ERRŐL IS, ARRÓL IS...
ERRŐL IS, ARRÓL IS...
Felmentés, krumplisütés, védekezés
A kurszki táborban a kényszer többször arra ösztökélt bennünket, hogy tisztátalan eszközökhöz nyúljunk. Észrevettem, hogy az orvos egy kis papírfecnire írja fel, ha valakinek felmentést ad a munka alól. Többször sikerült bent maradnom a lágerben úgy, hogy magam írtam meg az igazoló papírt, aláhamisítva az orvos szignóját. Ez azért sikerülhetett, mert a motozások alkalmával sohasem találták meg nálam kis darab ceruzámat...
Egyik munkahelyen farönköket kellett vállon a lágerbe cipelni. Igen nehéz munka volt, mégis szívesen vállaltuk, mert egy kis pótlólagos ennivalóhoz mindig hozzájutottunk. Legtöbbször krumplival töltöttük meg zsebeinket, amit aztán még a munkahelyen sütöttük meg drótra fűzve, leengedve a vasúti őrház kéményébe, vagy más módon...
98Nyár közepe táján kolhozba kerültem: gyomlálás és szénabegyűjtés volt a feladatunk. A gyomlálásnál a cipőnket kint kellett hagyni a föld szélén. Mire visszaértünk, valakinek mindig hiányzott a lábbelije. Másikat nem adtak, így valakinek egy ideig mezítláb kellett járnia. Miután a gyomlálást mezítláb kellett végeznünk, a lábbeliket derekunkra kötve vittük magunkkal.
Tóth József – Budapest
HH 1996/5.
Szökés, sztrájk
A nyikolajevi központi táborból hajógyárba jártam dolgozni. Onnan egyik munkatársunk – ötgyermekes családapa – megszökött. Elfogták, a helyszínen agyonlőtték, és a földön húzva hozták be a lágerbe...
Egy alkalommal szerszámért és anyagért indultam a raktárba. Az őr felszólítás nélkül rám tüzelt. Nem talált el, mert visszaugrottam az épület mögé. Visszamentem társaimhoz, elmondtam a velem történteket, és munkamegtagadást javasoltam. Őrzőink azért haragudtak rám, mert a fenti szökés megtorlásának módja ellen tiltakoztam.
Társaim elfogadták a sztrájkjavaslatot: egész nap nem dolgoztunk. A parancsnokság hajlandó volt velünk tárgyalni, és megígérték az őrség embertelen bánásmódjának enyhítését.
Elek Gyula – Budapest
HH 1996/5.
Levél a Vöröskeresztnek
Hosszúperesztegi fogságba esésem után Focsanin át a talcini (szovjet) fogolytáborba kerültem 1945 nyarán.
A tiszti csoport tagjai közül – a törzstisztek kivételével – mindenkinek dolgoznia kellett. Én egy fakitermelő táborba kerültem. A kiszabott normát eleinte teljesítettük. Az időjárás is kedvező volt, és fizikai erőnkből is futotta. Később kondíciónk romlása és a gyakori 30 fokos hideg következtében csökkent teljesítményünk. Ezt munkavezetőink nem nézték jó szemmel, sőt, az is előfordult, hogy a lágerbe érkezésünk után visszazavartak bennünket a norma teljesítésére. Közben beköszöntött a kemény tél, többen megbetegedtek közülünk, helyzetünk egyre elviselhetetlenebbé vált. Megelégelve az embertelen bánásmódot, tiltakozásul megtagadtuk a munkát.
A parancsnokság első lépése az volt, hogy az egész brigádot áthelyezték egy lettországi kikötővárosba, Ventspilsbe. Itt sem vettük fel a munkát. Következett a fogda, zokszó nélkül mindenki vállalta. A kikötőbe való áthelyezésünk bizonyos fokig kedvező helyzetet teremtett számunkra: elősegítette a külvilággal való érintkezést. Ezt használtuk ki arra, hogy feljelentést küldjünk a Nemzetközi Vöröskereszt jelen lévő szervezete részére. Lépésünk eredményesnek bizonyult: mentesítettek bennünket a munkavégzés alól, lecserélték rongyos ruháinkat, emberibbé vált a velünk szembeni bánásmód, megkaptuk az otthoni leveleket stb.
