Francia munkatáborok

Teljes szövegű keresés

Francia munkatáborok
A strasbourgi tábor
Amikor Strasbourgba, állandó helyünkre érkeztünk, először egy föld alatti erődrendszerbe dugtak bennünket. Itt bűzös szalmán feküdtünk éjjel-nappal. Valami kevés élelmet kaptunk naponta egyszer, ami miatt olyan gyengék lettünk, hogy féltünk felállni...
Innen átkerültünk egy nagy, régebben kaszárnyának használt épületbe, egy 40 személyes terembe. Németekkel voltunk együtt. Itt rendeződött élelmezésünk. Reggeli: 2 dl fekete kávé vagy 2 dl rántott leves, a napi kenyéradat 14-18 dkg között változott hetenként és havonként. Naponta kaptunk még egy kis vajat, vagy sajtot, vagy lekvárt. A baj az 70volt, hogy mindezt reggel egyszerre felvettük, és a csábításnak ellenállni nem tudván, egyszerre megettük. Még így sem laktunk jól. Ez csak vegetálás volt. Hogyan nézhettem ki 48 kilósan, 173 cm magasan? Igen, mert meg lehetett ám méretkezni is, mert mi, a művelt Nyugaton, a mai Európa fővárosában voltunk hadifoglyok!
Ferenczy Károly – Káld
HH 1992/1.
Dieppe
Dieppe kis csendes halászvároska Normandia keleti peremén, a Bethune folyócska tölcsér alakú torkolatának két oldalán terül el a La Manche csatornánál.
A város neve magyar ember számára akkor vált ismeretessé, amikor itt 1942. augusztus 9-én kudarcba fulladt az angol partraszállás, és a németek 311 halottjával szemben a partra szállóknak 4350 fős veszteségük volt. Ebbe a városba került közel ezer magyar, köztük 160 leventeként Németországba hurcolt 14-16 év körüli gyerek. Az amerikaiak adták át őket mint „fegyvertelen ellenséges erőket”, akik nem viseltek háborút Franciaország ellen. Ezzel kivonták magukat a hágai és a genfi konvenciókba foglalt kötelezettség alól, és nem kellett gondoskodniuk a hadifoglyok elhelyezéséről és ellátásáról.
A tábort arab nemzetiségű katonák felügyelték. Már az elszállítás körülményei utaltak a várható eseményekre, hisz 60-80 embert tettek egy vagonba, élelmet és vizet nem kaptak, az őrség tüzelhetett azokra, akik leszálltak a vagonból, akár csak vízért is. A francia lakosság kővel, trágyával és mindennel, ami a kezébe került, dobálta a szerencsétleneket. Megérkezéskor pedig az őrök szabályosan kirabolták őket.
A foglyok szállítását egy elhagyott gyárszerű építmény udvarán barakkokban alakították ki. Enni naponta egy alkalommal kaptak, levesszerű folyadékot. A homoszexuális arab őrök állandóan ajánlatokat tettek a foglyoknak, s miután vállalkozó nem akadt, lefogták az éjszaka latrinára menőket, és megerőszakolták.
A Dieppébe érkező leventéket azonnal munkára fogták. A 40-50 kilóra lefogyott gyerekeknek egy malomban 85 kilogrammos lisztes zsákokat kellett felcipelniük az emeletre. Aki nem bírta, puskatussal, rugásokkal noszogatták. Az engedetlenséget a tábor parancsnoka különös módon büntette. A foglyokkal gödröt ásatott a tábor falánál, abba kellett feküdnie 2-3 napig éjjel-nappal, hidegben és esőben. Közülük többen szakértelem hiányában ott is fejezték be életüket. Rövidesen olyan nagy volt a halálozás, hogy Rouanból átjött egy ezredes megvizsgálni a körülményeket.
