„...a hungarista eszmét ismertesse meg”
73„...a hungarista eszmét ismertesse meg”
Jelentést kaptam arról, hogy a Berlin környéki helyőrségekben megjelenik Raffay alezredes66, és az alakulatok részére „világnézeti” előadásokat tart. Ezeknek az előadásoknak az irányzatáról, tárgyáról nem volt tudomásom, ezért elrendeltem, hogy Raffay alezredest utasítsák nálam való jelentkezésre. Ugyanis nevezett nem tartozott a törzsemhez, és nem tudtam, ki küldte őt ki, és milyen feladattal, és hogy merre jár. Több heti keresés után sikerült csak felvenni vele a személyes összeköttetést. Ekkor derült ki, hogy őt a honvédelmi miniszter – egyben a vezérkar főnöke – 2. osztálya küldte ki közvetlenül azzal, hogy a Németországba irányított csapatoknál a „hungarista eszmét” ismertesse meg. Raffay alezredes azonban nem tudott felmutatni semmiféle ilyen tárgyú hivatalos felfogást vagy akár csak valamilyen magán szellemi terméket, ezért elrendeltem, hogy előbb állítson össze valami munkaprogramot, azt mutassa be nekem, vonuljon be a törzsemhez, és csak az én tudtommal járhatja a csapatokat. Huzamosabb távollét után – melyet betegségével igazolt – bemutatott nekem Raffay alezredes egy tervezetet. Ennek lényege azonos volt a nálunk szokásos „nemzetvédelmi” előadások fogalmával és ennek a szolgálatnak a megszervezését tartalmazta, teljesen azonos módon, mint ahogy az nálunk a nemzetvédelmi tiszteknél már gyakorlat tárgya volt hosszú évek óta. Az új „eszme” ismertetését persze ez a tervezet is kerülte, mert Raffay alezredes nem tudott ez irányban állást foglalni. Raffayt mégsem tudtam a törzsemhez bevonultatni, mert családjával együtt Döberitzben választott lakóhelyet, és arra kért, hogy a nálam lévő szűk elhelyezési viszonyokra való tekintettel ne kelljen neki elhagyni a németektől kapott jobb lakását. Állandó betegeskedésére való tekintettel ehhez hozzá is járultam, csak azt kötöttem ki, hogy legalább hetenként egyszer jelentkezzék nálam. Ezt sem tudta mindig teljesíteni.
66 Valószínűleg Raffay Elemér tanári szakmabeli szakszolgálatos alezredesről van szó.
A magyar vezérkar főnöke egy másik tisztet is kiküldött a „hungarista eszme” megismertetése és terjesztésének ellenőrzése érdekében. Erről úgy szereztem tudomást, hogy egy napon jelentkezett nálam Herszényi repülő százados67 mint a vezérkar főnöke hadműveleti csoportfőnökének közvetlen kiküldöttje, és előadta, hogy több alakulatot meglátogatott. Ezek mindegyikénél azt tapasztalta, hogy a „hungarista eszme” terjesztése tekintetében nem történik semmi, sőt e téren a tisztikar is teljesen tudatlan, mert nem kapott a főfelügyelőségtől semmi tájékoztatást. Ezért ő tartott mindenütt ilyen tárgyú ismertetést. Megragadtam az alkalmat, hogy végre én is halljak valamit ennek az eszmének a mibenlétéről, és ezért felszólítottam Herszényi századost, hogy tartson nekem is előadást róla. Ez elől nevezett azzal tért ki, hogy a hivatalos felfogást vele nem közölték még, és nem akarja egyéni felfogását előadni, mert ilyen nagy kérdésben én előttem egy árnyalattal sem akar eltérni a hivatalosan megfogalmazott szövegtől. Ilyen kiadvány azonban készült, azt majd meg fogom kapni. Arra a kérdésemre, hogy akkor miért adta elő eddig az egyes alakulatoknál az ő egyéni nézetét, azt felelte, hogy ő azért a hivatalos felfogás szellemében beszélt, mert itt is, ott is sikerült valamit abból megszereznie. Így ez alkalommal sem sikerült a „hungarista eszme” mibenlétét megismernem. Megtudtam azonban Herszényi századostól azt is, hogy parancsot kapott a csapatoknál szerzett tapasztalatainak, megfigyeléseinek közvetlen, tehát az én kikerülésemmel teendő jelentésére. Meghagytam neki, hogy ezeknek a jelentéseknek egy másodpéldányát küldje el nekem is, mert különben nem szerzek tudomást arról, hogy mi történik az alakulatoknál. Ezt Herszényi százados meg is ígérte. Valóban kaptam is tőle két vagy három ilyen jelentést. Ezekből, de még inkább az alakulatoktól beérkezett jelentésekből azt állapítottam meg, hogy Herszényi százados káros munkát folytat a magyar lelki egység ellen, mert szereplésének módjával a legénységet a tisztikar ellen hecceli, sőt, éket ver a tisztikar fiatalabb és idősebb, politikától mentes rétege közé. Ezért a legközelebbi jelentkezése alkalmával – saját felelősségemre – megtiltottam neki, hogy az alakulatoknál mutatkozzék. Ezt a Honvédelmi Minisztériumnak írásban is jelentettem, kérve rendelkezésem jóváhagyását, és nevezett vándorlásainak a betiltását.
67 Herszényi István repülő százados.
Huzamosabb idő telt el, de a minisztériumtól semmi választ nem kaptam eme felterjesztésemre. Ezért az általam elérhető alakulatoknak meghagytam, hogy ha Herszényi százados ott megjelenne, és káros tevékenységét folytatná, tartóztassák le és kísérjék be hozzám. Később a honvédelmi miniszter megérkezésekor neki szóban is jelentettem ezt az esetet, amikor azt a tájékoztatást kaptam, hogy nevezettet a minisztériumhoz való bevonulásra utasították. Herszényi százados azonban ezt a parancsot nem hajtotta végre, mert az összeomláskor őt családjával együtt az én törzsemnél találtam.