Megszabadulva a kényszermunkától, a táborban megindult a szellemi tevékenység. Nyelveket lehetett tanulni, közgazdász-, mezőgazdasági és humántanfolyamokat szerveztünk. Szellemileg felfrissültünk, és a jobb ellátás következtében lassan visszanyertük régi formánkat. Kedvünk támadt fa, alumínium, plexi emléktárgyak készítésére is.
A gyorsabban pergő idő végül meghozta hazatérésünk napját: 1947 júniusában megérkeztünk Debrecenbe.
Kápolnási Béla – Budapest
HH 1995/1.
A tisztek nem kötelesek dolgozni
Elkeseredettségünkben arra a végső elhatározásra jutottunk – elsősorban dr. Kupa Mihály pesti ügyvédnek köszönhetően –, hogy megtagadjuk a munkát! Dr. Kupa memorandumot fogalmazott meg, amelyben a nemzetközi jog rendelkezésére hivatkozva leszögezte, hogy a tisztek hadifogságban nem kötelesek munkát végezni.
Este hárman elvitték a memorandumot a láger parancsnokának. Ámuldozva vakmerőségünkön, kijelentette: ő nem tud arról, amire mi hivatkozunk, de ez különben sem vonatkozhat ránk. A kérdésben nem dönt, felterjeszti feletteseinek... Másnap reggel, nem kis izgalommal és félelemmel, de minden eshetőségre elszántan, megtagadtuk a munkát. Futótűzként terjedt a hír a lágerben. A parancsnok először beosztott tisztjeit küldte hozzánk, majd látva az eredménytelenséget, személyesen is megjelent. A felsőbb szervek válaszának megérkezéséig akart munkára bírni bennünket. Mi hajthatatlanok maradtunk.
Makacsságunk meggyorsította beadványunk útját. Este felé meg is érkezett egy magas rangú tisztekből álló bizottság. Bejelentették, elvisznek bennünket ebből a táborból. Még aznap bevagoníroztak. Az utazás alatt vizet nem kaptunk, csak a szokásos csemegét – egy-egy büdös, sós füstölt halat. Egy napi utazás után érkeztünk meg új állomáshelyünkre, Ljudinovóba. Előre megállapodtunk abban, hogy csak a lágerben végzünk munkát, a kapun túlra nem megyünk. Miután a parancsnokság több kísérlete sikertelen maradt, beletörődtek, hogy nem dolgozunk. Élelmezésünket azonban egyre vékonyabbra fogták, erre megtagadtuk az étel átvételét. Még aznap este jött a parancsnok, megígérte panaszunk orvoslását, és a vacsora felvételére kért bennünket. Ekkor győződtem meg e különös tiltakozási mód hatásosságáról.
Wittner István – Szentendre
HH 1994/9.
Munkamegtagadás
99Amikor 1947. június 6-án a munkából a lágerbe értünk, megtudtuk, hogy a betegeket elvitték a gyűjtőhelyre, ahonnan hazamennek. A hírnek örültünk, ugyanakkor nagyon lesújtott bennünket. Úgy gondoltuk, hogy amíg dolgozni tudunk, ezek nem engednek haza. A magyar részleg minden tagja tiltakozásul egyetértett a munkamegtagadással, bár tudtuk, hogy itt a sztrájk nagyobb bűn, mint az emberölés.
Június 9-én, hétfőn reggel mi, magyarok nem mentünk ki a sorakozóhelyre. Az ügyeletes tiszt meglepetten kérdezte: miért nem megyünk dolgozni?... – Mert mi haza akarunk menni! – volt rá a válasz. Látva elszántságunkat, telefonált a körzetparancsnokságra. Hamarosan megérkezett a parancsnok több tiszt kíséretében, és felszólított bennünket a munkafelvételre. Válaszunk ismét: – Haza akarunk menni!... – Majd mentek Szibériába! – így a parancsnok... – Mi már voltunk ott is – hangzott válaszunk. Visszavonultak tanácskozni, majd vezetőinket fogdába zárták, bennünket meg igyekeztek egyenként rábeszélni a munkára. Végül 180 magyar közül csak 20-an maradtunk, akik nem adtuk be a derekunkat. Mi is fogdába kerültünk. Három-négy óra múlva jött a napostiszt, felszólított a fogda elhagyására. Ám csak akkor hagytuk el a fogdát, amikor megígérték, hogy senkinek sem lesz bántódása. Megígérték. Ennek ellenére éjjel elvitték brigádvezetőnket, Neumann Béla volt munkaszolgálatost (Budapest) és egy Pusztai nevű (Budapest) birkózót. Nekünk azt mondták, hogy 25 év büntetést kaptak. Hogy igaz volt-e, sohasem tudtuk meg.
