Úz-völgyi kérdőjelek
Úz-völgyi kérdőjelek
Az Úz völgyébe 1944. augusztus 26-án törtek be a szovjet csapatok, a román átállást követően szinte rázúdultak a magyar határvédelemre. A védelmi rendszer első vonalában, 224mint elővéd, a 17–18 éves fiúkból álló 11. székely határőr zászlóalj kapta az első csapást. Nagyon sokan estek el közülük. A köves, sziklás talajban nemigen lehetett tömegsírt ásni. Sokukat ott kaparták el – egy ásónyom mélységre –, ahol megtalálták. Ha a völgyben sétálunk, még ma is láthatók az elszórt kis halmocskák. Sylvester Lajos sepsiszentgyörgyi író-újságíró „Úz-völgyi hegyomlás” című dokumentumfilmjében és azonos című könyvében megrázó erővel számolt be az ott történtekről. A könyvbe természetesen nem kerülhetett bele minden visszaemlékezés, minden riport. Sylvester Lajos az összegyűjtött kéziratokat, leveleket a rendelkezésemre bocsátotta, hogy válogassam ki a még értékes adatokat. Én a hadtörténész szemével olvastam át a dokumentumokat. Az írónak nem tiszte a sokoldalú forráskritika, de a hadtörténész nem feledkezhetik meg róla. Az Árpád-vonalnak nincs még egy olyan völgyzára, amelyről annyi visszaemlékezés gyűlt volna össze, mint az Úz-völgyi „Mátyás király” erődről. A sok visszaemlékezés sok helyen és sok tekintetben ellentmond egymásnak, az ellentmondásokat pedig fel kellett oldanom, már amennyire lehetséges volt. Látszólag nem bonyolult feladat, de csak látszólag, mert az emlékezésfolyam sok helyen szerteágazik. Igyekeztem tehát csak azokat az adatokat figyelembe venni, amelyek közlője az esemény időpontjában nagy valószínűséggel a helyszínen tartózkodott.
Csíkszentmárton volt rendőrparancsnoka, Kovács Sándor, ma leszázalékolt és nyugállományban van. Gyerekkora óta gyűjtötte az adatokat a második világháború környékbeli eseményeiről. Én nyugodt lelkiismerettel helytörténésznek nevezném. Évtizedes gyűjtésének anyagát 1994 őszén, az Úz völgyében, a helyszínen mondta hangszalagra Sylvester Lajosnak, akitől elbeszélése írásos változatát – Emlékezések az 1944. augusztus 25.–szeptember 11. közötti napokról – megkaptam.
„1944. augusztus 23. A román kiugrás napja. Ez döntő szerepet játszik a második világháború befejezésének felgyorsításában, a német–magyar szövetségesek vereségében, egyben a kárpáti front összeomlásában. Ekkor omlik össze a Jászváros–Galati–Namoloasa helységek között húzódó német frontszakasz, 225visszavonulásra kényszerülve. A nagyon erős és jól felszerelt német hadosztályok (két német hadsereg) egy részét Bukarest és a román kőolajmezők térségében bekerítették, a románok fegyverletételre kényszerítették. Ettől kezdve csak német katona-egységmaradékok harcoltak a Kárpátok vonulatáig, nem tudván, mennyire erős a Kárpátok védelmére felvonult magyar haderő.
1944. augusztus 25-én reggel a határőr laktanyából telefonon értesítik Némay László százados erődparancsnokot, hogy megérkezett egy német katonai terepjáró gépkocsi, amelyben 3-4 magas rangú tiszt foglal helyet és kérik az erődparancsnokkal való találkozást.
Miután megtörtént az igazolás, a kocsi a bent ülőkkel az erőd központjába távozik, ahol a hivatalos bemutatkozások után megkezdődnek a protokolláris fogadások és az erőd megismerése. A fent jelzett »német« tisztek, talán egy vezérkari ezredes, egy alezredes és egy őrnagy, rajzokat készítenek a magyar állásokról, megtudják a legénység létszámát, fegyverzetének összetételét, ezek pontos elhelyezkedését, az élelmiszer és gyógyszerkészlet mennyiségét, illetve az utánpótlás lehetőségeit. Mindezek után evés-ivás következik, majd baráti kézfogás közben a német »barátok« még megkérdezik: meg tudja-e védeni ezen magyar egység az erődöt, nagy segítségre van-e szükség? Bizonyos mondások szerint az erődparancsnok azt válaszolta: »Itt még a madár sem repül át.« Még szó volt arról, hogy másnap német egységek fognak visszavonulni az Úz völgyében, többnyire páncélosok, de gyalogos egységek is, ha majd szükség lesz, ezek segítenek.