A német felügyelő, Wolf tábornok, aki jobb mozgási lehetőséggel rendelkezett mint én, többször említette szemrehányólag, hogy az általa meglátogatott magyar alakulatoknál nincs „világnézeti” oktatás, pedig ez nagyon fontos a legénység részére is, de különösen a parancsnokok részére. Megmondtam neki, hogy a papjaink járnak helyőrségről helyőrségre, és tartanak valláserkölcsi előadásokat. Ezen kívül vannak nemzetvédelmi tisztjeink, akik hazafias tárgyú előadásokat tartanak. Egyébként nálunk a parancsnokok irányítják egységeik nevelését. Wolf tábornok ezt nem tartotta kielégítőnek, bejelentette, hogy az AHA útján intézkedni fog tanfolyam felállítására, melyen magyar propaganda-tiszteket képeznek ki. Valóban, Wolf tábornok minden vonalon sürgette ezt az ügyet, sőt, egy ízben elutazott Kőszegre, a Honvédelmi Minisztériumba is a tanfolyam felállítása érdekében. Ilyen tanfolyamot AHA-rendeletre fel is állítottak német oktatószemélyzettel Berlinben. A tanfolyamba 15-20 magyar tisztet vezényeltek, akik kb. ötnapos előadássorozat után március végén Magyarországra kerültek volna további kiképzésre a Honvédelmi Minisztérium irányításával. Ennek végrehajtására azonban a hadihelyzet miatt már nem került sor.
A „hungarista eszme” megmagyarázását mindenki sürgette. Jelentették nekem, hogy van a törzsemben egy Madarász nevű őrmester, aki írt egy tanulmányt, melyben ilyen kérdéssel foglalkozik. Ezt a tanulmányt futólag elolvastam, azonban abban főleg az egyes világnézeti eszmék kifejlődésének, megerősödésének, elöregedésének és új eszmék által való kiszorításának genezise volt általánosságban ismertetve. Mindenesetre elküldtem Madarász őrmestert Kőszegre, a Honvédelmi Minisztériumba, hogy bíráltassa felül tanulmányát, és hozzon írásbeli rendeletet, hogy mit lehet abból felhasználni. Madarász őrmester azzal tért vissza, hogy otthon hivatalos kiadvány készül e tárgyban. Annak megjelenéséig engedélyt kapott, hogy az ő tanulmányából általános vonatkozású előadásokat tartson. Ekkor elrendeltem neki, hogy szedje szét a tanulmányát a legénység által is megérthető nyelvezettel megírt tárgykörökre és a tisztek számára szánt részekre. Ezt a munkát Madarász őrmester – ugyancsak a bekövetkezett hadihelyzet miatt – már nem tudta befejezni. Még egy látogatónk volt a „hungarista eszme” jegyében. Ugyancsak márciusban jelentkezett nálam egy Péntek nevű államtitkár, hogy őt Szálasy küldte ki egyes tiszti csoportokhoz előadások tartására, így az éppen folyó hadosztályparancsnoki tanfolyam magyar tisztjei számára is. Tudtommal csak ezen a helyen tartott előadást, azután visszatért törzsemhez, és itt beszélt vagy 20 percig a tisztek és a legénység előtt oly magasröptű bölcseleti elmélkedés formájában, hogy abból a hallgatók zöme alig értett valamit. A „hungarista eszme” mibenlétének megmagyarázásával ő is adós maradt.
A német felügyelő, Wolf tábornok újabb önkényességet követett el. Berlinben véletlenül összejött az Észak-Németországból menekülő, magyar központi tüzériskola parancsnokával, Pentsy vezérőrnaggyal68. Kettőjük közt szóba került egy friss tüzérosztály felállítása, új, 15 cm-es ágyúkkal. Pentsy vezérőrnagy – hogy Eger69 környékén tervezett elhelyezkedéséhez támogatást kapjon – felajánlotta ennek a tüzérosztálynak a felállítását személyzet tekintetében. Minderről csak akkor szereztem tudomást, amikor Wolf tábornok önkényes rendelkezését – melyet a felállításra már kiadott – nekem is megküldte. Pentsy nem küldte el a szükséges, kiképzett szakszemélyzetet, erre Wolf tábornok ismét önkényesen, más alakulatoktól vezényelt oda kiképzetleneket, és német oktatókkal megkezdte a tüzérosztály felállítását. Alig 1 hét múlva, éppenhogy számszerűleg megvolt két üteg, már vasúti berakásra és Küstrin térségébe való elszállításra kapott parancsot az egység, teljesen kiképzetlen, felruházatlan, felszereletlen állapotban. Ekkora lelkiismeretlenség láttán felháborodva tiltakoztam a bevetés ellen. Wolf tábornokban felébredt a lelkiismeret, és az ő segítségével a vasúti szerelvényekről szedtük le az ütegeket. Három heti kiképzés és felszerelés után mégis elszállításra kerültek ezek a hirtelen gyártott tüzérek. Ezt azonban nem tudtam ellenőrizni. Ugyancsak Wolf tábornok által kiadott rendeletre, megkérdezésem nélkül felállítottak 3, páncélosokat leküzdő zászlóaljat magyar alakulatoktól vezényelt emberekből. Csak az elrendelt vezénylésekből szereztem tudomást erről is. Ezekre vonatkozóan kikötöttem, hogy csak Magyarországon nyerhetnek alkalmazást. Ezt megígérték, sőt erről írásban is értesítettek, mégis az egyiket részeivel a nyugati arcvonalon erőszakosan bevetették, a másikat az Oderától nyugatra tartalékba helyezték, a harmadikról nem sikerült megtudnom, mi lett vele.
68 Pentsy Zoltán (Bánffyhunyad, 1892.07.19. – Kaposvár, 1964.09. ?) vezérőrnagy. 1942 októberétől a háború végéig a hajmáskéri Tábori Tüzér Központi Lőiskola parancsnoka. 1944 késő őszén az iskolával együtt Németországba települt. 1945. április 22-én Tirschenreuthnál amerikai hadifogságba került, ahonnan 1946-ban tért haza.
69 A csehországi Egerről van szó, mai neve Cheb.
Egyre sűrűbben érkeztek panaszok az alakulatoktól a velük szemben elkövetett német túlkapásokról. Most már teljesen „külföldi” munkásalakulatoknak tekintették a magyar újoncalakulatokat, melyeket lerongyolt ruháikban, fegyvertelenül vittek különböző munkahelyekre, a legtöbbször romeltakarításra, bedőléssel fenyegető házfalak közé. Valóban, halálos áldozatokat is követeltek ezek a munkák. A munkálatokat vezető „Todt szervezet”70 részlegparancsnokai sokszor megsértették a csapattal kivonuló magyar tisztek önérzetét fontoskodó, lármás utasításaikkal, őket tényleg a hadifoglyokkal együtt foglalkoztatva, velük azonos bánásmódban részesítve. Elképzelhető eme egységek lelkiállapota, amikor azzal az ígérettel szakították el őket hazájuktól, hogy felfegyverzik, kiképzik őket a magyar földért folytatandó harcra, és most itt kell lopniuk a napot, úgyszólván hadifogoly-sorban. Minden egyes, tudomásomra jutott eset miatt írásban tiltakoztam az AHA-nál. Minden esetben – kimagyarázások közt – orvoslást ígértek, néha ilyenről értesítettek is, de mégsem szűntek meg ezek a jelenségek.