Mórocza Gyula – Alsóörs
HH 1994/9.
Keserves állapotok
Elérkezett a második őszünk Oroszországban. Siralmas állapotba kerültünk, amit fokozott a reménytelenség. Volt, aki egyáltalán nem beszélt, nem válaszolt, ha kérdeztük is. Sokan búskomorságba estek. Egyesek odáig jutottak, hogy elvették a másik kenyerét, és amikor az visszavette tőlük, elkezdtek hosszan, keservesen sírni. Elgyötört állattá váltunk.
Wittner István – Szentendre
HH 1994/9.
A kaukázusi hajnal csodái
A csúnya mellett a szépet, a kellemetlenség mellett a kellemeset is észre kell vennünk. Javítja közérzetünket.
Grúziában egy útjavító brigáddal kerültem a Krám völgyébe. Elfáradva a munkában, a Tiflisz felé vezető út mentén üldögéltem a sziklafal mellett. Közelemben egy patak csörgedezett. Az eget néztem, számoltam a keselyűket, melyek a szemben lévő fennsíkra zuhanórepülésben szálltak le valami dögre. Majd egy kis madárkát figyeltem, a vízből ugrott ki a sziklára. Kicsit megrázta szárnyait, ugrált a sziklán, és ismét beleugrott a vízbe. Na, ez öngyilkos lett – gondoltam. De nem, rövid idő után újra felszínre jött, kicsit ugrált, és folytatta a mutatványt. Már idehaza Polgár tanár úrtól tudtam meg: ez a madár a vízirigó, amelyik a patakfenéken élő rovarokra vadászik.
Tavasz felé készülődtünk elszállításunkra, nem mondták meg hova. Végül is utunk félelmetesen szép volt. Eleinte a Krám szurdok , majd Grúzia fő folyója, a Kura völgyében haladtunk. Néhol fantasztikusan érdekes, fecskefészekszerűen épült házakból álló falut láttunk, másutt egyedül álló sziklabérc tetején kicsi várakban gyönyörködtünk.
A tifliszi táborba érkezve, a számlálások idején a hajnali látványokban gyönyörködhettünk. Ahogy lassan kelt fel a nap, északnyugaton roppant magasságban megjelent egy rózsaszínű S betű az égen, a Kasbek 6000 méteres csúcsa, amit keletről megvilágított a nap. Lassan az egész csúcs láthatóvá vált, mintha tejtengeren úszott volna. Ahogy emelkedett a nap, kibontakozott a párából az alacsonyabban húzódó kaukázusi csúcsok hosszú sora, majd ahogy a pára oszlott, távolabb az Elbrusz. A látvánnyal nem lehetett betelni. Hajnalonként szinte vallásos áhítattal néztük végig, mint egy szertartást, amelyet a természet celebrált...
Darányi Dénes – Kiskunhalas
HH 1996/6.
Csellel sikerült hamarabb hazatérnem
A sahti (Donyec-medence) táborban sokan meghaltak, különösen tavasszal. Ilyenkor 2-3 barakkot összevontak. A háborúnak már régen vége volt, de a hazatérésről szó sem esett. Miután én minél előbb haza akartam kerülni, valamilyen trükköt kellett kieszelnem. Egy korábbi baleset miatt nagy forradás volt a bal karomon. Egy kanállal jól megütöttem a könyökömet, amitől a karom is megdagadt. Az orvosi vizsgálaton azt hazudtam, hogy korábban csonttébécém volt, amit a forradás is bizonyít, valószínűleg most ismét kiújult. Mivel az egészségügyiek nagyon féltek a tébécétől, rögtön elszállítottak a cserkeszi hadifogolykórházba. Ott töltöttem 1946-47 telét német, néhány magyar és román beteg között.
Itt sokkal jobb ellátást kaptunk, mint a táborban, és a hízás veszélye „fenyegetett”. Márpedig akkor nincs hazamenetel – gondoltam. Ezért ételadagomat mással megosztottam, rászoktam a dohányzásra, hogy ne legyen étvágyam. Így sikerült leromlott fizikai állapotomat fenntartani, azaz nem meggyógyulni. Néhány hónapi kezelés után lemondtak rólam, és egy Uralból jövő szerelvényre osztottak be. Így kerültem haza hamarabb.