Vessünk egy pillantást az Úz-völgyi erődre. Az akkori román–magyar határtól 3 kilométer távolságra volt építve, erős kőfal tankakadályokkal ellátva, jól körülárkolva. Félhold alakban kiépítve harckocsi prizmasor és drótakadályok, és elektromos zár is. Az erőd bizonyos pontjain betonbunkerekkel, géppuskafészkekkel ellátva. Kb. 17 géppuska, többnyire betonfedezékbe ásva, lőrésekkel ellátva. Még létezett két páncéltörő ágyú és két aknavető. A legénység létszáma kb. 200 tiszt, altiszt, közlegény. Az Úz jobb partján, egy magaslaton volt elhelyezve egy magyar légvédelmi alegység, de csak a könnyű fegyvernemből. A Mogyorós tetőn állomásozott pár hét óta egy 4 hegyi ágyúból 226álló üteg, amelynek hivatása volt a Csobányos és az Úz völgyek bejáratánál harcoló alakulatok tűzzel való támogatása.106 Említésre méltó még a számos aknakút az úzi szorosban az erőd háta mögött, amely máig sem lett felrobbantva, mert nem volt gyújtófej. Az aknakutak felrobbantásához szükséges gyújtófejeket augusztus 26-án és 27-én küldték Csíkszentmártonból valamennyire kiképzett leventekatonákkal. Nem érhettek el az aknakutakig, mert a visszavonuló magyar tisztek nem engedték, mondván: ez már késő, az oroszok a Kőkertnél (Aklos) vannak, ahonnan lövik az egész völgyet.
106 A 24. (marosvásárhelyi) hegyi tarackos osztály egyik ütege.
(Dr. Szőts Dániel visszaemlékezése, a szerző birtokában.)
Az erődöt védő majdnem 200 főnyi legénységen kívül a határőr laktanyában volt még kb. 110 főnyi határőr, ezeknek is a zöme járőrszolgálatban volt, és állásban a magyar–román határon.107 A laktanyában nem lehetett több mint 40–50 határőr. Felszerelésük egy szakasz géppuskás és kézifegyverek, gránát és aknavető, valamint egy páncéltörő ágyú.108
107 A 11. székely határőr zászlóalj 4. százada.
108 Kovács Sándor valószínűleg összekeveri a hv. őrsöt és a völgytágulat bejáratánál védőállásban lévő 11. székely határőrzászlóalj nehézfegyver századát, mert aknavető és páncéltörő ágyú náluk volt rendszeresítve. Erről Páll Samu számol be visszaemlékezésében.
Sok meggondolatlan visszaemlékező az utóbbi 50 év alatt Némay százados árulásáról próbált tanúbizonyságot tenni, gondolván, hogy az erődparancsnoknak volt tudomása a német tiszti ruhába bújt oroszokról, ami teljesen kizárt, azért is, mert a német visszavonuló egységek vezetői és a kárpáti front parancsnokai között nem volt semmi titkos szókapcsolat kiépítve. Nyugodt lelkiismerettel kimondhatjuk, hogy minden spontán módon történt, nem voltak német ruhába bújt orosz felderítők. Ettől eltekintve az Úz-völgyi Mátyás király erőd a kárpáti front egyik legmodernebb védőbástyája volt, de hiányzott a kellő fegyverzet és lőszer. Itt gondolok a nehéztüzérségre, páncéltörő egységekre, aknavetőkre és legénységi létszámra, nem beszélve arról, hogy a lelki és szellemi állapot sem volt megfelelő.
Egy héttel az oroszok érkezése előtt – katolikus lelkipásztor nem lévén – az utolsó gyónást, illetve úrvacsoravételt egy 227unitárius lelkész végezte, mondván, talán így: »Fiaim, az Isten áldjon meg, nem biztos, hogy még mind fogunk találkozni.«
1944 tavasza, nyara, ősze általában esős volt, majdnem mindennap esett, kivéve augusztus 26-án. Egy 4–5 tagú felderítőcsoport, köztük a csíkkozmási Potyó Lőrinc, a magyar–román határtól kb. 50 méterre az úttest szélén teljesítette szolgálatát, amikor a kanyarból, Moldva felől (Darmanesti) megjelent egy muszka tank. A felderítők rálőnek kézifegyverekkel, persze eredménytelenül, mire a vasszörnyeteg válaszol egy sorozattal: Potyó Lőrinc és egyik társa halott, kettő sebesült. Az életben maradottak az Úz medrébe gurultak és elmenekültek az erőd felé, és hírt vittek az oroszok érkezéséről. A tank folytatta az útját és átlépte a román–magyar határt, de kb. 200 méter után a határőrök kilőtték. Mindez 11 órakor történhetett.
Az ezt követő egy órában nem történt semmi. Szerencsére ez az egy óra állott a civil lakosság (1300–1500 fő) rendelkezésére, hogy menekülhessen, ami a vicinális rönkszállító kocsijain történt, amit elvihettek, sajnos, csak egy kis kézbeli csomag volt. Itt még megemlítem, hogy a 800–1200 munkaszolgálatos (zömében nagyváradi) zsidót 4–5 nappal az oroszok érkezése előtt a hadvezetőség hátraküldte a jövendőbeli front mögé lövészárkokat építeni. (Kőkert, Aklos, Sáros, Fióka nevezetű helyekre.) Az oroszok átvonulását egy idős néni (Vilics néni) élte át az Úzban, mivel nem tudott elmenekülni. Ezt a kb. 20 órát a WC-ben töltötte.
Tehát a 2. Ukrán Font egységei déli 12 órakor támadásba lendültek. Egyszerre 22 db páncélos jelent meg a Pajer pusztában (Tábla), utánuk több ezer gyalogos, akik azonnal ágyú- és aknavető tűz alá vették az erődben lévő magyar állásokat. A támadás első 30 percében kilőtték a két magyar páncéltörőt és szétverték azt a 40–50 főből álló határőr különítményt szinte orosz veszteség nélkül.
