Kuli János: A Magyar Királyi Honvédség erkölcsi harcértéke az 1944 kora őszi erdélyi hadműveletek során

Teljes szövegű keresés

260Kuli János: A Magyar Királyi Honvédség erkölcsi harcértéke az 1944 kora őszi erdélyi hadműveletek során
A hadsereg erkölcsi harcértéke a XX. század, különösképpen az I. és a II. világháború folyamán döntő jelentőségűvé vált, bizonyságul szolgálván arra, miszerint az ember személyisége a modern gépi háború feltételei mellett is meghatározó marad. Az erkölcsi harcérték kialakulásában, módosulásában az alábbi tényezők hatnak közre: vezetettség, kiképzettség, szervezettség, bajtársiasság, szellemiség. Meghatározásakor az tekinthető mérvadónak, hogy az egyes tényezők egymással milyen viszonyban állnak, arányuk milyen mértékű, valamint együttvéve, illetve külön-külön milyen jelentőséget tulajdonít nekik a politikai és katonai vezetés.
A tiszti hivatás lényege a vezetés. Szintjét illetően megkülönböztethető alsó és magasabb szintű vezetés, attól függően, hogy az milyen kötelékre vonatkozik. A magasabb vezetés fogalma alá a hadműveleti egység (önálló dandár, hadosztály), hadtest és hadsereg, míg az alsó vezetés kategóriájába a hadműveleti egység alatt álló szervezetszerű kötelék (raj, szakasz, alosztály [század, üteg], osztály [zászlóalj; huszár, tüzér, páncélos, repülő osztály], ezred) vezetése tartozik. A magasabb – azaz modern értelmezésben közvetett – vezetés a hadászat elvei szerint történik, elsődlegesen szellemi tartalmú, s a legénységgel közvetlen kapcsolatban nem áll. Ellenben az alsó – azaz közvetlen – vezetés harcászati jellegű, a vezető (tiszt) és vezetett (legénység) kapcsolata teljességgel egyértelmű. A harcászati vezetés lényege, hogy a tisztnek ezen keresztül kell a legénység irányából azt a bizalmat megszereznie, illetve a legénység felé azt a tekintélyt képviselnie, amely a feltétlen engedelmességben ölt testet.1
1 Berger 1. p.; Katonai Zseb-Lexikon 1939 (Összeállította: Zachár Sándor, Budapest, 1939, a továbbiakban: Zachár) 344–345. p.
A kiképzés a legénység szakismereti, testi és lelki felkészítésének mértékét, ebből következően a harchelyzetekben követendő tevékenység készség szinten való elsajátítását, a harc megvívásából fakadó fizikai és pszichikai megterhelések elviseléséhez szükséges állóképesség kialakítását, valamint – s ez tekinthető új mozzanatnak – a harc következetes vállalásának értelmét adó, illetve az általános emberi magatartást is szabályozó erkölcsi nevelést jelenti. Ettől kezdve tehát a kiképzés három fő területre tagolódik: a harceszközök és az ezekhez idomult eljárások megismertetését biztosító oktatásra, a fizikumot fejlesztő testedzésre, valamint az erkölcsi nevelésre, melynek elsődleges célja a kiforrott harcos erényekkel rendelkező harcos kialakítása.2
2 Zachár 597. p.; Bán Mihály – Rakolcai László: Korszerű honvédelem (Budapest, 1942) 240–242. p.
A hadseregszervezés a haderő szervezetének (tagozódás, fegyverzet, felszerelés, állomány) az állam hadászati és harcászati elveinek, politikai akaratának és anyagi lehetőségeinek megfelelő felépítését jelenti. A szervezési elvek gyakorlatba való átültetésével áll fel a hadrend. A fegyverzet, a felszerelés, a lőszer, az élelmiszer, az üzemanyag és az egészségügyi ellátás minőségi és mennyiségi mutatóinak, egyúttal folyamatos utánpótlásának jelentősége vélhetően nem szorul külön magyarázatra. Ezen tényezőket az adott ország földrajzi fekvése, nyersanyagkészlete, gazdasági potenciálja és infrastruktúrája határozza meg.
A csoportdinamika szabályai szerint formálódó bajtársiasság minden katonaközösség összetartásának legfőbb fokmérője. Iránya kettős: vertikális és horizontális. Vertikális jellegű az alá- és fölérendeltségi viszonyban lévő vezető (parancsnok) és vezetett (alárendelt), míg horizontális az alá- és fölérendeltségi viszonyban nem álló vezető és vezető, valamint vezetett és vezetett közötti kapcsolat. A haderőn belül az összetartástudat alakulásának szempontjából három csoportszint különíthető el:
2611. primer csoport: raj (kezelőszemélyzet), szakasz, alosztály (század, üteg);
2. szekunder csoport: osztály (zászlóalj; huszár, tüzér, páncélos, repülő osztály), ezred;
3. tercier csoport: hadműveleti egység (hadosztály, dandár); hadtest, hadsereg, hadseregcsoport.
A létszámból (6-12 fő) következően a legerősebb kötődés a rajon (kezelőszemély-zeten) belül alakul ki. Ez kevésbé erősen érvényesül a szakaszon, még kevésbé erősen az alosztályon belül. Összességében azonban a primer csoporton belül léteznek, létezhetnek azok a bizalmon, őszinteségen, önzetlenségen és kölcsönösségen alapuló személyközi kapcsolatok, amelyek a bajtársiasságot jelentik, s egyben meghatározzák az összetartás mértékét. A hadsereg harcértékét – bármily különösen hangzik – a primer csoport kohéziója adja meg.3 Olyan erős és ellenálló a szervezet, mint amilyen erős és ellenálló a szervezetet alkotó sejt. Kérdéses azonban, hogy milyen tényezők hatnak, illetve lehetnek hatással a bajtársiasságra. Ezt a „similis simili gaudet” elv alapján bizonyos meghatározottságok, úgymint nemzetiség, életkor, vallás, foglalkozás, műveltség, lakóhely, családi állapot és egzisztenciális helyzet kialakíthatják, míg a gyakorlatban a közös kiképzési és harci élmények, tapasztalatok forrasztják ki. Rendkívül fontos, hogy ezek egyenes arányban mélyítik a bajtársiasságot, vagyis minél intenzívebb a kiképzési gyakorlat, illetve az alakulat minél többször vesz rész bevetésen, annál megbonthatatlanabbá válik az egymás iránti kötődés.
3 Oetting, D. W.: Motiváció és harci érték. A katona magatartása a háborúban (Budapest, 1993) 49–70. p.
A szellemiséget illetően Nagy Frigyes porosz király mondása, miszerint „A hadsereg szelleme a tisztikarban rejlik” („Der Geist der Armee sitzt in ihren Offiziers”), a XX. század tömeghadseregeinek esetében is igaznak vehető, de ezt már más hatások is befolyásolják. Mivel a tömeghadsereg és a társadalom lelki állapota nem különíthető el egymástól, nem elégséges, ha a küzdelmet alapvetően meghatározó lelki momentumok: a hit, meggyőződés, elszántság, kitartás, kötelességteljesítés csak a hadsereget jellemzi, annak a nemzetet is jellemeznie kell. „Ebben a potential de guerre-ben mindenesetre legnagyobb szerepe lesz a hadviselő népek lelkesedésének, háborús elszántságának, energiájának és anyagi felkészültségének.4 – vonta le a konklúziót Suhay Imre katonai szakíró 1940-ben.
4 Suhay Imre: Hadviselés és hadvezetés. A katonai, gazdasági és szellemi háború lényege, módszere és eszközei (Budapest, 1940) 34. p.
A totális háborúnak, vagyis a katonai, gazdasági és szellemi téren egyidejűleg és teljes intenzitással vívott háborúnak ez képezi a lélektani alapját. A magyar társadalom vezéreszméje a revízió és irredentizmus volt, vagyis a politikai, katonai, szociális, gazdasági és kulturális béklyót jelentő trianoni szerződés valamiféle megváltoztatására irányuló törekvés, melynek jogosságát csak marginális csoportok vonták kétségbe. Ebből adódóan a nemzet szellemi egysége vitathatatlan volt.
E tanulmány arra kíván egy lehetséges értelmezést nyújtani, hogy az imént vázolt öt tényező a dokumentumok és emlékiratok tanúsága szerint miként és mennyiben érhető tetten a Magyar Királyi Honvédség 1944 kora őszén Erdély területén vívott harcaiban.
A Magyar Királyi Honvédség 1944 kora őszén tanúsított erkölcsi harcértékét, midőn a szovjet és román hadseregek a Kárpátok kapui előtt állottak, majd e (lezáratlan) kapukat hamarosan át is lépték, alapvetően két mozzanat határozta meg.