Erdődi András – Budapest
HH 1995/1.
100Szökés nyugatról
A kassai Horthy István Repülőakadémia kihelyezett részlege 1945. április 22-én elhagyta állomáshelyét, a Berlin-Cattow-i repülőteret, átvergődtünk az Elba felrobbantott hídjának roncsain, és Tangermündénél amerikai fogságba estünk. Több helység után Mainz mellé kerültünk, ahol július közepén a franciák vették át a tábor őrizetét.
A táborviszonyok mindenütt egyformák voltak: tető nem volt a fejünk fölött, az időjárás viszontagságai és az éhezés miatt testileg-lelkileg tönkrementünk. Sokan kísérelték meg a szökést: volt, akinek sikerült, volt, akit lelőttek vagy elfogtak s visszatereltek a lágerbe.
A honvágy és a hozzátartozókkal való kapcsolat hiánya engem is szökésre késztetett. Társkeresés után hozzáfogtunk az előkészületekhez. Az egyes lépéseket naplóban rögzítettem.
1945. július 18. Mainz. Kiszely nevű társam egy ismerős francia őrhöz fordult az ajánlattal: kap egy órát és egy aranygyűrűt, ha kienged minket. Még 200 márkát kért. Utolsó pénzünket is odaadjuk, mert nincs idő a gondolkodásra. A mi emberünk mutatja a helyet, ahol kiszökhetünk, de ott egy másik őr posztol és az elzavar bennünket. Próbáljuk győzködni, de fegyvert fog ránk és elkezd lövöldözni... Megfogadom, ilyen kísérletben többé nem veszek részt.
Július 24. Egy ismerős őrmester megállapodott az egyik őrrel, hogy este kienged néhányunkat burgonyát szedni. A zsákmány fele az övé lesz, a másik felén mi osztozunk, beleértve a közvetítő őrmestert is. A szökés megint nem sikerült, mert az őrparancsnok és két üzletelő magyar megzavarta a tervet. Tovább maradunk.
Július 25. A tegnapi sikertelen kísérlet bosszant, de estére újabb tervet kovácsolok. Tekintetem a kerítésen túli járkálókra szegeződik, és elgondolom, milyen jó nekik: oda mehetnek, ahová akarnak. Nekem mikor sikerül szabadulnom? Erős akarattal este mégis sikerült a háromsoros drótkerítésen kijáratot csinálnom, és fél 11-kor Imre barátommal kibújni úgy, hogy az őr nem vett észre. Utánunk több német is kiszökött, és követett bennünket.
Több mint egy hónapos bolyongás után, miközben sok jó szándékú ember segítségét élveztük, sikerült a zónahatárig eljutni és csatlakozni a hazatérni szándékozó magyarokhoz.
Ranaczky János – Miskolc
HH 1995/2.
Szökés után újra együtt a család
Mint az 56-os gyalogezred pótezredének állományában lévő hadapród, 190 fős századommal, köztük feleségemmel és két gyermekemmel az oroszok közeledtével gyalog és lovas kocsikkal indultunk útnak Ausztria felé a komáromi várból. Ausztriában bevagoníroztak bennünket, és a magyar csapatok parancsnokságának székhelyére, a bajor Kemptembe szállítottak bennünket. Itt estünk az amerikaiak fogságába 1945. április 28-án. Innen hamarosan a heilbronni gyűjtőtáborba kerültünk. Feleségem Kemptenben maradt.
A tábor a városon kívül létesült egy bekerített területen, az őrbódékból amerikai fegyveres katonák ügyeltek ránk. Előkészített szállás nem állt rendelkezésünkre: konzervdobozokkal ástunk magunknak gödröket, azokban húzódtunk meg. Köpennyel takaróztunk. Ellátásunk végtelenül gyenge és kevés volt. A kenyeret parányi „mérlegen” méricskéltük az igazságos elosztás érdekében. Egyedül a kávé volt kielégítő. Éhezésünket egyesek nagyon kihasználták. Például a konyhások gyűrűért adtak kenyeret. Az egyik szakács vászontarisznyájában magam láttam legalább 10-15 gyűrűt. Munkára csak a legénységi állományt engedték ki. Ők többletélelemhez is hozzájutottak.