A határőr század géppuskás szakaszában szolgáló Kalocsayt, aki Nógrád megyéből származott, aknatalálat érte a csendőrlaktanyától átellenben lévő vasúti híd mellett, amint szerelvényestől lóháton menekült. Az orosz harckocsik előnyomulása – nem tudni mi okból, talán tartottak valami meglepetéstől – csigalassúsággal 228történt. A Magyarós pataka szádától109 nem messze, az első világháborús műemlék kápolna közelében szétlőtték a határőr zászlóalj kb. 20 főből álló zenekarát. Közülük talán 2–4 fő menekült meg. Innen nem messze legéppuskáztak még 8 magyar katonát, akik nem voltak fedezékben.
109 Patakszádának a Székelyföldön a patak torkolatát nevezik, ahol egy másik patakba vagy folyóba ömlik.
Ekkor már teljes tűzharc bontakozott ki mind a két részről. Az orosz harckocsikkal szemben nem tudtak eredményt elérni, de az orosz gyalogságnak okoztak némi veszteséget. Ezek a megüresedett magyar lövészárkokat vették igénybe, és lépésről lépésre szorították vissza azt a néhány magyar rajt egészen az erődig.
Megjelölöm a helyeket, ahol magyar honvédek estek el. Epreskert 9 katona, a Rosenberg-kastély mellett 6, a gyárirodáknál 2 honvéd, a rönktér felső végén 3 honvéd, a gyümölcsös alatt 1 tiszt (3 nagy csillagja volt, bizonyos források szerint Virág ezredes). A gyümölcsösben 8 honvéd, Sóvető patakában (Kybek háza), ahol a fegyver- és lőszerraktár volt, 1 honvéd, a temető mellett is egy honvéd, a futballpályánál 5 honvéd, a légelhárítók dombján 1 halott. Csorgókertnél 36 honvéd, Csuklyánkán 13, akik közül egy német. Rácpataka hídja 2 halott, köztük Solymosi törzsőrmester, aki a fegyvermester volt. A barlang hídjánál egy őrvezető, József főherceg forrásánál 1 halott. A Mátyás király erődnek kb. 28 halottja volt.
A magyar elesetteket a menekülésből visszatérő Úz-völgyiek hantolták el, többnyire azon a helyen, ahol megtalálták őket. Négy német katona holttestét a gyümölcsöskert lábánál lévő kútban találták meg a menekülésből visszatérők. Arról nincsenek adatok, hogy miként kerültek oda. Az oroszok a saját halottaikat elszállították a szomszéd román faluba (Poiana Uzului).
Az Úz völgye 1944-ben (vázlat)
Az Úz-völgyi harcokról még csak annyit, hogy a kb. 310 honvéd (kb. 200 fő erődszázad, 110 fő határőr század) déli 12 órától délután 16 óráig védte magát és az erődöt, majdnem a semmivel. A 310 honvédből életben maradt 70–80, a többi elesett. Az életben maradottak a Sajhavas tető felé visszavonultak, és egyesültek azzal a két zászlóaljjal, amely a segítségükre érkezett, de már későn. Ezek közül az egyik az Aklos csárdánál még ugyanaznap súlyos veszteségeket okozott 229az előrenyomuló oroszoknak.110 A másik zászlóalj a Fiókának nevezett helyen foglalt állást, de sajnos a 27-én délután 13 órakor támadó német repülőgépek (30–32), amelyek Szászrégenből szálltak fel, tévedésből szétverték, akár csak azt a magyar 230zászlóaljat, amely a Szállás nevű helyen állomásozott. Szétlőtték azt a német páncélvonatot is, amelyik Szentimre és Szentkirály között járt abban az időben.”
110 A 26. (nagybereznai) határvadász zászlóalj körkörösen védhető zászlóalj támpontja az Úz völgye akloscsárdai kijáratát zárta le.
Az Úz-völgy védelmét nem csak az erődszázad látta el. A völgy védelmi rendszerét vizsgálva még az is kimondható, hogy nem ott volt a fő ellenállás vonala, mert a terep alkalmatlan arra a taktikára, amit az erődszázadok kiképzésük során gyakoroltak. A magas hegyek, a szűk völgyek, horhosok, szakadékok nem teszik lehetővé a gyakori ellentámadáson alapuló védelmet. Ezért a fő ellenállás vonalát hátra, az Aklos csárdához tették. Ott épült ki a 26. határvadász zászlóalj körkörösen védhető támpontja, amelynek szárnyait több kisegítő szakasz- és századtámpont zárta le. A szovjet megkerülő osztagok felszámolására a zászlóalj támpontja mögött további két zászlóaljnyi erő állt készenlétben. A visszaemlékezők mind hullámzó harcról beszélnek augusztus 27-től szeptember 11-ig, a visszavonulás megkezdéséig. De hát éppen a hullámzó harc volt az akkor modernnek számító védelem lényege!
Az Aklos csárda közelében lévő védelem erőiről is kapunk némi képet Kovács Sándor elbeszéléséből:
„Aklosnál az orosz páncélosok ellen már sikerült bedobni a páncélöklöt (Faust), így a védekezés eredményesebb volt. Feltehetőleg az oroszok ezért nem küldték előre tankjaikat, helyette inkább gerillaharcokba bocsátkoztak.