1. A háború immáron végérvényesen elérte Magyarország határvonalát is, az ország egyes részei ténylegesen hadszíntérré váltak. Ekképpen ez már nem a „bolsevizmus elleni keresztes háborút” jelentette, hanem a haza védelmét. S itt különös hangsúly tevődik a honvédelemre, mégpedig egy olyan ismételten expanzív szakaszba lépő birodalommal szemben, mely függetlenítve magát az Atlanti Charta elveitől, mihez egyébiránt a politikai cinizmust nem nélkülözve maga is csatlakozott (csatlakozhatott), 1939 és 1940 folyamán a Harmadik Birodalommal kötött egyezmények alapján német szövetségben orvtámadást intézett Lengyelország ellen, majd megszállta Észtországot, Lettországot és Litvániát, 262valamint annektálta Finnország és Románia bizonyos területeit. Emiatt okkal volt várható, hogy a Szovjetunió Magyarország elfoglalására, sőt a kommunizmus politikai rendszerének „exportálására” törekszik. Mindamellett erősen tartani lehetett a Vörös Hadsereg bosszújától is, a Magyar Királyi Honvédség szovjetunióbeli haditevékenységének megtorlásaként.
A bekövetkezett események ismeretében – utólagosan – megállapítható, hogy mindkét félelem jogosnak bizonyult. Magyarország elvesztette szuverenitását, s katonai és polgári embervesztesége, amely együttesen az összlakosság megközelítőleg 7%-át tette ki, mind abszolút, mind relatív értelemben csak a fő hadviselő Németországgal és Szovjetunióval, valamint a százalékos arányban legnagyobb veszteséget elszenvedett Lengyelországgal hasonlítható össze.5 A tiszti és altiszti kar, már csak magasabb műveltségéből kifolyólag is, teljesen tisztában volt a kommunizmus hordozta veszéllyel, míg ez a legénység körében inkább intuitív szinten jelentkezett.
5 Lexikon 505. p.
2. Magyarország a román politika lépéseinek függvényében olyan állammal került de facto (1944. augusztus 23. után), majd de iure (1944. szeptember 7.) hadiállapotba, amellyel szemben ténylegesen meglévő érdekellentéteinek mértéke ezt mind a nemzet, mind a hadsereg előtt elfogadottá és támogatottá tette. Ezen ellentétek a „tengelyfordítás” mellett Románia I. világháború előtt és alatt játszott magatartására, a trianoni békediktátum etnikai és területi következményeire, a két világháború között az erdélyi magyarsággal szemben gyakorolt nemzetiségpolitikájára, valamint Magyarországgal szemben tanúsított külpolitikájára vezethetők vissza.
Fő vonalaiban szükséges utalni arra, hogy a Honvéd Vezérkar, számolva a Vörös Hadsereg folyamatos előnyomulása következtében Románia magatartásában előállható fejleményekkel, 1944. január 10-én egy preventív jellegű védelmi tervezetet készített. E tervezet, Szombathelyi Ferenc vezérezredes, vezérkarfőnök felfogását tükrözve két változatot, illetve erre alapozottan két koncepciót vázolt fel.
1. A német haderő megőrzi harcképességét, azonban Romániában megbukik a német orientációjú politikai vezetés. Ebben az esetben offenzív hadműveleti verzió kivitelezése válik szükségessé, azaz Dél-Erdély magyar (és német) csapatok által történő azonnali megszállása, fokozott hangsúlyt helyezve a magyar lakosság védelmére.
2. A német haderő elveszti harcképességét, Románia külpolitikai irányt változtat és megtámadja Magyarországot. Ez esetben a defenzív hadműveleti verzió lép érvénybe, oly módon, hogy a magyar hadsereg az Arad–Nagyvárad vonalon védelmi pozíciók elfoglalására rendezkedik be, megakadályozva a román (és egy esetleges szovjet) támadás térnyerését, majd e vonalról kiindulva veszi vissza a kezdeményező szerepet.6
6 Adonyi 97. p.; Zákó 8–9. p.
Románia átállása után az első, magyar szempontból defenzív hadműveleti szakasz augusztus 23. és szeptember 4. közti cselekményei térben élesen két részre választhatóak. A Magyar Királyság Észak-Erdélyben lévő államhatára ugyanis két szakaszra tagolható, a Keleti-Kárpátokban a Borgói-hágó és az Ojtozi-szoros közt a történelmi határt követő „külső”, valamint a második bécsi döntéssel megvont Ojtozi-szoros–Marosvásárhely–Ko-lozsvár–Nagyvárad vonalon húzódó „belső” szakaszra. A „külső” határvonalon a szovjet hadsereg megjelenésével és harcba lépésével azonnal reguláris háború bontakozott ki, míg ezzel ellentétben a „belső” határvonalon különböző román egységek szórványos betörése történt magyar területre.
A román fordulatról augusztus 24-én értesültek a Keleti-Kárpátokban lévő magyar alakulatok. A riadóztatás és állásfelvétel után néhány napos bizonytalan periódus következett. „Már a mennydörgést is ágyúdörgésnek hallotta mindenki. Félelem ült az arcokon, hisz az ismeretlen borzalom a beláthatónál is félelmetesebb és nagyobb hatású.7263jegyzi meg erről a lelkiállapotról igen találóan Sebő Ödön főhadnagy. A Székely Határvédelmi Erők alakulatai, vagyis a székely határőrzászlóaljak, valamint a határvadász-zászlóaljak és az erődszázadok felkészülten várták a szovjet inváziót, de annak ténylegesen bekövetkezett mértéke mégis meglepetésként szolgált. A szovjet haderő számbeli fölényét és erre épülő, élőerőt nem kímélő harcmódját a terepviszonyok jobb ismeretének kihasználásával, valamint hősiességgel lehetett ellensúlyozni. Így az Ojtozi-szorost védő 26. határvadász-zászlóalj egy 70 főből álló őrse, Cseh György főhadnagy vezetésével a bekerítés ellenére is kitartott, egy hétig, a teljes megsemmisülésig.8 Brambring Vilmos főhadnagy, a 21. határvadász-zászlóalj tisztje napokon át tartott egy döntő fontosságú magaslatot, ami nem akármilyen fegyvertény lehetett, hiszen erről maga a hadseregcsoport-parancsnok, Hans Friessner vezérezredes tesz említést emlékirataiban.9 A Gyimesi-szorost lezáró 32. határvadász-zászlóalj harccsoportja is bekerítésbe került, de ez Sebő Ödön főhadnagy parancsnoksága alatt a Székelyföld kiürítésének elrendelését követően kitört a gyűrűből.
7 Sebő 104. p.
8 Adonyi 224. p.; Veress III–45. p.
9 Friessner 121. p.; a keresztnév Kakasy Gyula szíves közlése.
Az Úz- és a Csobányos-völgyében sem sikerült áttörni a főellenállási vonalat, a visszavonulásra (ott is) tervszerűen került sor. Az ott küzdő magyar alakulatok helytállásának értékelése az emlékezések tükrében 50 év távlatából azonban igencsak ellentmondásosan jelenik meg. Egyes egykori szereplők a kitartásra, míg mások a meghátrálásra helyezik a hangsúlyt. Ennek szemléltetése az alábbi két, merőben eltérő vélemény.
Váncsa Albert, a 68. határvadászcsoport híradó zászlósa ekként tekint vissza az eseményekre: „Tulajdonképpen úgy néz ki, mintha nagy, eszeveszett futás lett volna az Úz völgyében. Az Úz völgyében, ha elfutottunk volna, akkor az oroszok nem topogtak volna egy helyben két hétig. Meg se mozdultak, az Aklos csárda és az ötös kilométerkő között voltak jobbra, balra, tehát egy helyben. Volt székely katona, tüzérség és így tovább, ott álltak egy helyben, tehát valaki őket tartotta, s ezek mi voltunk. Az oroszok minket az Úz völgyében nem vertek meg, amíg nem kaptunk visszavonulási parancsot, egyetlen helyen sem volt áttörés. Ez a valóság! Hogy egyesek el voltak keseredve? A honvédség között egyáltalán nem volt pánikhangulat. Ki volt adva a parancs szeptember hatodikán, hogy a székelyek hazamehetnek. Aki nem akar, az tovább vonul. Voltak, akik lemaradtak, voltak, akik mentek tovább. Az más kérdés, hogy az Úz völgyi erődöt elfoglalták csellel. Onnét pár kilométert törtek előre Aklosig. De ott s a vízválasztónál, a Rugáttetőn visszafogtuk őket. Ha nem tartottuk volna a Kárpátok szorosait, az egész szovjet hadsereg Észak-Erdélyen vonult volna keresztül. Itt még kő kövön sem maradt volna. Így háromheti visszatartás után már lenn voltak Bulgáriánál, délről már Szeged felé támadtak. A Kárpátokat addig védtük és Székelyföldet, amíg fontos volt.10
10 Sylvester-könyv 91–92. p.; megjegyzendő, hogy a székelyeket hazaengedő, a visszaemlékezésben említett 1944. szeptember 6-i parancs vagy arra történő utalás a levéltárakban nem található.