70 Német munkaszervezet, amelyet alapítójáról Todt, Fritz német politikusról neveztek el. Todt 1940 és 1942 között fegyverkezési és hadfelszerelési miniszter volt.
Ilyen megalázó különbségtételek nemcsak a városokban, a nyilvános életben történtek, hanem a laktanyákban is, a német „bajtársak” között. Jelentést kaptam arról, hogy étkezéskiosztásnál, kantinablaknál a németek a magyarokat félrenyomják és becsmérlő kifejezésekkel illetik. Ezeket is mind bejelentettem az AHA-nak, ugyanolyan eredménnyel, mint az előbb említetteket.
Időközben megkezdődött Fürstenwalde katonai kiürítése is. A hadműveleti és helyőrségi parancsnokokon kívül már csak a magyar felügyelőség tartózkodott itt. Az AHA a felügyelőség tágabb törzse és a családtagok számára Bayreuthot jelölte ki tartózkodási helyül, ama Gau-k egyikét, melyekben eredeti terv szerint is magyar lakosságot akartak elhelyezni. A legszűkebbre szabott vezetési törzs számára pedig a Berlin külvárosában, Zehlendorfban lévő „Düppel” táborban utaltak ki helyet. Ezt a legszűkebb törzset ők velem együtt 4-5 főben képzelték el, küldönccel, gépkocsivezetővel együtt. Ez anynyit jelentett volna, hogy teljesen elszakadok a magyar alakulatoktól, mert ezzel a személyzettel sem nyilvántartást vezetni, sem velük írásbeli vagy futárérintkezést fenntartani nem tudtam volna, és csak az AHA-nak egy mindenre fejet bólintó szervévé váltam volna. Hosszas alkudozás után végre megengedték, hogy 15-16 tisztet, 10-12 főnyi legénységi állományú egyént tarthassak magamnál, akikkel az elvi, nyilvántartási, hadbiztosi, hadbírói és orvosi ügyeket szükségképpen még le tudom bonyolítani és az írásbeli ügymenetet is el tudom látni. Itt meg kell jegyeznem, hogy nemcsak az AHA-nak és a német felügyelőnek szóló ügydarabokat kellett már kezdettől fogva német nyelven szerkeszteni, hanem a saját magyar alakulatoknak kiadott minden rendeletemet 1 példányban az AHA-nak, 1-1 példányban pedig az összes katonai körletparancsnokságnak német fordításban meg kellett küldenem. Még így is előfordult, hogy egyes német parancsnokságok a hozzájuk utalt magyar csapat számára érkezett magyar hivatalos postát előbb lefordíttatták németre, és csak azután adták ki a címzettnek. És ha 2-3 hétig tartott ez a fordítás, akkor 2-3 hétig tartották vissza ezt a postát. Az ellenőrzést tehát az ő részükről megszervezték. Nálam, a törzsnél pedig Wolf tábornok egy magyarul is tudó tisztje volt beosztva „öszekötő”, valójában ellenőrző közegként. Dicséretére váljék, ennek a Wassischek nevű századosnak, hogy teljesen a mi pártunkon állt, és igyekezett a mi érdekeinket képviselni.
Február 20-ig feltétlenül el kellett foglalni a „Düppel” táborban kiutalt helyünket. A tágabb törzset 2 beosztott tábornokommal együtt Bayreuthba irányítottam, magam Szávay ezredes, vezérkari főnökömmel és a többi 14-15 tiszttel, valamint irodai személyzettel február 20-án este bevonultam az új munkahelyre.
Ez a barakktábor kibombázott polgári lakosok számára készült, de nagy része már szintén a bombatámadások áldozatává vált. A kőlépcsőházas, emeletes fabarakkok szobáinak kéregpapírból volt a fala. Az ablakok üvege nagyrészt hiányzott. Központi fűtésre volt berendezve, de a fűtést éppen beköltözésünk napján szüntették be szénhiány miatt. Éjjelre felöltözve, bundában, fejre húzott sapkával kellett a szalmazsákos deszkapriccsekre lefeküdnünk, hogy a hideg némileg elviselhető legyen. Igyekeztünk villanyos fűtő- és főzőtesteket szerezni, hogy az íróasztali munkában elgémberedett kezünket és lábunkat időnként felmelegíthessük. A sors különös játéka, hogy a velünk együtt elhelyezett francia hadifoglyok voltak azok, akik házilag ilyen fűtőtesteket készítettek nekünk. Igen ám, de a nap 24 órájából legfeljebb 5-6 óráig volt csak áramszolgáltatás, pontosan az ellenséges légitámadások ideje alatt, azaz kb. 10 perccel a támadások előtt kezdődően és még 10 percig a támadások után is, hogy az óvóhelyekre le lehessen menni és onnan fel lehessen jönni. Ezt az időt kellett a lakásfűtésre vagy a főzőcskére felhasználni. Az étkezés egy magánvállalkozónak kiadott étkezdében történt, elképzelhetetlen rossz minőségű ételekből.
Az egész környezet egy elhanyagolt fogolytáborhoz hasonlított. Sokszor eszünkbe jutott, hogy mily igényeik voltak Magyarországon elhelyezés tekintetében a német tiszteknek, még a harctéren is, hát még a hátországban, avagy éppen a fővárosban. Nem mulasztottam el ezt is az AHA tudomására hozni. Meg kell hagyni, hogy Hübsch őrnagy erre egy porcelán villamos fűtőtestet szerzett nekem.
