Egészségügy a szovjet táborokban
80Egészségügy a szovjet táborokban
Vosega, cserepoveci körzet
A poloskáktól szenvedtem a legtöbbet. Este hazaérve a barakkban poloskazápor fogadott: a deszkákról, a gerendákról zuhanórepülésben tömegesen leptek el bennünket. Nem egy fogolytársam pusztult bele abba, hogy a fülébe hatoló rovartól képtelen volt megszabadulni. Engem előszeretettel martak. Emiatt rongyaim közvetlenül a bejárathoz raktam le, mert a hideg némileg visszariasztotta őket. Pár nap múlva meghűltem, tüdőgyulladást kaptam, kórházba utaltak.
A vosegai kórházba kerültem, amely afféle „meghaló intézet” lehetett. Tevékenysége előzetes rossz hírét is felülmúlta. A nap azzal kezdődött, hogy az ügyeletes ránk ordított: „Mindenki tapogassa meg a szomszédját, él-e még?” Ugyanis a kenyéradagot csak a tetemek kihurcolása után osztották ki. Mindenkit felboncoltak: ez két német fogoly feladata volt, halottanként egy-egy levesért.
Néhány nap múlva úgy éreztem, én is a végét járom. Már a kenyeret sem tudtam megenni, félretettem. Meglátta ezt az egyik boncnok, odaszólt a társának: „Auch eine Suppe!” (még egy leves). Hallván a megjegyzést, dühömben erőnek erejével fölfaltam a kenyeret, sőt, délben a levest is megittam. Csodák csodája másnap jobban lettem, hamarosan meg is gyógyultam.
Erre a „csodára” a főorvos asszony is fölfigyelt, saját nagy sikerének tartotta felgyógyulásomat, és kegyeibe fogadott. Először vissza akart küldeni a táborba, majd meggondolta magát, beosztott a következő „betegszállítmányba”, amelyik hazaindult.
Sárközi Péter – Budapest
HH 1993/7.
Aki a gyengélkedőn lett beteg
Szesztrorecki tábor (Finn-öböl).
Baracska Feri hozta a hírt, hogy gyengélkedő is van a táborban. Akit oda felvesznek, nem kell kimennie munkára. Megérdeklődtük, milyen betegséggel lehet oda bekerülni. Lázas betegséggel, rühességgel – volt a válasz.
Azt sem tudtuk, mi az a rühesség. Többen elhatároztuk, hogy másnap munka helyett rüheskezelésre megyünk. A rendelőben meztelenre vetkőztettek, egy szanitéc sárga folyadékkal végigkente testünket. Csípett, mint a nyavalya, főleg ott, ahol a tetűcsípés helyét kivakartuk. Ráadásul büdös is volt. Két kezelés után elkaptuk a rühességet, amely túltett a legerősebb tetűcsípésen. Megvert az Isten bennünket – sóhajtoztunk –, mentünk volna inkább dolgozni!
Néhány nap múlva véresre kapartuk magunkat, főleg a fenekünket. Koszos kezünkkel, körmünkkel megfertőztük a kisebesedett részeket. A gennyes sebek beleragadtak szennyes ruhánkba. A sárga folyadék egyre jobban csípett, de nem használt semmit.
Góra László – Esztergom
HH 1993/7.
Szándékos egészségrontás és egészségkarbantartás
Tapasztalataim szerint kétféle módon védekeztek az emberek a lágerélet szörnyűségei ellen: egészségrontással, amitől a mielőbbi hazajutást remélték, és egészségkarbantartással a majdani hazatérés reményében.
Nem sokkal kiszállításom után elkerültem a Krím-félszigetet Ukrajnával összekötő földrészre, az Izjumi Vegyészeti Gyár építkezésére, a 7299/2. számú lágerbe. Mivel a táborban elterjedt a hír, hogy csak a beteg, legyöngült foglyokat szállítják haza, az egyébként is állandóan éhes emberek egy része mindent megtett fizikai állapota továbbromlása érdekében. Egyesek tengeri sóval „felfújták’” magukat, amitől vizesedtek, mások dohányt nyeltek nyersen, volt, aki az olajos, apró hal kopoltyúját is megette, amitől nemcsak betegebb lett, hanem bele is halt. Egy ilyen eset boncolásánál ott voltam, láttam, hogy a vérző gyomorfal tele volt apró kopoltyúkkal, amelyek összevagdosták a gyomorfalat.
Már hónapok óta nem ettünk húst. Az egyik napon társaim kacsazsírra emlékeztető ikrás zsírral kenték meg kenyerüket. Nem hittem a szememnek. Kérdeztem, ki volt a kolhozban? Kuncogás, nevetés volt a válasz. Az én kenyeremet is megkenték. Nem emlékszem, mikor ettem utoljára olyan jóízű zsíros kenyeret. Kérdezték is: hogy ízlik? Csak azután árulták el: kint voltak a sztyeppén tüzelőt szedni, közben összefogdosták a sündisznókat, megnyúzták, húsukat kisütötték, a zsírt pedig kenyérre kenve fogyasztották el. Egy sünből 3 deciliter zsír sült ki.
H. A. – Békéscsaba
HH 1996/4.
Tömeges elhalálozás az alekszini táborban
A mintegy 16-17 ezer hadifoglyot hatalmas fa barakkokban szállásolták el. A tábort háromszoros drótkerítés vette körül, őrtornyokkal.