A legtöbb segítséget azonban egy magyar származású ember, Kuliffay Imre, a franciaországi protestáns misszió református lelkésze és felesége nyújtotta a csüggedőknek, s a házaspárhoz csatlakozott a katolikus Szalay Jeromos páter is. Gondoskodtak az addig ellopott vöröskeresztes csomagok eljutásáról a foglyokhoz, írásaikban tájékoztatták a közvéleményt a táborokban uralkodó áldatlan állapotokról, és aktívan részt vettek a magyar foglyok mielőbbi hazaszállításának előkészítésében. Kuliffay Imre közreműködésével a leventék elkerültek a dieppei táborból jobb körülmények közé, ahol amerikaiak látták el őket élelemmel. Mozgósította a francia társadalom jobbik részét a hadifoglyok megsegítésére.
Kuliffay lelkész 1986. május 22-én hunyt el, hamvait Magyarországon, Abán (Fejér megye) helyezték el.
Dr. Bodó László – Budapest
HH 1993/6.
Magyar tisztek francia táborban
Az amerikaiak 1945. május 14-én bevagoníroztak bennünket, és átadtak a franciáknak: Bad-Kreuznachból St. Avold-ba kerültünk. Itt elszedték tőlünk megtakarított élelmünket, tartalék ruházatunkat, és alapos orvosi vizsgálat után elláttak igazolvánnyal; enyém volt a CCPWE 2731 G42020 US ARMI PWIB számú. Sátrakat kaptunk, szállást. Favázra feszített dróthálót takartak le kátránypapírral. Nagysága akkora volt, hogy két sorban 24-24 fő fért el lábbal egymás felé. Középen húzódott egy keskeny folyosó.
A tiszteket csak belső munkára alkalmazták vagy szakképzettségüknek megfelelő alkalmi feladatokat kaptak. A sok szabad időben beszélgetés folyt az otthonról, a hazamenésről, a terjengő hírekről, ételreceptek készültek, amiket átadtunk egymásnak. Szerveztek angol nyelvtanfolyamot, részt vettünk szentmisén és körmeneten. Állandó elfoglaltságot jelentett a varrás és a cipőjavítás.
Gábri Mihály – Budapest
HH 1993/10.
Munka francia magángazdaságban
Miután az amerikaiak átadtak bennünket a franciáknak, nem sok jóra számíthattunk. Már az utazás körben ordítoztak ránk a lakosok, öklüket rázták, a nyitott vagonokban utazókat kövekkel dobálták meg – sebesültünk is volt.
Végül is Brienne le Chateau város közelében, egy hegyen lévő várkastély alagsorában telepedtünk le, és kezdtük meg francia fogságunkat. Onnan jártunk be a városba, facipőben – romeltakarításra, csatornatisztításra stb. Élelmezésünk igen gyenge volt: hajnalban fekete kávé, délben és este 3-4 dl marharépaleves, néha kevés kristálycukor, keksz.
Gabonaérés idején olyan embereket kerestek, akik értettek a mezőgazdasági munkához. Én is jelentkeztem. Négyen 71indultunk el, egy öreg, faküllős személyautóval két francia férfi kíséretében. Amikor Eutorvi faluba, a gazdához megérkeztünk, barátságosan fogadtak: a papa, George Jessionesse, és két lánya. Bemutatták a gazdaságot.
Az első vacsoránál az asztalfőre ültettek. Vaddisznóhús volt a menü. (Később is sok vadat ettünk.) Szálláshelyünkön ágy, lepedő, párna, pléd fogadott. Emberséges fogadtatás volt.
Reggel hatkor keltünk, héttől nyolcig reggeli, majd ház körüli munka, a jószágok ellátása – és bőséges étkezés. Egykettőre megerősödtem. Később én lettem a munkaszervező, aki eldöntötte, ki mit csináljon. Közben megtanultam a bozótirtást, a burgonyaszedést, a cséplést, a jószágok ellátását. Akadt egy francia barátom is, akivel vadászni jártam. Egyszer sikerült is lőnöm egy 90-100 kilós vaddisznót. Karácsonykor elmentünk a katolikus templomba, ami után a plébános meghívott egy kis beszélgetésre.
