Háború a háborúban
Háború a háborúban
1944 nyarán a magyar politikai és katonai vezetésben sokan hitték, hogy a háború még sokáig távol tartható Magyarországtól. Ne feledjük, hogy Magyarország 1944 tavaszáig a béke szigetének számított. Igaz, április 3-án az angolszász légierő megkezdte az ország területének nagyarányú bombázását, de az ellenséges haderők még nem foglaltak el országrészeket. Maga a Honvéd Vezérkar főnöke, Vörös János vezérezredes is bizakodóan jelentette ki, hogy a Kárpátokban (német segítséggel) a szovjet haderő előrenyomulása hosszabb ideig feltartóztatható. A minta az 1915 és 1917 közötti kitartás volt a Kárpátokban. Hasonlóan vélekedett a legtöbb magas beosztású katonai vezető is. Egyikük sem sejthette azonban, mit forralnak Bukarestben.
1944. augusztus 10-én Veress Lajos altábornagy, a kolozsvári IX. hadtest parancsnoka szemlét tartott a Békás-szorosban. A szemlét követő értékelő megbeszélésen a hegység védőképességét illetően „...megállapítást nyert, hogy az első világháború tapasztalata alapján a Keleti-Kárpátok 7-8 sorhadosztállyal és a rendelkezésre álló határőr alakulatokkal megvédhetők.”1
1 Jakus 7. p.
Egy újabb világméretű, de legalább európai léptékű konfliktus közeledését érzékelve, a katonai vezetésben már korán felmerültek olyan elképzelések, hogy adott esetben (a revízió megvalósítása és a konfliktus fegyveres szakaszba fordulása után) sor kerülhet a Kárpátok védelmére. Ezen elképzelésekbe illeszkedett – az I. világháborús tapasztalatok alapján, amikor a hegyi átjárók vonalában kiépített védelem képes volt a sokkal nagyobb erőkkel támadó orosz cári hadsereg visszatartására az ország belsejétől, s amely harcokban a II. világháború magyar katonai elitjének nagy része fiatal tisztként részt vett –, hogy a m. kir. Honvédségen belül megszervezzék a hegyi fegyvernemet. 1938. február 3-án a Rőder Vilmos szolgálaton kívüli gyalogsági tábornok részvételével tartott vezetői értekezleten ismertették a fegyverkezési egyenjogúság visszaszerzése utáni időre szánt Huba-hadrend tervezetét, amelyben szerepelt két hegyidandár felállítása.2 Az 1. hegyidandár (teljes nevén m. kir. kárpátaljai 1. honvéd hegyidandár) megalakítása 1939. október 1-jével befejezést nyert.3
2 Illésfalvi 6. p.
3 Illésfalvi 13. p.
A hegyidandárok a határvadászokkal együtt biztosították volna a visszaálló történelmi határok védelmét a sor-seregtestek felvonulásáig és védelembe való beállásáig. Ez, továbbá a mindennapi határszolgálat ellátása szükségessé tette azon határvadász alakulatok „hegyiesítését”, amelyek a kárpáti határok mentén helyezkedtek el. A határvadászdandárokba határvadász-zászlóaljak és határportyázó-századok tartoztak. Az előbbiek látták el a határvédelmi (katonai), az utóbbiak elsősorban a határőrizeti (rendészeti) feladatokat. Az 1939. április 25-én a hegyicsapat [sic!] megszervezésére kiadott irányelvekben az is benne foglaltatott, hogy az érintett határvadász-zászlóaljak fegyverzete és felszerelése – minimális eltéréssel – egyezzen meg a hegyivadász-zászlóaljakéval.4
4 Illésfalvi 21–22. p.
Horváth Ferenc ezredes (1940. november 4-től a kolozsvári IX. hadtest vezérkari főnöke), aki az e könyvben tárgyalt időszakban, 1944. július 1. és október 16. között (akkor már vezérőrnagyi rendfokozatban) a Székely Határvédelmi Erők parancsnoka volt, szintén a Keleti-Kárpátok védőképességére gondolt, amikor 1940-ben kidolgozta egy határvadászhadtest tervezetét. A Székelyföldön a tervezet szerint felállítandó hadtestbe három hegyidandár vagy két hegyidandár és egy határvadászdandár, továbbá egy gyorsdandár és 12egy ejtőernyős-zászlóalj tartozott volna. Az elképzelés elnyerte a katonai vezetés tetszését, ám pénzügyi okból egyre halasztották annak átültetését a gyakorlatba, a román átállás után pedig már nem volt mód arra.5
5 Illésfalvi 36. p.
1944 nyarának végére a front nem csupán az Északkeleti-Kárpátokban, Kárpátalján érte el a korabeli magyar határokat, de a Keleti-Kárpátokban, a Székelyföldön is. Augusztus közepén még úgy tűnt, a front az ország belső területeitől hosszabb ideig is távol tartható. Az 1. hadsereg ekkoriban szilárdította meg arcvonalát az Északkeleti-Kárpátokban, a hegység erdélyi szakaszától pedig még viszonylag messze húzódott a front, ráadásul ott húzódott az erőltetett ütemben kiépített államerődítés, az Árpád-vonal. A magyar határ és a szovjet csapatok között pedig ott állt a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport és a román haderő tekintélyes része. Augusztus utolsó dekádjában azonban gyökeres fordulat következett be. A változást Románia augusztus 23-i átállása hozta: a szovjet haderő napokon belül a Kárpátokon belül állt.
Románia 1944. augusztus 23-i átállását Magyarország nem követte. Szeptember 5-én a magyar csapatok átlépték a román határt, noha a magyar vezetés több intést kapott, hogy semmilyen körülmények között se tegye ezt meg. Elég ha Bakach-Bessenyey György, volt berni követ távirataira gondolunk. A magyar csapatok mégis átlépték a határt. Igaz, mint látni fogjuk, a román csapatok ezt már tizenegy nappal korábban megtették. Az alapvető kérdés azonban nem az volt, hogy Magyarország megtámadja-e Romániát, vagy nem, hanem az, hogy kitart-e Németország mellett, vagy nem.
Pusztán a katonai erőviszonyok lehetővé tették volna a magyar kiugrást is, a román átállást követő néhány napban. Ez esetben Magyarország (továbbra is) azonos oldalon marad, mint Románia. Ez utóbbi így hiába szerette volna (ha egyáltalán az előzetes fegyverszüneti feltételek nyomán eljut idáig) fegyverrel is visszaszerezni 1940-ben elvesztett területeit, mivel azt a Szovjetunió katonai jelenléte (akárcsak 1940 augusztusa és 1944 augusztusa között Németország katonai jelenléte) kizárta volna. Csakúgy mint azt, hogy Magyarország fegyveres erővel tegyen kísérletet a második bécsi döntéssel visszacsatolt területek megvédésére Romániával szemben. De nem ez történt.
Magyarország kitartott – legalábbis augusztus–szeptember fordulóján – Németország mellett. Ebből viszont az következik, hogy az akkor már a Szovjetunió oldalára állt Románia lehetőséget nyert Észak-Erdély fegyverrel történő visszaszerzésére. A lehetőséggel élt is, s mint láttuk, az erre vonatkozó utasítások sokkal korábban napvilágot láttak, mint ahogy a magyar támadás megkezdődött volna. Már augusztus 23-án, akkor, amikor a magyar vezetésben még a polémia sem vette kezdetét a támadásról, amely egyébként sem politikai célból indult meg, hanem katonaiból. Nem Dél-Erdély visszacsatolásának szándékával, hanem azért, hogy lezárja a Déli-Kárpátok hágóit.
Megítélésünk szerint, ha Magyarország azonnal követi Románia példáját, semmilyen körülmények között sem törhetett volna ki magyar–román háború, hiszen ezt a Szovjetunió nem engedte volna meg. Magyarország azonban tovább harcolt Németország oldalán, ami elkerülhetetlenné tette a román–magyar háború kirobbanását, függetlenül a magyar szándékoktól. A román vezetés ugyanis elhatározta magát. 1940-ben elvesztett területeinek visszaszerzésére mindenképpen megindult volna, akkor is, ha egyetlen magyar katona sem lépi át előzőleg a magyar–román határt. Igaz, akkor nem Magyarország a támadó fél (annak 'ellenére, hogy – s ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni – nem magyar katonák lépték át először az akkori határt), de a lényeg az angolszász–szovjet szövetség szempontjából nem ez volt. A lényeg az volt, hogy Magyarország szembefordul-e Német-országgal, vagy tovább harcol oldalán.
S hogy Magyarország – közvetlenül Romániát követően – német szemüvegen át nézve 13képes lett volna egy kiugrásra, vagy nem, idézzünk egy olyan német tisztet, aki bár felelős beosztást töltött be, mégsem tartozott a katonai vezetéshez. Zimmermann százados, aki a kolozsvári IX. magyar hadtestparancsnokságon teljesített szolgálatot mint összekötő tiszt, augusztus 24-én késő este a következőket mondta Welser Tibor tartalékos zászlósnak, Veress Lajos altábornagy hadtestparancsnok aznap SAS-behívóval bevonultatott 2. segédtisztjének: „Ha most Magyarország kiugrana, semmit sem tehetnénk ellene, mert a Romániában rekedt hadsereg akcióképtelen, pedig annak szánták azt a feladatot, hogy a magyarokat féken tartsa.”6
6 Welser 572–573. p.
Tanulmányunk a magyar hadműveletekkel foglalkozik. A szeptember 5-én indult támadással, az abból kifejlődött tordai csatával, illetve azok katonapolitikai és katonai előzményeivel, továbbá mindazzal, ami Észak-Erdélyben és Székelyföldön katonai téren történt, vagyis a Kelet-Magyarország területén 1944 késő nyarán–kora őszén lezajlott harcokkal. Ez az a téma, amelynek feldolgozására a teljesség igényével vállalkozni kíván, mint olyannak a bemutatására, amely monografikus jelleggel, részletesen még nem történt meg – leszámítva e könyv első kiadását.
Tanulmányunk elsősorban és alapvetően hadtörténeti munka. Más a helyzet a politikatörténeti munkákkal vagy egyes monográfiák politikatörténeti elemzéseivel. Azok jobbára a teljesség igényével dolgozzák fel a problém politikatörténeti vetületeit, s ennélfogva nem ez az a terület, amelyben újat szeretnénk hozni, ismétlésekbe pedig nem szeretnénk bocsátkozni. Ennek, tehát a hadtörténeti feldolgozásnak azonban keretet kell adni. A keretnek megítélésünk szerint az augusztus 23-át követő kb. két hét politikatörténetének kell lennie. Ennek megfelelően a politikatörténeti rész összefoglaló jellegű csupán. Azt is be kell határolnunk, hogy a tanulmány nem tér ki a magyar kiugrási kísérletre, azt korábban már részletesen feldolgozott önálló témakörnek tekintjük.
A magyar–román fegyveres konfliktust egyébként a kortársak – igen találóan – úgy aposztrofálták, hogy az „háború a háborúban”.7
7 Jakus 9. p.