Jóval a háború befejezése után a táborból elbocsátott németekkel tudtam értesítést küldeni feleségemnek Kemptenbe. Családom meg is látogatott, kétszer is. Kaptam tőlük némi élelmet is.
Időközben elterjedt a hír, hogy a nyugatról hazatérteket kiviszik a Szovjetunióba. Mintegy két hónap múlva el is érkezett a nagy nap. Kiadták a parancsot a hazakészülődésre. Egy székesfehérvári fogolytársammal elhatároztuk, hogy megszökünk. Útközben egyik éjszaka, amikor a szerelvény egy rámpánál vesztegelt, leszálltunk a vonatról és elbújtunk egy vasúti híd alatt. A szerelvény továbbindult nélkülünk. Elgyalogoltunk a vasútállomásra, és vonatra ültünk. Néhány óra múlva Kemptenben voltunk, ahol csatlakoztam családomhoz.
Kapitány Gyula – Budapest
HH 1995/6.
Sofőrképzés pár óra alatt
A franciaországi Maily Le Camp amerikai elbocsátó hadifogolytáborban 1946 januárjában 120 olyan bajtársat kerestek, akik tudnak gépkocsit vezetni. UNRA-segélyszállítmányt kellett Magyarországra vinni. Hamarosan összeállt a csapat, én is tagja lettem. Másnap megkaptuk az elbocsátó iratokat, és mint szabad emberek, Le Havre kikötővárosba mentünk az amerikai hadsereg gépkocsijainak átvételére.
Egyik bajtársunk közben bevallotta, hogy még életében nem vezetett gépkocsit, és csak a lágerélettől való megszabadulás reményében jelentkezett. Őszinteségét méltányoltuk volna, azonban a hasonló kijelentések perceken belül 60-70-re szaporodtak. Ez már némi gondot okozott. A valódi vezetők által kezelt 30-40 gépkocsi rövid idő alatt oszloppá alakult a kijelölt helyen. A többiek közül csak néhánynak sikerült a hídon átjutnia. Kínlódásunk miatt nagyon szégyelltük magunkat az ott dolgozó német foglyok és az amerikai katonák előtt, akik előbb gúnyos, majd szánakozó tekintettel figyelték ügyetlenkedéseinket.
101Kétségtelen, hogy akkor éppen nem voltunk büszkék magyarságunkra. A felsorakozás, ha nehezen is, de némi segítséggel sikerült. A kiállt GMC-k, Weapponok és Jeepek a főúton éjszakáztak. Andorkó nevű bajtársunk, akit nyelvtudása miatt kineveztek parancsnoknak, egész éjszaka győzködte a botcsinálta sofőröket a sikeres helytállásra: a magyar virtus mindenre képes, csak az első kilométerek lesznek nehezek – mondogatta.
Reggel egy francia úr jött hozzánk, közölte, hogy az amerikai parancsnokság őt bízta meg az oszlop vezetésével...
Vezetőnk Párizs elővárosában egy italra betért egy bisztróba. Előtte az első kocsi vezetőjének elmagyarázta az útvonalat azzal, hogy kis idő múlva ismét átveszi a vezetést. Az újdonsült oszlopvezető azonban eltévedt, belekeveredett a körforgalomba, ahol egyszer csak örömmel fedezte fel a csoport egyik járművét, amiről rövidesen kiderült, hogy az az őt követő oszlop utolsó kocsija volt. A forgalmat irányító rendőr nem tudta mire vélni a hirtelen megnövekedett teherautó-forgalmat. Dobogóját nem találva biztonságosnak, leszállt róla, úgy próbálta irányítani az áradatot. Ez azonban a tilos jelzésre sem állt meg, körözött tovább, nehogy szétszakadjon...
Nógrádi Zoltán – Budapest
HH 1994/1.
Sikeres szökés angol büntetőtáborból
Berlinbe 1945. április 22-én értünk, onnan is továbbmentünk Schleswig-Holstein tartományba, ahol május 2-án angol fogságba estünk. Öt táborban fordultam meg, amelyek után elvittek a hatodikba is, a Rajna-vidéki Eselheidebe. Mint később kiderült, büntetőtábor volt, a megfelelő körülményekkel. A szokásos kettős drótkerítésen, őrtornyokon, reflektorokon és kutyákon túl a belső tereket is drótkerítés osztotta részekre. Még az utakat, a konyhához vezetőt is az szegélyezte. A lakóépületeket bekerített üres terek választották el egymástól, hogy megakadályozzák az egyes csoportok közötti érintkezést. A katonákon kívül leventék is voltak a táborban.
Tőlük hárman is szökni próbáltak, de kettőt lelőttek, holttestüket elrettentésül egy napra kitették az udvarra. Ez nem félemlített meg mindenkit. És 12 napi itt-tartózkodás után mi is, heten szökésre határoztuk el magunkat: Rétháti János, Csombor István, Rimóczi Sándor, Gantner József, Hufnágel Jakab, öcsém, Kövesi József és én. Címüket még ma is őrzöm, bár tudom, hogy egyesek már nem élnek.
A szökést 1946. március 20-án hajtottuk végre. Sötétedés után egyenként átbújtunk a drótkerítés alatt. Szerencsénk volt, a kutyák sem vettek észre. Átgázoltunk egy patakon, sőt, egy darabig abban is mentünk, közben elhaladtunk egy angol laktanya mellett. Az őrbódéból sem vettek észre bennünket, de az is lehet, hogy nem törődtek velünk. A vasútállomáson felültünk egy frankfurti vonatra, ott átszálltunk egy münchenire. Itt szereztünk papírokat, majd Pockingba utaztunk. Jelentkezvén a táborparancsnokságon, meglepetéssel tapasztaltuk, hogy tudomásuk volt szökésünkről. Káros következménye azonban nem lett.
Megígérték, hogy beosztanak majd egy szerelvényre, és elküldtek egy szükségszállásra, mert a táborban „telt ház” volt. Mi azonban az állomásra mentünk, megtudtuk, hogy másnap, március 27-én 11 órakor indul szerelvény Magyarországra. Annak magyar parancsnokával – aki ismerősünk volt – megbeszéltük, hogy felszállhatunk a vonatra, és élelmet is kapunk. Már csak a fékező fülkében jutott hely, itt utaztunk az első megállóig, ahol kiderült, rajtunk kívül más potyautasok is vannak a szerelvényen. Szerencsésen megérkeztünk Kaposvárra, kihallgatás után igazolást kaptunk, és mehettünk haza.
Kövesi Ferenc – Budapest
HH 1994/3.
Többet ésszel, mint erővel
Októberben (1945) a rossz idő megérkeztével minket is kivezényeltek terménybetakarításra. Dohány is akadt a termények között. Mindenki lopott 2-3 levelet, összegyűjtöttük és elcseréltük élelemre. Elinhard barátommal azonban nem élelmet szereztünk érte, hanem téli ruházatot. Erre akkor volt mód, amikor a fürdőbe vittek. Sikerült vennem egy vattakabátot és vattanadrágot. Mivel minden fogolynak csak egy ruhája lehetett, a szerzeményt be kellett varrnom a köpenyembe és a nadrágomba.
A téli ruhával nagy szerencsém volt, mert sokat fagyoskodtunk. Fűtésre naponta fél vödör szenet kaptunk, ami arra sem volt elegendő, hogy a jegesedést megakadályozza. Az ablakok november elején befagytak és március végéig úgy maradtak.
Almás István – Szolnok
HH 1994/3.
Reuma gyógykúra
A tenger és a tavak hideg vize, valamint a nagy barakk hideg levegője nekem reumás, görcsös, fájdalmas betegséget okozott. Nyögdécselésemmel gyakran felébresztettem alvó szomszédaimat. Ezért 4-5 betegtársammal együtt áthelyeztek egy kisebb, melegebb helyiségbe.
Egy alkalommal az újjáépülő vegyigyár mérnökének tolmácsoltam. Gyalogolni is kellett, de én mindig lemaradtam, nem bírtam lépést tartani. Miután megtudta, mi a bajom, mérgesen így szólt:
102– Bolond vagy? Itt vagy a világ legjobb reumát gyógyító helyén, és neked reumád van? Álljatok össze vagy hárman, hozzatok magatokkal vödröt, vizet, tiszta törülközőt és lapátot.
Megmutatta az első tó azon részét, amely magas iszappal volt feltöltve. Ott kellett magunkat iszappal nyakig betakarni egy-egy órára. Arcunkat nedves törülközővel fedtük be, mert az iszap kibírhatatlanul büdös volt. Az iszap a nyílt sebeket, a szakállmérgezést is gyógyította, sőt a sebhelyeket is eltüntette. Kigyógyultam betegségemből, de azért még ma is ki-kiújul néha.