Az erődszázad életben maradt legénységének egy része már 12 órakor Aklosra vonult vissza a főúton Némay százados vezetésével, ahol egyesültek az ott lévő alakulatokkal. Egy másik részük a Sajhavas felé vonult vissza, éppen csak sikerült elkerülniük a bekerítést. Ezek a csapatmaradványok 27-én Némay vezetésével visszavonultak Szentmártonba, ahol augusztus 30-ig pihenőben voltak, újraszervezés alatt, majd 30-án bevetették őket a Rugáttető térségében folyó harcokba, ahol szeptember 10-ig harcoltak, de akkor már századparancsnokuk Molnár zászlós volt, aki el is esett azokban a harcokban. Némay László századost augusztus 30-tól kinevezték a 16-osok zászlóaljparancsnokának, és a Szellőtetőn foglaltak állást. Némay László százados Tiszalöknél, november 11-én sebesült meg, de sebesülése jelentéktelen volt. Bizonyos adatok szerint osztrák vagy német földön esett el.
231A német vonal az Orjospatakánál húzódott, kb. egy század katona védte csak, könnyűfegyverekkel felszerelve. Velük átellenben a Csécsénytető, Havasútja, Rugáttető, Szállás, Radován, Györötszege, Papszege, Harukály, Hurrogató, Békástöve, Kecskéstető közötti frontszakaszt Radnóczy ezredes parancsnoksága alatt kb. két zászlóalj védte. Tüzérségi támogatást a Szentmártonban, Bánkfalván, Csíkszentgyörgyön elhelyezett és álcázott ágyúk nyújtottak. Besegített a Gyimes–Gyergyó–Brassó között cirkáló páncélvonat tüzérsége [is].
Az Aklos csárda és a Kati csárda közötti 12 kilométeres részen néhány napig mozgóharc alakult ki. A hely többször gazdát cserélt. Konkrét adatokkal bizonyítható, hogy Kőkeresztnél és Aklosnál az oroszok ittasan támadtak, másként parancsnokaik nem tudták őket rávenni a támadásra. Halmokban estek el, mégis megpróbálták a lehetetlent. Onnan a magyar egységek csak akkor vonultak vissza, amikor Csobányos felől a bekerítés veszélye fenyegetett.
Az Egerszeg nevezetű patak szádájától a völgy kiszélesedik, így az oroszok a bal szárnyon kihúzódtak a Dránicás nevű helyen keresztül a Lesőd tetejére. Ott állították fel a tüzérségüket, amelyeket lánctalpasokkal vontattak fel. Onnan már könnyen lőtték Györötszegét, a Rugáttetőt, a Paphegyét és a Kecskéstetőt. Ekkor már partizánharcot folytattak, és előőrseik igyekeztek beékelődni a hovatovább ritkuló német–magyar védelembe.
Sajnos a német légierő már nem tudott segíteni. Elesett Brassó, Sepsiszentgyörgy, ezzel veszélybe került a magyar jobb szárny. A német és magyar erők szeptember 10-ig szívósan védekeztek, majd fokozatosan feladva a Rugát-, Kecskés-, Szellő- és Csellengér-tetőt, 11-én hajnalban elvonultak Székelyudvarhely irányába, feladva ezzel a Székelyföld nagy részét. [A német „Dél” hadseregcsoport parancsnoksága szeptember 10-én rendelte el a Székelyföld kiürítését. Sz. J. J.]
Az utolsó magyar ellenállás a Rugáttető és Csíkszentmárton között a Nagyárnyékalja nevű helyen volt, ahol egy magyar század két páncéltörő löveggel biztosította a visszavonulást szeptember 11-én hajnalig. Némay századost Szászrégennél látta utoljára a néhai Kovács István is. Sebesült volt, az egyik lábát lőtték át. Aztán nem tudni róla semmit.
232Néhai Csillag Lajos, aki a Mátyás király erődben (a Csuklyánka-tetőn) nehézpuskás volt, és végig harcolt Szászrégenig, megúszta, nem került fogságba, így már 1944 végén visszakerült az Úz völgyébe. Elmondott nekem mindent szóról szóra, az Úztól Szentmártonig és onnan Szászrégenig, az elesett erődszázadbeli és határvadász katonák holttestét is ő azonosította. Ugyanezt tették az Úz-völgyiek, akik a menekülésből visszajöttek, és halálukig az Úz völgyében maradtak.
Az Úz völgyét Csíkszentmártontól 33 kilométer választja el. Ezen a 33 kilométer távolságon vívott harcokban a magyar veszteség 2000–2500 fő, melyből több mint 200 tiszt és altiszt. A német oldalon a veszteség kb. 120 tiszt, altiszt és legénység. Ami az orosz veszteséget illeti, a szomszéd román falvakból összegyűjtött adataim szerint a következő: 20–22 harckocsi, 16–20 szállító gépjármű, 10–14 különböző löveg, 30–35 géppuska, illetve golyószóró, 18 aknavető, 10–15 ezer halott, sebesült, illetve eltűnt.
Bármilyen szemmel nézzük is, csodálatra méltó, hogy ezek a kis létszámú, rosszul felszerelt magyar és német alakulatok hogyan tudták feltartóztatni augusztus 26-tól szeptember 11-ig az orosz előrenyomulást, amikor azok 30–50 tankkal és más páncélos járművel, illetve 18–25 ezer katonával támadtak.”