Igencsak ellentétesen látja ugyanezen történéseket Ferenczy Lajos zászlós: „...Nemso-kára továbbmegyünk az Úz völgyébe. Meghallottuk az első puskalövéseket, s mint géppuskás szakaszt el is helyeznek a fronton tüzelőállásba. Augusztus 26-28-án az Óriástetőn harcoltunk. Tüzeltünk egy darabig, de úgy jöttek az oroszok, mintha kirándulni jöttek volna, cujkával megitatták a katonákat, és nem féltek senkitől, semmitől. Persze, előre jöttek a partizánok, egyenként az erdőben, terepkutatásra, megismerni a területet. Olyan észrevétlen jöttek, hogy jóformán nem láthatta őket senki. Egyszer csak ott termettek a közelünkben. Erre szedtük a sátorfánkat, és menekültünk mi is visszafelé, még mielőtt lőhettük volna őket. Géppisztollyal ők hamarabb lőttek, mint mi, ha nem megyünk el. A németek is vonalban voltak, de nekik már volt harci tapasztalatuk. De amikor megszorították őket, menekültek, ahogy tudtak. Látva az ellenség jobb harci felkészültségét, a magyar csapat elkedvetlenedett, s harci készségéből veszíteni kezdett. A legénység esze azon járt, miként mentse a bőrét. Aki csak tehette, meglógott. Sőt, voltak olyan rajok, hogy 264mindenestől, géppuskástól megszöktek a Küküllő mentén, mások később a Maros mentén...11
11 Sylvester-könyv 131–132. p.
Mindkét álláspont tartalmaz valós és valótlan elemeket is, azonban egymással összevetve mégis az vehető megalapozottabbnak, amit Váncsa Albert a Keleti-Kárpátok védelmének egészére kitekintő álláspontja képvisel. Ugyanis minden súlyos nehézség ellenére a szovjet hadsereg valóban nem tudta áttörni a védelmi rendszert. Folyamatosan nyomta, feszítette, de áttörni nem tudta. A Keleti-Kárpátok feladására és a Székelyföld kiürítésére a hadműveleti helyzet megváltozása miatt került sor. A 2. Ukrán Hadseregcsoport főerői szeptember elején átkeltek a Déli-Kárpátok lezáratlan átjáróin, ami által a Székelyföld és védői a bekerítés veszélyének lettek kitéve. Ez vezetett a kiürítés szükségszerű elrendeléséhez.
Miért is védekeztünk ilyen halálos kitartással?12 – veti fel teljes joggal a kérdést Sebő Ödön. Ez pedig az alábbi, egymással szerves kapcsolatban álló, s az erdélyi harcok teljes terjedelme alatt, tehát közel sem csak a Kárpátok védelme során tanúsított lélektani motívumokkal magyarázható.
12 Sebő 154. p.
1. Tiszti tekintély, erélyesség és hitvallás. „Ma is úgy érzem, hogy e tűzkeresztség alkalmával legalább úgy féltem, mint bármelyik székely legényem. Ezt nem szégyellem bevallani. Szorongó rettegésem talán annyival volt nagyobb az övéknél, hogy engem még az értük viselt felelősség súlya is nyomott. Azt hiszem, aki hasonló esetben azt állítja, hogy nem fél, az vagy nem egészséges ember, vagy hazudik. Nem is ez a lényeg egy parancsnok számára, hanem az, hogy úgy legyen képes vezetni katonáit, hogy azok a legkevesebb veszteséget szenvedjék el a feladat megoldása mellett. Ehhez pedig nagy szükség van a parancsnok akaraterejére, félelmeinek féken tartására, eltitkolására és olyan példamutatásra, amely a beosztottak ragaszkodását, szeretetét vívja ki magának. Az ilyen parancsnoknak nem kell félnie hátulról jövő lövéstől, sőt katonái szeretettel figyelik, védelmezik is harc közben.13
13 Sebő 135–136. p.
2. Bajtársiasság érzése. „Talán az egymás közötti barátság az oka, hogy ne hagyjuk egymást cserben, hogy vigyázzunk egymásra. Nincsen más lehetőségünk, lelkiismeretünket talán így tudjuk kellőképen egyensúlyban tartani. Szégyelljük a gyávaságot.14
14 Sebő 154. p.
3. Gyűlölet érzése. „Ilyen lehet az ellenségnek valamiféle gyűlölete is. Ez igen fontos dolog, mert elképzeltem magamban, hogyha például engem a közelharcban láthatóan meg akarnak ölni, akkor nemcsak a védekezési reflex: te ölsz meg engem, vagy én téged, hanem egyfajta gyűlölet is munkál. Bár még rövid harci tapasztalattal rendelkeztünk – a sors kedve szerint viszont szaporán –, de azért már láttuk barátainkat, bajtársainkat, a falubelieket holtan vagy darabokban, súlyos sebesülten vagy nyomorékká váltan, pedig ismertük feleségüket, gyermekeiket is. Ilyenkor feltétlenül éreztünk, éreznünk kellett gyűlöletet is. Ez szükséges volt, hogy túléljük a mai napot, és bosszúval gondoljunk a holnapra. Mert a holnapot is el kellett viselnünk, meg kellett harcolnunk.15
15 Sebő 150. p.
4. Félelem érzése. „Az eddigi harcok folyamán kétségtelenné vált, hogy az oroszok nem ejtenek foglyokat.16 „Érdekes jelenség volt a félelem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem féltem. Főleg kezdetben, a Kárpátokban és a Maros mentén. Később elfásultunk. Azért imádkoztunk, hogy a lövés úgy találjon el, hogy azonnal haljunk meg. Ne maradjunk örök életünkre vakok, rokkantak.17
16 Sebő 173. p.
17 Sylvester-könyv 106. p.
Damó Elemér – aki ugyanekkor az 1. magyar hadsereg kötelékében az Északkeleti-Kárpátokban harcolt, tehát hasonló tapasztalatokat szerzett – Erkölcsi tényező a haza védelmében című kéziratos formában létező művében a katonaerkölcsöt három elsődleges (hűség, bátorság, fegyelem) és öt másodlagos (bajtársiasság, kötelességtudat, megbízhatóság, harci szellem, elszántság) erény alapján jellemzi.18 Nem nehéz felfedezni a hasonlóságokat Damó Elemér és Sebő Ödön véleménye között.
18 Damó Elemér: Erkölcsi tényező a haza védelmében (Hadtörténelmi Könyvtár, 107.328. szám) melléklet 4. p.
265Az Észak- és Dél-Erdély közti államhatáron, vagyis a „belső” határvonal mentén ez időben román egységek törtek be Magyarország területére, amelyben agresszornak kétségkívül Románia tekintendő. A magyar–román konfliktus kialakulásában a román félé volt a „kezdeményező” szerep. Welser Tibor, aki a 2. magyar hadsereg kolozsvári főparancsnokságán, vagyis az idegközpontban, dálnoki Veress Lajos vezérezredes, hadseregparancsnok 2. segédtisztjeként teljesített szolgálatot, a napijelentések alapján pontosan ismerteti az egyes román betörések helyét és idejét.19 Veress Zoltán főhadnagy pedig egy olyan eseménysort rögzít részletekbe menően, amelynek során az általa vezetett harccsoport Mezőörményesnél szeptember 2-án rövid tűzharc után megfutamította a betörést végrehajtó, zászlóalj erősségűnek jelzett román egységet. Az, hogy a határvédelem működött, a magyar lakosság számára mindenféleképpen megnyugtatólag hatott.20
19 Welser 579–583. p.
20 Marosvásárhelyi 2–4. p.
A Honvéd Vezérkar és a Legfelső Honvédelmi Tanács által Dél-Erdély ellen, a Déli-Kárpátok birtokbavételének célzatával elhatározott offenzíva eldöntésének folyományaként szükséges kitérni azon seregtestek erkölcsi harcértékének ismertetésére, amelyek ekkor nem Erdélyben állomásoztak, viszont kezdetét vette áttelepülésük oda. Mivel a 25. (nagyváradi vagy másként felső-erdélyi) gyaloghadosztály és a 27. (marosvásárhelyi) könnyűhadosztály hadkiegészítési területe Észak-Erdély volt, mindkét hadosztály katonái maguk kérvényezték az azonnali Erdélybe vezénylést.21 A 25. gyaloghadosztály híradózászlóalja Rombauer Tivadar hadnagy parancsnoksága alatt álló 1. vezetékes századának – fennmaradt – naplójában augusztus 27-i keltezéssel az alábbi bejegyzés áll: „Románia kilép a tengelyből, és átáll az oroszokhoz. A legénység hangulata az öröm és az aggodalom között ingadozik. Mindenki menni akar délre, mindenkinek egy az óhaja, az oláhok ellen akar harcolni.22
21 Adonyi 220. p.
22 25.hír. 74–75. p.
Egyéb csapattestek vonatkozásában is hasonló megállapítást lehet tenni, noha érzelmi szempontból azoknak sem tiszti, sem sorállománya nem kötődött olyan mélyen Erdélyhez. Magyar László százados, a 7. tábori póthadosztály 13/II. pótzászlóaljának parancsnoka a következő megjegyzést fűzi a Miskolcról Zsibóra, majd Kolozsvárra történő átcsoportosítás során tapasztaltakhoz: „Utazás alatt az egység parancsnokok, elvegyülve az emberek között, igyekeztek a legminimálisabb ideológiai átképzéssel felkészíteni beosztottjaikat az elkövetkezendőkre... Bevallom, az átgyúrással kapcsolatosan itt könnyebb dolgunk volt, mint az oroszok esetében. A békéből hirtelen a negyedik sőt ötödik alkalommal kiszakított magyar honvéd teljesen begerjedt magától is a balsorsát kiváltó szomszédunk iránt.23
23 Magyar 84. p.
Csernavölgyi Antal főhadnagy az alábbiak szerint látja a 2. páncéloshadosztály lélektani harckészségét: „A páncélos hadosztály eddigi bevetéseinél határozottan érezhető volt a csapatok harci szellemén, hogy a katonák csupán parancsra teszik azt, amit tesznek. Most viszont minden lelkesítés nélkül is saját ügyüknek érezték a kapott feladatot. Helytállni akarásuk, elszántságuk, e napokban az orosz és szerb partizánokéhoz kezdett hasonlítani. Néhány hétre egészen más hadseregek születtek lélektanilag az ország határainál Erdélyben és Kárpátalján egyaránt. Ezek az utolsó leheletig küzdeni akaró hadseregek azonban épp oly hamar eltűntek, mint ahogy megszülettek.24
