HAZASZÁLLÍTÁS, FOGADTATÁS
105HAZASZÁLLÍTÁS, FOGADTATÁS
)
106Pockingi naplórészletek
Május 9. Béke. Az amerikaiak sortűzzel és rakétákkal üdvözölték a békét.
Május 13. Hartmanntól értesültem, hogy az angolok adnak írást a hazamenetelre.
Június 3. Délután anyák napi megemlékezést tartottunk.
Június 10. A párizsi rádió válasza a pockingi szakaszvezetőnek: Miklós Béla fia Párizsba érkezett és szorgalmazza a magyarok hazatérését.
Június 14. A 92. gyalogezred legénysége megindult gyalogmenetben hazafelé.
Június 30. Három pesti vöröskeresztes nővér előadása Passauban a hazai viszonyokról.
Július 6. Az angol rádió szerint minden külföldi állampolgárnak szeptember l-jéig el kell hagynia Németországot.
Július 7. Parancs érkezett, hogy az utódállamokba visszatérők vonuljanak be Pockingba.
Július 12. Híre érkezett, hogy 14-én adják ki a hazaszállítási rendelkezést.
Július 14. A rendelkezés nem érkezett meg.
Július 18. A hazaszállításról szóló rendelkezés befutott.
Július 19. Dálnoki és Vörös rádióüzenete: egyenként ne induljon senki, mindenkit hazaszállítanak.
Augusztus 2. Megalakult a Kemenesaljaiak Bajtársi Köre. Elkészültem „hazameneteli” versemmel.
Földi, hazamegyünk!
Hűvösödnek már a pockingi reggelek,
keletről ragyognak biztató fényjelek.
Ne szomorkodj, földi, fogjuk össze kezünk,
hasad már a hajnal: földi, hazamegyünk!
keletről ragyognak biztató fényjelek.
Ne szomorkodj, földi, fogjuk össze kezünk,
hasad már a hajnal: földi, hazamegyünk!
Maradjon itt, kinek bűn mardossa lelkét,
feszítsétek fára, tűz égesse testét,
de a mi nevünkben ne merjen beszélni,
mert ha még most sem tud emberien élni,
megtanítja arra izmos, erős öklünk,
mert történjék bármi: földi, hazamegyünk!
feszítsétek fára, tűz égesse testét,
de a mi nevünkben ne merjen beszélni,
mert ha még most sem tud emberien élni,
megtanítja arra izmos, erős öklünk,
mert történjék bármi: földi, hazamegyünk!
Tárogató sír a cseri dombok alján,
nap mint nap boldogan vár reád egy kislány.
Megnyílik, kitárul, összedobban szívünk,
nincs messze az idő: földi, hazamegyünk!
nap mint nap boldogan vár reád egy kislány.
Megnyílik, kitárul, összedobban szívünk,
nincs messze az idő: földi, hazamegyünk!
Maradjon itt, kinek bűn nyomja a lelkét,
legyen sváb szolgája, föld vesse ki testét,
de a mi nevünkben ne merjen beszélni,
mert ha még most sem tud emberien élni,
megtanítja arra izmos, erős öklünk,
mert történjék bármi: földi, hazamegyünk!
legyen sváb szolgája, föld vesse ki testét,
de a mi nevünkben ne merjen beszélni,
mert ha még most sem tud emberien élni,
megtanítja arra izmos, erős öklünk,
mert történjék bármi: földi, hazamegyünk!
Édesanya, gyermek, hűséges feleség
remegve kérdezi: Jössz-e már? Élsz-e még?
Ökölbe szorítjuk mindnyájan a kezünk,
poklon keresztül is: földi, hazamegyünk!
remegve kérdezi: Jössz-e már? Élsz-e még?
Ökölbe szorítjuk mindnyájan a kezünk,
poklon keresztül is: földi, hazamegyünk!