H. A. – Békéscsaba
HH 1994/2.
Szökés a fogságból
Az 1945. évben már a nyár elején jártunk. Szabadulásba vetett reményeink mind elszálltak. János nevű barátommal kezdtünk egy közös szökési tervvel komolyan foglalkozni...
Végre eljött a második vasárnap. A szökést estére, a vacsoraosztás idejére terveztük, de bajtársam visszalépett. Így aztán a sokaságból, ahol mindenki a csajkájával volt elfoglalva, észrevétlenül egyedül léptem ki a kapun. Nem vették észre. Néhány méterre a kaputól már bokrok voltak, és bokortól bokorig szökellve, mindjobban távolodtam a tábortól. Még mindig nem vett észre senki!...
Reggelig pihentem, gyalogolva megtettem jó néhány kilométert, 12-15 lehetett. Kezdetben az eltervezett ütem bevált... Közben kenyerem teljesen elfogyott. A földből kiásott nyers krumpli mellett fiatal napraforgószár puha belét ettem. Más táplálékot nem találtam. Még éretlen gyümölcs sem volt. A fáradtság és a gyengeség mindjobban erőt vett rajtam. Végül a kényszer győzött felettem. Egy reggel, megérkezve egy falu széléhez, három különálló házat láttam meg: bementem a legszélsőbe. A házban egy középkorú ukrán asszonyt találtam. Ahogy meglátott, rémülten kiáltott fel, ami nem is csoda. Legalább két hete nem mosdottam, nem borotválkoztam... Rémülete később alábbhagyott, adott egy csésze jó meleg teát, amit mohón megittam. Kaptam egy doboz gyufát és újságpapírban csipetnyi sót is. Megköszöntem, és már távozni akartam, amikor a köpenyemnél fogva visszatartott. Egy fekete téglakenyérből levágott két szeletet, megkente vajjal, és azt is nekem adta.
További utamon mögöttem kocsizörgésre figyeltem fel. Bár kínosan kerültem az emberekkel való találkozást, máskor is előfordult, hogy nem sikerült. Nem néztem hátra, de amikor éreztem, hogy a kocsi mellém kerül, félreléptem, hogy helyet adjak neki a szűk úton. A kocsi azonban megállt mellettem. A rajta ülők egyike megszólított: „Kamerád, kuda?”... Aztán felültettek a kocsira, minden ellenszenv nélkül. „Nyemec?” – kérdezték. „Nyet – feleltem –, magyar.” Csak annyit mondtak: „Aha...”
Elszomorodtam. Elfogtak. Kísérőim visszavittek a faluba a tanácsházára. Ott egy tekintélyes, szigorúnak látszó ember elé vittek, az lehetett az elnök. Kivitt az udvarra, majd egy sötét pince elé vezetett, közben harsányan magyarázott. Megértettem, azt akarta tudomásomra hozni, ha szökni próbálok, a pincébe zárat, ha nem, az udvaron maradhatok.
Egy jó hét után, egy reggel borotválkozás után a tanácselnökhöz vittek, aki adott egy pohárka vodkát, vállon vert és útra bocsátott. Kocsira ültettek, és elindultunk. Ahová vittek, szintén hivatalos embereknek adtak át, akik már barátságtalanabbak voltak. Mivel a nyelvi nehézségek miatt kihallgatni nem tudtak, annyit tudtam mondani, hogy Umányból szöktem, magyar vagyok. Ezután egy börtöncellába vittek, ahol rajtam kívül 15 ukrán volt. Itt mintegy tíz napot töltöttem.
Egyik reggel kivittek az udvarra, ahol egy tehergépkocsi várakozott. Már többen ültek rajta. Két fegyveres őr engem is közrefogott, és a kocsira kísért. Elindultunk, és több községet érintve, Umányba értünk. Kísérőim egyenesen a lágerparancsnokságra vittek, ahol rögtön kihallgattak. Szerencsém volt, jó tolmácsot kaptam. Úgy intézte a kérdéseket, hogy azokban már burkoltan benne volt a válasz is, szinte a számba rágta, mit mondjak. Elismertem bűnösségemet, de hangsúlyoztam, hogy eszembe sem jutott volna a szökés, ha az őrök nem bánnak velünk olyan durván, és nem vonják el tőlünk az élelmet.