Egyszer csak eljött a búcsú ideje: vissza kellett menni a lágerbe. Bőségesen elláttak élelemmel, amit a lágerőrség alaposan megdézsmált.
Három hét után indult el velünk a vasúti szerelvény három francia tiszt és altiszt kíséretében, akik Kaposváron adtak át a magyar hatóságoknak.
Varga Károly – Mezőtúr
HH 1995/4.
Amerikai és francia táborokban
Az 1945. április 5-én zalai leventeként kezdődött amerikai, majd francia fogságom sok megaláztatással és szenvedéssel járt. Az amerikai őrök azzal fogadtak, hogy elszedték ékszereinket, óráinkat, gyűrűinket, kis vagyonkáinkat. A fosztogatást befejezve teherautóra ültettek és elszállítottak. A Rajna pontonhídján átkelve a sofőr gázt adott, majd nekiütközött valaminek, a jármű jobb oldala leszakadt, és mindannyian kizuhantunk. Én fejsérülést szenvedtem, elvesztettem eszméletem, és a lábam is megsérült. Legalább tizenöten megsebesültünk, egyik bajtársunk meg is halt.
Az „amerikai kaland” után utam Franciaországba vezetett, nyitott tehervonaton. Párizson át a Chalons sur Marne melletti Maillyle-Campban, a 16-os táborban kötöttünk ki. Itt töltöttem 1945-46 telét. Ez nem volt nagyon hideg, de helyzetünk mégis nyomorúságos volt. Ponyvasátrakban pokrócokon, köpenyeken a földön aludtunk. Csak karácsonykor kaptunk alánk egy kis szalmát. A kevés tüzelő miatt a fűtés nem lehetett folyamatos, ezért kettesével összebújva melegedtünk. Dolgozni nem kellett, így nappal is betakarózva heverésztünk sátrukban. A vízcsapok olykor befagytak: ilyenkor nem volt módunk a tisztálkodásra. Egyetlen örömöm az a február végi levél volt, amit a Vöröskereszt útján hazulról kaptam.
Hazaszállításomra 1946. március 14-én került sor. Kaptunk 40 márkát, fekete festett ruhát, majd motozás után felszálltunk egy III. osztályú vasúti személykocsiba. München–Linz–Bécs útvonalon 20-án érkeztünk Hegyeshalomba. Megható volt, amikor kintről magyar beszédet hallottam, és kitekintve magyar tájat pillantottam meg. 1946. március 23-án 2 óra tájban léptem be a szülői házba.
Sebők László – Zalaszabar
HH 1998/2.
Francia bánásmód
A bad-kreuznachi amerikai táborban 1945 áprilisa végén megkezdődött a szelektálás: elengedték a betegeket, a lengyeleket, az oroszokat, és elkülönítették a tisztikart. Minket, magyarokat és a németeket vegyesen egy vonatszerelvénnyel Észak-Franciaországba, Torénba irányítottak. Itt két hetet töltöttünk el, majd újabb bevagonírozás után végleges helyünkre, Evronba szállítottak.
Itt már barakkokban laktunk, így szállásunk jóval kellemesebb volt, mint a korábbi zöld mező. Kosztunk azonban szinte ehetetlennek bizonyult. Ellátóink a város piacán az eladatlan, fonnyadt zöldségeket vásárolták össze olcsó áron, abból főztek részünkre híg löttyöt.
Lágerünket kettős drótkerítés vette körül. A belső előtt kihúztak még egy szál drótot is figyelmeztetésül, hogy ott kezdődik a foglyok számára a tilos terület. Az őrségnek figyelmeztető lövéssel kellett jeleznie, ha valaki vétett a szabály ellen. A zömében Marokkóból származó őrök azonban nem figyelmeztettek, hanem azonnal az emberekre lőttek. Különben is kegyetlenül bántak a foglyokkal, gyakran ütötték-verték őket. A rossz bánásmód és a gyenge táplálkozás elejétől fogva tizedelte a foglyokat. Egy póniló által vontatott kiskocsinak volt a feladata a hullák elszállítása. Minden nap akadt dolga.