24 Csernavölgyi 263. p.
Esze Jenő százados, a 2. páncéloshadosztály 2. páncélos-utászszázadának parancsnoka ekképpen önti formába gondolatait: „Az a tudat, hogy most valóban ezeréves történelmi jog védelméért harcoltunk, az immár elhamvasztott lelkesedést érzelmi fellángolássá szította. Így a lelkesítő eszme sem volt hijján!”25
25 Esze 37. p.
A 2. magyar hadsereg szervezetét, létszám- és fegyverzeti viszonyait illetően mindenképpen meg kell jegyezni, hogy az hozzávetőleg a hadtest harcértékéhez társítható kritériumot ütötte meg a térségben, ahol szeptember 5-én megindított támadása és 12-ével befejeződött 266visszavonulása lezajlott. Ez az időszak a második, offenzív hadműveleti szakasznak tekinthető. Vajon gondolt-e Nádas Lajos vezérkari ezredes, a Honvéd Vezérkar hadműveleti osztályának vezetője arra, hogy a Hadiakadémia 1930–1931. évfolyamának hallgatójaként írt dolgozatának megállapításai ilyen körülmények közepette válnak valóra. „A harcászati túlsúlyt – minden idők hadtörténelmi tapasztalása szerint, egyenlő fegyverzet mellett – csak két tényező biztosíthatja. Egyik a szám, másik az erkölcs.”26 E két tényező összevetéséből pedig ezt a következtetést vonta le: „A döntő csata kialakításához való felvonulásban úgy a meglepetés, mint a gyorsaság, mint az ellátás nehézségei mellőzni kívánják a magas számot. A döntő csata harcászati túlsúlyában jelentősebb szerepet játszik tehát az erkölcs.”27
26 Nádas Lajos: Az erkölcsi tényezők, szervezettség, fegyverzet és szám összefüggése a jövő háborújában (Hadtörténelmi Könyvtár, 6526; a továbbiakban Nádas) 11. p.
27 Nádas 12. p.
A 2. magyar hadsereg és a német Erdély-csoport 4 nap alatt megközelítőleg 60 km mélységben hatolt be Dél-Erdélybe. A román haderő meghátrált, arcvonala szétroppant. E hadműveletek során olyan jelenségsorok kiemelése válhat fontossá, amelyek pozitív, illetve negatív irányba befolyásolták, befolyásolhatták az erkölcsi harcértéket, úgymint:
– a román haderő meghátrálásának körülményei,
– a dél-erdélyi magyar lakossággal való viszony alakulása,
– a magyar hadsereg visszavonulásának lezajlása,
– a német és a magyar alakulatok harcvezetésében mutatkozó zavarok,
– a harchelyzetben kialakult pánikszerű cselekvés.
A 2. magyar hadsereg támadása meglepte a szemben álló román egységeket. Welser Tibor szerint az ütközőzónában lévő román katonák a harc vállalása helyett önként megadták magukat vagy a környező falvakba menekültek. Mindenesetre fegyvereiktől tömegesen megváltak, s eldobálták azokat.28 Mindennek két következménye lett. Egyfelől az a szeptember 8-án kiadott intézkedés, amit a „szétugrasztott, s most bandatevékenységet folytató román sorkatonaság” miatt kellett foganatosítani,29 másfelől az a feladat, mellyel a 2. hadsereg-parancsnokság éppen Welser Tibort bízta meg. Közvetlenül Kolozsvártól délre, Erdőfelek körzetében, össze kellett gyűjtenie az elhagyott román (kézi)fegyvereket és lőszerkészleteket. A feladatot szeptember 6-án és 7-én teljesítette, oly eredménnyel, hogy a végrehajtáshoz kirendelt 200 fiatal fiú mindkét nap megtöltötte a rendelkezésre bocsátott 18 német tehergépkocsit az egyébként német gyártmányú fegyverekkel.30
28 Welser 585. p.
29 25.ho. (oldalszám nélkül) (1743./25.gy.ho.I.a.44.IX.8.).
30 Welser 585–588. p.
A 2. magyar hadsereg alakulatai az előrenyomulás során a román impérium alóli felszabadulásnak örvendő dél-erdélyi magyar lakosság részéről a legmelegebb fogadtatásban részesültek. Kétségtelen, hogy a honvédek számára a magyar lakosság részéről tapasztalt fogadási mód, az éljenzések, a piros-fehér-zöld zászlók látványa lélekerősítőleg, míg a visszavonulás során átéltek, az átkok, kétségek, gyötrődések léleksorvasztólag hatottak.31 S főként így hatott annak tudata, hogy a dél-erdélyi magyarság – később az észak-erdélyi is – védelem nélkül marad, kiszolgáltatva a román bosszúvágynak. (Egy román publicista már 1936-ban megfenyegette az erdélyi magyarságot azzal, hogy egy magyar támadás esetén „olyan Szent Bertalan éjszakát rendezünk, hogy aztán jöhetnek az olaszok a magyar hullákat Erdély földjéről összeszedni.32 Ezt a fenyegetést váltotta véres valósággá a Maniu-gárda.) Nyilvánvalóan ez a félelem váltotta ki azt a menekülési hullámot, mely oly sok problémát okozott mind a hadsereg, mind gróf Bethlen Béla, Észak-Erdély kormánybiztosa számára.33
31 Magyar 87. p.
32 Szász Zoltán: A románok története (Budapest, 1993) 144. p.
33 Bethlen 157–160. p.
Szeptember 7-én már olyan mérvű szovjet erőbehatolás volt regisztrálható a Déli-Kárpátok felől, amely mind a német, mind a magyar hadvezetésben az offenzíva felfüggesztésének és a Székelyföld kiürítésének gondolatához, majd hamarosan végrehajtásához vezetett. 8-án Veress Lajos vezérezredes elrendelte a 2. magyar hadsereg támadásának leállítását, s a védelembe való átmenetet, amit emlékirataiban a következőképpen indokol 267meg: „A gyors siker a 2. hds. parancsnokságot nem vakította el. A 2. Ukrán Arcvonal páncélos hadtestei előrehaladását szigorúan követve, már szeptember 6-án azon meggyőződésre jutott, hogy a Kárpátok D-i szorosait az ellenség előtt nem éri el. A légi felderítés eredménye birtokában a hds. parancsnokság feladta a szorosok elérésének gondolatát és arra szorítkozott, hogy a fent felsorolt erők támadásának kivédésére felkészüljön, s olyan állásokban fogja fel a túlerejű ellenséges páncélos támadást, mely elveszi kedvét a támadónak, hogy a 2. hds. arcvonalán át erőszakolja ki, a magyar Alföldre való kijutását.34
34 Veress III–25. p.
Azon magyar csapattestek számára, amelyek közvetlen harcérintkezésbe kerültek, ebből következően közvetlenül érezték a szovjet túlnyomást, a visszavonulás evidens volt. Ellenben léteztek olyan egységek is, amelyek ezt – akkor – még nem tapasztalták meg, s valószínű, hogy nem rendelkeztek információkkal az általános helyzetet illetően sem. Ezen egységek visszavonulással kapcsolatos vélekedését a 2. páncéloshadosztály 3/I. harckocsizászlóaljában szolgáló Kemény György hadnagy megrendítő szavai tükrözik: „Miért? Nem tudtuk. Elg. fut előlünk és mégis vissza. Borzasztó volt. Szín magyar területeket feladni, olyan ellenségnek, ki fut előlünk. A magyar lakosság sírt, hogy ne menjünk és nekünk mégis menni kellett.35
35 Kemény 61. p.
A 2. magyar hadseregnek azonban olyan terepszakaszra kellett visszavonulnia, amely domborzati viszonyainál fogva lehetővé teszi a szovjet páncéloserőkkel szembeni tartós védekezés megteremtésének lehetőségét. A visszavonulás alatt, amelyet szeptember 9. és 12. között hajtottak végre, alapvetően a visszavonuló seregtestek állapota, azaz a tervszerűség és a rendezettség vázolása fontos. A rendelkezésre álló források és emlékiratok alapján ez azonban igencsak ellentétes módon rekonstruálható. Míg az emlékiratok inkább a rendezettségre utaló megállapításokat tesznek, addig a forrásokban a rendezetlenség tüneteire lehet bukkanni.
Veress Lajos hadseregparancsnok, hadműveleti perspektívából nézve, ekképp értékeli tömören a visszavonulás kimenetelét: „A csapatok halogatva, a kijelölt védőállást 12-én, rendben érték el.36 Ezzel azonos értékű Esze Jenő százados megállapítása, aki a 2. páncéloshadosztály visszavonulását tartja mintaértékűnek, annak rendezettségére és zavartalanságára utalva.37 Ezzel ellentétesen a 25. gyaloghadosztály hadműveleti naplója olyan utalást tartalmaz a 9. tábori póthadosztályra, melynek alárendeltségébe ekkor a 25/I. és 25/II. gyalogzászlóalj is beletartozott, miszerint visszavonulása szervezetlen volt, alakulatai nem tartották a kijelölt védővonalat.38
36 Veress III–26. p.
37 Esze 32. p.
38 25.ho. 26. p.