A román átállást követően a határ közelében foglalt védőállást a 11. székely határőr zászlóalj 4. nehézfegyver százada. A málnási Páll Samu a nehézfegyver században a páncéltörő szakasz lövegkezelője volt. Így emlékszik a szovjet betörésre:
„1944 júliusában, amikor már közeledett a front, kivezényeltek az Úz völgyébe. A páncéltörősöknél teljesítettem szolgálatot. Gyalog kutyagoltunk az ágyúk mellett, fel Szentmártonba, onnan ki az Úz völgyébe. Minket, páncéltörőket s a géppuskásokat pontosan az ezeréves határhoz helyeztek el, a hegyoldalba. A két páncéltörő ágyú az út mentén, a géppuskák a hegyoldalban a fejünk felett.
25-én a társaim elmentek, és Darmanesti környékéről egy juhot szereztek, amit másnap reggel sütögettünk az állások közelében. Beszélgettünk, cigarettáztunk. 10 óra lehetett, amikor megérkezett egy tank, nagy ágyúkkal a tornyában. Volt egy borbély közöttünk, Török bácsi, aki elkiáltotta magát: Németek! Heil! Odaszaladt hozzájuk, de azonnal el is fogták, mert oroszok 233voltak. Ez tőlünk 30–50 méterre lehetett. Kiss hadapród volt a parancsnokunk, aki kiadta a tűzparancsot. Mi rá is lőttünk, de az annyit ért, mint a falra hányt borsó. A mi kicsi páncéltörőinkkel lőttünk erre a hatalmas alkotmányra. Nekünk fordították az ágyút, s bumm. A hegy oldalába lőttek s onnét a szikla s a föld kezdett leomlani, s akkor menekülés. Sapka nélkül, szinte ruha nélkül, neki a hegynek. Onnét visszakerültünk az Úz-völgyi kaszárnyáig. Egy jó félóra-óra múlva a kaszárnyánál voltunk. Addig nem jöttek az oroszok.
Egy órára rá először egy tank jelent meg, azután jöttek a többiek, meg sok gyalogos. Ellenállás volt, de az oroszok fölényben voltak, úgy hogy nekünk pucolni kellett. Pontosan nem tudom, hányan lehettünk. A 34-esek voltak a kaszárnyában, meg mi a határőrség. Menekültünk. Akkor még út sem volt. Alig tudtunk felmenni a páncéltörő ágyúkkal. A lovak, mintha érezték volna, hogy menekülni kell, pedig előtte nehezen boldogultunk velük, nagyon kacifántos két ló volt. A vasúti talpfákon mentünk, a vicinális nyomán. Késő délután megérkeztünk Akloshoz, majd Idecspatakánál minket is beosztottak a védelembe.”
Az erődszázad katonái közül személyesen már senkivel nem tudtam beszélni. Sylvester Lajos kéziratai közül választottam ki Keresztes Andor csíkszentmártoni veterán visszaemlékezését, ami némi képet ad az erődszázad helyzetéről a szovjet támadás időpontjában.
„Mielőtt az erődszázadhoz kerültem volna, a lövésszázadban voltam,111 aztán azt elvitték a Gyimesekbe, s mi átmentünk Némay századoshoz az erődszázadba. A 32-es volt a mi századunk, én aknavető kezelő voltam. Némay százados úr ott volt egészen az erődszázad megsemmisítéséig. Én szabadságon voltam, de amikor augusztus 23-án megtörtént a román átállás, visszarendeltek. Benn voltunk az erődben, készültségben.
111 A 32. hv. zászlóalj egyik százada volt elhelyezve az Úz-völgyi határvadász laktanyában. 1944 nyarán a századot a zászlóalj gyimesfelsőloki laktanyájába telepítették át, helyét az erődszázad foglalta el.
25-én este szolgálatban voltunk a Csuklyánkán, s amikor éjfélkor lenéztünk azon a szoros völgyön, a határon túl Dormánytól112 felfelé az egész völgy tele volt kocsival, lehetett 234látni, hogy pislákolnak, világolnak, dübörgött minden. A zúgás felhallatszott. Reggel még kivittek munkára minket. A gyár is ment még, szombat reggel volt. 9–10 óra felé jött a parancs, hogy hagyjunk azonnal mindent, az állásokat el kell foglalni. Mire az állásokat elfoglaltuk, már a határt lőtték. Olyan rohamosan jöttek ott fel, hogy a tőkék a gatterban voltak, s az utolsó vonatra, aki fel tudott ülni az felült, mert az Úz völgyében akkor sok nép volt. Egy bőröndöcskét, egy batyut a kézbe, kicsi gyereket az ölükbe vették, úgy menekültek.
112 Darmanesti, magyarul Dormányfalva.
Az oroszok a laktanya előtt, a riadótéren és a gyárnál megállapodtak. Azt a teret teljesen befogták, oda harckocsi és mindenféle jármű felgyúródott. Az erődben felül voltak a páncéltörő ágyúk a homlokban, s mi pedig a hátuknál az aknavetőkkel. A páncéltörő ágyú nem sokat tudott lőni, mert ahogy észrevették az oroszok, nem volt tíz perc és kilőtték.
A gyártelep megtelt, mert az erőd felé nem tudtak jönni az aknazár meg a harckocsiakadályok miatt, ekkor elindult egy csapat ki a Mogyoróspatakán. De se lőszer nem volt, se semmi egyéb. Az aknavetőkhöz is csak ködgránát maradt, mindent ellőttünk már. Egy szépvízi113 tartalékos zászlós, Erőss Dénes tanító volt a parancsnokunk. Azt mondta: »Székelyek ne hagyjátok!« De nem volt mivel lőni. A ködgránátokat is az oroszok közé lőttük.