Így folyt az életünk a zehlendorfi „Düppel” táborban, állandó harcban a német központi vezetéssel. Minden törekvésem oda irányult, hogy a nyilvántartásunkat lehetőleg pontosan vezessük, hogy állandóan számom tartsuk azokat a magyarokat, akiket a végzet s a politikai rövidlátás elszakított hazájuktól és szülőföldjüktől. Ez időben a februári 114 000 honvéd személlyel szemben már 143 000 főt tartottunk nyilván német területen, és még egyre jöttek át újabb alakulatok és szervek, különösen nehéz volt a kiürített német területekről elkerült magyar alakulatok újabb tartózkodási helyét megállapítani. Ahogy én nem tudtam velük összeköttetést tartani, ők sem tudtak jelenteni. Csak a véletlen volt a segítőtársunk és az az egy-két parancsnok vagy futártiszt, aki Berlint útjába tudta vagy akarta ejteni, mert Berlin ebben az időben a szakadatlan éjjel-nappali légitámadások és az orosz arcvonal közelsége folytán már egyáltalán nem volt kívánatos tartózkodási hely.
A fellelhető alakulatokat – amennyiben a német vezetés kezéből ki tudtak csúszni – igyekeztem Bajorországba, a Dunától északra és délre eső területekre irányítani, hogy minél több magyar legyen együtt. Természetesen az elhelyezkedési nehézségek e tekintetben óriási akadályokat teremtettek. Most már nem csak keletről özönlött a menekülő lakosság a birodalom belseje felé, hanem nyugatról is, mert az angolszász erők széles arcvonalon szorították a német védőket a Rajnára, sőt helyenként már át is lépték ezt a folyót. A „Festung Deutschland” hangzatos fogalma ím összedőlt. Légvár, fantázia szüleménye volt, önmagukat sem ismerő beteg elmék szüleménye, amellyel terrorisztikusan magukkal rántották a népek millióit. A német központi vezetésnek esze ágában sem volt még ekkor beismerni tehetetlenséget, az erőtlenséget és nincstelenséget. Még mindig csodákat hirdetett, melyek a V–1 és V–2-ben71, egy új, rendkívüli gyorsaságú repülőgépben avagy még ezután bevetendő, hatalmas tartalékhadseregben fognak feltétlenül kifejezésre jutni. Nagy nehezen sikerült a Honvédelmi Minisztériummal úgynevezett „menetrendszerű” telefonbeszélgetést megteremteni. Eszerint naponta este 9 órakor kapcsoltak volna bennünket egy félórás beszélgetésre, mely alatt rendeletek, jelentések és hírek cserélődhettek volna. Az esti repülőtámadás azonban sokkal menetrendszerűbben érkezett meg a „Düppel” tábor fölé minden nap, mint ez a kapcsolás. Amikor csak lehetséges volt, mindig megkérdeztem: jön-e már a miniszter, mert rengeteg jelentenivalóm van, amit sem telefonon, sem írásban nem közölhetek. Nem tudták az időpontot megmondani, hogy mikorra várható ez a látogatás.
71 A német hadiipar által a 2. világháború alatt kifejlesztett sugár- vagy rakétahajtóművel működtetett repülőtestek, amelyekkel nagy pusztítást okozó robbanótöltetet juttattak célba.
Végre március 16-án értesített Hübsch őrnagy az AHA-ból, hogy a következő napon, 17-én délután megérkezik a magyar honvédelmi miniszter és Hitler vendégszállásán, a Rauch Strasséban nyer elhelyezést. Nekem erősen ajánlotta, hogy kis törzsemmel együtt költözzem át egy Potsdamtól északra, a városon kívül fekvő laktanyába, ahol sokkal jobb helyem lesz, mint ebben a barakktáborban. Megmondtam, hogy nem költözöm át, határozottan ezen a szállásomon óhajtom fogadni a minisztert, hogy lássa, milyen környezetben lakik itt a magyar újonccsapatok főfelügyelője. Különben is el akarok menni Berlinből Bayreuthba, a törzsem zöméhez, mert itt nem tudok velük és a magyarok zömével érintkezést tartani. Ez a helyzet csak önámítás, mert én ugyan megkapom az AHA rendeletét 24 órán belül, de az alám rendelt alakulatok számára szerkesztett parancsaim innen, erről a helyről még egy hónap múlva sem jutnak el rendeltetési helyükre. Hübsch őrnagy közölte velem, hogy felsőbb döntés szerint nekem állandóan az AHA által könnyen elérhető helyen kell tartózkodnom, arról tehát szó sem lehet, hogy Bayreuthba tegyem át székhelyemet. Egyébként ha nem akarok Potsdamba átköltözni, akkor csak maradjak ott, ahol akarok, de ez esetben kapok én is egy vendégszobát a Hitler vendégei számára berendezett épületben, hogy állandóan a miniszter közelében lehessek. A látogatás programja többszöri változtatás után az alábbiakban alakult ki.
III. 18-án délben látogatás Guderiannál72, este vacsora Jüttnernél az ő harcálláspontján, Bad-Sarowban (Fürstenwaldétól délre).
72 Guderian, Heinz (Kulm/Weichsel, 1888.06.17. – Schwaugen bei Füssen, 1954.05.15.) vezérezredes. 1944. július 21-től a német szárazföldi haderő vezérkari főnöke. Beosztásából 1945. március 28-án egészségi okokra való hivatkozással felmentik.
III. 19-én látogatás Jüttnernél, megbeszélés a déli órákban, délután folytatódik ez a megbeszélés Jüttner helyettesénél, Keinernél.
III. 20-án esetleg látogatás Himmlernél73, de az még nem biztos, hogy Himmler tudja-e fogadni a minisztert. Délután megbeszélés Keitelnél74.
73 Himmler, Heinrich (München, 1900.10.17. – Lüneberg, 1945 .05. 23.) német nemzetiszocialista politikus, az SS birodalmi vezetője 1943 augusztusától birodalmi belügyminiszter, 1944 júliusától a tartalék hadsereg parancsnoka és a Hadfelszerelési Hivatal főnöke. 1945 tavaszán rövid ideig a Weichsel Hadseregcsoport főnöke. Hitler 1945. április 29-én minden beosztásából felmentette, mivel kapitulációs ajánlatot tett a nyugati szövetségeseknek. Angol hadifogságban öngyilkosságot követett el.
74 Keitel, Wilhelm (Helmsherode, 1882.09.22. – Nürnberg, 1946.10.16.) vezértábornagy. 1938 és 1945 között a Wehrmacht Főparancsnokságának (OKW) főnöke, 1945. április 28-tól birodalmi hadügyminiszter is. Ő írta alá a német haderő kapitulációját 1945. május 8-án. Nürnbergen a Nemzetközi Katonai Törvényszék halálra ítélte és kivégezték.