A 7. tábori póthadosztály 13/II. pótzászlóaljához is hasonló eseménysor köthető, ami a zászlóaljparancsnok, Magyar László százados visszaemlékezése alapján örökíthető meg. Egy napon parancsot kapott Fodor István ezredestől, a 13. pótgyalogezred parancsnokától a Borrév irányába történő azonnali visszavonulásra. A harcban álló pótzászlóalj az elszakadást csak nagy nehézségek árán tudta megvalósítani. Ekkor azonban az idővel kellett harcba szállni, mivel a borrévi híd már robbantásra volt előkészítve. Csak a leleményesség segített abban, hogy még az utolsó pillanatban elérték az egyre idegesebb német utászok őrizte hidat, ugyanis a hegyoldalak lejtőin puskatuson csúsztak le. Ezzel azonban nem értek véget a pótzászlóalj megpróbáltatásai. Szind előtt, melyet sötétedéskor ért el, a védelmi állásban lévő magyar előőrsök, akik vélhetőleg még nem voltak éles bevetésen, ellenségnek nézvén a pótzászlóaljat, majdnem tüzet nyitottak rá. Szintén csak az utolsó pillanatban sikerült tisztázni a helyzetet, meggátolva ezzel egy végzetes tévedést.39
39 Magyar 89–90. p.
Szeptember 5-én egy sajnálatos esemény történt. Kolozsvártól délre, Bányabükk közelében a Luftwaffe megsemmisítette a magyar 25. rohamtüzérosztály vonatalakulatait. A források – mindkét személy szemtanú volt az események helyszínén – a tény tekintetében megegyeznek, ellenben eltérő magyarázatot adnak rá. Welser Tibor szerint a rohamtüzérek 268előretörésének gyorsasága okozta a katasztrófát, mivel a debreceni repülőtérről felszálló 10-12 bombázógép azt a jelzést kapta, hogy ebben a térségben még román erők létével kell számolnia.40 Szűk Ödön m. kir. postatitkár jelentéséből viszont az derül ki, hogy a Honvédség közvetlenül az offenzíva előtt kapta meg a páncélosokat, emiatt nem maradt idő a felségjelzés feltüntetésére.41 Felmerül viszont egy alapvető probléma, mégpedig az, hogy a 25. rohamtüzérosztály nem rendelkezett rohamlövegekkel.42
40 Welser 585–587. p.
41 Szórványsors. Erdély 1940–1944 (Dr. Szűk Ödön M. Kir. postatitkár jelentései; szerk. Balogh Júlia, Budapest, 1992) 213. p.
42 Makláry 12. p.
E ponton kell megjegyezni, amit sajnos más források nem cáfolnak vagy erősítenek meg, hogy egy vélemény szerint az Úz-völgyi harcok vezetése során magyarok és németek között esetenként disszonancia volt tapasztalható. „A fent említett (német – K.J.) repülőgépek augusztus 27-én először, tévedésből, egy magyar zászlóaljat semmisítettek meg, akik Aklos felé meneteltek az ott lévő magyar egységek segítségére. (Kb. 1400 főből mintegy 600 halott.)43 Az is megtörtént, hogy tévedésből a Radovánnak nevezett helyen állomásozó magyar zászlóaljat szétlőtték, és kb. 500-600 fős veszteséget okoztak. A magyar csapatoknak nagyobb veszteséget okoztak a szövetségesek ebben a térségben, mint az oroszok.44
43 Sylvester-könyv 97. p.
44 Sylvester-könyv 98. p.
Szeptember 7-én, a támadás harmadik napján zajlott le az az eset, amely egy alakulat részeiből teljességgel ellentétes cselekvésmódot váltott ki. A 7. tábori póthadosztály 13/I. pótzászlóalja azt a feladatot kapta, hogy a Torockószentgyörgy és Nagyenyed között észak–dél, majd délkelet irányba húzódó műúton előrenyomulva közelítse meg Nagy-enyedet. A feladat végrehajtása során a Kőköze szoros déli kijáratánál váratlanul erős ellenséges ellenállásba ütközött, melynek leküzdéséhez igénybe kellett vennie a német rohamlövegekkel megerősített nehézfegyverszázadot. A nehézfegyverszázad szorosban való áthaladásakor, körülbelül 14.00-kor, hirtelen felrobbant az aláaknázott műút. Ezt követően a szemtanú Isépy Dezső híradó főhadnagy szerint egy paradox jelenséggel lehetett szembesülni: a detonációtól északra lévők között pánik tört ki, s megfutamodtak, míg a délre lévők védelembe vonulva kitartottak, sőt, a robbantást előidéző 3 román katonát is foglyul ejtették.45 Joggal merülhet fel a kérdés, mi lehet annak magyarázata, ami ezt az ellentétes cselekvésmódot váltotta ki ugyanazon alakulat katonáiból. Feltételezhetően az, hogy a robbantás színhelyétől északra lévők előtt, minthogy a harccsoport is északi irányból dél felé haladt, nyitva állt a menekülés lehetősége, amely az attól délre lévők elől el volt zárva. Ők az adott pillanatban csak a megadás vagy kitartás között választhattak.
45 Isépy 13–18. p.
Az erdélyi hadműveletek harmadik, ismét defenzív szakaszának elemzési körébe a Székelyföld kiürítése és a tordai csata tartozik.
A Székelyföld kényszerű feladására a szovjet haderő Déli-Kárpátokon való áthatolása miatt megváltozott hadműveleti helyzet következtében került sor. Ez ugyanis az itt harcoló német–magyar csapatok bekerítésének veszélyét rejtette magában. A visszavonulás során tapasztaltakhoz először Hans Friessner vezérezredes, a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport főparancsnoka emlékirataiból célszerű idézni: „Hétszáz székely megszökött. Pedig Hitler főhadiszállásán azt hallottam, hogy a székelyek amolyan elitcsapatot képeznek, s úgy harcolnak, akár a tiroli császárvadászok vagy a német hegyivadászok, ráadásul ők közvetlenül szülőföldjüket védik. Most azonban éppen ez magyarázta dezertálásukat: nem akarták magára hagyni a portát, mikor jön az orosz!46
46 Friessner 121–122. p.
A katonai szabályzatot szigorúan alapul véve dezertálásnak tekinthető cselekvés olyan méreteket öltött a Székely Határvédelmi Erők köreiben, hogy a Honvéd Vezérkar október 2-án külön anyagot terjesztett fel „Egyes székely zlj-aknál előfordult tömeges szökésekről...” címen a Kormányzó Katonai Irodája és a Honvédelmi Minisztérium részére.47
47 Intézkedések 262. lap, a vonatkozó irat száma: 1218./Föv.hdm.-44.X.2.
Az, hogy a székely származású katonák a további harc folytatása helyett visszatértek szülőfalujukba, alapvetően egy belső és egy külső tényezővel magyarázható, mely tényezők 269az erkölcsi harcértéket meghatározó bajtársiassággal, szellemiséggel és vezetettséggel függnek össze. A „belső” tényezőt az a sajátságos lelki kapocs, az a tradicionális szemléletmód jelenti, mely a székelység és szülőföldje között fennállt. Ennek egy igen lényeges eleme az, hogy a kevéssé urbanizált, archaikus vonásokkal erősen vegyített falusi székely kultúra nagyon erős köteléket jelentett a szülőföld irányába, melyet csak megerősített a két évtizedes román megszállás emléke. A „külső” tényező magyarázatát pedig az adja, hogy a „lemaradást” egyes tisztek lehetővé tették, sőt, nem egy esetben talán támogatták is. Sebő Ödön főhadnagy véleménye: „Legényem után nem küldöttem, mert már korábban elhatároztam, hogy itt hagyom családjánál, három gyermekénél, feleségénél. Mostantól fogva két ellenségtől kell megvédenie családját és magyarságát: az orosztól és romántól. A románok voltak jelen esetben a veszélyesebbek, mert őket különleges bosszú vezette. A többi itteni lakosra is vonatkoztattam ezt az elhatározásomat, mert úgy gondoltam, hogy minden itt született magyarnak itt kell maradnia.48
48 Sebő 189. p.
Létezik egy olyan parancsra való hivatkozás is, mely tökéletesen ellentétes a Honvéd Vezérkar előbb említett felterjesztésével. Váncsa Albert híradó zászlós emlékezése szerint: „Szeptember 6-án kaptuk a parancsot a kolozsvári IX. hadtesttől. Híradó zászlós voltam, jól emlékszem rá: Elrendelem Székelyföld kiürítését. Megtiltom minden átjárónak, hídnak, épületnek a felrobbantását. A székelyek, akik akarnak, lemaradhatnak történelmi hivatásuk végrehajtása végett, akik tovább akarnak vonulni, továbbvonulnak. Ez a hivatalos parancs fel volt olvasva minden századparancsnoknak...49 Igaz, ehhez egy másik szereplő, Pál Samu a következő megjegyzést fűzi: „Jó, de ezt a parancsot nekünk, katonáknak nem hirdették meg. Legalábbis én s nagyon sokan nem tudtunk róla.50
49 Sylvester-könyv 92. p.
50 Sylvester-könyv 92. p.
A magyar és német egységek visszavonulását követően az arcvonal az Aranyos–Maros vonalon stabilizálódott, mely terepadottságainál fogva lehetővé tette a szovjet páncélos-kötelékek elleni sikeres védekezés lehetőségének megteremtését. A 25. gyaloghadosztály és a 2. páncéloshadosztály által védett központi részen zajlott le szeptember 13. és október 8. között a tordai csata. Az abban részt vevő magyar alakulatok erkölcsi harcértékét elsősorban a tűrőképesség és válságállékonyság, valamint a küzdőszellem alakulása révén indokolt vizsgálni.