Súlyosabb következménye nem lett a dolognak, csak a láger fogdájába zártak. Balul sikerült kísérletem után magamat megadva, igyekeztem elviselni a rám mért sorsot...
Fehér Béla
HH 1994/6.
Oroszul tanultam
Amikor kikerültünk Oroszországba, megfogadtam, hogy naponta legalább tíz orosz szót megtanulok. Kis papírdarabkákra írtam fel a szavakat, és estig megtanultam. E szellemi műveletben segítséget kaptam mesteremtől...
Más történet... Az egyik borjú éjjel elszabadult az istállóból, kiment a tóra inni, de a vékonyan befagyott jégre lépett, és az beszakadt alatta. Az állat befagyott. Persze, hogy elfogadtam a húst. Megnyúztam, hiszen az istállófelelősnek csak a bőrével kellett számolnia. Csoportom tagjai nem akartak hinni a szemüknek, amikor délben az árpakása tetején sült borjúszelet is díszelgett.
Ez volt fogságom egyik kellemes élménye.
Szatmáry Károly – Temesvár
HH 1994/10.
103Öncsonkítás
Látva a kilátástalan helyzetet, elhatároztam, hogy öncsonkítással kényszerítem ki kórházba kerülésemet. Az egyik ujjamból levágtam egy percet.
Elképzelésem bevált, mert elvittek a boroszlói kórházba, ahol lágerünkből már 12 főt ápoltak, akik mind öncsonkítást követtek el. Akciónkat sejtették fogva tartóink is, mert rövidesen megkezdték kihallgatásunkat. Öt év szibériai fogság járt az öncsonkításért annak, aki bevallotta. Nálam először rábeszéléssel próbálkoztak. Sikertelenül. Később 10 napra bezártak egy bunkerbe, ahol egyik nap 10 deka kenyeret, a másikon fél liter kávét kaptam.
Három nap után bevittek egy szobába, arccal a fal felé állítottak, és óránként megkérdezték, bevallom-e az öncsonkítást. Nem vallottam be. Hajnalban addig ütöttek puskatussal, amíg össze nem estem. Így sem érték el nálam a kívánt eredményt. Végezetül ügyemet áttették a bíróságra, ahol bizonyíték hiányában felmentettek. A többiek bevallották tettüket, őket elítélték.
A tárgyalás után Boriszlovban maradtam, nem küldtek vissza Bobriba. Beosztottak a városi építkezésekhez kocsisnak, egyben megtiltották a kihallgatásokon történtek nyilvánosságra hozatalát. Valamivel jobb lett az életem.
Majoros Miklós – Sirok
HH 1994/9.
Kétoldalú megtorlás szökésért
Egyik éjszaka ketten megszöktek a táborból 1946 augusztusában. Elfogásuk után agyonlőtték és szemlére kitették őket az udvarra. Bennünket felsorakoztattak és arra utasítottak, hogy köpjük le a holttesteket. Azzal fenyegetőztek, hogy aki nem teszi meg, azt is agyonlövik. Jóleső érzés volt tapasztalnunk, hogy egyetlen magyar és német sem akadt, aki eleget tett volna az utasításnak.
Híre ment a dolognak, mert a következő nap a körzeti parancsnokságtól kijött egy GPU-s főhadnagy, és vizsgálatot tartott az ügyben. Orvosunkat is megkérdezte a lőtávolságról. Megállapítást nyert, hogy az nem volt több 1 méternél, mert a ruha megpörkölődött.
A GPU-s tiszt a tábor összes szovjet tisztjét azonnal letartóztatta és magával vitte.
Kuti János – Pécel
HH 1994/9.
Féktömlőből cipőtalp
A munkahelyeken mindig akadt olyasmi, amivel élelmezésünket és ruházatunkat feljavíthattuk. Többek között rájöttünk, hogy a vasúti vagonok féktömlői kiválóan alkalmasak cipőtalpnak. Rövidesen megkezdődött levagdosásuk, amihez őreink is csatlakoztak. Egy másik helyen babot lehetett szerezni. Egyszer elkaptak, de miután arra hivatkoztam, hogy éhes vagyok, nem büntettek meg, elengedtek...
Rendszeressé vált 1946 szeptemberétől az otthoniakkal való levelezés – 13 levelet kaptam hazulról...
A magyarok közül 8-10 fő fejezte be életét a kvezáni táborban.
Dr. Mohos Andor – Budapest
HH 1994/9.
