tisztje. A századparancsnok dolga volt az erődszázad[dal], illetve az erődrendszerrel járó nagyon sok tennivaló, feltöltés, lőszer, élelem, utánpótlás megszervezése stb.
Mozgósításkor átvettem az első, az úgynevezett gépszakasz parancsnokságát. Molnár hadapród őrmester, elektromérnök vezette, illetve irányította a szakszerű elektromos szolgáltatást. Az elektromos zár használata sohasem lett elrendelve, biztonsági szempontok miatt. (Saját erők mozgatása.) Ezenkívül hozzám tartozott még a páncéltörő ágyús és a nehézfegyver szakasz is, kb. 100 emberért voltam felelős. A szakaszom körlete magába foglalta majdnem a fél völgyzárat.
A századparancsnok Megyeri (Milkovits, tót származású) Sándor főhadnagy volt. Csendes, igen jó irodai ember volt, nem volt túl harcos természet. Úgy tudom, hogy valahol leventeparancsnok volt a 30-as években. A harmincas éveiben járhatott. Vác János zászlós volt a második szakaszparancsnok, aki budapesti fiú volt. Jó katona, okos, bátor, öntevékeny. Ojtozban és az ojtozi harcok után is megállta a helyét. A 3. szakasz parancsnoka Virágh zászlós, derék ember volt. Az ojtozi harcokat követően a Háromszékbe került, és az ott folyt harcokban halt hősi halált. Megyeri főhadnagy századparancsnok is ott sebesült meg. Haslövéssel Bécsbe került a kórházba. Ezt csak hallomásból tudom. A 4. szakaszparancsnok, Polgár zászlós, szintén az ojtozi harcok utáni harcokban halt hősi halált. Jó katona volt.
Kovács zászlós volt az aknavető szakasz parancsnoka. Nem sokat használtuk az erődszázadon belül. Idősebb ember volt, 40–45 éves lehetett. A tartalékszakasz parancsnoka Soós zászlós volt, szintén idősebb ember, de keménykötésű, bátor katona.
Én voltam felelős a század kiképzéséért. Lövészetek, kézigránát használata erdőben, erődharc, közelharc, árokharc, erdei harc stb. A legénység összetétele igen vegyes volt. Zömmel erdélyiek, de volt közöttük budapesti, dunántúli, de felvidéki fiú is. A század kürtöse volt egyedül román. Elég buta, de jó katona volt, igen szaporán lőtte az övéit, még meg is dicsértem érte.
2201943 késő nyáron, illetve ősszel és 1944 tavaszán volt néhány szakasz nagyságú felderítésünk, egyiknek én voltam a parancsnoka. A németeknek nem tetszett, védték román szövetségesüket és próbáltak kellemetlenkedni. A Sósmező irányába, a szárnyakra vezetett felderítések alkalmával majdnem mindig találtunk román partizánféléket, akiket Bereckre kísértünk.
A hadtápbiztosítás véleményem szerint gyenge volt. Élelmet, lőszert, kötszert, gyógyszert Kézdivásárhelyről, illetve Bereckről kellett volna kapnunk. A század készletei mindössze napokra voltak elegendők. A vizet az Ojtoz patak szolgáltatta, de a harcok negyedik napján szürke iszapos lett és büdös.
Az Ojtozi-szorost pár napi sikertelen támadás után az oroszok gyújtógránátokkal felgyújtották. Igen erős tüzérségi tüzet is kaptunk, sok volt a becsapódás, de egyáltalán nem volt veszélyes, a bunkerek jól tartották magukat. A gyújtógránátok hatására a fenyők égtek ugyan, de a lombos fák nem gyulladtak meg. Az avar sem gyulladt be, mert nedves volt. A fű pedig ekkor még igen dús és zöld volt, az sem égett. Nem sok eredménye volt a gyújtógránátoknak, mindössze kellemetlen füst borította a völgyet.
Az első támadás augusztus 24-én, a román átállást követő napon történt. Egy kisebb román csapat, 30–40 fő lehetett, pokrócokba bújva, géppisztollyal a nyakában, felderítés nélkül jött fel az első erődelemekig. Rövid harc után megadták magukat. Az első hadifoglyainkat Bereckre kísértük a határvadászzászlóaljhoz.
Néhány órával később nagyobb román alegység tűnt fel egy román alezredes parancsnoksága alatt. Azt hiszem, nem tudta, hogy egy völgyzár közepén lovagol. Nem sokkal később az alezredes „bevonulását” egy román motoros csoport követte. Német kétlaki gépkocsikon, villámgéppuskákkal felszerelve. Rövid csetepaté után ők is megadták magukat, és követték társaikat Bereckre. Ez volt az utolsó román próbálkozás.
Az oroszok a román átállást követő második, illetve harmadik napon igen nagy erőkkel kezdték meg a támadást délről, Sósmező felől. A sósmezői tiszti őrs104 parancsnoka, Cseh 221György főhadnagy (igen jó barátom volt), a 30–40 fős őrssel hősiesen ellenállt és egy kivételével hősi halált haltak. Egyedül Sós szakaszvezetőnek sikerült az erődszázadig visszajutnia. Ez a tiszti őrs volt az erődszázad előőrse.
104 A határvadász zászlóaljak állományába határvadász portyázó századok is tartoztak, melyek békeidőben a határőrizetet látták el. A portyázó század állományába őrsök, tiszti őrsök és kisőrsök tartoztak, annak megfelelően, hogy milyen nagyságú és fontosságú határszakaszt őriztek. Az ellenség támadása esetén a portyázó századokat általában elővédként alkalmazták.
Az erődszázad előterében Sósmező és Ojtoz között volt még két előőrsünk, golyószórós és géppuskás csoport, akik már az én szakaszomhoz tartoztak. Ezek harcolva, egymást fedezve – ahogy gyakoroltuk – bevonultak az erődbe. Igen nagy veszteséget szenvedtek, közel a fele odaveszett a két előőrsnek.
Az oroszok az Ojtoz-patak keleti oldalán észak felé támadtak. Az erdőben, a hegy lábánál nyomultak előre, sok géppisztolyt és aknavetőt használtak. Az erőd tüzére aknavető tűzzel válaszoltak. Igen pontosan lőttek, de az erődben nem tudtak kárt tenni. Az első sebesültünk – az erődszázad körletén belül – Illés őrvezető, nehézpuskás rajparancsnok volt. Toroklövést kapott távcsöves puskából.
Az erődszázad védelmi rendszere bevált. A század vesztesége az erődön belüli harcokban minimális volt. Nagyon sok kézigránátot (Vécsey-féle) használtunk. Az erődharcnak talán leghatásosabb fegyvere volt. Volt belőle, szerencsére, elég.
Sok egyéni hőstett született. Császár István tizedes, géppuskás erődelem-parancsnok, géppuskával, kézigránáttal és gyalogsági ásóval tisztázta a helyzetet és verte vissza az orosz túlerejű rohamot négy alkalommal. Bartha tizedes golyószóró rajparancsnok közelharcban verte vissza a támadást több esetben. Az én géppuskás állásomat támadó orosz csoport is alaposan belekóstolt a kézigránát- és gyalogságiásó-harcba.
A 24/1. erődszázadot nem tudták bevenni, pedig támadta az orosz éjjel-nappal. Folyamatos aknavető és tüzérségi tűz alatt tartották a völgyzárat. Ez a tűz a szárnyakról jött, ahonnan a székely határőröket visszaszorították. A szárnyak védelme gyenge volt. Ez nem az ott védő határőrök hibája volt. Utánpótlás nélkül nem volt mit tenni. Nem volt elég ember és lőszer. Az erődszázadot így három oldalról bekerítették, csak északra, Bereck felé volt nyitva az út. Ekkor Berecken már harcok folytak.
A harcok negyedik napján kaptam a visszavonulási parancsot telefonon Megyeri főhadnagy úrtól, a századparancsnoktól. Észak felé, a Magyarós-tetőn át Bereck felé kellett visszavonulni. Éjszaka volt, 1–2 óra lehetett az idő. Sötét volt, csak 222az égő erdő világított. Oroszok csellengtek az úton és a házak udvarán, fosztogatták a laktanyát. Több oroszt láttam páncélos fejvédőben, de harckocsi nélkül.
Több esetben harcolva vágtuk át magunkat. A legtöbbször nem tudták, kik vagyunk. Nagyon kellett vigyázni a saját utóvédünkre, akik később indultak vissza. Az erődszázad keleti oldalán, a Tölgyes pataka völgyében, 1 kilométerre az országúttól sebesültem meg géppisztolysorozattól. Egy fáról lövöldöző orosz katonát a következő pillanatban (Király) géppisztolyommal lelőttem. Az orosz sorozatától még két emberem sebesült meg.
