Nem kerültünk lágerbe
Nem kerültünk lágerbe
A Horthy-proklamáció után Budapestről Dunaföldváron keresztül a Dunántúlra vonultunk, majd állandó hátrálás közepette a Székesfehérvár–Komárom–Galánta–Pozsony útvonalon 1945 tavaszán Ausztriában kötöttünk ki, Grossenzersdorfban. Itt csatlakoztak hozzánk az 53-as határvadászok, az egyéb csellengő alegységek, és megalakult a 93. gyalogezred.
27Én a 3. zászlóalj 9. századának állományába kerültem, Dezső Lajos százados parancsnoksága alá. Az ezred a német hadosztályhoz lett betagolva. Meg is kezdték kiképzésünket azzal a céllal, hogy bevetnek bennünket Berlin védelmére az oroszok ellen. Dezső százados napokig bizonygatta, hogy ilyen feladatokra nem vagyunk kellően kiképezve, s így már az első napon megsemmisülnénk. A hosszú vita végén a német parancsnokság végül is úgy döntött, hogy egy dániai német megszálló alakulatot visznek Berlin felé, minket meg pótlásukra Dániába. Örök hála Dezső százados úrnak, mert ezáltal megmenekültünk a háborútól, életben maradtunk. Nemsokára bevagoníroztak és 9 napi utazás után először Alborg dán városban, majd Höringben telepedtünk le. Itt ért bennünket a német kapituláció.
Ezután sem kerültünk lágerbe, hanem őrséget adtunk. Jó helyünk volt, jól éltünk. Még sohasem ettem addig süteményt friss tejszínnel, csak ott. Tudomásom szerint Koppenhágában is voltak magyar katonák...
Nemsokára a dán királyi csapatok vették át feladatainkat, és nekünk 8 nap alatt ki kellett vonulnunk az országból. Angol és amerikai megszállási övezeteken keresztül fokozatosan jöttünk hazafelé.
1946. március 7-én érkeztem haza.
Sipos Lajos – Tomajmonostora
HH 1993/2.