Szorult helyzetünket kihasználva bőséges étkezést, magas zsoldot ígérve az idegenlégió ügynökei kerestek fel bennünket, belépésre agitálva. Közülünk sokan elmentek velük. Sohasem tudtuk meg, mi lett a sorsuk.
Az embertelen táborviszonyoknak két magyar pap, egy katolikus és egy református megjelenése vetett véget. Hivatalos szervezetek képviselőiként elbeszélgettek az emberekkel, meghallgatták panaszaikat, majd írásos jelentést készítettek tapasztalataikról. Nem sokkal távozásuk után megérkezett a Svájci Vöröskereszt egy bizottsága, tagjai fényképezőgéppel a kezükben örökítették meg a csontig lesoványodott foglyokat és magát a tábort. Távozásuk után nem sokkal észrevehetően kezdett javulni helyzetünk.
Wiedermann Ferenc – Páty
HH 1994/4.
72Vándorlás táborból táborba
Voves. A bad-kreuznachi táborból még június végén is adtak át magyarokat a franciáknak: 26-án elgyalogoltattak bennünket a vasútállomásra, bevagoníroztak, és másnap, 27-én már át is léptük a német–francia határt. A franciák nagyon barátságtalanul fogadtak. Útközben leköpdöstek, megdobáltak bennünket, sőt, egy felüljáróról vasdorongot dobtak az egyik vagonra, ami néhány szerencsétlen társunk sebesülésével és halálával járt. Hasonló fogadtatás várt ránk mindenütt, többek között Párizsban is, ahol szerelvényünk megállt. Minden korosztály – a gyermekektől a szakállas öregurakig – részt vett a köpködésben, a dobálásban.
Párizstól délre, Vovesben csináltak nekünk helyet abban a táborban, ahonnan elvitték a csehszlovákokat, a letteket, a litvánokat. Magunk maradtunk: 1100 magyar. A tábor német vezetés alatt állott – szemmel láthatóan kimutatták ellenszenvüket irántunk. A koszt kevés volt, az elosztás igazságtalan. Elkezdtünk tüntetni, lázongani, követelőzni. Botrány botrányt ért. Elértük, hogy a magyarok kenyérjárandóságát külön adták ki, létszám szerint.
Az őrök franciák voltak, ők sem kíméltek bennünket. Elvettek tőlünk minden elvehetőt. Modortalanok és gorombák voltak: ellenségnek tartottak bennünket, bár Magyarország nem állt hadban Franciaországgal... Július végén francia őrizet alá kerültünk. Az amúgy is silány koszt még rosszabb lett, már nem volt cukor, tejpor, tojáspor, sajt, mazsola, ami ha csekély mennyiségben is, mégiscsak előfordult étrendünkben. Kondíciónk napról napra romlott, szédelegtünk az éhségtől. Egyik bajtársunk az egyik nap háromszor is összeesett. A franciák az éheztetés mellett előszeretettel kínoztak, büntettek, dobáltak bennünket, sőt, még katonásdit is akartak velünk játszatni. Kitalálták a napi kétszeri sorakozót, meg akarták követelni a foglyoktól a katonás vigyázzállást, ha nem sikerült, ismételni kellett a végtelenségig.
A vovesi „szép” napok június 27-én lejártak. A magyarok egy részét, köztük engem is, könnyebb munkára, másik táborba szállítottak.
Saint Jean D’Angely. Ez a kisváros La Rochelle kikötővárostól délkeletre 45 kilométerre fekszik. Itt szűk területen, német fabarakkokban mintegy 6000 vegyes nemzetiségű foglyot zsúfoltak össze.