A tordai csata kimenetelének lehetőségeivel kapcsolatosan alapvető fontosságú az a két diametrálisan eltérő értékelés, mely az első napon, szeptember 13-án született. Adonyi Ferenc vezérkari őrnagy, a 25. gyaloghadosztály vezérkari főnöke arra a következtetésre jutott, hogy mivel egyfelől a 9. tábori póthadosztály visszavonulása szervezetlen módon és gyorsabb ütemben zajlott le a vártnál, aminek egy szovjet páncélosék behatolása lett a következménye, másfelől a hadosztály alakulatai még nem teljes mértékben foglalták el a kijelölt védővonalat, s annak műszaki kiépítése sem fejeződött be, a 25. gyaloghadosztály legfeljebb egy-két napig képes kitartani.51 Kiss István altábornagy, a II. hadtest parancsnoka helyzetelemzésében viszont azon véleményének adott hangot, hogy a tervszerű visszavonulás oka az ellenséges nyomás fokozódásában keresendő, valamint az arcvonal-rövidítés célja az időnyerésen keresztüli erőgyűjtés egy leendő támadáshoz, amit kiegészített azzal, hogy a betörő román egységeket addig is meg kell semmisíteni. Ezt minden csapat előtt ki kellett hirdetni.52 A fejlemények ismeretében megállapítható, hogy e két értékelés prognosztikus elemei a maguk teljességében nem váltak valóra, az események ezek „szintézisét” adták. Többé nem került sor támadás indítására, de a védelem sem omlott össze.
51 25.ho. 26. p.
52 25.ho. (oldalszám nélkül) (1778./25.gy.ho.I.a.44.IX.12.).
A szovjet–román erők két alkalommal, szeptember 15-én és 22-én intéztek olyan mérvű támadást, mely hadműveleti jellegű áttörés kierőszakolását feltételezte. Ennek következtében mindkét nap rendkívül súlyos harcok bontakoztak ki, nem egy ponton krízissé 270alakulva. Szeptember 15-én, a nap fejleményeinek ismeretében Veress Lajos vezérezredes, hadseregparancsnok szükségét látta a harci morál megerősítése tárgyában rendelkezést kiadni, mely a következő irányelveket állította fel:
1. a csapatokat kemény fegyelmezésnek és kiképzésnek a gyülekezési területen kell alávetni,
2. a csapatokat és parancsnokokat a legszigorúbb elbírálásban kell részesíteni,
3. a megfutamodó kötelékek megtizedelése esetében az agyonlövetést csak a hadseregparancsnok parancsára kell végrehajtani a csapatok előtt,
4. a bátorságot tanúsító személyeket soron kívüli előléptetésben, illetve soron kívüli kitüntetésben kell részesíteni a csapatok előtt.53
53 25.ho. (oldalszám nélkül) (1806./25.gy.ho.I.a.44.IX.15.).
Hasonló intézkedés került kiadásra szeptember 19-én is, a legeredményesebb magyar ellentámadás napján, amikor is kísérlet történt a szovjet–román hídfő felszámolására, amit végeredményben csak összeszorítani sikerült, felszámolni nem. Az intézkedés a 25. gyaloghadosztály vonatkozásában a harckészség megőrzése érdekében a parancsnokok számára az alábbi három feladatot szabta meg:
1. csapatkötelékek erélyes rendezése,
2. esetlegesen elszóródott honvédek összegyűjtése,
3. fegyelem helyreállítása, akár szélsőséges eszközökkel is.54
54 25.ho. (oldalszám nélkül) (1844./25.gy.ho.I.a.44.IX.19.).
Szeptember 22-én, a szovjet–román erők második hadműveleti jellegű áttörési kísérletekor mindenképpen azt a haditettet kell kiemelni, mely az áttörés megakadályozásában a legfőbb szerepet játszotta. Ez pedig a Bozsoki János zászlós parancsnoksága alatt álló 10/2. rohamtüzérüteg ellenlökése volt. A kiemelkedő személyes bátorságot felmutató Bozsoki János e cselekedetével a Tiszti Arany Vitézségi Érmet érdemelte ki. A helyzet súlyosságát hűen szemlélteti a 25. gyaloghadosztály szeptember 25-én készült elemzése: „Ezen a napon Torda városát másodszor mentette meg a ho. – azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet tisztázására sem a 25. gy. ho., sem a leharcolt 2. pc. ho. már nem képes és feltétlen támogatás, új csapatok bevetése szükséges. A két ho. ezen a napon nagy veszteséget szenvedett /kb. 1000 fő/.55
55 25.ho. Tordai csata 4. p.
Szeptember 23-án, a német 23. páncéloshadosztály beérkezését követően indult meg az eredeti főellenállási vonal visszafoglalását célzó német–magyar ellentámadás. Ugyan az eredeti célkitűzést, vagyis a hídfőfelszámolást nem tudta végrehajtani, de eredményessége kétségtelen, a védelmi vonalat stabilizálta, egyben hihetetlenül komoly zavarokat okozott a szovjet–román alakulatok köreiben. Egy lehallgatott szovjet rádiótávirat ezt tartalmazta: a meghátráló katonákat a helyszínen agyon kell lőni.56
56 25.ho. 62. p.
Másnap, talán összefüggésben a német 23. páncéloshadosztály kivonásával, a 25. gyaloghadosztály parancsnoka, Hollósy-Kuthy László vezérőrnagy olyan jellegű intézkedést adott ki, mely a tisztek kötelességévé tette megértetni a legénységgel, hogy a hadosztály kitartásától függ Kolozsvár megmaradása.57 Az eddig felmutatott teljesítmény elismerését, valamint a lelki kitartás erősítését szolgálta az is, hogy néhány nap eltéréssel mindkét hadosztályparancsnok dicséretben részesítette csapatait, szeptember 26-án Zsedényi Zoltán vezérőrnagy a 2. páncéloshadosztályt,58 október 5-én pedig Hollósy-Kuthy László vezérőrnagy a 25. gyaloghadosztályt.59
57 25.ho. (oldalszám nélkül) (1912./25.gy.ho.I.a.44.IX.23.).
58 Esze 50. p. (2483./2.pc.ho.I.a.44.IX.26.).
59 25.ho. 197. p. (2042./25.gy.ho.I.a.44.X.5.).
A fegyverzet- és létszámfölényből fakadó szovjet nyomás miatt egyre nagyobb fizikai és pszichikai tehertétel nehezedett a magyar alakulatokra. Emiatt egyes csapattesteknél a fegyelmet és kötelességteljesítést illetően már gondok jelentkeztek. Szeptember 26-án a X/2. utászszázad futamodott meg,60 szeptember 29-én a 4. gépkocsizó lövészzászlóalj egy ellenlökés során meghátrált, s visszaözönlését csak a riadóztatott csendőrök állították meg,61 az 1/6. század pedig ugyanezen a napon elhagyta állásait. Ennek súlyos következményei 271lettek, mivel a hadtestparancsnok utasította a hadosztályparancsnokot, hogy hadbírósági eljárást kell indítani, valamint Fink Ferenc zászlós, századparancsnok esetében a gyávaság fennforgásának tényét ki kell vizsgálni.62 A harcfegyelmet fenntartó és javító tevékenységével kapcsolatosan ismert egy eset, amikor három járőröző csapatcsendőr a ténymegállapítás után statáriális úton agyonlőtt egy őrvezetőt, aki állása védelmét és a kezelésére bízott géppuskát is elhagyta, s két honvéddal megbujt a nádasban.63
60 25.ho. 76. p.
61 25.ho. 82–83. p.
62 25.ho. 84. p.
63 Esze 59. p.
A harckészség fenntartásában azonban a szovjet fél minden bizonnyal sokkal brutálisabb eszközöket alkalmazott. Ez derül ki egy szeptember 30-án készített jelentésből, amely azt tartalmazta, hogy a második lépcsőt alkotó szovjet katonák egyszerűen lelőtték a meghátráló románokat.64
64 25.ho. 86. p.
A 25. gyaloghadosztály hadműveleti naplója feltételezhetően minden olyan eseményt rögzített, amely a megfutamodással és állásfeladással függött össze, mivel katonai értelemben ez abszolút deviáns cselekedetnek minősíthető, s megtörténte az egyik legsúlyosabb kötelességszegésnek – s jó esetben csak kivételnek – számít. Érdemes azonban ezt összevetni az Érdélyben szolgált tisztek emlékezetével. Ennek révén ugyanis sajátos kép nyerhető a magyar honvéd harcértékéről. A vizsgálat alapját az a négy kategória képezi, amelybe az egyes katona a parancs- és kötelességteljesítés, valamint a helytállás tekintetében sorolható:
1. kötelességét felülteljesíti (önfeláldozóan küzd, veszélyes feladatra önként jelentkezik),
2. kötelességét teljesíti (de alapvetően sem többet, sem kevesebbet nem tesz),
3. kötelességét alulteljesíti (életének védelmére, a minden áron való túlélésre törekszik),
4. kötelességét nem teljesíti (kivonja magát a harceseményekből, dezertál).
Így az erdélyi harccselekmények folyamán tanúsított katonai magatartásmódok az emlékezések alapján történő véleményformálás tükrében – a visszavonulásig – az alábbi képet mutatják:
 