113 Csíkszépvíz.
Parancsot kaptunk a visszavonulásra. A Rácpatakában vonultunk vissza csendesen, amikor besötétedett. A mi csoportunkban vagy húszan lehettünk. Az Úz völgyében már oroszok voltak, felmentek gyalogsággal a Rácpatakán és visszajöttek az Úz völgyébe az erőd mögé a Sóvető patakán. Az oroszok az erődnél aznap nem jutottak be az Úz völgyébe. Éjjel 11 órára kikerültünk a Sajtetőre. Mire felértünk, az oroszok már feljutottak Aklosig. Az Úz völgyében ott volt a sok akna, egy se volt éles. Mikor beindultunk a havas oldalán, hogy a parancs szerint Aklosba beérjünk, hát Aklosban a Szenesmart alatt már lőttek. Ott voltak a nagy ágyúk a Boforzok.”
A 11. székely határőr zászlóalj egy százada és a nehézfegyver század az erődszázad előtt teljesített szolgálatot, mint elővéd. Két százada az Úz völgye és a Csobányos közötti Magyarós (egyes helyeken Mogyorós) hegy tetején ásta be 235magát. A hegynek az első világháborúban komoly szerepe volt, többször gazdát cserélt. Aki a Magyaróst birtokolta, az ellenőrzése alatt tartotta mind az Úz, mind a Csobányos völgyét. Ebből a megfontolásból került a hegyre a hegyi ágyús üteg és a két határőr század. A szovjet támadás a völgyekben igyekezett teret nyerni, a magaslatokkal nem sokat törődtek. Boér Imre visszaemlékezése a Magyarós-hegy védőinek sorsát mutatja be. Arra is választ kapunk, hogyan látták a hegyről a völgyben történt eseményeket.
„Bár magyarhermányi születésű vagyok, de Mikós114 diák lévén a sepsiszentgyörgyi 11. Székely Határőr Zászlóaljnál szolgáltam, így hát a Mogyoróstetőn voltam századommal harckészültségben [az] Úz-völgy és [a] Csobányos között 1944. augusztus forró napjaiban. Feladatunk volt kezdetben lövészárkok és bunkerek harckészültségbe tétele, berendezése a védekező harcra.
114 A Gróf Mikó Imre Líceum tanulója volt.
Századparancsnokunk Szabó Géza főhadnagy, szakaszparancsnokunk Nagy István zászlós, mindketten tartalékosok. Felszerelésünk első világháborús, elavult karabély, néhány tojáskézigránát, 40 db éles töltény és egy kb. 40 kg-os, hátizsákszerű »bornyú,« ami sátorlapot, 2 pokrócot, köpenyeget, a töltények egy részét, kenyérzsákot élelemmel, csajkát tartalmazott. Nehéz volt vele mozogni.
Később láttam, hogy a hasonló alakulatban szolgáló orosz katona madzaggal hátravetett kenderzsákkal, dobtáras géppisztollyal, könnyű nyári katonaruhában volt bevetésre készen. Nem szükséges hangsúlyozni, gondolom, a két felszerelés közti előnyöket és hátrányokat. Augusztus 25-ről 26-ra virradó éjjel, szolgálatot teljesítve a Mogyoróstetőn, nehéz gépjárművek reflektorfényét lehetett látni, felvonulóban a Kárpátok irányába. Amint másnap délelőtt meggyőződhettünk róla, nem a német csapatok visszavonuló hátvéde volt ez, hanem az oroszok felvonulása. Velünk az előbbit akarták elhitetni, bár nagyon gyanús volt, mert a németek Munténia felé vonultak vissza.
Augusztus 26-án reggel a feszültség előtti csend és gyanakvás lett úrrá rajtunk. Ez nem is volt alaptalan, mert körülbelül fél 10 és 10 óra között a Keleti-Kárpátok átjáróin és szorosain, Tölgyestől 236Ojtozig, eldördültek az oroszok ágyúi. A tetőről távcsővel láttuk, ahogy a lángok felcsaptak az Úz-völgyi fatelepen, amelyet belőttek. A völgyben a levegő megtelt füsttel, porral s egyéb szeméttel, civilek rohantak felfelé, az erőd felé.
Rövidesen két orosz tank jelent meg a betongúla-sor előtt, mindkettő vesztére. Bár a gúlasoron könnyedén átbillentek, de a telitalálat nem késett, amit tüzéreink lőttek ki a tetőről. Az oroszok mit sem törődtek vele, az út két szélén a sáncokban előrehajolva, úgymond »ügettek« csípőhöz szorított lőfegyvereikkel a kilőtt tankok irányába. Az erődszázad teljesítette feladatát mindaddig, amíg visszavonulásra nem kényszerült.
Dél felé érkeztek a tetőre Úz-völgyből az első hírhozók, zihálva, csapzottan, már akik megmenekültek. Ők voltak az elsők, akik megütköztek az oroszokkal. Egyetlen orosz katona sem jött fel a Mogyorós-tetőre, hiába volt a nagy készültség. Nem maradt más lehetőség, minthogy a Mogyorós-tető Csobányos felőli kopár lejtőjén levonuljunk a völgybe. Ezt a csapatmozdulatot, bizonyára, éberen figyelték az oroszok, tüzelőállásba rendezkedtek be a keskeny völgy két oldalán és a fák tetején.