Maradjon itt, kinek bűn zavarja álmát,
ne is lelje soha sehol nyugodalmát,
de a mi nevünkben se merjen beszélni,
mert ha még most sem tud emberien élni,
megtanítja arra izmos, erős öklünk,
mert történjék bármi: földi, hazamegyünk!
ne is lelje soha sehol nyugodalmát,
de a mi nevünkben se merjen beszélni,
mert ha még most sem tud emberien élni,
megtanítja arra izmos, erős öklünk,
mert történjék bármi: földi, hazamegyünk!
Augusztus 10. Hírül hozták: hazatelepítési kormánybiztost neveztek ki. A berlini értekezlet megtárgyalta a magyarok hazaszállítását. A szállítással az UNNRA-t bízták meg. Hetenként 100 000 ember hazaszállítását vállalták.
Augusztus 12. Hír: 15-én megkezdődik a hazaszállítás négy csoportban, az elsővel a rokkantak és a betegek.
Augusztus 22. Pockingból azt a hírt hozták, hogy az UNNRA minden szállítást leállított, mert magyar katonákból álló rablóbanda fosztogatta élelmiszer-szállítmányait. Akkor szállítanak tovább, ha a hajókon szállítás megindul.
Augusztus 27. Híre érkezett, hogy szeptember l. körül megindul a szállítás egész Bajorországban.
107Szeptember 5. Azt hallottuk, hogy Passauból ma vagy holnap mennek haza. Magánjárművek is hazaindulhatnak.
Szeptember 6. Pockingból a jövő hét elején megindul a szállítás. Útirány: München, Salzburg, Szombathely!!!
Szeptember 11. Bejelentették, hogy a hazameneteli bizottságba minden altábor egy legénységi tagot választ. A repülőaltábor engem választott meg. Másnap jelentkeztem a bizottságnál.
Szeptember 14. Elterjedt, miszerint 18-án megkezdődik a szállítás. Senki sem hitte!... Délután a bizottságban közölték, hogy 18-án megkezdődik a szállítás. Szállítási napok: 18., 20., 25., 28. Boldogság, öröm az egész táborban!
Szeptember 15. Közölték az első két szállítást: l. kórházvonat a rokkantak részére, 2. leventék, deportáltak. Összeültünk névjegyzéket készíteni... Este lefújták! Másnap mégis elkészült a névjegyzék.
Szeptember 18. l7 óra 35. Elindult az első szerelvény!
Szeptember 19. A 2. szerelvénnyel 20-i indításunk véglegesen eldőlt.
Szeptember 20. 14 óra 30 perc. Elindultunk haza. Az 1. számú vagonban 40-en utaztunk együtt.
Szeptember 21. Salzburg, Linz. 22-23. St. Florian. 24. Bécs.
Szeptemver 25. A reggeli órákban átléptük a magyar határt. Délelőtt 10 óra tájban Hegyeshalomba érkeztünk. Magyarok fogadtak bennünket. Alsósági fiúkkal találkoztam, akiktől megtudtam, hogy családom életben maradt! 14 óra: Győrbe érkeztünk. Mindenütt szeretettel integettek felénk. 16 óra: leszereltünk. A Nemzeti Parasztpárt hadifogoly-étkeztetőjében meghihentünk.
Szeptember 26. Éjfél után elindultunk Győrből. Berci barátom Zircre ment, Imre Pestre. Egyedül maradtam. 7 óra: Celldömölkre érkeztünk. Szitált az eső. 8 óra: hazaérkeztem!... Az Isten jó! Az Isten kegyelmes! Legyen neki hála mindenekért!.. Úristen, segíts tovább is!
