Karácsonyi „ajándék”
Karácsonyi „ajándék”
A Szilágy megyei Érkáváson 1944 decemberének egyik napján megjelent egy orosz hadnagy és egy őrmester. Ez időben visszajöttek a román közigazgatás emberei: a csendőrség, a jegyző stb. Az oroszokkal kapcsolatos ügyekben a román bíró volt az összekötő. A rendfenntartást a helyi lakosságból szervezett polgárőrség látta el.
Karácsony táján az orosz tiszt összeíratta a lakosságot, vallás, nemzetiség, életkor szerint. Ez a tiszt rendkívül bizalomkeltően viselkedett, nyugalom volt a faluban. Karácsony után híre kelt, hogy az összeírás azért történt, mert nyilatkoznunk kell: magyar vagy román demokráciát akarunk-e?
Újév első napjaiban jött a szomszédos Mindszentről egy román fegyveres azzal, hogy velem és feleségemmel kíván beszélni az orosz tiszt. Feleségem a tűzhelyről félrehúzta az ebédnek valót, szekérre ültünk a román milicistával, át a másik községbe – ahol azonban már senki sem kívánt velünk tárgyalni. A katolikus iskolába tereltek, ahol már összegyűjtve ott volt a katolikus magyar felnőtt lakosság. Kis idő után válogatni kezdték a jelenlévőket, egy részüket hazaengedték, a többieket visszatartották, és bezárták az iskolába. Feleségemnek megengedték, hogy kísérettel hazamenjen, és hozzon némi melegebb ruhadarabot.
Január 6-án Nagykárolyba hajtottak minket, a gimnázium szigorúan elkerített környékén kerültünk lágerbe. Ott volt a környék színe-virága, állítólag mintegy húszezren. Rövidesen megjelent egy komisszió – néhány gyermeket váró nőt, törött kezű-lábú személyt elengedtek, meg a tüdőbetegeket.
Valakitől megtudtuk, hogy a vérbajtól és a tüdőbajtól rettenetesen tartottak az oroszok, ezért feleségemmel megbeszéltük, tettesse magát tüdőbetegnek, kapkodja a levegőt, szédelegjen stb. Az alakítás sikerrel járt, őt hazaengedték. Nekem nem sikerült.
Nagykárolyban vagoníroztunk január 10-én. Tíztonnás marhavagonokba tereltek negyvennyolcunkat, a létszámot pedig felírták a vagonajtóra. Útközben többször is nyílt az ajtó és egy „számtantudós” orosz katona megszámolt bennünket. Néhány nap múlva már Iassinál jártunk, amikor többszöri megszámolás után is valóban csak negyvenheten voltunk. Velünk jött az érmindszenti plébános is: imádkoztunk, énekelgettünk, egy fiatal társunk magával hozta hegedűjét. Iassi állomáson meglepődve láttuk, hogy a vagonnyíláson kidobott penészes kenyeret, szalonnamaradékot a rongyos, gumikalocsnis nők egymást taposva kapkodták fel.
Január végén kirakodtunk a nagy szénvagyonnal rendelkező Dombász vidéken. Az égbe nyúló meddőhányó-palakupok, a félméteres hó túristaként szemet gyönyörködtető látvány lett volna. Ám deportáltként baljós jövőt ígért. Többségünk szénbányába került, nehéz fizikai munkára.
Viglási Tibor – Székesfehérvár
HH 1997/6.
