A fordulat | Magyarok a II. világháborúban

A fordulat

Az angol légierő, miután teljesen magához tért, 1942-től szisztematikusan támadta a német célpontokat. A Bomber Command (Bombázórepülő-parancsnokság) először a „könnyebb” célpontnak tekintet városok elleni szőnyegbombázásokat erőltette. Március 28-29-én 234 bombázó elpusztította Lübeck belvárosát, de hasonló sorsra jutott áprilisban Rostock is.

Május 30-31-én Köln ellen több mint 1000 bombázót vetettek be. Ezek a bombázások hasonló eredményeket tudtak felmutatni: súlyos veszteség a polgári lakosság körében, és minimális a német hadiipar szempontjából.

1942. augusztus 17-én az amerikai bombázók is megjelentek Európa egén.

1943-ban a Bomber Command hadműveleti terveiben a következő célok szerepeltek: először el kell pusztítani a német hadiipar fellegvárát, a Ruhr-vidéket, majd szét kell rombolni a legfontosabb szállítási útvonalakat, és végül meg kell semmisíteni a politikai és közigazgatási központot, Berlint. A légi hadművelet első lépéseként március 5-én Essent támadta több mint 400 repülőgép, majd júliusig további 43 légitámadást hajtottak végre. Az egyre erőteljesebb támadások már komolyan érintették a hadiipart is, főleg a Rajna-Vesztfáliát ért bombatámadások miatt. Ez év januárjától egyre több amerikai bombázó csatlakozott a németországi támadásokhoz. Az amerikai vezetés elgondolása az volt, hogy a német hadiipar szétrombolásával és a gazdaság szétzúzásával térdre tudják kényszeríteni Németországot Az amerikaiak főleg Brémát, és a környékén elhelyezett tengeralattjáró-üzemeket és repülőgépgyárakat támadták, továbbá megkezdték a vegyipari üzemek és a golyóscsapágy-gyárak elleni megsemmisítő csapásokat is.

1943. július 10-én az amerikai-angol főparancsnokság kihasználva a német főerők Kurszk alatti összpontosítását, partraszállást hajtott végre Szicíliában, és végeredményben megnyitott egy második frontot a németek egyik legérzékenyebb pontján.

Szicília inváziója előtt az északnyugat-afrikai szövetséges légierő gépei több mint 5000 bevetést hajtottak végre a Tunézia és Szicília közötti tengerszorosban található Pantelleria nevű sziget ellen. A szövetségesek 6500 tonna bombát dobtak le a célpontra, amelyet a fasiszta sajtó „Olasz Gibraltár”-ként emlegetett. Ezek a bombázások morálisan annyira megtörték a szigeten védekező olasz csapatokat, hogy az első brit partra szálló erőknek azonnal megadták magukat. Támadták továbbá a szövetségesek a nagyobb déli városokat, vasúti csomópontokat is.

Von Richthofen tábornagy, a 2. német légiflotta parancsnoka, 1943 júliusában közel 1850 repülőgéppel rendelkezett a Földközi-tengernek ebben a térségében, igaz, ebből még 1000 sem volt hadra fogható. A szövetségesek a légi fölény megtartása mellett a legnagyobb figyelmet az ellenséges repülőterek mielőbbi birtokbavételére fordították, ami tovább nehezítette a tengelyhatalmak helyzetét. 12 hónap alatt a térségben 475 repülőgépre csökkent a német-olasz légierő bevethető állománya, és drasztikusan visszaesett a jól kiképzett repülőgép-vezetők száma is. Ezeket a súlyos veszteségeket már nem tudták pótolni. Ellenben a szövetségesek 1943 végére légierejük gépállományát 7000-re, a haderőnem légi és a földi kezelőszemélyzetét pedig 315 000 főre növelték.

Miután a szövetségesek szeptember közepére Salernónál végleg megvetették a lábukat, a Foggia térségében berendezett és veszélyesnek ítélt német repülőterek ellen indítottak támadásokat. A folyamatos bombázások elérték céljukat. Közel 300 repülőgépet semmisítettek meg a földön, és arra kényszerítették a német vezetést, hogy a megmaradt repülőgépeket Róma térségébe vonják vissza. Ilyen távolságról viszont már képtelenek voltak értékelhető légi támogatást nyújtani saját csapataik számára.

A német ellenállás ezután a Gusztáv-vonalra koncentrált. Ez a félelmetes akadály két folyó mentén húzódott, és középső bástyáját a fontos 6. számú főúton található Cassino helység képezte, a mögötte kimagasló és a területet uraló Monestery Hill-lel, Kolostordombbal, amit a legtöbben Monte Cassinóként ismernek.

A szövetségesek megpróbálták menetből áttörni a vonalat, de ez nem sikerült. Ezután a Gusztáv-vonal mögött tervezték egy újabb hídfő kialakítását. Anziónál akartak partra szállni, hogy elszigeteljék a Gusztáv-vonalban védő erőket, de legalábbis zavart keltsenek, és esetleg visszavonulásra kényszerítsék őket. A német ellenállás azonban csak részsikereket engedélyezett a partraszállóknak.

A legfőbb gondot azonban továbbra is a Monte Cassinó-i apátság okozta, amely történetesen a nyugati civilizáció egyik bölcsője. Nemcsak arról volt itt szó, hogy a kimagaslóan előnyös uralgó magaslat a német védelmi rendszer szerves részét képezte, de egyben demoralizáló hatása is volt azokra a szövetséges katonákra, akik felnéztek erre a fantasztikus erődítésre. Figyelembe kellett venni még az építményt úgy is, mint a nemzetközi örökség részét. Ezzel együtt 1944. február 15-én a 15. amerikai légi hadsereg142 B-17-es, és a 12. amerikai légi hadsereg 112 B-25-ös és B-26-os repülőgépe közel 600 tonna bombával árasztotta el Kolostordombot, földig rombolva az apátság épületét is. A német parancsnok, aki eddig mint hithű katolikus nem lépett az apátság területére, ezután adott parancsot arra, hogy a védelem további megerősítéséhez használják ki az apátság területét, pontosabban annak romjait.

A szövetséges gyalogság támadásai még így is, Cassino szinte teljes lerombolása után, lassan nyertek teret a jól kiépített német védelemmel szemben. A védők minden mélyedést, barlangot, romot felhasználtak. Ezért a gyalogság támogatására újabb bombázást rendeltek el. Három és fél órán 63keresztül 275 nehéz- és 200 közepes bombázó repülőgép több mint 1000 tonna bombát dobott a célterületre. A gyalogság kisebb térnyerése után a szövetséges bombázók, mivel már saját csapataikat veszélyeztették, ilyen formában már nem kerültek alkalmazásra. A stratégiailag fontos pontot végül csak nagy áldozatok árán tudták bevenni a szövetséges csapatok.

A Gusztáv-vonal és a Monte Cassino elleni támadásokkal párhuzamosan folyt a Strangle- (Fojtogató) hadművelet. Ennek során a hadászati légierő a nagy vasúti csomópontokat bombázta északon, míg a harcászati repülők a vasúti rendszer megbénítását kapták feladatul a Gusztáv-vonal mögötti területen. Naponta 75 helyen vágták át a vasúti vonalakat, de azokat mindig nagyon gyorsan helyre tudták állítani. Így a bombázások csak részsikereket hoztak.

Eközben fokozták, és szinte állandóvá tették a Németország elleni légi támadásokat. Nappal a 8. amerikai légi hadsereg, éjszaka pedig az angol Bomber Command gépei támadták a német célpontokat, ami nagyon nehéz helyzetbe hozta a Luftwaffe parancsnokságát. Már nemcsak a keleti frontra kellett figyelniük, hanem a saját légterük megvédésére, ami a legnagyobb problémát okozta.

Közben a keleti arcvonalon a német parancsnokságnak csak egy lehetősége maradt, nagyon gyorsan megszilárdítani az arcvonalat. Ezt a Dnyeper, Bug, Dnyeszter, Visztula folyók és más természetes akadályok mentén kialakított védővonalak létrehozásával tervezték megvalósítani, és hozzá is láttak azok kiépítéséhez. Úgy gondolták, hogy ezeken a megerődített terepszakaszokon megállítják és elvéreztetik a szovjet Vörös Hadsereget.

A légierőnek itt az utak, vasutak, vasúti csomópontok, illetve a szovjet hadiipari központok elleni támadást szabták feladatul, egyértelműen olyan céllal, hogy lassítsa a szovjet tartalékok felvonulását és felszerelését. Ennek alapján támadták a Moszkvából kivezető vasútvonalakat, a Gorkijban található harckocsigyárat, a szaratovi olajfinomítót, továbbá az Asztrahány környéki raktárakat. A támadások meglepően kevés bombázó repülőgép elvesztésével jártak, de a sok kis veszteség összeadva egyre nagyobb és elviselhetetlenebb lett.

A szovjet csapatok 1943 decemberében megindított támadása nagy német erőket semmisített meg, illetve kerített be. A délnyugati hadászati irányban végrehajtott támadás eredményeként felszabadították Ukrajna nagy részét, a Krímet, Moldova egyes körzeteit, román területre léptek, és kijutottak a Kárpátok előterébe. Ezalatt a Leningrád körzetéből megindult erők egy 600 kilométeres arcvonalszakaszon 220-280 kilométert előrenyomulva észt területre léptek. 1944 tavaszán a szovjet vezetés elkészítette a nyári-őszi hadműveleti terveket. A támadás 65júniusban Karéliában indult meg, majd követte a Belorussziában mért főcsapás. A csapatok gyors előretörése egyes országokban belső politikai válsághoz vezetett, így nem volt meglepő, hogy augusztus 31-én szovjet csapatok vonulhattak be Bukarestbe. Októberre pedig, a Kurland-félsziget kivételével, nem volt ellenséges csoportosítás szovjet területen.

A német légierő fő feladatának továbbra is a szovjet hadiipar pusztítását jelölte meg, de a szárazföldi csapatok támogatására is gondot kellett fordítani. A szovjet légierő azonban ekkor már nemcsak mennyiségileg és minőségileg, hanem alkalmazás tekintetében is felülmúlta a Luftwaffét. Az egyre erősödő szovjet csapatlégvédelem miatt már nem lehetett a bombázó repülőgépeket a harcterület fölött bevetni, de ugyanez volt a helyzet a hátországban elhelyezkedő fontos célpontokkal is, amelyek légvédelme szinte áthatolhatatlan volt. Így ezeket a repülőgépeket már inkább csak a vasútállomások és vasútvonalak ellen alkalmazták. Ezzel ellentétben egyre erősödött a szovjet légierő aktivitása. A szovjet bombázó repülőgépek egyre hatékonyabban támogatták a szárazföldi erőket, de folyamatosan pusztították a német hátországi célokat is.

A német légierő ebben az évben már csak tűzoltómunkát tudott végezni. Annyira lecsökkent a gépállománya, hogy ha egyes hadseregcsoportnál egy tervezett feladat érdekében összevonást hajtottak végre, akkor a frontszakasz más pontjain hézag keletkezett, sőt, ott néha nem is maradt repülőgép.

Az angol-amerikai légi támadások azonban tovább folytatódtak Németország ellen, és egyre hevesebbek lettek. 1943. július 24-én a Bomber Command közel 800 repülőgéppel támadást intézett Hamburg ellen. Ezt még több támadás követte, és a városból romhalmaz lett. A légvédelem, mivel a támadás első időszakában kikapcsolták a támadók, teljes csődöt mondott. Az angol veszteségek nem érték el a 3 százalékot.

Ebben az évben még két olyan fontos bombázás történt, amelyet mindenképpen meg kell említeni. A célpont mindkét esetben a német hadiipar kiemelt területe volt.

A német fenyegetésekben ekkor már egyre gyakrabban bukkant fel a „Wunderwaffe” – „csodafegyver” kifejezés. A brit hírszerzés rövid idő alatt azonosított egy Peenemünde nevezetű helységet (telepet), ahol a légi felderítés által megerősített adatok alapján rakétafegyverek előállítása folyt. A célpont nagy kiterjedése és az eddig soha sehol nem tapasztalt biztosítása miatt szóba se jöhetett kommandós akció végrehajtása, így a légierő alkalmazása mellett döntöttek. A gondot csak az okozta, hogy a bombázóknak, biztonságuk érdekében, sötétben kellett eljutniuk a célpontig, és sötétben is kellett visszarepülni bázisaikra. Tavasszal és nyár elején viszont azon a szélességi körön túl rövidek voltak a nyári éjszakák, így várni kellett augusztus közepéig, hogy ideálisak legyenek a viszonyok.

Az első hosszabb augusztusi éjszakán azután elindultak a bombázó repülőgépek és az őket kísérő vadászok. Ahogy a tervet kidolgozók várták, a szőnyegbombázás hihetetlen méretű pusztítást okozott. A támadás olyan sok berendezést megsemmisített, hogy a németeknek hónapokba tellett azok rekonstruálása, újjáépítése vagy más helyen történő ismételt létrehozása. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy közel 100 vezető kutató vesztette életét, akiknek a pótlása jelentette a valódi problémát. A támadás eredményeként még hosszú hónapokig nem kellett a német „csodafegyvertől” tartani London lakosainak.

A másik problémát Norvégiában találta meg a brit hírszerzés. A magas hegyek között elhelyezkedő Norsk Hydro-üzemek évente 1500 kilogramm nehézvizet állítottak elő, de a német megszállás után a gyár közel 5000 kilogramm előállítására kényszerült. A britek több akciót is szerveztek, hogy ők maguk szerezzék meg a nehézvizet, vagy legalábbis megakadályozzák annak Németországba való szállítását. 66Több sikertelen kísérlet után 1943 februárjában egy kommandós akció végre komoly károkat tudott okozni a berendezésekben, és ez megnyugtathatta Londont. Júliusban azonban újra aggasztó híreket közöltek a norvég ellenállók: „A németek rohammunkában szerelik össze az üzemet, és állítják helyre a károkat.” Az értékelések alapján bizonyossá vált, hogy egy hónap múlva az üzem ismét képes lesz az 5000 kilogramm előállítására. Új tervet kellett tehát kidolgozni, amelyben a jól megszervezett német földi biztosítás miatt, ismét a légierőre várt az üzem megsemmisítése. Több kisebb kötelék berepülése szóba sem jöhetett, ezért egy „biztonságos” és biztos szőnyegbombázás terveit készítették elő. Úgy gondolták, hogy ebédszünetben támadnak, amikor a gyárépületek kiürülnek. Így minimálisra csökkenthetik a polgári áldozatok számát, akik főleg norvégok voltak. November egyik napján 460 repülőgép indult el Dél-Norvégia irányában. Egy részük Oslo és Stavanger környéki célpontokat támadott, míg egy több mint 100 gépből álló kötelék a Norsk Hydro irányába tartott. A kötelék azonban 18 perccel a tervezett időpont előtt érte el a célpontot, így a parancsnok úgy döntött, hogy még kirepülnek a tenger fölé, és egy nagy kör megtétele után pontosan ebédidőben kezdik meg a bombázást. Ezzel a döntéssel azonban elvesztették a váratlanság előnyét, és a német légvédelem felkészült a fogadásukra. A németek előrelátását és felkészültségét jelzi, hogy a bombázók visszaérkezéséig, füstölőket alkalmazva, mesterséges köddel takarták be a völgyet. A visszatérő bombázókat ezután nagyon erős légvédelmi tűz és borzalmas látási viszonyok fogadták. A legtöbb gép azonban megpillantotta az üzemépületeket, és megkezdték a bombázást. Amelyik gép nem tudott célt találni, az a közeli fennsík fölött szabadult meg bombaterhétől. Minden jel arra mutatott, hogy sikeres akciót hajtottak végre. Égtek a gyárépületek, és minimális volt a veszteség.

A valóságban azonban komoly tévedés történt. A mesterséges köd miatt a bombázás egy, a célpont alatt található nitrogéngyártó üzemet semmisített meg. Végül a problémát maguk a németek oldották meg, mert pár hónappal később az üzemet leszerelték, és Németországba szállították.

1944. január 21-én éjszaka, Göring vezetésével, a Luftwaffe London ellen egy „nagy”, megtorló légicsapást indított meg. Két hullámban közel 450 repülőgép közelítette meg a fővárost, de csak töredékük ért a célterület fölé. Így nem volt meglepő, hogy a tervezett bombamennyiségnek is csak csekély része hullott a városra. A németek májusig még 31 támadást hajtottak végre, ennek fele indult London ellen, de a találati pontosság az angol légvédelem miatt már egyenlő volt a nullával.

A francia célpontokat sem kímélték a szövetséges bombázók. Számtalan támadás érte a németek számára fontos területeket, vasutakat és többször a polgári létesítményeket is találatok érték.

Tragikusan alakult a bevethető német repülőgépek száma is. Az 1943 decemberi 700 géppel szemben, erre az időszakra az észak-franciaországi csoportosítás 140-re fogyott. Ennél nagyobb gondot csak a kiképzett pilóták több mint 2000 fős vesztesége jelentette.