Szakály Dezső – Celldömölk (Alsóság)
HL hadifogoly-gyűjtemény
A legjobb ízű mákos metélt
A strasbourgi láger második, haza induló csoportjába 1946. április 18-án délután vagoníroztak be. Az útra hideg élelmet adtak ki, ami azonban csak Komáromig lett volna elegendő. Ám nem oda vittek minket, hanem Kaposvárra. Az odautazás 5 napig tartott. A koldulást már Szombathelyen elkezdtük, de Zalaegerszegen és Nagykanizsán is folytattuk. A kaposvári állomáson mintegy 50 államvédelmis várt ránk, betereltek bennünket egy nagy épület udvarára. Ennivalóval nem vártak, csak feketekávét tudtak szerezni. Szálláshelyünkön nem voltak fekhelyek. Ott tudtuk meg, hogy bűnösek vagyunk, mert nyugatra távoztunk. Szerették volna ránk bizonyítani, hogy mindannyian nyilasok, legalábbis keretlegények voltunk.
Miután bizonyossá vált feltételezésük helytelensége, élelem nélkül bocsátottak el, azzal az utasítással, hogy minél előbb hagyjuk el a várost. Ismét koldulásra kényszerültünk. Én egy munkaidejét letöltött mozdonyvezetőhöz fordultam, feltételezve a táskájában egy-két visszamaradt kenyérdarabot. Először értetlenül nézett rám, majd kezét nyújtotta, és meghívott a lakására. Ennek az áldott, jószívű embernek és drága jó feleségének köszönhetem életem legjobb ízű mákos metéltjét. Ez az édes, jó asszonyka még egy kis csomagot is adott az útra, hogy ne éhezzek Marcal melletti kis falumig.
Ferenczy Károly – Káld
HH 1993/3.
Ruszki láger helyett Kazincbarcika
A hadifogságban eltöltött hat-nyolc év után 1950 decemberében hazaindítottak, és becsempésztek bennünket hazánkba. A nyíregyházi Sóstón ünnepélyes hivatalos fogadtatás volt. Azután az ávósok körülfogtak és Budapestre vittek mindnyájunkat. Itt is fogadtatás volt a pályaudvaron. Az ávósok lecsatolták Stomm Marcell – utóbb rehabilitált – altábornagy műlábait, azzal verték a tehetetlen embert. Két lába a Donnál fagyott le.
A Rákosi-rendszer még nem döntötte el, hogyan végezzen velünk. Néhányat kiemeltek, ők legalább bírósági eljárás alá kerültek. Egy csoportot a budafoki borpincékben helyeztek embertelen körülmények közé. Egyetlen WC állt rendelkezésre, ahol már hajnaltól kezdve sorba kellett állni. Élelmezésüket is beszüntették egy időre. Az elkeseredett embereket négyszögbe állították, rájuk irányított géppisztolyok mögül kérdezték meg őket: elégedettek-e?
Végre eldöntötték sorsunkat. Több ezrünket Kazincbarcikára vittek. Mi építettük fel a Kazincbarcikai Vegyi Műveket három év alatt, megalázó, embert pusztító körülmények között, napi 16 órai munkával. Minden évben ávós tisztek csapata jött bennünket „kihallgatni”. A legvégén már a táborparancsnok szólította fel őket, ne verjenek bennünket anynyira, mert nem tud munkára küldeni embereket. Sokan csendesen őrületbe estek. Jöttek a „nagyságok” a munka ütemét ellenőrizni. Tőlük a foglyokat távol tartották. Közülünk sokan meghaltak. Nálunk nem volt sortűz, három év után elbocsáttattunk.
Most, e szabad hazában a még élők a közeljövőben megalapítjuk a kazincbarcikai hadifogoly kényszermunka megsemmisítő tábor egyesületét (1993).
Dr. Murányi Nándor – Budapest
HH 1993/3.