A megérkezésünket követő napon, július 29-én többek között fürdetésünkre is sor került. Ruházatunkat fertőtleníteni vitték, azzal, hogy a kijáratnál majd visszakapjuk. Nem lett belőle semmi, helyette koszos és ha lehet még tetvesebb német és olasz egyenruhadarabokat vehettünk magunkra. Az átöltözés végén madárijesztőnek is rútak lettünk volna. Nekem egy olasz posztónadrág jutott, óriási buggyokkal, meg egy tereptarka viaszosvászon esőkabátféle. Jó bakancsom eltűnt, helyette két ormótlan, legalább 46-os csónakot tudtam felszedni. Az egyik bakancs talpát dróttal kellett felerősíteni, hogy közlekedni lehessen benne. Egy-két nap múlva eddigi civilruhás őreinket a mi egyenruháinkban láttuk feszíteni.
A barakkokban szalmán feküdtünk, s ha jutott, pokrócfélével takaróztunk. A 100 főre tervezett barakkban 300 foglyot helyeztek el. Éjszakára ránk zárták az ajtót, a szükségletek elvégzésére betettek egy kettévágott benzineshordót. Világítás nem volt. Alvás sem nagyon, mert a „küblihez” igyekvők mindig ráléptek valaki lábára, fejére, aki hangosan felkiáltott. Az éjszakai alváshiányt nappal pótoltuk a tábor füvén.
Az élelmezés itt valamivel jobb volt, mint eddig bárhol. Rendszeresen kaptunk napi 25-30 dekányi kenyeret, és csaknem minden nap úgy fél liternyi fölözött tejet, vacsorára valami levesfélét. Mi, magyarok csak belső munkát végeztünk, ami végül is némi „élelempótlékkal” járt... Augusztus 20-án innen is továbbvittek bennünket.
Poitiers. Ide 22-én érkeztünk meg. Ez a tábor jóval nagyobb volt, mint az előző, és zsúfoltabb is. Az első napokban nem is volt helyünk a barakkokban, a szabad ég alatt tanyáztunk. Miután a németeket és az osztrákokat elszállították, kerülhettünk fedél alá. Csöbörből vödörbe estünk, mert szalmán aludtunk, állandóan huzat volt, víz csak időnként csordogált a csövekből. Maradt a reménytelenség.
Ez is munkatábor volt. Magyarok is kijártak dolgozni. A kerítésen belül élénk cserekereskedelem alakult ki – a vele járó állandó civakodással.
Naponta egyszer kaptunk valami levesféle, ízetlen löttyöt. Ünnepnek számítot, ha a tetejére löktek egy kis margarint. A kenyérfejadag napi 20 deka volt. A betegek száma egyre nőtt, elterjedt a hasmenés. A kórházbarakkban gyógyszer híján főtt krumplival gyógyítottak...
Közben olyan nagx méreteket öltött a feketekereskedelem meg a haszonszerzés, hogy kitört a botrány. Leváltották a tábor parancsnokát, meg rokonát, a gazdasági vezetőt. A helybeli újság is közölte, hogy a vezetők megdézsmálták a foglyok élelmezésére szánt nyersanyagokat, a vöröskeresztes csomagokat, és értékesítették a városban működő magánklubjukban. Néhány nap múlva javulni kezdett a koszt. Sajnos ez már sok emberen nem segített, számos betegnek nem volt esélye a túlélésre.
Orvosi bizottság látogatta meg a tábort 1945. október 14-én. Megvizsgálták a foglyokat, s kiderült, hogy a magyarok jelentős része munkaképtelen, de több mint egy hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy döntsenek sorsunkról. Végül is november közepére összeállították a legyengültek névsorát, majd a hónap végén Normandiába, Bolbec kisváros amerikai kórházába vitték őket. „Feljavításuk” után 1946. február elején elindították az egész magyar társaságot egy újabb táborba, a Mailly le Camp-i elbocsátótáborba. Innen március 25-én szállították haza a magyarokat. Én Kaposváron keresztül 1946. április 9-én érkeztem haza Miskolcra.
Tarcai Béla – Miskolc
Részlet a „Piros volt a parolim” című könyvből

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages