Dr. Ravasz István alezredes: A hegyi felszerelésű székely határvadász-zászlóaljak és a hegyi pótdandárok harcai Erdélyben 1944 ős…
74Dr. Ravasz István alezredes: A hegyi felszerelésű székely határvadász-zászlóaljak és a hegyi pótdandárok harcai Erdélyben 1944 őszén*
* A konferencián rögzített hangfelvétel alapján közreadott szöveg.
Előadásomat két részre, mégpedig térbeli részre kell osztanom. Egyik részt a Keleti-Kárpátok, az Árpád-vonal, a Moldvából a Székelyföldre bevezető szorosok, hágók térsége képezi. A másik részt a Gyalui-havasok, közelebbről annak keleti előhegyei jelentik. A két terület egymástól 150-170 kilométer távolságra van és ott egészen más jellegű alakulatok harcolnak. A bekövetkezett események időbeli sorrendje miatt célszerű a Keleti-Kárpátokkal kezdenem.
Amikor 1944. augusztus 23-án Románia átáll a nyugati és keleti szövetségesek oldalára, akkor a front három nap múlva, augusztus 26-án eléri Magyarország határát az Ojtozi-szorosban, az Úz, a Csobányos völgyében és egy nappal később a Gyimesi-szorosban, majd néhány nap múlva a többi szorosban és hágóban is, ahogy haladunk a határ mentén észak felé. Ezekben a hágókban tartózkodtak a 9. székely határvadászdandár határvadászcsoportjai, illetve azok hegyi felszerelésű határvadász-zászlóaljai. A csapatok elhelyezkedése észak-déli irányban az alábbi volt: a 65. székely határvadászcsoport alárendeltségébe tartozó 21. székely határvadász-zászlóalj a Tölgyesi- és Békás-szorosokat, valamint a közöttük húzódó terepszakaszt, a 70. székely határvadászcsoport 32. székely határvadász-zászlóalja a Gyimesi-szorost, s onnantól délre a Csobányos és az Úz völgyét védték. A 67. székely határvadászcsoport 26. határvadász-zászlóalja ugyancsak a Csobányos és az Úz völgyében védett, valamint néhány alosztálya és a 24. székely határvadász-zászlóalj pedig az Ojtozi-szorost oltalmazták, illetve attól délre, egészen Bodzafordulóig voltak állásban. A védelem szó itt magyarázatra szorul, hiszen nem beszélhetünk összefüggő állásrendszerről, csak megerődített támpontokról, erődökről, amelyeknek legfeljebb harcászati rálátásuk van egymásra, illetve tűzzel képesek egymást támogatni. Ezek között csak a határvadász portyázó századok kötelékébe tartozó őrsök járőrei tartják a kapcsolatot.
75Ezt egészíti ki a Székely Határvédelmi Erők parancsnoksága alá tartozó 20 székely határőr-zászlóaljból kilenc, melyek hegyi felszerelésűek voltak a hadrend szerint. Ezt azért említem meg, mert a valóságban ezek a zászlóaljak nem sokban különböztek a többi tizenegytől, fegyverzetük és szervezeti tagozódásuk gyakorlatilag megegyezett. Ezeken kívül létezett még az 1. székely hegyitüzérosztály és a 2. székely tüzérosztály, mely a 9. székely határvadászdandár csapatait támogatta.
Amikor a front augusztus 26-án megérkezik a Kárpátokba, akkor az előbb felsorolt csapatoknak és az erődszázadoknak az a feladata, hogy megakadályozzák az ellenséget abban, hogy a Keleti-Kárpátokon áttörjenek. Ezzel egyfelől megteremtenék annak a lehetőségét, hogy a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport (Heeresgruppe Südukraine) szétzilált alakulatai visszahátrálhassanak a Kárpátokban lévő felvételi állásokba Moldvából, másfelől a szovjet csapatok betörésének megakadályozásával elérnék, hogy azok ne egyesülhessenek a dél-erdélyi román erőkkel. Ez utóbb említett veszélynek lehetősége igen nagy volt, mivel az Erdélyt megosztó belhatár túloldalán már felvonulóban volt a teljes román 4. hadsereg 21 seregtesttel (vagyis hadosztállyal és dandárral). Ez a tekintélyes erő több, mint 200 000 főt jelentett. Hogy Erdélyben egy összefüggő védelmi vonalat hozhasson létre a német-magyar hadvezetés, ahhoz szükséges volt, hogy a szovjet csapatok ne jöhessenek át a Keleti-Kárpátokon. Arra ugyanis volt esély, s ezt a tordai csata, illetve az azt megelőző kolozsvári támadás bizonyította is, hogy a m. kir. Honvédség a román királyi hadsereggel szemben offenzív módon és eredményesen tudjon fellépni. Ez már nem volt igaz a szovjet csapatokra, olyan nagy mérvű volt erőfölényük.
Az augusztus 24-én elrendelt általános mozgósítás keretében a pótalakulatokat is mozgósították. Ezek között több tábori póthadosztályt találunk, például a 2. tábori póthadosztályt, amelyet a Keleti-Kárpátokba irányítanak. Felvonulása azonban időbe telik, miként időbe telt az is, hogy a 27. székely könnyű hadosztályt Galíciából átirányítsák az erdélyi harctérre. A csapatmozgás lassúságát illetően nem szabad elfelednünk, hogy 1944 nyarán nappal a csapatok már nem mozoghattak az utakon oszlopokban, s ugyanez vonatkozott a vasúti szállításra is, mivel ezt az ellenség nagy mértékű légifölénye nem tette lehetővé. Ezen öt-hét napos késedelem következtében tehát a 9. székely határvadászdandár parancsnoksága alá 76tartozó négy székely hegyi felszerelésű határvadász-zászlóaljnak, az előbb említett kilenc székely határőr-zászlóaljnak és az erődszázadoknak kellett a szovjeteket a Keleti-Kárpátokban feltartóztatni.
Tudjuk, hogy ez a feltartóztatás sikeres volt, még akkor is, ha éppen ezalatt az öt-hét nap alatt sorra elesnek a szorosok, sorrendben elsőként a Csobányos völgye, majd az Úz-völgy, a Gyimesi-szoros, az Ojtozi-szoros, később a Békási- és Tölgyesi-szorosok, végül a Radnai- és Borgói-hágók. Ez az egy hét elegendő ahhoz, hogy a kijelölt csapatok a hátországból felvonulhassanak, illetve a német 8. hadsereg maradványai magukat a szovjeteken keresztültörve a felvételi állásokba bevonuljanak, s kialakulhasson egy olyan egységes arcvonal, melynek a Tölgyesi-szorostól északra fekvő csapatai fölött a német XVII., attól délre a magyar IX. hadtest-parancsnokság veszi át az irányítást. Ennek következtében, bár a front kilométerről kilométerre jön beljebb Erdély, illetve a Székelyföld területére, a szovjet hadvezetés a remélt és célul kitűzött hadműveleti szintű áttörést nem tudta elérni. Következésképpen az itt harcoló, s már többször elsorolt zászlóaljak négy-nyolcszoros túlerővel szemben képesek helytállni, a részükre szabott feladatokat teljesíteni. Erre a legjobb bizonyíték az, hogy 77Malinovszkij marsall augusztus 29-i direktívájában elvonta a Keleti-Kárpátok előtt álló 2. Ukrán Front főerőit és megkerültette velük a Kárpátok kanyarulatának kiszögellését és a Déli-Kárpátok hágóin léptette őket Erdély területére. Ezen magasabbegységek feladata kettős volt: a frontparancsnok egy részüknek megparancsolta, hogy északnyugati irányban támadjanak és a Mezőségen át Szatmárnémeti irányba nyomuljanak előre, a főerőknek pedig keletre kellett fordulni, s „elvarrni” az úgynevezett kosnai nyakat. Ezzel zsákba szorították volna a Székelyföldet védő, zömében magyar, kisebbrészt német csoportosítást. A kosnai nyak katonaföldrajzi szempontból azon kritikus része volt a korabeli Magyarországnak, ahol a két román-magyar határ közötti távolság nem volt 100 kilométer. Az ellenségnek egy Marosvásárhely, valamint Dorna-Watra térségéből indított egyidejű támadása igen könnyen eredményezhette volna a kosnai nyak elzárását, s így Székelyföldön egy katlan kialakítását.