Lóháton, támogatva jutottunk el a Magyarós-tetőig, ahol a század már visszavonult részei gyülekeztek. Sok német tábori csendőr volt ott, nem tudom honnan kerültek oda, addig németet egyet sem láttam, kivéve a román átállást követő visszaözönlőket. Egy csapatcsendőr százados rám nézett és hidegen csak ennyit mondott: »Herr Leutnant Sie sind kaputt.« Nem sokkal ezután elájultam, és a kórháznak berendezett berecki templomban tértem magamhoz. Ezzel számomra az ojtozi harcok véget értek.
Sebesülésem utáni kórházak – segélyhely állomások: Bereck, elsősegélyhely: Orbán orvos zászlós; Torja, közkórház, akkor hadikórház: Szőke Kálmán orvos százados; Csíkszereda: hadikórház, két halott között ébredtem; Székelyudvarhely: X/1. tábori kórház, volt gimnáziumom, ahol érettségiztem, parancsnok: Paál Miklós orvos százados, sebész. Ott műtöttek meg. A csuklóm ezután már sohasem volt tökéletes. A tábori kórházzal utaztam Parajd, Szováta, Szeretfalván át Zalaegerszegre, a hadikórházba.
Szeretfalván találkoztam a 24. határvadász zászlóaljtól és a 9. hegyi dandártól emberekkel. Tőlük tudtam meg az erődszázad sorsát Ojtoz után. A részleteket később Andráshidán, Zalaegerszeg közelében jegyeztem le. Ott volt a 9. hgy. dd., a 67. hv. csoport, a 24. hv. zlj, a 24/1. er. szd. gyűjtőállomása. Ott szereztem tudomást a kemény, veszteségteljes harcokról. Az erődszázad és a 24. hv. zlj. a német 4. páncélos hadseregcsoporttal105 223közösen hajtott végre ellentámadást, az ojtozi völgyzár visszavételét tervezték. Az erődszázad ezekben a harcokban teljesen felmorzsolódott, sőt a 24. hv. zlj-tól is sokan hősi halált haltak itt. Igen nagy volt a tiszti veszteség. A németek és az oroszok vesztesége is igen nagy volt. Ott kapott haslövést Megyeri százados, az erődszázad parancsnoka is.
105 Azaz a német 4. hegyi hadosztállyal. Alakulatait egyenként vetették harcba, amint a vasútállomásokon kirakodtak.
Véleményem szerint a Kézdivásárhely, Nyujtód, Alsó- és Felsőcsernáton, Bereck térségében vívott harcokban az erődszázad azért szenvedett olyan nagy veszteséget, mert nem voltak felkészítve támadó harctevékenységre. Ennek ellenére nagyon jól harcoltak. A harci szellem, amit sikerül beléjük oltani, ott is meghozta a gyümölcsét. Az oroszoknak igen nagy volt a vesztesége, nem számoltak azzal, hogy itt ilyen komoly ellenállásba ütköznek. A 9. hgy. dd. Idecsnél dicséretet érdemlően harcolt. A 24. hv. zlj. ottani parancsnoka Schmindt Tibor százados volt, és Idecsfalvánál halt hősi halált.
Az ojtozi sebesülteket a berecki katolikus templomban berendezett segélyhelyre vitték, én is ott voltam. A halottakat az ojtozi templom kertjében és annak környékén temették el.”
Kovács hadnagy beszámolója jól érzékelteti, hogy a székelyföldi völgyzárak nem készültek el teljesen. A front közeledtével sok ideiglenes, hevenyészett elemet kellett alkalmazni, de a legnagyobb hiány mégis a védők létszámában és felszereltségében mutatkozott. A hadvezetés nem számolt azzal, hogy azon az arcvonalszakaszon a románokkal együtt a Vörös Hadsereg is támadni fog. Annak ellenére, hogy hiányoztak azok az erők, amelyek az ellentámadásokat folyamatosan végrehajthatták, és a szárnyakat biztosíthatták volna, a szoros védői teljesítették a rájuk bízott feladatot, mert csak parancsra vonultak vissza, amikor megkezdődött a Székelyföld kiürítése.