Amint szakaszaink majdnem zárt rendben vonultak vissza a szűk völgyben, az oroszok bevártak, és az adott pillanatban óriási tüzet nyitottak ránk. A meglepetéstől és ijedtségtől úgy menekült mindenki, ahogy tudott a fák között. A megtámadott menetoszlopunk végéről a mi harci eszközeink is megszólaltak, de a csata kimenetele nem változott. Akik nem tudtak menekülni, azokat az oroszok lerohanták és elfogták. Akkora volt a zűrzavar, hogy veszteségeinkről nem tudok számot adni. Itt szakadtam el alegységemtől, és egy óvatlan pillanatban, pár társammal együtt az oroszok csapdájába estem.”
Az eddigiek arról győzik meg az olvasót, hogy jól kiépített, ám gyengén felszerelt erőd várta az orosz támadást az Úz völgyében. A Csuklyánka-magaslat köré épített erőd biztonságosan zárta le az Úz völgyéből Csíkszentmárton felé vezető egyetlen járható irányt, gyalogos csapatokkal azonban a Rácpatakán és a Sóvetőpatakán keresztül megkerülhető volt. Az erődben kevés volt a fegyver, a lőszer. Bár a harckocsikkal járható irányokat műszaki zárással kitűnően lezárták, az csak akkor ért volna valamit, ha megfelelő mennyiségű és hatásos páncéltörő tűzrendszer egészíti ki.
237A gyalogsági és nehézfegyverekhez hiányzott a több napra elegendő lőszer. A visszavonulás útját az Úz völgyében előkészítették ugyan, de a visszavonulást fedező, az ellenség üldözését megakadályozó aknákat nem. Az Úz völgyének védelmi rendszerét nem csak a Mátyás király erőd jelentette. Az Aklos csárdánál a 26. határvadász zászlóalj körkörösen védhető támpontja zárta le a völgy kijáratát, s mint az a visszaemlékezésekből kiderül, mindaddig eredményesen, míg tábori csapatokkal meg tudták akadályozni a megkerülésüket.
Az Úz-völgyi harcoknak van egy érdekes, de nem bizonyítható mozzanata. Augusztus 25-én este magas rangú német tisztek jelentek meg az Úz-völgyi laktanyában, megnézték az erődöt is. Tárgyaltak az erődszázad parancsnokával és a 11. székely határőr zászlóalj parancsnokával. Talán még mulattak is, majd hajnalban eltávoztak. A német tisztek egyes feltételezések szerint szovjet felderítők voltak, akik az erődöt akarták kipuhatolni. Mert sikerült, az erőd elesett. „Minden el volt árulva” – írja egy visszaemlékező.
Még ha igaz is lett volna, több kétely fogalmazódik meg bennem. Miért mentek volna előre az erőd elé szovjet harckocsik, ha tudták, hogy a völgyben nem tudnak továbbhaladni? Miért torlódtak fel a szovjet gépkocsik a laktanya előtt, amikor az 300 méterre van az erődtől? Hogyan tarthatta volna magát az erődszázad lőszerkészlete fogytáig, délután fél 4-ig, ha a szovjetek pontosan tudták, mit kell lőni? Miért tudott visszavonulni éjszaka az erődszázad megmaradt állománya, miért nem estek fogságba? És vajon szovjet „felderítési bravúr” nélkül meddig tarthatta volna magát az erődszázad lőszer híján?
Azt is tudni kell, hogy abban az időben a szovjet csapatok nem rendelkeztek szervezetszerű felderítő kötelékekkel, de még térképekkel sem! A parancsnokok legnagyobb gondját a térség ismeretlensége és a felderítési adatok szegényessége okozta. Minden adatot a front törzsétől kaptak, az információk legtöbbször felületesek voltak és el is avultak, mire a csapatokhoz jutottak. A hadtestek, hadosztályok csak harcfelderítést folytattak, csak a belátható terepet tudták felderíteni, a mélységben elhelyezkedő erőkről mit sem tudtak. Többek között ezért is veszítettek több harckocsit az Úz völgyében.
238Lássunk néhány visszaemlékezőt, akik állítólag találkoztak a német ruhába öltözött szovjet felderítőkkel. A már idézett Páll Samu páncéltörő lövegkezelő az egyik szemtanú, aki a kérdéses időben, tehát 1944. augusztus 25-én délután személyesen látott német tiszteket:
„Akkor éjjel ketten voltunk szolgálatosok. Leigazoltuk őket. Persze két fiatal kölyök mit igazol? Németek, s jöttek. Mi közvetlenül az út mellett ötvenen lehettünk. Akkor éjjel nagy dínom-dánomot csaptak, s akkor biztosan megtárgyalták a hadititkokat. Az oroszok javára. Másnap délelőtt, amikor jöttek, akkor precíz pontossággal lőtték az állásokat.”
Ahol Páll Samu szolgálatot teljesített, 3 kilométerre van az erődtől, ráadásul sűrű erdő és hegyek mindenfelé. Nem láthatta, hova mennek, mit csinálnak az általa igazoltatott német tisztek. Az egyetlen gyanú, ami szerinte bizonyosság, hogy a szovjetek másnap precíz pontossággal lőtték az állásokat. Akik harcoltak a Vörös Hadsereg ellen, azok mind megerősítették, hogy ez egyáltalán nem volt szokatlan.