átlag alapján (%)
szórás alapján (%)
1. kategória
10
5-15
2. kategória
75
70-80
3. kategória
12,5
10-15
4. kategória
2,5
0-10
 
Ennek alapján, megerősítve a dokumentumok tanúságával, bizton állítható, hogy a Magyar Királyi Honvédség teljesítette kötelességét, annak ellenére is, ha egyes alakulatoknál adódtak is problémák. Az 1. és 2. kategóriába való tartozás ugyanis, melyhez ekkor a hadsereg zöme sorolható, a folyamatos életveszéllyel volt egyenértékű, s ennél több áldozatvállalást méltánytalan lenne akár egyetlen honvéddal szemben is megkövetelni.
Október 8-án elrendelték a 2. magyar hadsereg visszavonulását. Ezt megelőzően, október 6-án zajlott le Kiss István altábornagy, a II. hadtest, és Hollósy-Kuthy László vezérőrnagy, a 25. gyaloghadosztály parancsnoka közti egyeztetés. Ennek során az általános helyzet áttekintése után Hollósy-Kuthy László ismertette a hadosztály helyzetét, külön kitérve annak lelki momentumaira, a mind nagyobb mérvű fáradtságra, illetve főként arra, hogy egyes kisebb csapatok megadják magukat. Kiss István erre akként reagált, hogy „a háború olyan szakaszba érkezett, amikor az egyednél a közösségi sors háttérbe szorul az egyéni sors érdekeivel szemben. Mindenki csak azzal törődik, hogy egyéni és családi 272érdekei biztosítassanak. Kifejezte az ilyen jelenséggel szembeni fellépés szükségességét, külön kiemelve azt, hogy a visszavonulás során az adott területről származó katonák ne maradjanak vissza, utalva ezzel a Székelyföldön már tapasztaltakra.65 A visszavonulás folyamán azonban mégis bekövetkezett a „lemaradás”.
65 25.ho. 109–110. p.
A „25. gy. ho. helyzete 1944.XI.9-én” című összefoglalás, amely az új hadosztályparancsnok, Kalkó Gyula vezérkari ezredes, illetve Adonyi Ferenc vezérkari őrnagy, vezérkari főnök jelentése, rendkívül fontos megállapításokat tartalmaz a hadosztály tordai csatában játszott szerepével kapcsolatban, különösen a legénység lélektani mozzanatainak összetevőiről: „44. szeptember 2-án a ho. gyság-ának és n.fegyvereinek 50%-os hiányával került át az Erdély-i hdm. területre, ahol Kolozsvár-tól délre, Torda-nál megvívta az egy hónapig tartó »Torda-i csatát«. Ebben a csatában a ho-nak kb. 4500 fő véres vesztesége volt, azonban hősies kitartásával és akkori emelkedett harci szellemével nagy ellenséges túlerővel /:3 orosz, 1 román ho.:/ szemben 6 nagy ütközetet vívott meg, amelyekben az ellenfél összes korszerű fegyvereit /:erős tü., repülők, hk-k:/ bevetette. A 25. gy. ho. itt kerek egy hónapig megakadályozta a hadászatilag fontos Kolozsvár elfoglalását. Eme védőállásban a 25. gy. ho. a vivont a tőle Ny-ra bekövetkezett kedvezőtlen helyzet miatt parancsra kezdte meg. A vivon. kezdetével, de különösen az ideiglenes magyar–román határ átlépése után a ho. legénységének erkölcsi értéke rohamosan süllyedt. Ennek magyarázataképpen jelentenem kell, hogy a leg. zöme éppen Kolozsvár-ról és környékéről, helyesebben a IX. hdt. területéről egészítődött ki. A csapatok tehát a vivon. alatt a legénység szülőfaluin mentek keresztül, ahol látva a családok elhagyatott helyzetét, az emberek az éjszaka végrehajtott menetek alatt elmaradoztak és családjaikhoz visszatértek.66 (Aláhúzással történő kiemelés az eredeti szövegben – K.J.)
66 25.ho. A 25.gy.ho. helyzete 1. p. (2327./25.gy.ho.I.a.44.XI.9.).
Az elemzés a legénység morális harcértékcsökkenésének öt okát sorolja fel.
1. Az állandósult harctevékenység, azaz az áprilistól tartó folyamatos bevetés jelentette terhelés. (Megjegyzendő, hogy ez kétségtelenül igen jelentős mértékben igénybe vette mind a legénység, mind a tisztikar fizikai és pszichikai állóképességét – K.J.)
2. Az elszenvedett súlyos veszteségek. Az eredendően 20.000 főt számláló hadosztály veszteségeit az alábbi adatok szemléltetik:
 