A második hadműveleti fázisban (bár az előbb taglalt első még le sem zárult) 1944. szeptember 5-én Kolozsvár térségéből megindult a magyar 2. hadsereg támadása, mely egészen a Kis-Küküllő folyóig jutott ki, illetve néhány helyen át is lépte azt. Ez a támadás azonban már elkésett abban az értelemben, hogy eredetileg azért indult meg, hogy a magyar csapatok birtokba vegyék a Déli-Kárpátok átjáróit, de azok már a meginduláskor szovjet kézen voltak. A hadsereg parancsnoka, vitéz dálnoki Veress Lajos vezérezredes ezért azt leállította, s a románokkal szemben sikeresen előrenyomuló seregtesteket a szovjet 6. gárda harckocsi-hadsereg gyorsélei elől visszavonta, nehogy azok egy találkozóharcban olyan veszteségeket szenvedjenek, hogy a további harcok folytatására képtelenné váljanak. A visszavonuló csapatok a Maros-Aranyos vonalán előre kiépített védőállásokban rendezkedtek be. Idáig a hegyicsapatoknak nincsen szerepük, a támadást a 2. páncéloshadosztály és a 7. és 9. tábori póthadosztályok hajtják végre. Ennek sikerességét a szovjet források is igazolják, amelyek meglepetéssel emlékeznek meg a román csapatok várakozáson aluli ellenállásáról a magyar seregtestekkel szemben, amelyek többszörösen gyengébbek. A támadás persze mindezek ellenére veszteségekkel is jár, így amikor a csapatok visszavonására kerül a sor, akkor a hadvezetés egyidejűleg gondoskodik arról, hogy a térségbe újabb alakulatok érkezzenek, mivel csak így lehet biztosítani a hadászati védelem szilárdságát a Maros-Aranyos vonalán.
78A védelemre vonatkozóan Kiss István altábornagy, a II. hadtestparancsnokának javaslatát fogadja el Veress vezérezredes, hadseregparancsnok. Eszerint az akkori román-magyar erdélyi belhatártól, amely egyúttal sávhatára is volt a 2. hadseregnek és a német Gruppe Siebenbürgennek (zömében a 8. SS-lovashadosztály), Torda város nyugati szegélyéig, pontosabban ahol a hegyek kezdődnek, tehát a várostól három-négy kilométerre véd ebben a sorrendben a 2. páncéloshadosztály, 9. és 7. tábori póthadosztály, és a 2. hadsereg harci sávjának teljes jobbszárnyát az 1. és 2. hegyi pótdandárok vették át. Ezek a seregtestek szintén augusztus 24-én mozgósíttattak, miként a tábori póthadosztályok, de szállításuk a vasúti kapacitás teljes foglaltsága miatt késett. Ennek következtében, jóllehet már a szeptember 5-i támadáskor is számoltak bevetésükkel, abban nem vehettek részt, mivel élszállítmányaik csak szeptember 6-án kezdték meg a kirakást Apahidán. A két hegyi pótdandár szállításánál voltak sürgősebb feladatok is, így például a 2. tábori póthadosztály eljuttatása a Keleti-Kárpátokba, vagy csapatküldés a későbbi 3. hadsereget alkotó alakulatok megsegítésére, hiszen ekkor már megkezdődtek a hadműveletek a Délkelet-Alföldön is, s ott jóval nagyobb erőfölénnyel rendelkeztek a románok, mint Erdélyben.
Miután a védőállások kiépültek a Maros–Aranyos vonalán, a szovjet főerők 1944. szeptember 16-án megkezdték támadásukat Torda térségében, ezzel kezdetét vette a tordai csata. Eddig az időpontig a két hegyi pótdandárnak is van ideje állásokat kialakítani a Gyalui-havasok keleti előhegyei között. A magyar 2. hadsereg sávhatára Borrévnél kezdődik, így e településtől nagyjából a Tordai-hasadékig az 1., onnan Torda városáig pedig a 2. hegyi pótdandár védett. Hadrend szerint az 1. hegyi pótdandár kötelékébe a 2., 3., 4. 12. és 33. hegyivadász pótzászlóaljak, a 2. hegyi pótdandárba az 1., 10., 11. és 13. hegyivadász pótzászlóaljak tartoztak. A szovjet-román erők, most már így kell mondanom, mivel a szovjet 6. gárda harckocsihadsereg 5. gárda harckocsi hadtestjén kívül a román 4. hadsereg zömét, így a román páncéloscsoportot is Torda elé rendelik, Torda városát kívánják tehát elfoglalni.
Hogy a teljes tordai csatát ismertessük, arra itt most nincsen hely és mód, de azt meg kell említenünk, hogy az időközben Galíciából beérkezett és most Torda, illetve a Torda-Aranyosegerbegy közötti terepszakasz védelmét 79biztosító 25. gyaloghadosztály a 2. páncéloshadosztállyal együtt képes arra, hogy a szovjet-román főerők ne tudjanak áttörni ezen a kulcsfontosságú arcvonal-részen. Az ellenség bizonyos helyeken elér néhány, legfeljebb 2-3 kilométer mélységű betöréseket, de az eredeti főellenállási vonal gyakorlatilag megmarad. Ennek az lesz a következménye, hogy a szovjet hadvezetés feladja a tordai irány erőltetését. Erre szeptember 25-én kerül sor, illetve ezzel párhuzamosan egy új koncepció alakul ki, miszerint a gyalogos és gyors erőknek le kell gyűrniük a Gyalui-havasok közti magyar csapatok ellenállását, s észak felé fordulva kijutni Kolozsvár térségébe, magyarán szólva megkerülni Tordát. Ennek értelmében a szovjet hadvezetés el is viszi a térségből az 5. gárda harckocsihadtestet, hiszen harckocsikkal nem célszerű bemerészkedni a magas sziklafalakkal övezett szűk völgyekbe, viszont helyébe hozzák az 5. gárda lovashadtestet, mely a gyorsan mozgó kötelékeket fogja képezni a további hadműveletek során.
Itt következik a két hegyi pótdandár szerepe; ugyan a szovjet-román erőknek sikerül keresztülhatolniuk a keleti előhegyeken, de október 8-ig a hegyivadász pótzászlóaljak a Szamos folyó mentén viszonylag szilárd védővonalban tartanak ki. Az előhegyektől nyugatra eső havasokba nem 80is támad be az ellenség, meg sem próbálják, hiszen ott keresztülhatolni nem lenne lehetséges. Az 1. és 2. hegyi pótdandárok 1944. szeptember 26. és október 8. között, egy rövidebb időszakban a német Gruppe Eder segítségével, faluról-falura, dombról-dombra, hegyről-hegyre vonulva vissza oly mértékben tartják fel a szovjet-román gőzhengert, hogy az hadműveleti szintű áttörést itt sem képes elérni. Ezért a magyar hegyicsapatok súlyos árat fizettek: amikor a Szamos vonalán védekeznek, akkor a két hegyi pótdandár legénységének már csak mintegy egyharmada van meg, s a többi veszteséglistára került (elesett, eltűnt, megsebesült, hadifogságba esett). A Szamos-vonalról a visszavonulást ezek a csapatmaradványok csak október 8-án este kezdik meg, aminek az a háttere, hogy az Alföldön, október 6-án a magyar 3. hadsereg sávjában indult nagyszabású szovjet támadás ott már az első nap hadműveleti szintű áttörést eredményezett, s azok a harckocsi- és gépesített csoportok 8-án már Hajdúszoboszló térségében járnak. Így az október 8-án elrendelt általános visszavonulás, mely a teljes Erdélyben küzdő erőkre érvényes volt, hadműveleti szükségszerűségből volt végrehajtandó, ellenkező esetben az ellenség bekeríti a német 8. és magyar 2. hadseregeket.
A visszavonulási parancs tehát vonatkozott a korábban tárgyalt hegyi felszerelésű székely határvadász- és határőr-zászlóaljakra is, pontosabban maradványaikra, melyeknek egy része a német 4. hegyihadosztály alárendeltségébe került, miután kiszorultak a Keleti-Kárpátokból, illetve befejeződött a Székelyföld kiürítése. Ezek az alakulattöredékek a Maros-vonalon, Szászrégen és Palotailva között voltak védőállásban, s innen kezdték meg visszavonulásukat október 8-án, ugyancsak hadműveleti szükségből. Ezzel az általunk ismertetett különleges felszerelésű és kiképzésű zászlóaljak harcai az erdélyi hadszíntéren befejeződtek, s a visszavonulás során már csak szórványos utóvédharcokra került sor.