Kisebb-nagyobb visszavonuló német alakulatok folyamatosan mozogtak a völgyben, utóvédeik a szovjet csapatokkal közvetlen harcérintkezésben, harcolva vonultak vissza. Nem szabad úgy elképzelni az akkori helyzetet, hogy Románia felől a szovjetek teljesen zavartalanul értek a magyar határhoz. Magyarország és Románia között viszont még csak néhány napja állt fenn a hadiállapot, tehát román oldalon magyar harcfelderítő járőrök nem tevékenykedtek. Ezért érte a magyar csapatokat meglepetésszerűen 26-án délelőtt a szovjet támadás.
Az erőd parancsnokának minden felderítési adatra szüksége volt, amit csak a németektől tudott beszerezni. Nem lehetett tehát szokatlan a német tisztek vendégül látása a tiszti étkezdében. A magyar hadvezetés német csapatok részvételével is számolt a védelemben, ezért az is érthető, hogy a térségben lévő német csapatok parancsnokai tájékozódtak az erőd védelmi képességei felől. Persze olyan visszaemlékező is van, aki az erődben találkozott a gyanús német tisztekkel. Keresztes Andor aknavető kezelő így emlékezik:
„Benn voltunk az erődben készültségben. 25-én este a laktanyából kivittek az erődbe, mert valami német tisztek feljöttek 25-én 239Némay századoshoz, az erődöt végigjárni. A százados úr azt is elmondta, hogy innen ez hiányzik s az hiányzik, ez nincs, az nincs. A németek azt mondták, ők hoznak mindent, amire szükség van. Lementek a tiszti étkezdéhez és egy nagyot mulattak.”
A visszaemlékezés szerint az erődöt a vendégek az erődszázad parancsnokának kíséretében este tanulmányozták. Ha sötét volt, a legjobb felderítő sem tudhatott képet alkotni a rendszerről. A Némay százados által elmondott hiányosságok pedig arról győzhették meg a felderítőket, hogy az erőd könnyű préda lehet. Nem volt az. Több visszaemlékezésben szerepel, hogy egy sváb származású helyi lakos megjegyezte, a németek gyengén beszéltek németül. Némay százados és Serfőző alezredes azonban a Ludovika Akadémián végeztek, ahol igen jól meg kellett tanulniuk németül. Nekik tűnt volna fel legelőször, hogy magas rangú fegyvertársuk gyengén beszéli a tulajdon anyanyelvét.
A visszaemlékezők között nem akadt más, aki személyesen találkozott volna a magas rangú német látogatókkal. Sylvester Lajos: Úzvölgyi hegyomlás című könyve után hirtelen az is emlékezni kezdett, aki eladdig sohasem hallott az „oroszok beengedéséről”. Így születnek a legendák a történelemben. Ezután csak egy neves történész hivatkozzék rá, máris valósággá lesz a sejtés. Dr. Szőts Dániel így emlékszik vissza erre a németek által tett látogatásra:
„De, hogy kerültek az orosz katonák az Úz völgyébe szombaton délelőtt? Előtte való napon, pénteken délután, Románia felől jőve, megjelent két német, szabályos egyenruhába öltözve, az egyikük magasabb rangú tiszt volt. A zászlóaljparancsnokságon a szolgálatos Vargha Jenő karpaszományos tizedes bevezette [őket] a parancsnokhoz, akivel megbeszélték, hogy másnap délelőtt erre fog visszavonulni egy német csapat, hat páncélossal, német Királytigrisekkel, utánuk már több német katonai egység nem lévén a Kárpátokon túl, be lehet robbantani, lezárni, biztosítani a szorost. Megtekintették az erőd védelmi rendszerét is, majd tovább lovagoltak nyugat felé az Úz-patak mentén, Aklos irányába. Dr. Dobay Béla orvos főhadnagy figyelmeztette Serfőző alezredes zászlóaljparancsnokunkat, hogy e látogatást jelenteni kéne a felettes parancsnokságnak, de Serfőző azt felelte, hogy nem szükséges.”
240Ezt követően az emlékező eltérésekkel ugyan, de leírta a szovjet támadás lefolyását, majd a végén hozzátette:
„Nemsokára kiderült, hogy a két, német ruhába öltözött tiszt orosz volt!”
Szőts Dániel karpaszományos tizedes, a 11. székely határőr zászlóalj nehézfegyver századának aknavető irányzója, tehát csak később szerzett tudomást az eseményekről, amikor hirtelen mindenki emlékezni kezdett az oroszokra. Nem elítélendő ez a gondolkodás, bizonyos, hogy nem a rosszindulat, a félrevezetés szándéka motiválta, a kudarcot könnyebb volt így feldolgozni: minket nem legyőztek, hanem elárultak! Hasonló ez az 1848/49-es szabadságharc Görgey-kérdéséhez, az árulás miatti vereség nem fáj any-nyira, mint a saját gyengeségünkkel való szembesülés. A fiatal székely határőrök nem ismerték és nem is ismerhették a völgy védelmének rendszerét, az szigorúan bizalmas információnak számított. Mint már említettem, a fő ellenállás vonala az Aklos csárdánál volt, ahol a 26. határvadász zászlóalj mindaddig a helyén maradt, míg parancsot nem kapott a visszavonulásra.