108Hazatérés orvosi segítséggel
A kievi táborban egy reggel kiválogattak 1500-1500 jobb erőben lévő magyar és német hadifoglyot. Még aznap vonatra ültették és elvitték őket a brianszki erdőbe. Én is közéjük kerültem. Ez lett életünk legszomorúbb időszaka. Itt nem volt láger, sem barakk, csak csupasz föld, amire lefekhettünk. Kivágtuk a fákat, oszlopokat, deszkákat készítettünk, amelyekből hetek múltán felépíthettük szálláskörleteinket. A táborban roppant szigorú rend uralkodott. A szökést megkísérlő foglyot az őr nyomban lelőtte. Egy alkalommal megkérdeztem az orosz lágerparancsnoktól, mikor megyünk haza? Azt felelte: – Majd ha az utolsó lágerkaput becsukom utánatok. Ti jó munkások vagytok, ezért kerültetek ide.
Nem felejtettem el szavait. Miután a gyatra ellátás, a nehéz munka és az embertelen körülmények miatt helyzetünk egyre rosszabb lett, elhatároztam, teszek valamit, ami után vagy élve maradok, vagy meghalok. Egyik nap egy fatörzsre ülve rágyújtottam, és a maradék dohányt lenyeltem. Kórházba kerültem. Egy idő után az ágyamra ült az osztályos orvos:
– Te magyar, ne félj tőlem, én nem orosz vagyok, hanem üzbég. Mi fáj most neked?
– A szívem fáj, de az nagyon – feleltem.
– Ezt elhiszem. Ugye, szeretnél hazamenni? Nős vagy?
Nőtlen voltam, de igent feleltem. – Van három gyermekem: két fiú és egy lány.
– Ne félj, hazamész. Ha jön a főorvos vizitelni, jajgass, és fájlald a gyomrodat.
Nemsokára jött a főorvos. Az osztályostól megkapta a tájékoztatót, hogy súlyos gyomorfekélyem van.
– Operáld meg! – mondta a főorvos.
– Nem lehet, mert nagy a rizikó. Küldjük inkább haza! – válaszolta az üzbég.
Haza is kerültem: 1948. május 28-án érkeztem Debrecenbe, jó pár hónappal előbb, mint a többiek.
Pék Vince – Göd-alsó
HH 1993/5.
Újra „itthon”
Már biztosra vettük 1950 decembere elején, hogy hazamegyünk, az orosz tisztek is barátságosabbak lettek. Az eszünkbe sem jutott, hogy odahaza minden megváltozott, és még évekig várat magára az otthoni szabadulás.
Amikor szerelvényünk az ezeréves határon átgurult, meghatottan, elérzékenyülve énekeltük a Himnuszt. Nyíregyháza mellett, Sóstón egyszerű, de rideg volt a fogadtatás. Katonás szavak, merev magatartás a bőrkabátos ÁVH-sok részéről. Az egész éjszaka tartó adatfelvétel után, másnap este a transzport kétfelé vált. Ott maradtak az egykori alacsonyabb rendfokozatú csendőrök, a másik csoport – köztük én is – még azon éjjel megérkeztünk Budapestre a toloncházba. Itt töltöttem az otthonomtól távoli hetedik karácsonyomat. Januárban továbbvittek a váci kesztyűgyárba. Itt szalma fekvőhelyen, meszelt ablakok mögött, tétlenségben telt az idő. Nyár elején átkerültünk az „orosz szabvány” szerint felépített kecskeméti, felsőszékszói szőlők közötti lágerbe. Vékony falú, eternit tetejű barakkokban szállásoltak el, emeletes priccseken. A harmadik nap reggelén egy magas rangú ÁVH-s tiszt beszédet tartott:
– Önök laktanyát fognak itt felépíteni. Elkészülte után hazaengedjük magukat. Munkájukkal fogják bebizonyítani, méltóak-e arra, hogy az új társadalom befogadja magukat, jóváteszik bűnüket, amit a szovjet testvérek ellen elkövettek...
A munkaterületen civilek is dolgoztak, többségük félt tőlünk, úgy tudták, háborús bűnösök vagy legalábbis gyilkosok vagyunk, de feltételezték azt is, hogy munkásnak álcázott ÁVH-sok is vannak köztünk. Mi, kecskemétiek – voltunk vagy tizenöten – óvatosan kerestünk valakit, aki üzenetet vinne az otthoniaknak. Ennyi idő távolából is – magam és bajtársaim nevében – köszönöm nekik a családainkkal való kapcsolatteremtést.
A mintegy 1000-1200 fogoly szorgalmasan dolgozott, hitte, hogy a befejezés után hazakerülhet. Gyakori volt a napi 14-16 órás munka. Sokszor vasárnap is kellett dolgozni. A nyári 30-35 fokos meleg nagyon kimerített bennünket. Az éjszaka sem hozott felüdülést, a hőség és a bolhák marása zavart bennünket a pihenésben. Ellátásunk is csak anynyi volt, hogy életben maradjunk. Havonta egyszer vásárolhattunk bérünkből kenyeret, párizsit, cukrot, margarint és dohányt – utalványra. Munkavédelemről szó sem lehetett. Én is maradandó sérülést szenvedtem, de kétnapi kezelés után ismét kizavartak munkára. Utólagos megállapítás szerint többhónapos kórházi kezelésre lett volna szükségem.
Úgy 1951 októbere első napjaira beköltözhető állapotban volt a laktanyaváros. Gondolom, Magyarországon ilyen gyorsan még soha nem készült el építmény. Felsorakoztattak bennünket csomagjainkkal együtt a láger udvarán, rövid búcsúbeszédet tartottak, amelyben közölték, hogy Budapestre megyünk, onnan pedig néhány nap múlva haza!
A bemeszelt ablakú személyvonatból nem láthattunk ki. Tervezgettük, mit csinálunk odahaza. Először is: enni, inni és főleg sokat aludni. Késő éjszaka érkeztünk Budapestre. Több órán át állt a szerelvény. Kérdéseinkre legfeljebb „Kuss! Pofa be!” volt a válasz őreinktől. Majd végre elindultunk, és ezzel szertefoszlott a hazameneteli álom. Némán néztünk a semmibe, senki sem tudott aludni. A szemekben megcsillantak a könnyek, de nem volt átkozódás! Pedig ilyen csalódásra nem számítottunk. Ezekben az órákban talán nem is voltunk észnél – közelebb álltunk az őrülethez.
Új kényszermunkánk helye a kazincbarcikai vegyiművek lett. Itt már ígéret sem hangzott el, a bánásmód azonban kegyetlenebb lett. Azóta volt alkalmam megnézni a közreműködésemmel létrejött épületeket. Nem ismertem rá az épületre, ahol a balesetet elszenvedtem.
Antalfalvi János – Kecskemét
HH 1998/1.
109Szentmise a Kárpátokban, hazafelé
A hazafelé tartó hadifogolyvonat 1947 júniusa első napjaiban a Kárpátok külső oldalán, a felfelé törő fenyvesek között húzódó pályán csak lassú erőlködéssel haladt. A két mozdony alig bírt a magassággal. Idegesítő volt ez a lassúság, szerettünk volna már hazai földön lenni. Aki a nyitott marhavagonok ajtajához fért, lelógatott lábakkal gyönyörködhetett a „zordon Kárpátok vadregényes tájában”. Lassan közeledtünk Mármarosszigethez. Itt fertőtlenítettek, majd továbbutaztattak – még mindig orosz katonai őrizettel – Magyarország felé.
Amikor a történelmi Magyarország területén kattogtak a szerelvény kerekei, egyre nőtt a boldogság, erősödött a hit a hazatérésben. Majd egyszer megálltunk: vonatunk tilos jelzést kapott. A közelben lévő kis falucska iparvágányára irányították szerelvényünket. Szombat délután volt. Kiszállhattunk, és azon tanakodtunk, miért is álltunk meg. Rövidesen jött a hír: a vonat nem mehet tovább, az alagutat felrobbantották, amíg ki nem javítják, várnunk kell.
Mit tehettünk mást, üldögéltünk és vártunk. A vonatkísérő orosz őrnagy és a felcsernő odaült közénk, beszélgettünk. Tábori lelkészünk engedélyt kapott, hogy lemenjen a faluba a plébániára. Vasárnap közeledvén, megengedték, hogy misét celebráljon a foglyok számára 9 órakor.
Zsúfolásig megtöltöttük a templomot. A szépen rendben tartott kis templom, a rég nem érzett tömjén- és gyertyaillat és a különleges alkalom valósággal elbűvölt bennünket. Őszinte hálaadással mondtuk az imát hazatérésünkért. Könynyes szemmel, kipirult arccal lelkesen énekeltük a Himnuszt a mise végén.
Kint már gyülekeztek a falusi hívek a tízórás misére. Nemzeti imádságunk hallatára sokaknak könny csillant meg a szemében, árulkodva magyarságukról. Amikor kimentünk, szinte megrohantak bennünket, simogattak, csókolgattak, ölelgettek, valósággal könyörögtek: „Drága, magyar testvéreink, jöjjetek vissza, szabadítsatok fel bennünket!”
Az oroszok semmit sem értettek a jelenetből, a kérésekből, ez volt a szerencséjük a szovjet hatalom alá került falu lakóinak, mert viselkedésüket bizonyára megtorlás követte volna...
A magyar Himnusz még egyszer felcsendült: amikor Csap és Záhony között a Tisza-hídon az utolsó vagon is átért a magyar oldalra. Különös erővel tört fel bennünk az utolsó sor: „Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt!”
Vásárhelyi József – Vác
HH 1997/5.
Hazafelé
Felgyorsultak az események 1946. augusztus végén az eselheidi angol táborban. A Vöröskereszt megbízottja által közölt hírt a közeli hazatérésről az angol táborparancsnokság is megerősítette. 28-án az angol parancsnok személyes ruhavizsgát tartott.
Hamarosan megkezdődtek a búcsúzkodások. Az előadóteremben augusztus 29-én az angol és a magyar himnusz elhangzása után Vaska ezredes köszönte meg nevünkben az angol parancsnokság támogatását, majd átadta a legénység által készített magyaros népművészeti tárgyakat. Az angol parancsnok válaszában megelégedését fejezte ki viselkedésünkért. A protestáns bibliakör tagjai is ezen a napon búcsúztak el egymástól, az ide illő 126. zsoltár vigasztalásával.
Még ténferegtünk pár napig, majd végre szeptember 6-án este 8.25-kor elindult az utolsó előtti szerelvény hazafelé. A stúdió a maradék 900 magyarral az utolsó, szeptember 10-ére ütemezett szerelvényre maradt. Előző este megtartottuk a búcsúközgyűlést. Tóth Károly elnök megható záróbeszéde után dr. Bakó Károly elnökhelyettes-titkár számadatokkal illusztrálta a kultúrcsoport egyéves működését. Szeptember 10-én, kedden este 7 óra 52 perckor végre valóban elindult velünk is a fellobogózott katonavonat... hazafelé.
Szatmári Lajos – Nagykovácsi
HH 1994/5.
Hazatérés 1948-ban
Jött a hír 1948 augusztusa közepén: rövidesen hazamegyünk. Elvittek bennünket egy 2400 fős magyar táborba. Az erdélyieket kiemelték közülünk, az anyaországiakat még egyszer átvizsgálták, aminek a végén 3 főt elkülönítettek. Egyik sem volt katona. Lepsény környéki lakóhelyükről hurcolták el őket az ott folyó harcok idején. Mindhármukat visszatartották azzal az indoklással, hogy „aki nem volt katona, az mind nyilas!” Ezekkel a bajtársaimmal 1952 áprilisában találkoztam a Keleti pályaudvaron, amikor a többiekkel együtt éppen hazaérkeztek.
Kuti János – Pécel
HH 1994/9.
Egy napig sírtunk az örömtől...
Kevés alkalom nyílt beszélgetésre, de ha sikerült valakivel szót váltanom, csak az volt a téma, mikor indulunk már haza. Végre elérkezett 1947. június 10. Indultunk, és ugyanazon az útvonalon, amelyen elhurcoltak, 1947. június 26-án érkezetünk haza.
A 70 kilós deli legényből 30 kilós disztrófiás beteg lett. Otthon egy álló napig sírtunk az örömtől.
Máté László – Isaszeg
HH 1994/10.
110Tolmácsként – haza
A betegekből 1946 augusztusában összeállítottak egy szállítmányt, tolmácsként engem vezényeltek melléjük. Szeptemberben értünk a focsani gyűjtőtáborba, ahol átadtak a román, majd a magyar parancsnokságnak. Aztán tovább Ramnicul-Sarat fogolylágerébe, onnan haza Újszentesre. A végcél – hála Istennek – Temesvár volt. Napokig szüleimnél laktam, majd hazai földön, saját magamért ismét munkába léptem.
Mekkora boldogság volt annyi viszontagság és szenvedés után!
Szatmáry Károly – Temesvár
HH 1994/10.
Csak az számított, hogy szabadok vagyunk...
A ceglédi táborban „a karámban” olvasták fel 1945. július 8-án a hazamenők névsorát. Én is benne voltam. Az éjjelt már egy másik épületben, elkülönítve töltöttük. Másnap felsorakozva elvittek a ceglédi városházára, ott kiállították az igazolványt az elbocsátásról. Közben felhívták a figyelmünket arra, ha útközben igazoltatnak, ne adjuk át a papírt, mert összetépik, kísértessük magunkat a parancsnokságra. Utána kimentünk az állomásra, és mindenki úgy utazott, ahogy tudott. Én egy talicskákat szállító tehervonat nyitott platójára léptem fel egyik társammal. Semmi sem számított, csak az, hogy szabadok vagyunk!
Zsakó Andor – Budapest
HH 1994/6.
Ártatlanul nyanúsítva
A magyarok hazaszállítását a moszkvai 7234. számú lágerből 1948 augusztusától kezdték meg. Két szerelvény el is indult. Akikkel együtt voltam a fronton és a fogságban, mind hazamentek, csak én maradtam vissza, meg néhány tiszt, csendőr, nyilas, SS-katona.
A magyarokat 1949 augusztusában összegyűjtötték, kihajtották az állomásra, és Voronyezsbe szállították. Új cím: Moszkva, 7082/2. számú láger. Itt tudtam meg, miért tartottak vissza. Az éjjelenkénti kihallgatásokon azt állították rólam, hogy 1942 augusztusában és szeptemberében a partizánok fogságában voltam, és úgy szöktem meg, hogy meggyilkoltam két nőt. Hiába állítottam, hogy én csak 1942. október 5-én vonultam be újoncként, nem hitték el. Ez így ment hónapokon keresztül hetente háromszor-négyszer éjszakánként, miközben nappal dolgoztam. Hihetetlenül elfáradtam, kilátástalannak ítéltem meg helyzetem – 20-25 éves ítélet fenyegetett.
Ismét mentem a rendszeres kihallgatásra 1950. május közepén, amikor a tiszt azt mondta: nyomoztak utánam Magyarországon, és amit a kihallgatáson mondtam, igaznak bizonyult – ártatlan vagyok. Egyedül nem mehetek haza, várnom kell, amíg összejön egy csoport. Addig dolgoznom kell, de választhatok: a lágerben maradok vagy szabadon kijárok munkára. Az utóbbit választottam.
Megkezdték 1950. november 15-én a hazautazó csoportok összeállítását. Egy szerelvényre kétezer főt osztottak be. Decemberben léptem át a szülői ház küszöbét.
Sárközi Ferenc – Baja
VHBSZ gyűjtemény 162/1992.