III. 21-én a miniszter visszaindul gépkocsin és útközben megszemléli az Egerben elhelyezett magyar alakulatokat. Éjjelezés e napon Bayreuthban.
III. 22-én Grafenwöhr táborban a még mindig felállítás alatt lévő 1. magyar hadosztály megszemlélése. Éjjelezés Bayreuthban.
III. 23-án reggel a miniszter továbbutazik Magyarországra. Én a Guderiannál, Jüttnernél és Himmlernél teendő látogatásokon nem vehetek részt, a program többi részénél azonban jelen leszek.
Március 17-én délután valóban megérkezett a miniszter. 5 óra tájban jelentkeztem nála vezérkari főnökömmel és Bor altábornaggyal együtt. Mindössze 30 percig hallgatta meg jelentésemet, melyet e napon legalább 2 órára terveztem, hiszen annyi összegyűjtött anyagom, mondanivalóm és főleg kérdeznivalóm volt. Erre nem jutott idő. Sorban jöttek a jelentkezők: Wolf tábornok, a német felügyelő, Mecsér András, a követ és főleg Porzezinsky követségi tanácsos, akinek a leghosszabb ideig sikerült igénybe venni a miniszter idejét, még vacsora után is, amikor kettesben, félrevonulva, halk hangon beszélgettek.
Jelentésem alatt a miniszter fáradtnak látszott. Többször az volt az érzésem, nem is hallja, amit mondok. Valóban, magával hozott inasa időnként frissen főzött feketekávét tett eléje, melyből azonban csak egyedül ő ivott, azaz nem kínált meg senkit sem közülünk.
Vacsora után bekövetkezett a szokásos légitámadás, melynek idejét ennek a háznak jól berendezett óvóhelyén töltöttük. Az első nap tehát elmúlt anélkül, hogy érdemleges jelentést tehettem volna. Másnap, 18-án délelőtt átfutottuk azt az emlékiratot, melyet a miniszter magával hozott a német körökkel tartandó tárgyalásra. Ez az emlékirat még február elején készült, legalábbis akkor aktuális dolgokat tartalmazott, és tárgykörével, szellemével egyáltalán nem élt abban a légkörben, mely ekkor már kialakult. A gépírt szöveg láthatóan megkötötte a minisztert, és ellenszenvvel fogadott minden, attól eltérő jelentést, mondván, neki más az értesülése, és majd meglátjuk a tárgyalásnál, hogy kinek van igaza. Így különösen nem volt hajlandó ama helyzetképemnek igazat adni, hogy a németeknek már nincs semmijük, amiből és amivel új erőket tudnának felállítani a további küzdelemre. Amijük pedig van, az nem elég az ellenség feltartóztatására. Benyomásom szerint Porzezinsky tanácsos nagyban hozzájárult a miniszter eme felfogásának kialakulásához. E napon délben hatalmas légitámadást kapott Berlin északi része.
A déli, Guderiannál végzett látogatás részleteiről nem tudok semmit, mert a minisztert oda csak szárnysegéde, Makay-Hollósy ezredes kísérte el. Egyet láttam csak: nyomott hangulatban vannak. Makay közölte velem, hogy Himmler aligha fogadja a minisztert a Ruszkay eset miatt. Ha ez tényleg így lesz, akkor legjobb, ha azonnal visszamennek, mert akkor nincs célja a további ittmaradásnak. Ezt meg is mondja a miniszternek. Úgy látszik, még nem történt e tárgyban végérvényes döntés, mert nem utaztak el.
Este Jüttner vacsoráján megjelent Keitel is. Éppen velem szemben ült. A vacsora végén igen beszédes lett, azt mesélte, hogy „Horthy Magyarországa” milyen kétkulacsos politikát folytatott. Nem volt opportúnus beleavatkozni abba a szóáradatba, mely csak úgy dőlt belőle, részint azért sem, mert már az asztalt verte az öklével, hogy csak úgy csörömpöltek a terítékek. Arca egészen kipirult és tekintete állandóan körbejárt az őt áhítattal hallgató és helyeslően bólintgató német tábornokokon. Ezen a vacsorán a honvédelmi miniszter számos magyar kitüntetést osztott ki a meghívottak közt.
Március 29-én délben a miniszter előbb négyszemközt beszélt Jüttnerrel, azután megkezdődött az a közös tárgyalás, melyen felolvasta a vele hozott emlékiratot. Ennek lényege az volt, hogy a magyar kormány becsülettel kitart a vállalt szövetségi hűség mellett. Harcolni akar a magyar földért, de nem lapáttal és csákánnyal, hanem fegyverrel a kézben, ezért kéri, hogy a németek a megígért hadosztályokat állítsák fel és fegyverezzék fel. Ha jól emlékszem, a miniszter ez alkalommal mondta először azt a mondatot, melyet látogatása alatt, különböző alkalmakkor többször megismételt: „Deutschland, Du hast nur einen Kameraden, einen Besseren hast Du nicht und das ist: Ungarn.” („Németország, neked csak egy igazi bajtársad van, ennél jobb nincs, és ez: Magyarország.”)
Jüttner röviden válaszolt az emlékiratra, mondván, hogy Németország betartja ígéretét, bíznunk kell benne, és biztos a győzelmében. A részleteket majd ebéd után, a Keiner tábornok vezette értekezleten megbeszélhetjük.
A délutáni értekezleten Keiner ismét felemlítette ama javaslatát, hogy hadosztályok helyett egyes csapattesteket állítsunk fel, melyek német hadosztályok kötelékében szerezhetik meg a haditapasztalatokat, ugyanis a magyarok nem küldtek elegendő haditapasztalt keretanyagot. A miniszter bejelentette, hogy ily célra rendelkezésre bocsátja a súlyos veszteségeket szenvedett 1. magyar hadsereg haditapasztalt maradványait, és kérte, hogy ezek felhasználásával állíttassanak fel a magyar hadosztályok. Hozzájárult azonban ahhoz, hogy különleges, apróbb magyar egységek is felállíttassanak, mint amilyenek a már említett páncélromboló egységek, de ezek is csak magyar hadműveleti területen vetessenek be. Hasonlóképpen ismételten hozzájárult, hogy a veszélyeztetett területeken lévő magyar csapatok éppen úgy bevethetők legyenek a harcba, mint a német csapatok.
E napon este ismét együtt vacsoráztam a miniszterrel a szállásán, a szakaszos légitámadás keretében, de ez alkalommal sem tudtam mondanivalómat előadni, mert fáradt volt és nem lehetett vele négyszemközti beszélgetésre elvonulni. Ugyanis szűkebb környezetén kívül jelen volt a vacsorán minden alkalommal a házigazdát helyettesítő épületgondnok, egy nyugalmazott német admirális, ez alkalommal pedig még Pridun ezredes és Hübsch őrnagy is az AHA-tól.
Március 20-án a déli órákban mégis megtörtént a látogatás Himmlernél. Részleteket erről sem tudok. Délután Kietel fogadta a minisztert a zehlendorfi pazarul berendezett álláspontján. Ez alkalommal én is jelen lehettem azon a tájékoztatón, melyet Keitel adott. Ennek lényege az ellenséges helyzet ismertetése volt egy 1:1 000 000 térkép alapján, mely az ellenség által elért vonalakat tüntette fel. Tehát nem más, mint ami aznap az ellenség rádióközlésében és kétszer 24 óra múlva a német hivatalos jelentésben is napvilágot lát. De ez is nagyon nyomasztóan hatott – legalábbis reám – így, összefüggően feltüntetve.
Ennél sokkal drámaibb volt azonban, amit Keitel ezután mondott. Kijelentette, hogy a helyzet súlyos, az ellenséges légitámadásoknak a hadiiparra mért hatása igen nagy. Németország nem képes most a magyar hadosztályokat felfegyverezni, de még saját rendelkezésére álló emberanyagát sem tudja jelen pillanatban kielégítő módon fegyverrel ellátni. Ne értsük félre, a gyártás folyik, de nem olyan ütemben, mintha minden gyár működne. Jön felszerelés és hadianyag, de ez most lassabban jön, mint máskor. Ezt a súlyos időt mindenképpen át kell hidalni, nehogy az ellenség azt kihasználhassa. Minden erőt meg kell feszíteni és a védelemre alkalmazni, mégpedig egy olyan védelemre, melyben minden támadás feltétlenül elakad. Ezért a Führer az alábbiakat rendelte el: minden felszerelt, harcos alakulat felzárkózik a legelöl lévő védelmi övre, mind a keleti, mind pedig a nyugati arcvonalon. Feladatuk az arcvonalak végsőkig való tartása.
E mögött, második övben felsorakoznak az összes kiképző és újoncalakulatok, amelyek kevésbé vannak felszerelve. Ezek folytatják a kiképzésüket csekélyebb számú fegyvereikkel, és várják, amíg megkapják a fegyvereiket a gyártás folyamán. Feladatuk útzárak, körkörös védelmi berendezések készítése, főleg útcsomópontokon és fontos terepszakaszokon. Ha az ellenség az első övet helyenként átszakítaná, ezek a hátsó támpontok kötelesek az ellenséget feltartóztatni, megállítani és felvételi állást nyújtani az első vonalból visszaszoruló részeknek, valamint kiinduló állást alkotni az ellentámadások számára.
Eme második védelmi öv mögött csoportosulnak a teljesen fegyvertelen alakulatok. Ezek feladata – mindaddig, míg fegyverrel elláthatók nem lesznek – hadimunka végzése, vagyis hátsó állások építése, romeltakarítás, utak, vasutak, távbeszélővonalak stb. állandó karbantartása, mert a közlekedési és összekötő vonalaknak még pillanatokra sem szabad megszakadni az alatt a harc alatt. Ebben a hármas tagozású védelemben minden magyar alakulatnak is részt kell venni, mégpedig ott, ahová minőségénél, azaz felfegyverzési és kiképzési fokánál fogva beleillik.
Ezek szerint Németország közepén egy észak–déli irányú, csapatmentes folyosó képződik, mert minden alakulat – vagy nyugat, vagy kelet felé – az arcvonalak mögé felzárkózik. Keitel még ama szilárd meggyőződésének adott kifejezést, hogy az általa ismertetett védelmi tagozásban megszerzik azt az időt, ami a hiányzó fegyverzet elkészítéséhez, a fegyvertelen csapatok felszereléséhez és a német döntő csapásméréshez szükséges. Ezután – a szokásos esti légitámadás már Brandenburg felett járván – gyorsan hazamentünk azzal, hogy másnap reggel 6 órakor indulunk Egerbe.
Ezen az éjjelen nem aludtam. Reméltem, hogy másnap – legalább az úton – a miniszter kocsijába ülhetek és megjelenthetem neki véleményemet erről a hármas tagozású védelemről. Ebben a reményemben is csalódtam. Sikerült ugyan útközben, egyik gépkocsipihentetés után átülnöm a miniszter kocsijába, de alig kezdtem meg a beszédet, már mutatkoztak a miniszter arcán a fáradtság, nem figyelés jelei, és rövidesen meg is szólalt: „Nagyon fáj a fejem, nem tudom, mitől. Talán éhes vagyok!” Elő is vette kis táskáját, és falatozni kezdett. Ezután már csak az elénk táruló tájjal kapcsolatban szólt egy-két szót, egyébként nem volt hajlandó beszélgetni. Ki is nyitotta a gépkocsivezető háta mögött lévő üveglapot, ami a bizalmas beszélgetésnek véget vetett. Majd feltűntek az úton a légiveszélyt jelző kék-sárga zászlók. Amikor erre felhívtam a figyelmét, ideges lett. Amikor pedig már rejtőző német autókkal találkoztunk, melyeknek utasai felfelé mutogatással figyelmeztettek bennünket, hogy az ellenséges repülők felettünk járnak, idegessége a tetőfokára hágott, és nagyon leszidta gépkocsivezetőjét, mert nem pontosan egy felettünk átvezető hídnak az árnyékában állott meg. Itt kiszálltunk a gépkocsiból és jó óra hosszat vártunk, amíg a bombázó kötelékek keletről nyugat felé – tehát már elvégzett bombázás után – elvonultak a fejünk feletti légtérben. Eme kényszerpihenő után visszahívta szárnysegédjét a kocsijába, tehát végleg megszűnt a további beszélgetés lehetősége.
Egerben megnéztük a tüzér központi iskolát, a Ludovika Akadémia tüzérosztályát, a tüzér hadapródiskolát és a leventék ott lévő csoportját. A leventekérdés elintézése, de különösen végrehajtása ugyancsak szégyenletes emléke ennek az időszaknak.
Csak véletlenül tudtam meg, még január hónapban egy drezdai szemlém alkalmával, hogy a leventék kiszállítását ugyancsak megkezdték, és hogy azok egy része már be is érkezett Németországba, így Drezdába is. Felkeresvén őket egy laktanyában, azt láttam, hogy ezek a szegény 15-16 éves gyermekek teljesen lerongyolódva, piszkosan, tetvesen, kiéhezve, német SS-felügyelet alá kerültek. Ezek az SS ifjúsági vezetők azután megmosdatva, megnyírva, átöltöztették ezt a csoportot fekete, német ifjúsági egyenruhába, névjegyzékbe írták őket, és egyik ilyen áttisztogatott részükkel már meg is kezdték a német nyelv oktatását. Éppen az egytől tízig való számolásnál tartottak. Magyar tisztnek a színét sem láttam köztük. Végre hosszas keresgélés után előkerült egy gyámoltalan magyar tiszt, aki a leventéket a szállítás alatt vezette. Fogalma sem volt róla, hogy mi lesz ennek az ifjúságnak a sorsa, mert hazulról nem kapott semmi utasítást. Jelentése szerint a magyar határon átvette őket egy német SS ifjúsági vezető csoport, és ez hozta őket is. Megkérdeztem a német vezetőt is, mily utasítást kaptak a magyar ifjakra vonatkozóan. Ő is csak annyit tudott mondani, hogy a „Hitler Jugend”-del azonos módon fogják őket kiképezni és valószínűleg a német SS pótlására felhasználni.
Tudomást szereztem ezután több ilyen leventecsoportról, melyek részint Németországban bolyongtak gazdátlanul, ellátás nélkül, részint szétszakadozva kis csoportokra, egyes magyar alakulatokhoz csatlakoztak, részben pedig egyesével, vagy kettesével, német családokhoz munkára szétoszlottak. Mindezt több ízben jelentettem a Honvédelmi Minisztériumnak, onnan a németekkel történő, közös szabályozást kérve. Egyben megkértem az AHA-t is, hogy értesítsen ezeknek az ifjúsági csoportoknak a hollétéről, hogy magyar oktató és felügyelő személyzetet adhassak melléjük. Ily értelmű rendeletet adtam ki az összes németországi honvéd alakulat számára is. Végre sikerült az AHA-val megállapodni, hogy összegyűjti leventéinket Eger környékén lévő ifjúsági táborokba. A Honvédelmi Minisztérium is küldött ki egy szervet a leventék ügyének irányítására Andreánszky ifjúsági vezető személyében, aki éppen beérkezett Egerbe. Mindezekkel azonban a Németországba kiirányított ifjak összessége még nem került elő, és így fogalmunk sem volt róla, mennyi magyar levente hányódik még különböző helyeken.
Ezen a napon, március 21-én estére beérkeztünk Bayreuthba, ahol a XIII. német katonai körletparancsnoknak, Weissberger tábornoknak voltunk vendégei vacsorára, amelyen a Gauleiter vezetésével több pártember is részt vett. A körletparancsnok pohárköszöntőjében rakétapattogás-szerűen hangoztatta a „biztos győzelmet”. A honvédelmi miniszter viszontválaszában ismét elmondta a „Deutschland, Du hast nur einen Kameraden” szövegű mondatát.
A következő napon, március 22-én kimentünk Grafenwöhr táborba az 1. magyar hadosztály alakulatainak a megtekintésére. Ezek zászlókkal díszített téren, díszfelállításban várták a minisztert, mégpedig elől a felfegyverzettek, talán 1 zászlóalj és 1 üteg legénysége, mögöttük a fegyvertelenek. A fegyveresek 2 nappal ezelőtt kapták meg fegyvereiket. A miniszter előbb magyarul intézett beszédet a csapatokhoz, majd németül a kiképző személyzetet üdvözölte, melynek folyamán ismét elhangzott a „Deutschland, Du hast...” Ezután harcmozzanatok bemutatása következett. Amit ezekből német parancsnok vezetett, az ismét olyan bűnösen tudatlan beállítású volt, mint amilyeneket az újonckiképzés folyamán is láttunk. Például megtámadtak egy községszegélyt sima nyílt téren, de a réttől balra egy patak bokros partja, jobbra pedig egy mélyút vezetett a megtámadandó házakhoz. A rétet ellenben 100 méterről egy házsor oldalazta, melyre ügyet sem vetettek.
Feltűnt nekem a nehézfegyver-taligák vadonatúj fogatolása és jól táplált lóállománya. Megkérdeztem az egyik beosztott magyar tiszttől, honnan szerezték ezeket a jó lovakat, mert a magyar lovak a silány táplálék következtében mindenütt már csontvázak voltak. A magyar tiszt aztán felvilágosított, hogy a taligákat, a lovakat és a szerszámokat kölcsönkapták a miniszter szemléjére egy német alakulattól, de szemle után azonnal vissza kell adni azokat. Jellemző volt ez az eljárás!
Ezután ebéd következett a táborban, hangzatos pohárköszöntőkkel, majd délután a páncélromboló egységek bemutatása. Ez is teljesen naiv beállítású volt, azzal súlyosbítva, hogy az ellenséget jelző harckocsit nem találta meg a gyakorlatvezető a sűrűn bokros-erdős területen, és így nem volt mit leküzdeni. Egy véletlenül arra felé tévedt harckocsira lőttek azután rohampisztollyal, és ezzel befejeződött a kiképzés bemutatása.
A magyar hadosztályra azt a felvilágosítást kaptuk a felállító német törzstől, hogy most van folyamatban a felfegyverzése, pár nap múlva készen lesz.
Ezek után visszatértünk Bayreuthba. Itt este még a Gauleiter adott vacsorát a miniszter tiszteletére. Meg kell hagyni, hogy olyan jól és annyit egész németországi tartózkodásom alatt nem ettem, mint eme miniszteri látogatás alatt. Feltűnt, hogy ezeken az étkezéseken mindig sok pártember volt jelen, kiket a legmagasabb rangú német katonák állandóan körüludvaroltak.
Március 23-án reggel a miniszter eltávozott Bayreuthból. Több mint 5 napi együttlét alatt sem sikerült összesen 1 órát érdemlegesen beszélnem vele. A legfontosabb jelentenivalóimat írásba foglaltam és átadtam kíséretének. Nem tudom, mi lett ezeknek az írásoknak a sorsa, mert a következő jelentkezésem alkalmával, 15 nap múlva, teljesen újságként hatottak rá a bennük foglaltak.
