Tizenöt napból három esztendő
Tizenöt napból három esztendő
Jól emlékszem, 1945. január 19-e volt. Mi, gyerekek már feküdtünk szüleim Barcika alsói házában. Éjszaka két pulin zörgetett be, puskával a vállán: értem jöttek. Mennem kell 15 napi munkára. (Később megtudtam, hogy a bíró, Szűcs Sámuel adta meg nevem, a két fegyveres pedig Réti Albert és Szűcs Pál volt.)
Nem akartam menni, de azzal fenyegettek, hogy agyonlőnek, ha nem megyek. Édesapám biztatott, majd csak letelik az a tizenöt nap, és hazatérhetek. Édesanyám sírva készítette elő az úti csomagot.
A Vágó-féle kocsmába vittek, ahova már sokakat begyűjtöttek. Ott éjszakáztunk.
Másnap reggel Sajószentpéterre mentünk. Néhány nap múlva – ismét gyalogosan – a gömöri pályaudvarra. Ott marhavagonba raktak, aztán elindultunk. Útközben nagyon kevés vizet kaptunk, élelmet még kevesebbet. Deszkán ültünk és feküdtünk, amin még csak szalma sem volt. Az otthonról hozott takaróba burkolóztam. Tisztálkodásról szó sem lehetett!
Így kerültünk ki a Szovjetunióba, Volhovkára, majd az 1224-es lágerbe, bányatelepre. A 14. számú bányába kerültem. Három műszakban dolgoztunk, kétszáz méter mélyen a föld alatt. A bányavágatban csak négykézláb lehetett dolgozni. Térdünk és könyökünk teljesen bőrkeményedéses lett, kezünk véresre sebesedett, mert kézzel raktuk a csillébe a szenet.
Oroszok, magyarok együtt dolgoztunk. Volt közöttünk egy orosz nő, aki egyre azt hajtogatta: „Ruszki, magyar egy...” Szeretett minket, olykor kaptam tőle egy falatnyi ennivalót. Nagyon rendes volt hozzám.
Barakkokban laktunk, egy-egy teremben tízen. Szalmazsák nélkül, a csupasz deszkán feküdtünk. Csajkából ettünk és ittunk, ha volt mit. Munkára fegyveres őrök kísértek. Tolmácsunk egy kegyetlen ember, a Tarcalra való Babustyák József lett. Olykor vert is bennünket. Gonoszabb volt hozzánk, mint az oroszok.
Munkára indulás előtt cukor nélküli teát kaptunk. Sokan elpusztultak közülünk, ki megfagyott, ki éhenhalt, volt, akit munkamegtagadás miatt egyszerűen agyonlőttek. Mások – nem is kevesen – a latrinán pusztultak el, beleszédültek, és ott vesztek.
A halottakat szekérre raktuk egy halomba, letakartuk, mi felültünk a szekérre, és így mentünk temetni. A föld anynyira fagyos volt a hideg télben, hogy csak néhány centiméternyit tudtunk kikaparni. Két faágacskából keresztet eszkábáltunk.
Három esztendő után érkezett el a a hazaindulás napja. Máramarosszigeten egy éjszakát töltöttünk, majd fertőtlenítés után mehettünk át a magyar vagonokba. Hangszóróból hallottuk a köszöntést: „Magyar testvéreim, keljetek fel, magyar földön vagytok!” Futottunk az ajtóhoz, de az zárva volt. Talán jobb is, mert leugráltunk volna. Az egyik állomáson egy vödör levest kaptunk. A parancsnok egy nagy cipót is hozott. „Elhoztam nektek ezt a kenyeret, amelyre három éven át vártatok!” – mondta.
Elsírtuk magunkat. Kézről kézre adtuk a kenyeret, nem akartuk elfogyasztani, a szívünkhöz szorítottuk a drága magyar életet!
Így volt, így lett a tizenöt napból három esztendő.
Vandrácsik Imréné Vágner Julianna – Kazincbarcika
HH 1998/15.