A táborban elképesztő egészségügyi viszonyok uralkodtak. Már az első napokban barakkonként 3-4 ember betegedett 81meg. Néhány nap múlva 2-3 holttestet vittünk ki barakkunk elé. Felraktuk őket a parasztszekérre, azon kerültek ki a temetőnek kijelölt közeli helyre.
Egy hét elteltével már 50-60 ember ásta a síroknak szánt gödröket. Arra sohasem volt idő, hogy szabályszerűen elföldeljük halottainkat, inkább elkaparásnak volt mondható a temetés.
Leginkább a tetvek terjesztette tífusz pusztított. A harmadik héten már annyi volt a halott, hogy már száz ember kellett a gödör ásásához. Kétségbeesés lett úrrá rajtunk. Bár több ízben kihirdették, hogy „lesz szérum”, de megérkezése egyre késett. „Ja, kérem, Moszkva messze van” – mondogatták a vezetők.
Amikor a szérum végre megérkezett, a hullákat már két kocsi hordta ingajáratban a temetőbe.
Szerencsére nekem is jutott a gyógyszerből, így sikerült túlélnem az „életveszélyes” helyzetet.
Arnóta Zoltán – Budapest
HH 1997/4.
Nyolc hónap is sok volt
Isaszegi fogságba esésem után Jászberény, Focsani, Kuznyeck következett. Már a 28 napos utazás alatt is elveszítettük több hadifogoly bajtársunkat vagonunkból. Tízen betegségben haltak meg, kettőt pedig lelőttek az őrök szökés közben.
A kuznyecki táborba érvén, már az első napon jelentkeztem munkára, némi élelempótlás reményében. Alig álltam munkába, erőm hirtelen elhagyott, 41 fokos lázzal kórházba kerültem. Itt nagy volt a zsúfoltság: egyes ágyakon ketten, a kettes ágyakon hárman-négyen feküdtek a betegek, a sebesültek. Napról napra fogytunk. Én is három hétig élet-halál között feküdtem, felkészülve a végleges búcsúra.
Mire lábra tudtam állni, 40-50 fős csoportunk egyharmada már nem élt. Egy alkalommal erős akarattal, mindig valamibe fogódzva, lebotorkáltam a kórterem elé. Csaknem elájultam a látottaktól: elhunyt társaimat akkor rakták fel a szállítóeszközre. Ruházat nem volt rajtuk, három ember dobálta fel őket a raktérre, s amikor az annyira felmagasodott, hogy már nehéz volt a dobás, egy ember felmászott a rakás tetejére, és úgy helyezte el a következő holttestet. Szörnyű, irtózatos volt a látvány!
Betegségem következtében bekerültem a hazaszállítandók közé. Utolsó utam a temetőbe vezetett, ahol elbúcsúztam halottainktól. Debrecenben 1945. augusztus 22-én kaptam meg az elbocsátó igazolást.
Nekem a 8 hónap hadifogság is sok volt.
Kéki László – Kaposvár
HH 1997/4.
Kórházban
Amikor december elején leesett a hó, visszavezényeltek Trubickájába. Onnan tovább a Don melletti Rosztovba, ahol egy kétemeletes tömbházba kerültünk. Itt a gyengélkedőre kerültem, mivel nyáron megdagadt a mellem, amelyből kilökődött egy szilánkdarab. Még a fronton fúródott belém egy akna robbanásakor. Amikor már kötözésre jártam, egyben dolgoztam is a rosztovi repülőgépgyárban. A repülőgép futókerekeinek kónikus tengelyét esztergáltam, hiszen esztergályos képesítésem volt.
Mivel sebem a többszöri műtét után is meggyűlt, elküldtek egy betegcsoporttal Novo-Cserkászba, a fogolykórházba. Itt a tolmácsi szakmámat tudtam értékesíteni: hat orosz orvos mellett tolmácskodtam. A gyógyult betegeket ismét munkára vezényelték, de engem tolmácsként, visszatartottak. Mint szanitéc, szobát is kaptam, amelyet naponta kétszer fel kellett mosnom. Hetenként jelentettem, hol találtam tetűt. Ilyenkor én is megfürödtem, fertőtlenítettek, s új alsó fehérneműt adtak.
Szatmáry Károly – Temesvár
HH 1994/10.
Találkozás csaknem ötven év után
Dr. Zsoldos (másik neve ismeretlen) magyar hadifogoly orvos a 7525/10. számú stalinszki (közép-szibériai) lágerben többek között Pick Rudolf német hadifoglyot is kezelte, aki több csonttöréssel – többek között ágyékcsigolya-töréssel – részben mozgásképtelenül feküdt az úgynevezett betegbarakk deszkapriccsén. A fiatal magyar lágerorvos gondosan ápolta, bár összes orvosi felszerelése a két keze volt.
A lágerben a 1100 hadifogoly között körülbelül 200 magyar volt.
Sajnos a nagyarányú elhalálozást a lelkiismeretes magyar orvos – minden erőfeszítése ellenére – sem tudta megakadályozni; a lágert pedig újból és újból feltöltötték új foglyokkal. Néhány száz asszony, lány, gyermek, öregember került hozzánk 1946-ban más lágerekből.
Csaknem ötven év után Pick Rudolf fivére, Pick Ewald felkereste fivére sírját Törökszentmiklóson, és meghívta dr. Zsoldos doktort Németországba, hogy megköszönje a szeretetteljes segítséget és ápolást.
Pató László – Törökszentmiklós
HH 1994/10.