A hármas védelmi tagozódás – úgy látszott – nem oldotta meg a neki szánt feladatot, mert kelet felől az orosz átlépte az Oderát és ennek mellékfolyójára, a Neissére kezdett felzárkózni. A Neisse torkolatától északra ugyancsak az Oderán volt éleivel. Nyugaton az angolszász erők körülbelül 250 kilométer szélességben lépték át a Rajnát, legmesszebbre jutott páncélosékeik attól már 200 kilométerre jártak. A német ellenállás mértékéből meg lehetett állapítani, hogy itt már nem lesz többé visszacsapás, ellentámadás, de még érdemleges felzárkóztatás sem. Ha az ember csak a német hivatalos jelentések adatait rajzolta be a térképbe, abból is nyilvánvaló volt, hogy az orosz és angolszász ékek rövidesen, azaz néhány hét múlva, Berlintől délre eső térségben találkozni fognak. Németország tehát egy északi és egy déli részre lesz szakítva. A magyar alakulatok sorsa feletti töprengésünkben Bor altábornaggyal75 együtt szükségesnek véltük, hogy mindkét részen maradjon egy magasabb rangú magyar tiszt, aki a magyar csapatok sorsának irányítását a kezében tartja addig, amíg a német vezetés működik, majd fogságba jutás esetén ugyancsak igyekszik a magyar csapatokat illetően kezdeményezően fellépni a győztes hatalmaknál. Mert hogy ennek a helyzetnek csak a fogságba jutás lehet a vége, azzal tisztában voltunk.
75 Bor Jenő altábornagyra vonatkozóan lásd az 56. sz. jegyzetet.
Az AHA-ban Jüttnertől76 kihallgatást kértem, hogy megkérdezhessem, mi az ő szándékuk a központi vezetéssel, ha Németország kettészakad. Amikor Hübsch őrnagy a kérdeznivalóm tárgya iránt érdeklődött, és azt megmondtam neki, egészen megbotránkozott azon. Jóakaratilag arra figyelmeztetett, hogy ezt ne mondjam Jüttnernek, mert a német központi vezetés nem számol Németország kettészakadásával. Minden rendbe fog jönni, mert a végső ellenállás csak ezután fog érvényesülni. Jüttner nagyon rossz néven venné, ha egy magyar tábornok ilyen helyzetmegítéléssel állítana be hozzá. Néhány nap múlva mégis bejutottam Jüttnerhez Bor altábornaggyal együtt, és feltettük neki a kérdést. Jüttner nem lepődött meg különösebben, és kijelentette, hogy ha a kettészakítás bekövetkeznék, ő a saját személyére az északi résznél, Berlinben marad. Hübsch őrnagy csodálkozó arccal fogadta ezt a hírt, látszott azonban, hogy csodálkozása nem őszinte.
76 Az Allgemeines Heeresamt vezetője Jüttner altábornagy volt.
Jellemző a német titkolózásra és az őszinteség hiányára még ilyen súlyos helyzetben is az alábbi két eset.
A magyar páncélosiskola a Hannover és Hamburg közti Celle közelében, Bergenben volt elhelyezve a német hasonló iskolával együtt. Innen, április első napjaiban jelentést kaptam, hogy a németek elvonulnak, azaz kiürítik a tábort a közeledő angol csapatok elől. A táborban politikai foglyokat gyűjtenek össze, csekély őrizet mellett. Az őrségnek az az utasítása, hogy ezeket a politikai foglyokat adja át harc nélkül az angoloknak. A magyar parancsnok kérdi, mint csináljon az ott lévő magyar alakulatokkal. Azt a parancsot adtam nekik, maradjanak a táborban együtt, és a megszálló erők parancsnokánál, mint magyarok, külön jelentkezzenek. Amikor a tudomásomra jutott német intézkedést az AHA-ban Hübsch őrnaggyal közöltem, az lehetetlennek minősítette azt, mondván, ilyen intézkedést a német vezetőség nem adhatott ki.
A másik eset a magyar gyalogsági iskolával történt Döberitzben (olimpiai falu). Ennek az iskolának a parancsnoka ugyanabban az időben jelentette, hogy a németek kiürítik Döberitzet. A családok is elköltöznek onnan, csupán egy gyenge különítmény marad vissza, amelyik védőállásokat épít. A német központi iskola onnan az összes tanfolyamaival Grafenwöhrbe megy. A magyaroktól el is búcsúztak. Mi lesz az ott maradt magyarokkal?
Felhívtam e tárgyban Hübsch őrnagyot és Wolf tábornokot77 is. Hübsch mindjárt azt mondta, hogy ez nem igaz. Döberitzből csak egy különleges tanfolyam megy el, az is csak a tanfolyam tartamára, annak befejezte után visszatér. Mondtam neki, hogy rosszul van tájékozva, járjon csak utána a dolognak. Ezt meg is ígérte. Wolf tábornok óvatosabb volt. Ő azt mondta, hogy nincs tájékozva az ügyről, majd utánanéz és értesít az eredményről. Másnap Wolf írásban értesített, hogy én vagyok helytelenül tájékoztatva. Az ügy úgy áll, ahogy tegnap Hübsch őrnagy mondta. Röviddel ezután Hübsch őrnagy is felhívott telefonon és megerősítette az előző napi tájékoztatást, eléggé fölényes hangon. Véletlenül sikerült a magyar gyalogsági iskolával gyors öszszeköttetést szereznem. Tájékoztattam a hallottakról. Felháborodva jelentette, hogy szemenszedett hazugság ez a német tájékoztatás, mert ők legpontosabban meg tudják mondani, hogy mely alakulatok mentek el idáig, melyek vannak jelenleg teljes kiürítésben és mi marad vissza. Még a tábor állandó kantinját is elvitték már a németek. Ezután megírtam az AHA-nak részletesen felsorolva a német alakulatok kiürítési sorrendjét. Hozzátettem még, hogy az én értesülésem – úgy látszik – jobb, mint a német központi vezetésé. Erre az írásbeli értesítésemre Hübsch azt válaszolta, hogy neki nem volt tudomása erről az esetről. Annyira szépítették tehát a már igen súlyossá vált helyzetüket, hogy képesek voltak átlátszóan, szemérmetlenül valótlant mondani.
77 Wolf, Ludwig gyalogsági tábornok, a Németországba kihelyezett magyar csapatok, szervek, intézmények német felügyelője.