tiszt
legénység
hősi halott
56
1346
sebesült
246
7708
eltűnt
44
6709
összesen
346
15763
 
Megközelítőleg 3000 fő dezertálásával lehet számolni, mivel az eltűnt kategóriában ez a lakonikus megjegyzés áll: „kb. 3000 fő csapattestét Erdélyben elhagyta” (így itt is megismétlődött tehát a Székelyföldön már tapasztalt jelenség).
3. Nehézfegyverzettel való hiányos ellátottság.
4. A személyi pótlás hiányos kiképzettségi foka.
5. Erdély, vagyis a szülőföld elvesztésének felismerése.67
67 25.ho. A 25.gy.ho. helyzete 2–3. p. (2327./25.gy.ho.I.a.44.XI.9.).
Ezen szempontok a november 9-i, vagyis az Erdély kényszerű feladását követő állapotot tükrözik. A tordai csata esetében az utolsó pont, illetve a dezertálás nem érvényesült (mivel ebben a formában nem is érvényesülhetett). Éppen ellenkezőleg, tudati szinten ekkor nem a destrukció, hanem a kitartás, az elszánt küzdelem jelei voltak tetten érhetőek, annak ellenére, hogy a többi pontban megfogalmazott érvek valós tényeken alapultak. 273Annak, hogy ilyen feltételek mellett a 25. gyaloghadosztály a 2. páncéloshadosztállyal egyetemben a Torda szimbolizálta fegyvertényt végrehajtotta, mindenkképpen az utókor elismerését kell kiérdemelnie.
Interjúk:
 
Esze Jenő százados
(2. páncéloshadosztály)
 
Eszes Mátyás hadnagy
(2. páncéloshadosztály)
 
Fröhlich Jenő orvos zászlós
(25. rohamtüzérosztály)
 
Hanák Sándor százados
(10. rohamtüzérosztály)
 
Herényi István zászlós
(25. gyaloghadosztály)
 
Hoffmann Roland hadnagy
(25. rohamtüzérosztály)
 
Janitsek Jenő zászlós
(25. gyaloghadosztály)
 
Kakasy Gyula hadnagy
(21. határvadász-zászlóalj)
 
Korbuly István hadnagy
(2. páncéloshadosztály)
 
Középesy Gyula hadnagy
(2. páncéloshadosztály)
 
Magyar László százados
(7. tábori póthadosztály)
 
Moldoványi Gyula főhadnagy
(7. tábori póthadosztály)
 
Rombauer Tivadar hadnagy
(25. gyaloghadosztály)
 
Sebő Ödön főhadnagy
(32. határvadász-zászlóalj)
 
Siegler Egon hadnagy
(25. gyaloghadosztály)
 
Szalay Loránt főhadnagy
(32. határvadász-zászlóalj)
 
Szentágotai Károly főhadnagy
(25. gyaloghadosztály)
 

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages