Szovjet munkatáborok

Teljes szövegű keresés

Szovjet munkatáborok
A baskíriai UFA-táborban – lassú halálra ítélve
A szódagyári telepen három, egyenként kb. 50 méter hosszú, fölbe ásott, emeletes priccses „szálloda” várt bennünket. Ez korábban női deportáltak lágere volt.
Másnap reggel üres, kenyér nélküli levessel a gyomrunkban már munkára mentünk. A munkaidő este 7-ig tartott. Vacsora: 60 dkg kenyér, fél evőkanál cukor és tea. Ezt kaptuk 3 hónapon keresztül. Egy hónap alatt súlyunk felére csökkent. Feléltük saját testünket.
Az ősz közeledtével megkezdődött a burgonyaszedés. Én is jelentkeztem... Nyitott teherautóban szállítottak bennünket a kolhozba. Egy hatalmas, huzatos birkahodály lett a szállásunk, aminek nedves szalmával borított padlójára szinte ájultan buktunk rá az éhségtől és a kimerültségtől. Este krumplit főztek a disznóknak, de az élelmesebbek elették az állatok elől.
Másnap, vasárnap kivittek minket a földekre burgonyát szedni. Vállig ért a gaz, a föld valószínűleg sohasem látott kapát. A munkavezető kitűzött egy karót, odáig kellett felszednünk a krumplit estig. Ez volt a napi norma. Igyekeztünk elérni, hogy utána pihenhessünk is egy kicsit, csakhogy amikor a karóhoz közeledtünk, azt 50 méterrel továbbtették. Azt kellett volna lefényképezni és a világ elé tárni, ahogyan a holtfáradtan vánszorgó emberek lerogytak a szálláskörlet vizes szalmájára. A körletben 0 fokos hőmérséklet fogadott bennünket. Többek szájából elhangzott a megállapítás: „Jó volna még egyszer Magyarországon akár disznónak is lenni!” A csoportot végül vissza kellett vinni a városi lágerbe, mert tagjai munkaképtelenné váltak.
Almádi Ferenc – Heves
HH 1992/1.
Vasútépítés Grúziában laikusokkal
Kiérkezésünk után nem sokkal Tbiliszi és Kirovodab között megállt szerelvényünk, kiszálltunk, innen teherautón és gyalog mentünk be a táborba. Vasútépítés lett a feladatunk. Szovjet rabok rakták le a síneket, mi pedig építettük a pályát. A munka igen nehéz volt: lyukfúrás a sziklába, robbantás, kőtörés, a törmelék elszállítása stb. Az otromba szerszámok nagyon megnehezítették a munkát
A pályát két irányból indulva építettük, mégpedig munkaversenyben. A terv szerint a két munkacsapatnak november 7-én kellett találkoznia. Ez meg is történt, csakhogy 1 méternyi szintkülönbség volt a két sínpár között. Szegény mozdonynak lépnie kellett egyet.
Szabó Sándor – Uppsala, Svédország
HH 1993/7.
Vágóhíd?... Az nem lehet rossz!
A kisinyovi vasúti láger udvarán mukába indulásra sorakoztunk fel 1946 januárjában az egyik reggelen. Egyszer csak kiáll a munkaelosztó tiszt, és 6 fő jelentkezőt kér vágóhídi munkára. Felkaptam a fejem, vártam az első jelentkezőt, akinek szerintem hentes és mészárosnak kellett lennie. A második én voltam. Aki hússal dolgozik, annak leesik egy kis élelempótlás – gondoltam. Gyorsan összeállt a kis csapat, majd egy őr kíséretében elindult a vágóhídra. Marhákat kellett levágni, lenyúzni és feldarabolni. A vért hazavihettük.
Rövidesen kiderült, hogy rajtam kívül mindenki értett valamit az állatok levágásához, én voltam az egyetlen, aki disznóölésnek is csak legjobb esetben szemlélője volt. Ez azonban nem okozott problémát, mert akadt nekem való munka is. Én lettem az, aki egy csákány hegyes végével a két szarv között fejbevágta az állatot. Már az első lesujtás is sikerült, az állat azonnal összerogyott. Ezt követte a nyúzás. Mészárosunk erős köteleket kötött az állat első lábaira, a köteleket feldobta egy magas faszerkezetre, aminek a működtetésével engem bízott meg. A kötelet fel kellett erősítenem egy hengerre, majd azt forgatva, felhúzni az állatot olyan pozícióba, hogy a bőrét lenyúzó „kollégák” dolgozni tudjanak. Még egy ülőke is rendelkezésemre állt.
Egy-két napig szolidak voltunk, csak a megengedett vért vittük haza a táborba, ahol a hálóterem pléh dobkályháján megsütöttük. Ám nem lenne fogoly a fogoly, he nem vetette volna rá a szemét egyéb húsdarabokra is. Én a májat választottam, elég nagy darab belefért bő szárú halinacsizmámba. A motozó őr nem vette észre. Zsírt és sót is vittem hozzá a vágóhídról. Otthon megsütöttem, s ágytársammal jó ízűen megettük.
Pár nap múlva változtattam a rejtekhelyen. A szajrét a fejemre tettem a prémsapka alá. Erre mejdnem ráfizettem. Pechemre sokáig tartott a motozás, a máj felmelegedett, leve kezdett kicsorogni a sapka alól, nem győztem törölgetni. A lebukás veszélye egyre nőtt. Végül is csoportunk mégis csak elindulhatott hazafelé – „májam” megmenekült.
A kis vágóhídi csapat jól élt pár napig.
Papp Tibor – Budapest
VHBSZ gyűjtemény 265/1992.
48Furfangos vasútépítés Kisinyovban
A várostól távolabb eső vasúti láger mintegy 600 német és magyar foglya vasúti töltést épített 1945 júliusa közepétől. A tábortól mintegy 3-4 kilométerre szárnyvonalat terveztek egy patakon keresztül csatlakozva a közelben húzódó fővonalhoz. A patakon átívelő híd magasságáig fel kellett tölteni a sík terepet, mintegy 2 kilométer hosszan.
Német tisztek vezetésével megalakultak a munkabrigádok. Két fő kapott egy földszállító eszközt, az úgynevezett tróglit (naszilkát), egy lapátot, kijelölték a föld kitermelési helyét, és megkezdődhetett a töltés építése. Ebédünket kihozták a munkahelyre. A munkaidő ebédszünettel együtt 8 és fél órát tartott, amihez hozzájött a gyaloglás a munkahelyig és vissza.
Az első hetekben lassan növekedett a töltést. Tűzött a nap, a koszt is gyenge volt: többet ültünk és álltunk, mint mozogtunk. Az orosz civil munkafelügyelő egész nap rohangált, mert csak ott ment a munka, ahol megjelent. Ez így ment augusztus közepéig. Ekkor bevezették a normát. Ha a brigád 100 % fölött teljesített, tagjai 20 dkg kenyérrel és egy kanál levessel többet kaptak esténként. Ettől kezdve már nem a munkafelügyelő, hanem a brigádtagok ügyeltek a norma túlteljesítésére. Megkezdődött a brigádok közötti versengés, ami sokkal hatékonyabb volt, mint a felügyelő ordibálása. 1946 tavaszának végén már mozdony járt a töltésen. Sokan, akik időközben más munkahelyekre kerültünk, nem akartunk hinni a szemünknek.
Papp Tibor – Budapest
VHBSZ gyűjtemény 265/1992.
Aknamentesítés a Finn-öböl partján – fogoly módra
A parancs így szólt: tegyük homokfürdőzésre alkalmassá a partot. Ez azt jelentette, hogy fel kellett ásni a homokot, mint a kerti veteményezés előtt. Hamarosan kiderült, hogy nem annyira a homokfürdőzésre való felkészítés, hanem a döglött aknák és gránátok összeszedése volt a fő cél, valamint a hordalék földbe ásása. Több, halállal végződő baleset történt. Szemünk láttára robbantak az aknák, pusztultak el a hadifoglyok.
Életünket védve, cselhez folyamodtunk. Mindenekelőtt óvatosan kezeltük a lapátot: csak a felső homokréteget emeltük ki, azzal takartuk be a hordalékot. A robbanótestek a mélyebb rétegekben maradtak. Látszatra úgy tetszett, mintha a talajt mélyen felástuk volna.
Góra László – Esztergom
HH 1993/7.
Szórakozásból foglyot ölt az őrparancsnok
A Krím-félszigeten nem volt nagy számú a fegyveres őrök csoportja. A Fekete-tenger veszi körül, a kontinenssel csak egy híd köti össze. Ezen illetékteleneknek átmenni pedig lehetetlen. Érthető, hogy az őrök unatkoztak, amit fokozott a helyhez kötöttség is. Csak az őrparancsnok mozgáskörlete volt korlátlan. Úgy látszik, ő is unta már az eseménytelenséget, és mesterségesen teremtett alkalmat a szenzációra.
Sétája során útjába került egy csellengő hadifogoly, akit barátságosan magához hívott. A tőle megszokott durva szidalmak helyett egy kissé távolabbi területre mutatott, ahol már nyíltak a tavasz első virágai. Kérte és egyben utasította is a foglyot, hogy menjen oda, szedjen belőlük.
A megbízott fogoly láthatóan megörült a feladatnak. Talán arra is gondolt egy pillanatra, hogy szolgálatáért kap egy sodrásra való mahorkát is. A parancsot teljesítve, átlépte a tiltott terület határát jelző „Állj, lövök!” feliratú drótkerítést. Odébb ment 15-20 lépést, és háttal az őrparancsnoknak, nyugodtan, gyanútlanul tépegette a virágot.
Az őrparancsnok pedig célzott. És lőtt. A dolog egyértelmű. A fogoly élettelen teste a tiltott területen feküdt. Mellette egy tábla nagy betűkkel, hogy mindenki jól lássa: „Így jár, aki szökni próbál!”
Egy nyomorult, szegény hadifogollyal kevesebben lettünk. Egy édesanya otthon már hiába várja haza szeretett fiát. Ám a hős szovjet katonának eggyel több lett a kitüntetése. Hisz megakadályozta egy magyar fasiszta ellenség szökését.
Hernádi Ferenc – Paks
HH 1993/8.
Barátkozás a japánokkal a marsanski lágerben
Három náció volt az óriási lágerben: németek, japánok és magyarok. Nekünk, magyaroknak a japánok jelentették a szenzációt. Voltak vagy tízezren. Az atombomba ledobása után magát megadó mandzsúriai hadsereg egy része került ide. Fegyelmezettségük, összetartásuk csodálatra méltó volt.
Egy alkalommal az oroszok elvitték a parancsnokukat. Mivel délig nem engedték vissza, a japánok nem vették át az ebédet és nem álltak munkába. Tárgyalni sem lehetett velük, mert az oroszokat nem engedték be a barakkjaikba. Estére visszahozták parancsnokukat.
A napi háromszori étkezés közül egyszer mindig rizst kaptak. Testileg nem romlottak le, nem haltak rakásra, mint a németek és a magyarok. Bíztak a gyors hazamenetelben, tudták, hazájukban mindent elkövetnek az érdekükben.
Esténként főleg a japánok jöttek át hozzánk beszélgetni, természetesen az eszmecsere csak kézzel-lábbal való mutogatásból, erőlködésből állt. Mégis jól éreztük magunkat velük, szimpatikusnak tűntünk egymásnak.
49Különös élmény volt, amikor meghívtak bennünket esti színházi előadásukra. Tökéletes színpadot varázsoltak elő, és bámulatos előadást produkáltak. Rengeteg gyönyörű selyemholmijuk volt (nem hagyták magukat zabrálni), amiből mindenféle kelléket, öltözéket alakítottak ki. Fiatal japán katonákból gyönyörű nőket maszkíroztak. Több produkcióra is meghívtak bennünket, és mi örömmel mentünk. Megszerettük a barátságos, udvarias, kedves népet.
Wittner István – Szentendre
HH 1993/8.
Hadifogság Baskíriában, ahol őseink is jártak
A Csíkszentdomonkos és Marosfő körüli harcokban estem fogságba 1944. szeptember 12-én a 23. határvadász zászlóalj tisztjeként. A gyűjtőtáborok – Brassó, Focsani, Moszkva – után Magnyitogorszkban tettek ki a vasúti szerelvényből. Már előbb is el akartak bennünket helyezni, de a lágerek zsúfoltsága miatt nem sikerült.
A lágerben mintegy 40 000 magyar és német katonát – tiszteket és legénységi állományúakat – gyűjtöttek össze. Kezdetben a tiszteket is nehéz fizikai munkára osztották be a vasgyári építkezéshez, ellentétben az 1929-es genfi egyezménnyel. Önkéntes alkalmazásukra csak december 8-tól került sor. Ekkor a japánok elleni harcra is jelentkeztünk, azzal a hátsó gondolattal, hogy valahol, valamikor alkalom kínálkozik majd a szökésre.
Elszállásolásunk – a sok tetűt és poloskát leszámítva – elfogadható volt, de az életünkre ez nem mondható el. Napi 8 órát dolgoztunk, hetenként csak egyszer mosakodhattunk, csak reggel és este adtak enni. Hamarosan legyöngültünk. Közülünk sokan kerültek a gyengélkedőre és a halottaskamrába. A magyarok között 1945 februárjában már naponta 20-25 főre nőtt a halottak száma.
Még ebben a hónapban Jelabugába költöztünk. Ez a helység régen püspöki székhely volt, sok szép egyházi épülettel, templommal. Mi már csak raktárakat, istállókat és hadifogolytáborokat találtunk bennük. Itt leginkább a mezőgazdaságban foglalkoztattak bennünket. Rossz ásókkal napi 100 m˛ földet kellett felásnunk fejenként. Itt láttam német tiszteket ekét húzni, német tisztet agyonlőni, mert a kijelölt zónahatárt átlépte egy-két zöldellő falevélért.
Japánokkal is találkoztunk. Az ő tisztjeiket is ekehúzásra akarták kényszeríteni, de ők ezt megtagadták. Az őrség lövöldözésére a japánok parancsnoka sorakoztatta embereit, és bevonultatta a táborba. Többet nem küldték ki őket mezőgazdasági munkára.
Novotni János – Jászberény
HH 1993/9.
Abádszalókiak a belci táborban
Beregszászon voltam 1944 októbere elején, amikor az oroszok bekerítették a várost. Levetettük a katonaruhát, és civilben – amit a lakosságtól kaptunk – elindultunk hazafelé. Átkelve a Szamoson, Nyírcsászári határában két orosz katona megállított minket, és betereltek egy kis erdőbe. Itt már 300-an ültek a fűben. Rövidesen 500-600-an lettünk. Nyírgyulajon át beérve Debrecenbe, már 5-6 ezren lettünk.
Itt találkoztam össze 12 földimmel: Kozák Sándor, Mohácsi József, Szabó Dezső, Vízi András, Csörögi József, Nagy Károly, Bodnár István, Juhász József, Sári László, Gál Imre, Károlyi Gergely, Garamszegi Zsigmond Juhász János. Mindannyian egy vagonba kerültünk, és 1944. december 6-án érkeztünk meg Belcibe (Besszarábia). A 17 napi utazás alatt hétszer kaptunk kenyeret és hétszer levest. Egyik nap kenyér, a másikon „menü”. A vagonból kilépve, akaratunk ellenére összerogytunk. Ötösével összeállva, egymásba kapaszkodva vonszoltuk egymást. Az őrök állandóan kiabáltak, lökdöstek, rugdostak bennünket.
Belciben akkor 3 láger volt: a főláger, a kisláger és a téglagyári láger. A kislágerbe kerültem, amely később kórház lett. A város szélén volt, közelében egy nagy nádassal. Már akkor ez a láger lett a betegek gyűjtőhelye. December végére a halottak száma elérte itt a 150-200-at. 1945 elején kitört a vérhas és a tífusztjárvány. Éjjelente 200-250 halottat vittunk ki a közös sírba, egy gödörbe. Így ment ez május 9-ig, a háború végéig. Tudomásom szerint a városban lévő 20 000 német és 10 000 magyar hadifogoly közül csak 150 német és 3 000 magyar maradt életben. A 13 falumbeliből 9-en haltak meg. A háború befejezése után javultak az egészségügyi viszonyok, de ez már a halottakon nem segített.
Juhász János – Abádszalók
HH 1993/9.
Tímárként fizetést is kaptam
Több hónapos belci kórházi kezelés után 1947 áprilisában a kisinyovi bőrgyári lágerbe kerültem. Hálószobaszomszédom – Szégner Gyuri váci fiú, tímár – a bőrgyárban dolgozott. Miután felfedtem, hogy az érettségi előtti nyári szünetben én is tímárkodtam az egyik újpesti bőrgyárban, felajánlotta támogatását az együttdolgozásra.
A láger melletti épületben akkor szerelték össze a németek a Marosvásárhelyről elhurcolt bőrgyár gépeit. A gyár igazgatója egy mérnök volt, aki Erdélyből jött Moldáviába a leszerelt gyárral együtt. Természetesen jól beszélt magyarul. Gyuri vele intézte el alkalmazásomat. A már működő úgynevezett vizes műhelybe kerültem. Az itteni munkához nem kellettek gépek: csak egy gömbölyű féltőke és egy kopasztókés. A műveletet „kopasztásnak” is hívták. Abból állt, hogy a jól beáztatott bőrdarabok húsrészét bekenték nátriummal, majd pihentették. A vegyszer tönkretette a szőr gyökereit, 50így könnyű volt megtisztítani a bőr „színe” oldalát. Igaz, ehhez a művelethez a szabvány hajlított kés helyett kaszát adtak, de odafigyeléssel és némi ügyességgel ez is megfelelt.
Normában dolgoztunk. A műhelyben ketten voltunk magyarok a négy helybeli mellett. Ez volt az első eset, hogy civilekkel kerültem szorosabb munkakapcsolatba. Ők először idegenkedve néztek ránk, féltek attól, hogy a norma teljesítésében föléjük kerülünk, és akkor nekik is többet kell majd dolgozniuk. Jóval idősebbek, fáradékonyabbak voltak, mint mi. Azonban rövidesen kialakult az együttműködés. Megállapodtunk a mindennapi munkateljesítésben, amit ők határoztak meg. Szinte barátok lettünk. Még Sztálint is merték szidni előttünk. Elmesélték nyomorúságukat és emberhez méltatlan életüket.
A vállalat elszámolta a norma teljesítésével arányos bérünket, és átadta a lágernek. Ott levonták belőle a láger fenntartására, a szállásra, az étkezésre stb. vonatkozó részt, és mi csak annyit kaptunk kézhez, amiből dohányt és kenyeret vehettünk. Hetente fizettek.
Egyik nap odajött hozzám a legöregebb moldován.
– Mikor ittál utoljára bort? – kérdezte.
– Több mint két évvel ezelőtt – válaszoltam.
– Holnap hozok neked – mondta.
Másnap elhozta a mintegy 4-5 deciliter vöröset. Bevitt a szerszámkamrába, átadta az italt, azzal a megjegyzéssel, hogy később visszajön. Rám zárta a kamrát, és eltávozott. Nekik megtiltották a velünk való barátkozást, különösen a szeszes ital kínálását. Szép lassan megittam a bort, kissé a fejembe szállt. Az öreg visszajött, kiengedett, de mellettem maradt, amíg az őr értem nem jött, hogy bekísérjen a lágerbe. Feszültsége akkor kezdett oldódni, és elkezdett mosolyogni.
Papp Tibor – Budapest
HH 1998/3.
Sikertelen szökés
A berdicsevi munkatáborban mostoha viszonyok uralkodtak. Először fel kellett építeni szállásunkat, kitermelni a hozzá szükséges anyagokat, rendezni kellett a terepet. A földön szénán feküdtünk takaró nélkül. Nagyon elkeseredtünk, és a Hangonyból ide került 18-20 fő közül néhányan elhatároztuk, hogy megszökünk.
Negyedmagammal – Lestál Gyula, Lestál Kálmán, egy tatabányai fiú (a nevére sajnos nem emlékszem) – 1945. június 24-én útnak indultunk. Tervünk az volt, hogy a vasútvonal mentén megyünk Lembergig, majd onnan haza. Egy hónap múlva, a júliusi búcsúra otthon akartunk lenni. Induláskor fejenként csak 20 dkg kenyér volt nálunk, ami már az első napon elfogyott. Az első éjszakát egy szalmakazalban töltöttük. A következő napon fogtunk egy tyúkot, szedtünk burgonyát, hagymát és sárgarépát. Másnap reggel egy patak partján – egy birtokunkba jutott cserépedényben – megfőztük és elfogyasztottuk.
A patakot átúszva – a hidat őrizték – folytattuk utunkat. Fáradságunkat kipihenve, megszárítkozva indulni akartunk, amikor megjelent 4 fegyveres civil. Először megmotoztak, majd bekísértek egy településre, és bezártak bennünket. Megható és jóleső érzés volt tapasztalni útközben a mezőn dolgozó emberek szolidaritását. Miután megtudták, hogy magyarok vagyunk, elláttak bennünket kenyérrel és szalonnával, emlegetve a magyarok gondoskodását a hozzánk menekült lengyelekről a háború alatt.
Szerencsénkre a helység börtönőre is hasonlóan érzett. Nem gorombáskodott velünk, vizet is hozott, ha szomjúhoztunk. Rajtunk kívül fogva tartottak ott több odavalólósit is. Másnap reggel a kulcslyukon kitekintve megláttam, a fegyveres őrök társaságában hangonyiak toporognak: Illés János, Bancik Lajos és Endrész Bódi László. Ők is megszöktek. A mi cellánkba kerültek. Így lettünk heten, mint a gonoszok, akik között hat hangonyi volt.
A dolog vége az lett, hogy visszavittek Berdicsevbe, megvertek, 8 napra bezártak, de életünket meghagyták. A büntetés letelte után dolgozni jártunk.
Kisgergely Ágoston – Hangony
HH 1996/2.
Egy hét hadifogoly-üdülőben
Hadifogságom harmadik évének elején a kisinyovi főlágerből egy 20 fős brigáddal jártam ki a városba színházat építeni. Az első nap irnokot jelölt ki a brigádvezetőnk. Négy fő érettségizett fiú közül engem választott. Feladatom volt a fogolylista összeállítása, majd a munka végén a teljesítés %-ának személyenkénti feltüntetése. Ez naponta megismétlődött. A brigádtagok ugyanis teljesítményük alapján kaptak élelmet, és az elvégzett munka alapján fizetett a vállalkozó a lágernek. A brigádvezető az átlag szerint kapta javadalmazását.
A napi munka végén nagy vita volt az aznapi teljesítmény rögzítése körül: a helybeli munkavezető a teljesítmény %-át csökkenteni, a brigádvezető növelni akarta. Rendszerint az utóbbi maradt alul a szócsatában. Ennek következtében az összteljesítmény nem egyszer 100 % alatt maradt, ami után az alapnormában meghatározott legkisebb mennyiségű élelmezés járt. A brigádnak egyetlen tagja volt – az írnok –, akinek teljesítményét nem a munkavezető, hanem a brigádvezető állapította meg. Nála lehetetett manipulálni, az átlag némi növelése érdekében. A brigádvezető teljesítményemet – napi egy órai munkámat – minden alkalommal 125%-ban rögzítette.
51Egyik reggel – amikor elindultunk volna munkába – megjelent a láger adminisztrátora, és nevemet kiáltotta. Kiemelt a sorból, és közölte velem az alábbiakat:
– A láger vezetősége, méltányolva a folyamatosan magas teljesítményed, egy heti üdülésre küld a láger külön erre a célra kijelölt részlegébe.
Egyik ámulatból a másikba estem: hadifoglyok üdültetése, ez hihetetlen – gondoltam.
Kis idő múlva más brigádokból kiemelt bajtársaimmal együtt bevezettek egy épületbe. A szobákban ágyak, fehér ágynemű, rend és tisztaság volt. A rajtunk lévő ruhát levetettük, helyette pizsamát, papucsot és vászonsapkát kaptunk. Augusztus és jó meleg lévén, más ruházatra nem volt szükségünk. Étteremben étkeztünk, ahol a feljavított kosztot nővérek szolgálták fel. Napjainkat sétálással, beszélgetéssel, az Igaz Szó című magyar nyelvű hadifogolyújság olvasásával, előadásokon való részvétellel, mozinézéssel töltöttük.
Nem mondom, hogy nem örültem a vakszerencsének, de mint diákkorom óta közösségi ember, brigádtársaimra is gondoltam. Lelkiismeretfurdalás támadt bennem, amiért érdemtelenül kerültem kivételezett helyzetbe. Ezt én nem érdemeltem meg. Bajtársaim között többen is voltak, akik jobban rászolgáltak volna egy kis pihenésre, mint én, aki eddig is egy fa árnyékában, egy asztal mellett ülve „üdültem” a munkahelyemen. Itt valami hiba van az irányító apparátusban – gondoltam.
Szerencsére a „legfelsőbb fokú rendező” lehetővé tette rossz közérzetem elmulasztását. Nem sokkal „üdülésem” után a lágerben megalakult egy magyar színjátszó csoport, meg a labdarúgócsapat. Elsőként jelentkeztem a közreműködésre. Bevonulásom előtt többször is megfordultam a színpadon a népművelő előadásokon, és mint NB II-es játékos, a lágerválogatott kapitánya és „gólkirálya” lettem. Közszereplésemmel hozzájárultam a lágerélet elviselhetőbbé tételéhez, a gondok időleges felejtéséhez.
Gondolom, bajtársaim is elfelejtették véletlen „kivételezettségem”. Kaptam, de adtam is.
Papp Tibor – Budapest
VHBSZ gyűjtemény 265/1992.
Bajtársiasság a táborban
A 362/II-es sztálingrádi táborban, 1945 szeptemberében raktári munkára osztott be Herczeg Sándor barakkfelelős. Személyes beszélgetéseink során kiderült, hogy földiek vagyunk, mindketten Túrkevén születtünk. Megkérdezte, milyen problémáim vannak. Panaszkodtam neki, hogy állandóan éhes vagyok, sokszor éjszaka sem tudok aludni. Megígérte, hogy segíteni fog rajtam. Pár nap múlva elém tett egy dokumentumot, ami szerint minden nap a munkából bejövet után 5-6 órától éjfélig a konyhán tartózkodhatom, mint a másnapi ételekhez szükséges nyersanyag előkészítője. Éhezésem ezzel véget ért.
Nem sokkal ezután, 1946 februárjában felkeresett dr. Csáki Imre tartalékos főhadnagy, földim. Rendkívül rosszul nézett ki, panaszkodott a kevés élelemre. Megígértem, amíg módomban áll, segítem! Hazatérésem után 1950-ben megnősültem. Anyósom annak a Herczeg Sándornak volt a keresztanyja, aki jótevőm volt a sztálingrádi fogolytáborban. Természetesen őt is meghívtuk a lakodalomra, amelyen jót mulattunk, emlékezve háborús hadifogsági élményeinkre.
Nagy Sándor – Túrkeve
1996/4.
Lágerélet Szevasztopolban
Kétnapi hajóút után megérkeztünk Szevasztopolba. A kiszállás után a kikötő melletti nagy rétre tereltek bennünket. Rongyos, kiéhezett lakosság rohant meg bennünket – ruhát, cipőt és ennivalót kunyeráltak tőlünk.
Új őrségünk, fiatal mongol vagy tatár fiúk, egész éjszakán át húsz-harminc kilométert gyalogoltattak bennünket pihenő és víz nélkül. Aki menet közben megállt, főleg az idősebbek, agyonlőtték vagy puskatussal agyonverték.
A táborban minket, a tiszteket betereltek a klubhelyiségbe, és egy százados nagy beszédet tartott, amelyben kitért a régi orosz–magyar barátságra, de közben lefasisztázott bennünket. Közölte, mindenkinek dolgoznia kell a megfelelő norma szerinti teljesítménnyel. Tudomásunkra adta: a lágerben a románok az urak, engedelmeskednünk kell nekik.
Másnap már „bevetésre” is kerültünk. Egy szőlőszovhozban írtottuk a gyomot alig használható szerszámokkal. Hatvan m˛ volt a napi norma fejenként. A munkavezető egy húsz év körüli agronómus nő volt, aki elmondta, hogy a havi keresete egy pár cipő megvásárlására sem elegendő. Mezítláb járt...
A lágerben a magyarok ki voltak szolgáltatva a románoknak. A magyar legénység az udvaron lakott, a betonon aludtak, rongyosak és soványak voltak. A magyar tiszteket is ütötték-verték, és sehová sem mehettünk panaszra.
Átkerülvén egy másik táborba, javult valamelyest a helyzetünk. Bár itt is a románok voltak az „urak”, de a nagyobb létszámú magyarság és a németek fékezni voltak képesek őket. Itt útépítésen dolgoztunk. A munkahely meglehetősen messze volt, már hajnali 4-5 óra körül útnak indítottak bennünket. Hatalmas kőtömböket kellett teherautóra rakni, elszállítani, majd nagykalapáccsal szétverni apró darabokra. A norma szerint 4 embernek kellett 1 köbméter apró követ kitermelni. Sohasem sikerült.
Dévényi J. Imre – Budapest
HH 1996/4.
52Észtországi hadifogolyemlékek
Ausztriában kerültem a szovjet hadsereg hatalmába 1945. május 11-én. Szörnyű utazás után – miközben a vagonlakók 25 %-a elpusztult – lázas betegen szálltam ki a vagonból Focsaniban. Életben maradtam. Következett egy újabb szállítás az észtországi Walgára. Ez a láger a hadifogolyélet minden keserve és szenvedése ellenére is már menedéket jelentett. Ide mintegy hatezer hadifoglyot gyűjtöttek össze, többségében németeket. A magyarok közül csak tiszteket és hadapródokat hoztak ide, mintegy ezerkétszáz főt.
A lágerparancsnokság 1946 nyarától századosig bezárólag a tisztek részére is kötelezővé tette a munkát. Innen származik egy kedves emlékem.
A táborhelytől mintegy 50 kilométerre hídépítési munkára osztottak be. Mindössze két orosz őr felügyelt ránk. Jól kijöttünk velük. Egyik este, tábortüzet gyújtva, a közeli tanyából „magyar beszéd foszlányait” hozta felénk az esti szellő. A szöveget nem értettük, de a beszéd hangzása tipikusan magyar volt. Őreink kérésünkre elengedtek a tanyára. Az emberek, amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, meghívtak magukhoz lakásukba. Én egy idősebb tanárnőhöz kerültem, aki jól beszélt németül. Így megértettük egymást. Ő tudott nyelvrokonságunkról. Könyvei között megtalálhatók voltak Jókai, Gárdonyi könyvei észtül. Elmondta népének nyomorúságát a háború alatt, és nehéz helyzetüket a háború után.
Ezután őreinknek köszönhetően rendszeressé váltak a találkozások. Mi elvégeztük a nehezebb ház körüli munkákat, mert kevés férfi volt odahaza, ők kötöttek nekünk kesztyűt, pulóvert, zoknit, megkínáltak ételellel is, pedig ebben ők is szűkölködtek.
A „jólét” nem tartott sokáig. Az ötödik hét vasárnapján, amikor a szokásos látogatóban voltunk, egy különítmény tagjai nekünk estek és ütlegelni kezdtek, visszavittek a lágerbe, bezártak egy vizes, dohos pincébe – 24 óráig felénk sem néztek. Miután megállapításuk szerint nem lázítottunk, és nem akartunk megszökni, továbbra is kijárhattunk hidat építeni, de minden este vissza kell jönnünk a táborba, és nem látogathattuk meg a helybeli lakosokat. A két őrt többé nem láttuk... Így ért véget hadifogságom legelfogadhatóbb időszaka.
Palotás Mihály – Budapest
HH 1996/5.
Nagy éhségben kutyahús – Krasznogorszk
Focsaniból Krasznogorszkba kerültünk. Itt vettek minket először névjegyzékbe, még számot is kaptunk, egyenkénti kihallgatás után. A hadifoglyok egy része a vaskohó javításán dolgozott, mások a kőfejtőben három műszakban, télen is 30-36 fokos hidegben. Engem a kőfejtőben baleset ért: néhány méter magasból leestem a kiöntőgép hibája miatt. Eltört a vállam, három hónapon át voltam a segélyhelyen.
Az ellátás gyenge volt, nemcsak a dolgozó foglyoknak, de a kórházban is. Olyannyira éheztünk, hogy a német foglyok egyszer fogtak egy kutyát, megölték, megsütötték és megették. Miután kitudódott az eset, kétheti pincefogságra ítélték őket. 1946 telén a kőbányából 3 fogoly megszökött. Elfogták, agyonlőtték őket, majd a láger kapujába kitéve, táblát akasztottak nyakukba ezzel a felírással: „Így jár, aki szökik”. Felépülésem után, 1946 nyarán kolhozba vezényeltek. Itt valamivel több élelemhez jutottunk, de a feljavuláshoz ez sem volt elegendő. A polgári lakosság sem élt jobban, mint mi. Így megmaradtam továbbra is „ókásnak”. Ebben az állapotban szállítottak haza 1947 júniusában.
Horváth János – Budapest
HH 1995/4.
Nekünk már az élet is fájt
A magyar hadifoglyokat 1945 őszén átszállították a 180/5. lágerbe. (Ez a Don-medence egyik szénbányája közelében létesült.) Örömmel fogadtuk az áttelepítést abban a reményben, a háború befejezése utáni hazaszállításunkkal kapcsolatos lépésről van szó.
Tévedtünk. Tovább folyt a robotolás. A már ott levők – 20-40 év közötti elhurcolt férjek, lányok, édesanyák – megdöbbentő fizikai és lelki állapotban tengették napjaikat. Az előző láger háromszori étkezése helyett itt csak reggel és este kaptunk csalán- vagy dudvalevest, burizskását és 30 dkg kenyeret. Tömegesen haltak meg az emberek, akiket naponta 2-3 kocsival szállítottak el, hogy tömegsírokba eltemessék. A mély gödrökbe került hullákat leöntötték mésszel, vékony földréteget szórtak rájuk, amire rádobálták az újabb halottakat.
Helyzetünk sokkal rosszabb lett, mint az előző táborban. Itt már az élet is fájt. Különösen akkor, amikor a szabadban végzett munkából visszatérés után átázott ruhánkat testünk melegével kellett megszárítanunk, abban aludnunk, és bennük másnap ismét munkába indulnunk.
Az állandó éhezés szörnyűségek elkövetésére is késztetett egyes embereket. Egy ilyen esetnek szemtanúja voltam: egyik társunk feketére égett húsdarabot kínált megvételre. Váltig hangoztatta, hogy az egy kóbor macskának a húsa, amit a láger területén fogtak. Később kiderült, hogy hullacsonkításból származó emberi hús volt! A valóság kiderítése tragédiába torkollott: egyik bajtársunk megőrült és öngyilkos lett: nekiment az áram alatt lévő drótkerítésnek.
Lévai kálmán – Nyékládháza
HH 1995/3.
53Szibériai mozaik
Közép-Szibériában, a kemrovói körzetben, Bajdajevkén töltöttem fogságomból két évet. Tőlünk néhány száz kilométerre volt az őserdő, a tajga. Orosz internáltak és német hadifoglyok fakitermelésen dolgoztak, a fát a Tom folyóban úsztatták le, így jutott el hozzánk is. Brigádunk nyáron a fa befogadására, télen felfűrészelésére volt kijelölve. A folyó partján dokkokat építettünk, és halomba rakva ide helyeztük el a fát (a vörösfenyőt). A közeli kolhoz gulyása itt legeltette a marhákat, és nem volt ellene kifogása, ha olykor-olykor megfejtük a teheneket. Ilyenkor ez volt a reggelink. Cserébe deszkát adtunk neki, amennyit el tudott vinni abból a mennyiségből, amit időközben felfűrészeltünk.
Munkavezetőnk reggel eltűnt, és csak hazamenetel előtt jött vissza. A napi favágási teljesítményünket mi mondtuk be, mégpedig úgy, hogy meg legyen a normánk. A munkahelyre őrök kísértek: két fiatal tatár. Ők sem törődtek velünk sokat. Sőt, megmutatták a krumplis vermeket, ahová elküldtek egy-két embert beszerző körútra. Ha éjszakások voltunk, meglátogattuk a közeli munkaétkezdét, ahol már halhoz és kecskehúshoz is hozzájutottunk. Munkavezetőnk ezzel sem törődött. Viszont a hidegtől sokat szenvedtünk.
Jurenák Imre – Szentes
HH 1995/4.
Az első éjszaka a sztálingrádi 6-os lágerben
A földbe épített barakk 1945 júliusában így nézett ki: a lépcsőlejárat mellett volt az ablak, amelyet nem lehetett kinyitni. Bár a nap magasan járt az égbolton, a barakkban mégis félhomály volt. Amikor szemem megszokta a félhomályt, láttam meg, hogy épületünket, ki tudja mikor fagerendákból tákolták össze. Mennyezete háztetőkhöz hasonlóan, szögben volt építve. A falakat belülről – egykor – valami fehérnek látszó anyaggal fedték be. Ez most szürkének, piszkosnak tűnt. A barakk közepén, két oldalon és hátul, emeletes fekvőhelyek puhafából. Elöl, az ablak mellett egy vályúhoz hasonló valami, alatta hordó állt, amely a fürdőszobát helyettesítette.
A foglyok érkeztével lakóhelyünk folyamatosan megtelt. Olyan szorosan feküdtünk egymás mellett, mint a heringek a konzervesdobozban. Mégis sokan reménykedtek abban, hogy végre a tizenhárom napig tartó, tehervagonban utazás után újra – rázásmentesen – kinyújtózhatnak, és a „felszabadítók” által biztosított új lakásban jót alhatnak.
Egyszercsak hangos füttyszó süvített bele a barakk mormoló zugaiba. Mindenki kíváncsian nézett a hang irányába. A tolmács jelent meg az ajtóban, hangosan megparancsolta, hogy ebédosztáshoz sorakozzunk az udvaron csajkával és kanállal. Az éhes emberek megindultak az ajtó felé, amiből nagy tülekedés lett. Az udvaron hosszú sor képződött. Először jött a zsírtalan, meleg, fél liternyi kásaleves, majd ismételt sorbaállás után a kása. Az ebéd tehát kétfogásos volt. Sőt, az élelmesebbek pótlást is kaphattak, ha idejében odaérnek a kiürült kásáshordókhoz, és összekaparják az oldalára ragadt maradékot.
Lassan elkövetkezett az este. A lámpák halvány fénye töltötte meg a barakkot. Az új lakók leterítették köpenyüket, végre pihenni, főleg aludni szerettek volna. A terem először elcsendesedett, majd általános mozgolódás támadt. A lámpa közeléből valaki megszólalt: – Itt poloska van, nem is egy – sok-sok! Nézd, hogy szaladnak! A mozgolódás, vakarózás és Sztálin „poloskahadseregének” írtása egy ideig mégiscsak ébren tartott bennünket. Egyszer csak mégis álomba kábultunk a sztálingrádi 6-os lágerben.
Csilics antal – Canada
HH 1965/4.
Négy éven át egy szép nevű lágerben
Jó tizenöt napig tartott, amíg szerelvényünk elért az Azovi-tenger partjára. A nyílt pályán megállt a vonat, kinyitották az ajtókat és kihirdették: fél órát állunk, aki akar megfürödhet. Június eleje volt, jó meleg, így le sem vetkőztünk, ruhástul ugrottunk a vízbe. (Jól csináltuk, mert aki levetkőzött, elvitték a holmiját.)
Még két napig utaztunk Groznijba. Körülöttünk szép, füves térség pompázott, a levegő olyan dús volt, hogy szinte beleszédültünk.
A számlálás után elindultunk szállásunk felé. Ahol elhaladtunk, a lakosság részéről barátságtalan magatartást tapasztaltunk, a közelebb állók leköptek, a távolabbiak tégladarabokkal megdobáltak bennünket. A tábor neve viszont szép volt: Andreszkája dolina. Amikor a kapu elé értünk, akkor terelték ki az előttünk ott lakókat, állítólag románok voltak. Megnyílt előttünk a lágerkapu, ami négy éven keresztül csak akkor ismétlődött meg, ha dolgozni mentünk.
Az időjárás nem volt elviselhetetlen. Legtöbbször a sár okozott gondot, mert jó lábbelink helyett olyat kaptunk, amelyen ki-bejárt a sár. Ez különösen azoknak volt nagyon kellemetlen, akik 10-15 kilométerre jártak dolgozni. Havat csak tiszta időben láttunk, de azt is csak az Elbrusz, a Kazbek vagy az Ararát tetején.
Sokan a kevés élelmet sem fogyasztották el, le akartak gyengülni, hogy minél előbb hazakerüljenek. Egy idő után ellenőrök álltak az étkezde ajtajában, hogy meggátolják az élelmiszer kivitelét, amit aztán dohányra cseréltek. Ők ügyeltek arra is, hogy mindenki maga fogyassza el saját porcióját.
Rendszeressé váltak a kihallgatások. A GPU-sokat az érdekelte, ki volt csendőr, nyilas vagy keretlegény.
Szőke Ferenc – Siófok-Kiliti
HH 1995/4.
54Szenvedés a kerítésen belül, jóindulat kívül
A Dnyepropetrovszktól mintegy 100 kilométerre fekvő bányatelepi táborban az első másfél-két év alatt a hadifoglyok létszám mintegy harmaddal csökkent. Télen nagyon sokan haltak meg. Gyakori volt az olyan nap, amikor a láger hullaszállító kocsija egész nap üzemben volt. A halottakat nem lajstromozták. A közeli temető mellett tömegsírba kerültek.
Aki szökni próbált, elfogták, nagyon megverték, 2-3 hétig földbe ásott, ablak nélküli börtönpincében tartották, majd beosztották a legrosszabb munkahelyre. A hírek szerint egyetlen társunknak, egy református papnak sikerült megszöknie, amikor még javában tartott a háború. Egy Magyarországra induló hadiszerelvénnyel, a mozdony személyzetével összejátszva tudott hazajutni.
A civil lakosság nagy része sajnált bennünket és jóindulattal volt irántunk. Ha tehették, egy-egy falatot, hagymát, pogácsát adtak, de az is előfordult, hogy munkatársaink meghívtak magukhoz, vendégül láttak. A település papja prédikációkban kérte híveit, hogy segítsenek rajtunk.
Úgy 1948 tavaszán, nyár elején indultunk haza. Jó idő volt, nappal nyitva voltak a vagonajtók, este mi magunk húztuk be a fosztogatók elleni védekezésül. A mi szerelvényünket is megtámadták egy alkalommal, amelynél kísérőink pisztolyaikat is használták.
Stalter Sándor – Szuhogy
HH 1995/4.
Két Napoleon-arany a táborban
A fekete-tengeri hajókázás után a parttól mintegy 180 kilométerre fekvő kuracecei lágerbe kerültem: erdei favágás lett a feladatom. Páronként végeztük a munkát: társam Kádár János csíkszeredai székely lett, aki nagyon értette a famunkát. Tudására szükség is volt a magasabb normateljesítmény érdekében. Számos „furfangot” tudott: a kötelező munkán felül készített fehér nyárfából lapokat, amelyek a papírt helyettesítették a teljesítményelszámolásnál, de drótkötélből szöget is tudott „gyártani”.
Vele történt meg az alábbi furcsa eset. A munkavégzés közben elkopott kabátja helyett kapott egy német harckocsizó zubbonyt. Arra lett figyelmes, hogy fűrészelés közben valami mindig megcsörren a hajtókájában. Egyik ebédszünetben megnézte, mi lehet a zaj oka. Felbontotta a hajtókát, amiben két darab 10 fillér nagyságú Napoleon-aranyat talált. Az egyiket csíkszeredai társának adta, a másikat megtartotta magának. Az öröm nem tartott sokáig. Az egyik napon a GPU-sok elvették tőle. Hogy honnan tudták meg az arany létezését, végig homályban maradt.
Vámosi Ferenc – Homokszentgyörgy
HH 1995/5.
Az őr is mindig éhes volt
Alakulatunknak az orosz túlerővel szemben vissza kellett vonulnia, egészen a Stájer Alpokig. Itt ért bennünket a háború vége. Egy nagy fenyveserdőben gyülekeztünk, és a többség úgy határozott, hazaindulunk. Sajnos azonban nem így történt: zabrálás, Jánosháza, Konstanca, majd Novorosszijszk lett az utazás vége. Erdőben kezdtük, erdőben fejeztük be.
Egy nagy erdei táborba szállítottak, ahol két nagy földbe vájt barakk várt ránk, ha esett, az alsó priccsek alatt állt a víz. Reggeli, ebéd, vacsora: mindig korpaleves, ritkán kukoricakása, 20 dkg fekete kenyér. Rohamos fizikai romlás következett be, aminek következtében több legyengült bajtársunk a tábori WC-ben lelte halálát: beleestek a gödörbe, s megfulladtak.
A mi csoportunk utat épített. Sokat szenvedtünk az eső miatt, fatalpú cipőnk is hamar tönkrement. Vitaminhiány miatt én is „ókás” lettem, munkaképtelen. Bal kezemről a bőr a hússal együtt lemállott, a testemen a bőr nyálkássá vált. A napozás volt az egyetlen gyógyszer, ami némi javulást hozott. Ezt látván, rögtön adtak munkát: a konyhára jártam fát vágni, kis élelempótlékért. Ez azonban nem tartott sokáig. Hamarosan hídépítésre fogtak be a krasznodári országúton. Itt egy rendes őrt kaptunk. Ő is mindig éhes volt. Megosztottuk vele a földeken szerzett és az elakadt gépkocsik megtolásáért kapott élelmeket. Mindent nyersen ettünk.
Tapasztalataim és egykori bajtársaim elmondása szerint még a frontokon sem halt meg annyi magyar katona, mint a hadifogolytáborokban. Ezt a mérhetetlen szenvedést elfelejteni nem lehet.
Pető Gyula – Gyömrő
HH 1995/6.
Maradandó egészségkárosodás
Amikor 1945 nyarán Voronyezsben kiszálltunk a vagonokból, szinte összeestünk a gyengeségtől és a kimerültségtől. Az elénk táruló látvány is rontotta amúgy is rossz kedélyállapotunkat. A város romokban hevert, a lágerben lévő – főleg román – hadifoglyok az udvaron heverésztek gennyes sebekkel lábukon.
Minden áron életben akartam maradni, ezért igyekeztem a konyhára kerülni: mindig elzavartak. Amikor a románokat elvitték, péket kerestek. Jelenkeztem, sikerült a pékségbe kerülnöm. Nehéz, de jó munka volt. Ehettem!
55A tél beálltakor kikerültem jó pozíciómból: fakitermelésre vittek. Az erdőben laktunk a magunk ásta bunkerekben. A következő nyáron visszakerültem ugyan a pékségbe, de már dolgozni nem tudtam. Kiderült, hogy gerincsérvet kaptam, amitől nem tudtam járni, az állás és a fekvés is fájdalommal járt.
Kórházvonattal hoztak haza 1948 tavaszán. Mármarosszigeten két hetet töltöttem a kórházban, majd Debrecenben kaptam meg az igazolást, amivel májusban hazautaztam Dunaföldvárra. Hosszú ideig ágyhoz voltam kötve, édesanyám ápolt. Nem javult az állapotom. A szekszárdi kórházba kerültem, majd a budapesti kórházakat jártam, míg végül 1963-ban megoperáltak. Utána még dolgoztam 1976-ig, amikor leszázalékoltak és rokkantként nyugdíjba küldtek. Kisnyugdíjas lettem az idő előtti nyugdíjazás miatt.
Nagy János – Budakeszi
HH 1995/6.
A 144/2-es brjanszki bányászláger pokla
Kifelé a Szovjetunióba – 1944-45 telén – a vagon padlóján állva-ülve, embertelen körülmények között, élelem és víz nélkül utaztunk. Voltak közöttünk olyanok, akik nem birták elviselni a szomjúságot, és saját vizeletüket itták. Akadt olyan bajtársunk, aki már egy hét után többször elájult a szomjúságtól. A vagon vaspántjai a nagy hidegben bederesedtek, ezt kapargattuk le és adtuk a szájába. Ilyenkor kicsit megenyhült, de aztán azért könyörgött, hogy öljük meg, üssük agyon... Háromnapi szenvedés után a marhavagonban halt meg, de csak megérkezésünk után temették el, tizeneggyed magával.
Mi a Donyec-medence brjanszki bányászlágerébe kerültünk (Dombász körzet). A bányában a szénréteg olyan vékony volt, hogy csak fekve tudtuk a szenet lapátolni. Amikor 1946-ban a Borec nevű bányába kerültem át, ott sem volt jobb. A bánya olyan vizes volt, hogy hiába kapartunk magunk alá szenet, a víz hamarosan kimosta alólunk, és a vízben fekve kellett dolgozni. A felszínen 40 fok körüli hidegben hazafele menet a ruha teljesen ránk fagyott. (Ennek következményeit ma is érzem.)
Többen éhen haltak közülünk 1947 tavaszán. Én is annyira legyengültem, hogy munkaképtelenné váltam. Az osztrák orvos a vizsgálat után kijelentette: – Ezt már nem kell hazaszállítani! – Hála Istennek nem lett igaza. Kórházba vittek, ott egy dr. Pogány nevű orvos megvizsgált, s ennyit mondott: – Nincs magának más baja, csak a hazamenetel hiányzik. – Nem sokkal ezután a hazamenő csoportba kerültem, és 1947 október végén megérkeztem Debrecenbe.
Budapestre érkezvén, a Kőbánya-Kispest állomáson átszálltam a lajosmizsei vonatra. Nem volt üres hely, csak állni tudtam. Nem sokáig: összeestem. „Szegény fogoly” – hallottam az embereket. Leültettek, megkínáltak enni- és innivalóval. A sarokban felállt egy úr és megszólított: – Te vagy az, Miska?... – Igen – válaszoltam. Valamikor együtt jártunk a polgári iskolába. Pártfogásába vett, amíg le nem szálltam a vonatról Felsőolajoson. Amikor bekopogtam házunk ablakán, édesapám kiszólt: – Ki az?... – Én, Miska – feleltem. Édesanyám felsikoltott: – Te vagy az, fiam, vagy csak a lelked?... A többit már nem írom le...
Kisjuhász Mihály – Lajosmizse
HH 1995/7.
Együtt a japánokkal
Az 1944. évi fogságba esésem után a zaporozsjei 100/1-es hadifogolylágerben kerültem. Repülőgépgyárba jártunk munkára. A táborban mostoha körülmények között éltünk, betonpadlón feküdtünk, egymást melegítettük. Minden reggel halottakat raktak ki a barakk elé. Kis kocsin szállították ki őket a lágerből a 200 méterre lévő kis akácosba, ott temették el őket. Hírek szerint az ötezer magyarból 700-800-an maradtunk, a tízezer németből 1-2 ezren.
Később a 100/7-es lágerbe kerültünk, ahonnan a vasolvasztóba jártunk dolgozni. Egyik este, bevonulásunk után, ötezer japán foglyot hoztak. Tőlük csak a puskát vették el. Többen beszéltek németül vagy angolul. Közöttünk is voltak, akik bírták legalább az egyik nyelvet. Így megtudtuk, hogy Japánban nem ismerik a hadifoglyot. A japán katona csak hős vagy hősi halott lehet. Az oroszoktól nem fogadtak el semmit. Amerikából repülővel hoztak részükre élelmet. Többen öngyilkosok lettek. Saját szememmel láttam, amikor két japán katona összefogódzva a mellvédről a forró, fortyogó vasba vetette magát. Nagy kék láng csapott fel utánuk.... Az eset után elvitték a japánokat a lágerből.
Holovetz László – Rákóczifalva
HH 1995/7.
Emlékek a szovjet fogságból
Krumpli a sapkában. Egyik nap a munka befejeztével két kisebb szem krumplit, elfelezve, eldugtam a négyszögletű lengyel tiszti sapkámba. A motozó minden zsebemet kiürítette, nem talált semmit. Amikor vége lett az ellenőrzésnek, levettem sapkámat és megmutattam a négy fél krumplit az orosz katonának. Elnevette magát, megcsóválta fejét, és csak ennyit mondott: – Hitrij magyar... – vagyis ravasz vagyok. Nagy sikere volt ötletemnek.
Jó munkához jó szerszám kell. Egyik nap az orosz munkavezető kiabált velünk, mert nem teljesítettük a normát. Én mérgemben a fűrészt odavágtam a lába elé: – Rosszak a szerszámok, életlenek, a baltát és a fűrészt meg kellene reszelni! – mondtam... Másnap legnagyobb csodálkozásunkra hozott egy nagy csomag reszelőt – 5-6 ember egész nap a szerszámokat élezte. „Újításomért”, ami neki nem jutott eszébe, vállveregetést kaptam...
56Téglapor a Vörös téren. Valamelyik nagyfőnöknek Moszkvában eszébe jutott, hogy a Vörös teret téglaporral és apróra tört tégladarabokkal kellene díszíteni: belőlük jelszavakat is ki lehet alakítani november 7-e tiszteletére. A tucskovói téglagyár kapta a megtisztelő feladatot a törmelék és a por elszállítására.
Először csak néhány tucat hadifogoly dolgozott ezen. Később, ahogy az idő sürgetett, több száz embert állítottak rá. Éjjeli műszakot is szerveztek, 1000-2000 wattos villanyégőket szereltek fel a munkahelyen. A kézi erővel végzett téglatörés azonban nem volt termelékeny. Kitalálták, hogy lánctalpas traktorral talán gyorsabban menne a munka. Ez azonban nem vált be, mert a traktor nem összetörte, hanem csak a talajba nyomta a téglákat. Ekkor 20 milliméter vastagságú vaslemezeket hoztak, rátették a téglákat, és azon masíroztatták a traktort.
A téglasort, amin a traktornak át kellett mennie, hadifoglyok rakták le. A nagy sietség és kapkodás következtében súlyos baleset is bekövetkezett. A traktoros nem vette észre, hogy egy német fiú még rakja a téglát, ráhajtott és térd fölött levágta mindkét lábát.
Bognár István – Budapest
HH 1995/8.
Fogolymaffia a táborban
Kiszállításunkkor hiába kértem: engedjenek barátaimmal egy csoportba, s bár megígérték, de megint hazudtak.
Nagyváradot, Brassót érintve érkeztünk meg Focsaniba, ahonnan kétezres csoportokban szállítottak bennünket tovább. Jómagam Ukrajnában a Bug és a Dnyeper folyók közti területre kerültem, majdnem oda, ahol az 1941-es előnyomuláskor, illetve az 1944-es visszavonuláskor harcoltam. Nyikolajevben voltunk elhelyezve, egy romos gyártelepen. Itt történt, hogy egy német őrnagyot felismertek, aki annak idején a válogatás nélküli erőszakos begyűjtést végezte: az egyik kolhoz összes megmaradt állatát elrekvirálta. Őt a szovjetek elvitték a lágerből... Nyikolajevben mint rangidőst fogoly zászlóaljparancsnoknak tettek meg. Értettem kicsit oroszul is. Itt 30 tiszt és 250 főnyi legénység – mind magyarok – élt együtt.
A tél beállta előtt Herszon felső lágerébe vittek bennünket, ahol 700-800-an lehettünk: kétharmad német, egyharmad magyar hadifogoly. Én ismét a magyar hadifoglyok összekötője lettem. Végül is erre fizettem rá. Ebben a lágerben a magyar hadifoglyokat magyar brigádvezetőik is becsapták. Összeszűrték a levet az oroszokkal, ott rövidítették meg honfitársaimat, ahol tudták. Valóságos maffia alakult ki. Aki szólni mert, megverték. Amikor erről tudomást szereztem, és rendet akartam teremteni, rám fogták, hogy támogatóimmal együtt szabotázst készítek elő. A vége az lett, hogy kilenc társammal és 90 németes hangzású hadifogollyal együtt egy másik (herszoni) lágerbe, majd egy Mereffa nevű helységbe vittek – németek és románok közé. A láger parancsnoka egy agilis, fiatal német hadnagy volt, akivel jól megértettük egymást. Ott segített a hadifoglyokon, ahol tudott.
Megbetegedtem 1946. július végén: TBC-gyanússá váltam. Állandóan magas lázam volt, két hét alatt 64 kilóról 42-re fogytam. A végén a novomoszkovszkai „hazatérő-lágerbe” kerültem, ahonnan haza is szállítottak.
Petró Pál – Nyíribrony
HH 1995/9.
Kenyér helyett halottat tapogattam
Az Árpád-vonalban estem fogságba 1944 novemberében. Az elszállítási útvonal: Mikulics, Nedvorna, Samburg. Az utóbbi helyen lehettünk már 20-25 ezren. A halottakat hajnalonként két tevehúzta kocsival szállították ki a táborból. Egyik éjszaka benyúltam az egyik kocsi ponyvája alá, azt hittem, hogy kenyeret találok ott, de egy holttestet érintettem meg. Megborzongtam, s azóta sem tudtam elfelejteni...
Egész fogságom alatt sokkal több beteget és halottat láttam, mint kenyeret. Az átmeneti és a gyűjtőtáborokból december közepén, mintegy másfél ezren érkeztünk meg a Donyec-medencébe, Szeveriznavina 8. légerébe. Megérkezésünk után először is temetni kellett: legalább 30 halottat kapartunk el a vasúti töltés oldalába.
1945 januárjában kezdtünk dolgozni a bányában. Valamit javult a helyzetünk. Naponta már kétszer kaptunk enni, és a bányából hozott szénnel már főzni és fűteni is tudtunk. Egészségügyi helyzetünk azonban ezután sem javult: vérhas, tífusz tizedelte sorainkat. Februárban én is ágynak estem, 3 hónapig kezeltek. Amikor úgymond felépültem, ismét meg kellett tanulnom járni. Kolhozokba küldték a legyengülteket, ahol hozzájutottunk pótlólagos élelmiszerekhez.
Akik a háború után kerültek ki fogolyként a Szovjetunióba, nem is sejtik, mily nehéz volt átélni 1944-45 telét.
Nagy Lajos – Mezőcsát
HH 1995/9.
Betontömböket törtünk kézikalapáccsal
Még tartott a háború, amikor Őriszentpéternél orosz csapatok kerítettek be minket, és elszedtek tőlünk minden kincstári felszerelést. Ságod, majd Székesfehérvár után – április vége felé, 1945-ben – csakhamar a focsani táborban találtam magam. Május közepén Grúziába vittek, Tbiliszitől 50-60 kilométerre délkeletre, egy nagy kopasz völgybe, ahol egymást érték a lágerek. Egyetlen jó dolog volt: itt nem éreztük a telet, a hőmérséklet akkor is 12-15 fok volt.
Júliusban már mintegy 2500-an lehettünk, de még mindig érkeztek újabb és újabb csoportok. Az orvosi ellátás nem 57volt megfelelő. Szerencsére a foglyok között orvosok is voltak, akik sokat segítettek a betegek gyógyulásában. Ilyen volt a két magyar orvos: dr. Bodó és dr. Klein orvos századosok.
A magyarokat 1948 november végén hazaengedték, de hatvan főt – köztük engem is – visszatartottak: nem közölték az okát! Először Rusztaviba vittek, majd hatszázad magammal Sztálingrádba, ahol földbe süllyesztett bunkerekben helyeztek el, karácsony napján. Rögtön munkára is fogtak bennünket: szétbombázott betontömböket kellett vésővel és kalapáccsal széttörni 30-40 fokos hidegben. Szerencsére kaptunk vattaruhát és nemezcsizmát. 1949 májusában átvittek Voronyezsbe, a 3. lágerbe. Ez volt hadifogságom legtűrhetőbb lágere. Naponta fürödhettünk, jó volt az orvosi ellátás is. Együtt dolgoztunk a civilekkel napi 9 órát, vasárnapi pihenővel. Fizetést is kaptunk: a szakmunkások napi 15, a segédmunkások 10 rubelt, amit hétfőnként fizettek ki.
A magyar határt 1950. december 1-jén léptük át az első szerelvénnyel. Sóstóról többedmagammal a budapesti toloncházba kerültem. 1951-ben újabb szűrésen estem át, és csak 1953. szeptember 1-jén ért véget „összevont hadifogságom”.
Barabás Elek – Kenderes
HH 1995/9.
Életet mentett a vöröshagyma
Édesapám – Kremnicsán János – is azok közé tartozott, akik már letöltötték sorkatonai szolgálatukat, amikor 1944 májusában tartalékosként behívták őket, őt az utászokhoz Tokajba. Édesanyámmal itthon kistestvérem születését vártuk.
Édesapám 1944. december 23-án az oroszok fogságába esett Pátyon. Innen az út Nizsnij-Tagilba vezetett, ami elbeszélése szerint maga lehetett a fagyos pokol. Az emberi képzelet nem tudja megközelíteni sem az ott történteket, de azt sem, hogy annyi megpróbáltatás után hogyan volt lehetséges embernek maradni. Történetei közül legyen szabad csak egyet feleleveníteni. Metsző, kemény hideg köszöntött be korán Nizsnij-Tagilban. A foglyok a fagyos földeken szedték a kőkeményre fagyott cukorrépát. Ez a munka mégis kedvelt volt a hadifoglyok körében, mert este az elrejtett cukorrépából jó levest lehetett főzni, és a maradék kenyérrel együtt elfogyasztva, enyhített az örökké kínzó éhségen.
1945 végén, amikor a világban már béke volt, Szibériában honfitársaink ezrei szenvedtek rabságban. Nizsni-Tagilban flekktífusz tizedelte többek közt a magyarokat is. Gyógyszer és megfelelő élelmezés híján a tábori felcser természetes gyógymód alkalmazását javasolta a foglyoknak. Aki teheti, fogyasszon minél több vöröshagymát.
Édesapámat hosszú ideig elkerülte a betegség, ám egyik éjszaka arra ébredt, hogy rázza a hideg, izzad. Nem lehet más, mint járvány, futott át rajta a gondolat. Másnap az orvos megállapította: ő is megkapta a járványos betegséget. Hagymát kellett szerezni. Pénzért nem lehetett kapni, csak nemesfémért. Édesapámnak egyetlen ilyen tárgya volt: a jegygyűrűje. Amikor fogságba esett, elhatározta, hogy történjék bármi, nem válik meg tőle. A betegség azonban egyre jobban elhatalmasodott rajta. Egyik éjszaka gyötrő álmok kínozták. Mint minden álmában, hazaigyekezett. Így volt ez most is, csakhogy amíg sokszor az álomban haza is érkezett, ezúttal összeesett és meghalt. Szörnyű volt az ébredés és a felismerés: ha nem segít magán, akkor sohasem érhet haza, és sohasem láthatja meg szeretteit. Ezért hát gyötrő érzések közepette jegygyűrűjét hagymára cserélte, amiből másik fogolytársának is adott.
Hazaérvén, röstellkedve vallotta be, mi történt féltve őrzött kincsével. Édesanyám karácsonyra jegygyűrűt vett édesapámnak. Bizony, ekkor már 1948-at írtak.
Fábián Jánosné (Kremnicsán Mária) – Balassagyarmat
HH 1995/9.
Lázítással vádoltak
Az 1945 januári fogságba esésem után, többedmagammal a Volga közelében, Talicinban kötöttünk ki. A lágerben már sok száz magyar hadifogoly tartózkodott. Nem sokkal megérkezésünk után munkára is fogtak bennünket: tőzeget kellett kitermelnünk. Századosig bezárólag a tiszteknek is dolgozniuk kellett. Belőlük állítottak össze egy 100 fős munkacsoportot, amelynek – szlovákul beszélvén – mint zászlós én lettem a tolmácsa. Ez a csoport már komplikált munkát is kapott: szakma nélkül házakat épített, kályhákat rakott össze stb. Vezetőnk – Rubcovnak hívták – emberségesen bánt velünk. Volt köztünk egy református lelkész is, aki a testileg és lelkileg elfáradtakat biztatgatta, vígasztalta.
Nemsokára ismét dolgunk akadt a tőzeggel. Egy 60 tonnás vagonból kellett a megfagyott tőzeget kirakni. A meghatározott normát teljesíteni lehetetlen volt. Szót emeltem ellene, amit valaki besúgott a parancsnokságon. A láger politikai tisztje magához hívatott, felelősségre vont és megfenyegetett: ha a lázítást nem hagyom abba – agyonlő.
1946 őszén kihirdették, hogy Sztálin parancsa szerint a hadifogoly tisztek nem kötelesek dolgozni, de önként vállalhatnak munkát: 10-12 bajtársammal együtt jelentkeztem kolhozmunkára. Én a kolhozelnökhöz kerültem, ott is laktam, velük is étkeztem. A házigazda vacsora előtt a szoba sarkában felállított ikon előtt háromszor keresztet vetett, csak ezután ült asztalhoz.
Még a tél beállta előtt az orankiai táborba kerültem. Ezt büntetőlágerként emlegették. A több ezer hadifogoly között láttam egy magas rangú német tábornokot is, aki sokat sétálgatott, de senkivel sem állt szóba. Paulus tábornokra gyanakodtam. Egy idő múlva elvitték, többé nem láttuk... 1947 szeptemberében tértem haza.
Rudnay Károly – Gödöllő
HH 1995/10.
58Tizenöt hónap ráadás
Ahol éltünk, a tél már október közepén beállt, az Okán április közepe táján indult meg a jégzajlás. Brigádunkat a zajlás megindulásakor a folyóhoz vezényelték, partőrök lettünk. Jégtörő hajók darabolták fel a nagy táblákat, amik recsegve-ropogva, egymásnak ütődve úsztak le a vizen. A folyó mellett addig maradtunk, amíg az valamennyire megtisztult a jégtől, és különösebb veszélytől nem kellett tartani. Igaz, nem tudom, mit tehettünk volna, ha mégis valami baj történik...
Már 1948-at írtunk, amikor egy áprilisi éjszakán felkeltettek álmunkból. Mérgesek lettünk, de az öreg NKVD-s kapitány ránk szólt: ne mérgelődjünk, hiszen hazaindítanak valamennyiünket. Valósággal kinevettük, annyira hozzászoktunk már az ilyesfajta hazugságokhoz. Rövidesen bebizonyosodott, hogy ezúttal igazat hallottunk. Fürödni mentünk, új, tiszta fehérneműt, sötétkék vattás kabátot kaptunk. Minden jel arra mutatott, hogy valóban hazamenetelről van szó.
Mégis... Váratlanul egy rossz kinézetű, fekete képű, kéksapkás hadnagy lépett a fürdő előcsarnokába, egy papírlapról neveket olvasott fel. Többek között: Kolozsi László, Kolcsár István, Nuridsányi Tibor, Radnai Ferenc... A felsoroltaknak le kellett vetkőzniük és vissza kellett menniük barakkjukba.
Amikor erre gondolok, ma is valami zsibbadást érzek! Talán halálos ítélet kihirdetésekor érezhet ilyet az ember. A többiek csodálkozva és szánakozva néztek ránk, mi pedig szótlanul raktuk le az új holmikat, vettük vissza gönceinket. Senkihez sem szólva indultunk, vagy talán vánszorogtunk vissza a barakkba.
Nem hagyott nyugodni, hogy visszatartottak és nem engedtek haza. Adódott egy alkalom, hogy a lágerparancsnokkal, aki idős alezredes volt, beszélgethettem. Elmondtam neki fájdalmamat. Megígérte, hogy utánanéz.
Igéretét megtartotta. Amikor felkeresett, nem volt olyan barátságos, mint beszélgetésünkkor. Karomra mutatva ezeket mondta: – Tudd meg, hogy a személyi lapodon az áll: SS voltál... – Azzal választ sem várva, otthagyott.
Egyszerre világos lett előttem, amit eddig nem értettem. Visszaemlékeztem egy orvosi vizsgálatra a jégtörőtáborban: felemelt karokkal el kellett vonulni a komisszió előtt, ekkor egyik, mögöttem álló társam figyelmeztetett, hogy az orvosnő valamit felírt a lapomra. Rudi nevű társam vállalkozott arra, hogy megkérdezi: mit jegyzett fel az orvosnő a lapra. A válasz: nincs jelentősége!
Úgy látszik mégis volt, mert a bejegyzés miatt én még tizenöt hónapot lehúztam a szögesdrótok között – tényleges, igazi ok nélkül. Ez volt a ráadás!
Nuridsányi Tibor – Marosvásárhely
HH 1997/2.
Hadifogolyláger után a deportáltak lágerében
A szovjet csapatok 1944. december 8-án érkeztek meg a Nógrád megyei Mohora községbe. Ezzel megkezdődött öt esztendeig tartó fogságom a Szovjetunióban, pedig katona sem voltam, csak úgy egyszerűen elhurcoltak. Dombász vidékére kerültem, a bulovinkai lágerbe, ahonnan 1949-ben áttettek egy másik táborba, ahol zömében deportáltakat őriztek. Itteni különleges élményeimről kívánok beszámolni.
Már 1948-ban vártuk hazaszállításunkat, mert a hírek szerint megegyezés született a magyar hadifoglyok elengedéséről. Át is szállítottak bennünket egy másik táborba, de a hazautazás ezúttal is elmaradt.
Megérkezésünk után megtudtuk, hogy ez is munkatábor, ahol éppen úgy kell dolgozni, de az élet nem olyan szigorú, mint máshol, főleg a lakók összetétele tér el az általános gyakorlattól.
A lágert nem vigyázták géppisztolyos katonák, a munkába járókat nem kísérték őrök, ugyanúgy jártunk dolgozni, mint az orosz munkások. Keresetünk egy részét kézhez kaptuk, amiért vásárolhattunk magunknak azt, aminek szükségét láttuk – főleg élelmet. A legkülönösebb az volt, hogy itt nők is tartózkodtak. Többségében olyan lányok, akiket Erdélyből hurcoltak el és tartottak fogva. Köztük egész családok is voltak.
A vegyes összetétel meghatározta a táborbeliek hangulatát, a barátságosabb légkör kialakulását, segített a végleges hazaszállítás türelmes kivárásában.
Pető János – Balassagyarmat
HH 1998/1.
Bányafelújítás hadifoglyokkal
Emlékszem, 1945-ben nagypéntek napján érkeztünk meg Novosahti nevű városkába, amelynek környékén több nagy bánya is működött, ahol a hiányzó munkaerőt hadifoglyokkal pótolták.
A szerelvénnyel érkezett mintegy kétezert embert két szomszédos lágerben helyezték el. Mi a várostól keletre fekvő táborba kerültünk. Ez a háború előtt az itteni elítéltek munkatábora volt. Hideg, esős, szeles időben szálltunk le a teherautókról. Nyomban elkezdődött a hosszan tartó létszámellenőrzés, majd az orvosi vizsgálat és a nyilvántartásba vétel. Ekkor írták fel először a nevünket. Az udvaron didergő embereket meztelenre vetkőztetve, egyenként engedték az orvosi bizottság elé. Az orvos három csoportba osztályozta a foglyokat: az 1-es és a 2-es osztályzatúakból alakultak a bányászbrigádok, a 3-asokból a felszíni munkát végzők.
A mi csoportunk, nemzetiségi összetételét tekintve, igen vegyes volt: a fele magyar, a többi megoszlott a németek, franciák, belgák, törökök, olaszok, litvánok, észtek, lettek és szlovákok között.
59Rövidesen egyenként jelentkeznünk kellett a politikai tisztnél, aki mindenkit elszámoltatott arról: mit csinált a II. világháború kitörését követően, merre járt a Szovjetunióban, volt-e katona, milyen alakulatnál stb.
Abban a bányában, ahová én kerültem, az első három évben nem folyt termelés. Az ok: az oroszok vízzel árasztották el, amikor megindult a németek támadása. A víz kiszivattyúzása lett a feladatunk. A szivattyút kétnaponként kellett továbbszállítani az enyhén lejtős folyosón mindaddig, amíg a víz magassága el nem érte a szivattyúzáshoz szükséges szintet. Meztelenre vetkőzve nyakig kellett az alig 10 fokos vízbe menni, a gumihengercső végére a szívófejet felcsavarozni és bekapcsolni a szivattyút.
A fogoly feladata volt még a folyosó leszakadt ácsolatainak kijavítása, a leomlott kövek vagonba rakása is. Az egész napos vízben állás súlyos betegségeket okozott, aminek sok ember halála lett a következménye. A nappali váltásnál általában reggel öt órakor indultunk munkába az orosz őrök és farkaskutyák kíséretében, és este hét óra körül jöttünk fel a bányából, és egy óra múlva értünk vissza a lágerbe. Hosszadalmas létszámellenőrzés, mosakodás, esetleg fürdés után kilenc óra körül végeztünk a vacsorával, és mehettünk lefeküdni, hogy másnap reggel négy órakor ismét sorakozhassunk és indulhassunk a munkába.
Dr. Tóth Sándor – Budapest
HH 1998/2.
Egy borzalmas téli éjszaka
A táborparancsnokság 1944 telének egyik éjszakáján riadóztatott bennünket, és összeállítva egy 70 fős csoportot, kiküldött bennünket Birzsa településre tüzifáért a láger részére. Rettenetes hideg volt, a szél is fújt. Az egyébként is gyenge emberek munkaereje ezáltal tovább csökkent. Megérkezvén, csak toporogtunk, tüzet raktunk, hogy kissé felmelegedjünk. Rongyos ruháink nem nagyon védték testünket.
Brigadérosaink orosz nők voltak: gyűlöltek bennünket. Ha alkalom adódott, belénk kötöttek, szidtak bennünket, tüzünket szétrugdosták, még ütlegeltek is. Nem törődtek azzal, hogy a gyengeségtől többen összeestek.
Én egy villanymotorházba surrantam be többedmagammal, de egy őr bottal kikergetett onnan mindnyájunkat.
Táborbeli brigádvezetőnk, Bara Antal, székely ember volt, aki a fiával együtt került a szögesdrót mögé, felhívta az emberek figyelmét a hideg elleni védekezése leghasznosabb módjára – az állandó mozgásra. – Ha nem is dolgoztok, de mozogjatok állandóan, mert ez véd meg a megfagyástól – mondta.
Reggel, a munka befejezése után többen nem jelentek meg a sorakozásnál. Elindultunk a hiányzók megkeresésére. A farönkök között kire ülve, kire fekve találtunk rá, de mindnyájan megfagytak. Oda húzódtak a hideg, fagyos szél, no meg az ütlegelés elől.
A 70 főből csak 50-en tértünk vissza a táborba.
Lengyel Lajos – Budapest
HH 1998/2.
A „takarodó” és folytatása
Szomorú és különös helyzetben jöttem rá, hogy néha a tudás is lehet előnytelen.
Hadifogságom első lágere a Kraszna Szulin nevű városban volt a Szovjetunióban. A gyár hasonlított a budapesti Csepel Művekhez. Itt szállásoltak el mintegy kétezer vegyes nemzetiségű hadifoglyot. Az épület megsérült a háború alatt, nem volt sem ajtaja, sem ablaka. Nyár volt, amikor odakerültünk, így ez a hiányosság nem zavart bennünket, különben is mindnyájan arra gondoltunk, hogy a tél beállta előtt úgyis otthon leszünk. Tévedni emberi dolog: csupán 4 évet tévedtünk.
Két hét után elkezdődött a munkára való szervezés, főleg a szénbányákban. Én többedmagammal „lágerpolicár” lettem, de csak rövid ideig. Ugyanis megalakult egy fogolyzenekar, amelynek én is tagja lettem. Fiatal koromban otthon is játszottam a leventezenekarban. Furnérlemezből készítettem nagy- és kisdobot, ágyúlőszer hüvelyéből cintányért, és ezeken játszottam. Ezzel jó időre elkerültem a bányamunkát. Nemcsak a lágerben játszottunk, hanem azon kívül is a civilek szórakoztatására.
A bányát azonban végleg nem kerülhettem el. A sok legyengült ember pótlására új erők kellettek, így engem is beosztottak oda szerelőmunkára.
Itt egy baleset során lábtörést szenvedtem. Házi gyógyításban részesültem, mert a kórházban tífuszos és vérhasban szenvedő betegek is voltak, és nem akartak kitenni a fertőzésnek. Lábam azonban nem javult, legyengültem, így beosztottak egy hazainduló betegcsoportba.
Volt egy trombitám, amit egyik elhunyt fogolytársam hagyott rám, ezzel az elutazás előtti este kiálltam a lágerudvarra, és a „takarodót” fújva köszöntem el bajtársaimtól. Ez lett a vesztem. A három kilométernyire lakó lágerparancsnok is meghallotta a trombitahangot, és néhány perc múlva megjelent a lágerben. Magához hívatott, és közölte: többé nem kell munkába mennem, csak „fújnom”. Azonnal kivettek a hazamenők közül, ami másfél évvel eltolta hazamenetelemet. A parancsnokot időközben áthelyezték, az új nem tartott igényt kürtölésemre, és én nyomorék lábbal újra a bányában kötöttem ki...
Cseh Miklós – Csengőd
HH 1997/12.
60Elegáns öltöny után mezítelenség
A jaltai táborban jobbára egyenruhás bajtársaim között feltűnő voltam elegáns, sajtámintázatú fekete öltönyömben. Már másodnap kiszemeltek az elegáns villák lakói: férfiak, nők. Mindez Jaltában. Kenyérrel, cigarettával, süteményekkel integetnek felém, és kérnek, cseréljem el ruhám szovjet katonai nadrággal. Ez a jelenet naponként megismétlődik. Már számon tartanak: megjelöltek...!
Ez az öltöny lett későbbi sorsom meghatározója. Június 15-én egy amerikai sátorban berendezett fürdőbe vittek bennünket, ruhánkat egy primitív bódéban fertőtlenítették. Az én szép öltönyöm elégett. Mezítelen lettem! A fürdőben használt rövidke törülközőmet gledicsiatövisekkel összetűzve álltam be az engem kinevető, megsajnáló társaim közé... Az őröknek kellett igazolniuk meztelenségemet a szovjet lágerparancsnokságnak. Tudomásul is vették, de ruhát nem tudtak adni. Mezítelenségemnek „köszönhetem”, hogy június 22-én, fogságom 151. napján egy nemzetközi tagokkal is kiegészített nagy bizottság egyedül engem hallgatott ki. A későbbi munkából visszatért több ezer fogolytársam ölbe tett ruházattal, mezítelenül vonult el a komisszió előtt.
Kiss István – Budapest
HH 1994/2.
Bányába kéredzkedtem
A büntetőrészlegből 1946 márciusában kerültem el a többi sepetovkaival együtt. Úgy látszik, mindannyian fél évet kaptunk. Ettől kezdve munkára osztottak be: először a szakmámban (cipész, csizmadia), majd saját kérésemre bányában dolgoztam. A cipészműhelyben egyedül voltam, és nem éreztem jól magam. A bányát azért választottam, mert ott találkoztam magyarokkal: 35 fő, köztük olyanok, akik még a Donnál estek fogságba. De ez már egy másik, a 7099/12. számú láger volt. Honfitársaim mindnyájan a bányában dolgoztak, volt közöttük vájár, csillés, lakatos, villanyszerelő. Úgy éltünk, mint egy nagy család. Hazautazásomig, 1947 júliusa végéig maradtam velük.
Almás István – Szolnok
HH 1994/3.
Fizetség az oroszoktól
A 103. számú, 32 000 főt befogadó nagy táborba kerültünk 1946 márciusa végén. A romokban levő Zaporosztál nevű hatalmas acélkombinát lett a munkahelyünk. Az év végére a hadifoglyok nagy tömege eltakarította a törmelékeket és megkezdődhetett a helyreállítás. A tábor vezetősége szerződést kötött a vállalattal. Minden ott dolgozó hadifogoly után havi 800 rubelt kap a tábor. Ebből 700 rubelt vontak le táborfenntartás, étkezés stb. címén, és csak 100 rubelt kapott kézhez a hadifogoly, amennyiben normáját 100 százalékra teljesítette. A túlteljesítésért járó többletet visszatartották, és csak az elbocsátáskor fizették ki.
Kardos László – Miskolc
HH 1994/3.
Levelezés
Mintegy 12-13 zsák levél érkezett 1946 májusában. Az orosz parancsnokság kétségbe volt esve: hogyan lehet ennyi levelet cenzúrázni? A másik fejtörést az okozta, honnan tudták meg a foglyok a láger címét? Sokáig gyötrődtek rajta, de végül is megtalálták a megoldást: a propagandista tiszt javaslatára 2-3 zsák levelet bedobtak a kemencébe, elégették – megtörtént a cenzúrázás... Az otthonról kapott hírek – sajnos – nem mindenkinek hoztak megnyugvást. Rossz volt, hogy másfél évig semmit sem tudtunk egymásról, az otthonról, az otthoniak meg nem tudták, élünk-e, halunk-e. Rossz volt az is, hogy egyesek kedvezőtlen híreket kaptak a hazai életről, a családról, szüleikről, kedvesükről, feleségükről.
Vásárhelyi József – Vác
HH 1994/6.
Érthetetlen mondat az első hazai levélben
A Donyec-medencei bányalágerben négyszeres drótkerítés mögött, géppuskával felszerelt őrtornyok gyűrűjében éltük a hadifoglyok kegyetlen életét: mindig éhesen, nyomorúságosan, embertelen körülmények között. Egy 20 négyzetméteres szobában emeletes deszkapriccsen 45 ember feküdt. Fejpárnának a gumikalocsnit használtuk, és orosz katonaköpennyel takaróztunk. 1947-ig semmit sem tudtam meg otthoni hozzátartozóimról. Levelet nem írhattunk, így nem is kaptunk. A munkájukat jól végzőknek először 1947 tavaszán adtak lehetőséget a levélírásra. Én is adhattam magamról életjelt. Választ is kaptam, amelyben apámnak egy furcsa mondata mindvégig rejtély maradt számomra. „Édesanyád még mindig nem hiszi el, hogy élsz!” Csak hazatérésemkor oldódott meg a rejtély, amikor megismertem azt a történetet, amely egy tévedésen alapult: meghalt barátomnál az én fényképemet találták, melyet hazatérő társunk szüleimnek átadott.
Dr. Tóth Sándor – Budapest
HH 1994/1.
61Cseles munkabeosztás
A minszki „zöld lágerbe” 1945. május 6-án érkeztünk, innen 3 nap múlva elvittek a boriszovi gyűjtő- és kórházlágerbe. Egy hét után az egész lágert felsorakoztatták, hogy munkára osszanak be bennünket. Egy orosz tiszt felállt egy hordóra, onnan sorolta fel az egyes szakmákat. Először a szakácsokat szólította: olyanok is kiálltak, akik még konyha közelében sem voltak otthon. Majd a cukrászokat, a pékeket stb. Csak kellemes foglalkozásokat említett. Egy szécsényi fiú és én nem jelentkeztünk sehova. Éreztük, itt valami nincs rendben. Igazunk lett. Nemsokára jöttek a teherautók. Az elsőre felküldték a mészárosokat, őket vitték az ólombányába, majd a szakácsokat a szénbányába, a többieket fakitermelésre. Társamat és engem, akik urasági cselédnek vallottuk magunkat, egy kolhozba vittek tehénpásztornak. Jó helyünk volt. Kosztkiegészítésül burgonyát loptunk, teheneket fejtünk, friss tejet ittunk. Sajnos hamar lebuktunk.
Pónyi Pál – Somlyóbánya-telep
HH 1994/4.
Kievi emlékek
A kievi Trikotázs Fabrik (szövőgyár) egyemeletes kiégett épületének tetejét kellett elkészítenünk 1947 februárjában. A munkahelyen 7 német és 3 magyar hadifogoly dolgozott. Február 12-én leszakadt az állvány, nekem úgy sikerült 6-7 métert zuhannom, hogy bal vállal egy vassínre estem. A deszkahalmaz között két lábam az ég felé állt. Magyar társaim odarohantak kiszabadítani, mert fejük fölött még sok deszka lógott a magasban.
Testemet deréktől nyakig és az oldalra kifeszített karomat begipszelték. Váll- és lapockatörést szenvedtem. A 36 fokos hidegben a gipsztakaró nagyon hidegnek bizonyult, mivel betakarózni nem tudtam. Kifeszített karom miatt a fekvés, na meg az alvás nem nagyon ment. Szomorúságom dacára is micsoda öröm volt számomra, hogy megkaptam az első lapot otthonról. A lapot, amely megjárta a brianszki erdőben levő 26-os lágert (ahonnan 46-ban írtam haza), a 6-os lágert, végül megtalált a 9-es lágerkórházban. Itt az az öröm is ért, hogy sikerült találkoznom Szabó Lajos barátommal, az otthoni szomszéd fiúval, aki a 26-os lágerből került a 9-esbe.
A gipsz levétele után egy őr visszakísért a 6-os lágerbe, és egy hét múlva a ruszki doktornő már kiírt munkára. Egy fél téglát sem tudtam felemelni a bal karommal. Az első munkanap végén mentem a doktornőhöz panaszkodni, de indulatosan válaszolt, hogy dolgozni kell, majd jobban leszek... És menni kellett munkára: Kijev főutcáján 6-8 emeletes kiégett épületeket kellett bontani.
Hajnal Imre – Törökszentmiklós
HH 1994/2.
Hazai szállítmányok
A négy 30-30 fős brigádot 1945. június 9. és 15. között teherautóval a kikötőbe vitték: ki kellett rakodnunk a szállítmányt: építőanyagokat (vasrudak, gerendák, cement), élelmet (liszt, burgonya). Két ember alkotott egy egységet. Nehéz rabszolgamunka volt, hullámzó pallókon cipeltük az anyagokat, többek között az István Gőzmalom lisztjét, a lábatlani cementet, a hatvani cukrot... Csupa magyar áru! Délutánonként holtfáradtan gyalog kellett visszamenni a lágerbe.
Kiss István – Budapest
HH 1994/2.
Németek, magyarok
Először a néhány kilométerre lévő Akarmara bányatelepre kerültem, ahol erdei utat építettünk. Szeptemberben visszamentünk Kvezánba, egy akkor épülő, nem teljesen kész táborba. Az objektumot németek tervezték, ennek volt köszönhető kulturáltabb és kényelmesebb elhelyezésünk. Hatalmas fabarakkokban volt a szállásunk, ehhez épültek a kisegítő részek. A vegyes táborban a magyarok létszáma 300-400 főt tett ki. A németek többen voltak. A magyarok parancsnokául Hegyfalvi Miklós törzsőrmestert nevezték ki. Volt még 8-10 tiszthelyettesünk, mind hadapród őrmester. Két fiatal, időközben ide került hadnagyon kívül tisztek nem nem voltak.
Dr. Mohos Andor – Budapest
HH 1994/9.
A szó szoros értelmében: legeltünk...
A kokorjevkai tábor nem drótkerítéssel, hanem száldeszkákkal volt körülkerítve. Itt találkoztam a korábban ide került dr. Csúz Lajos orvos zászlóssal, akinek sok bajtársammal együtt életben maradásunkat köszönhetjük. Szállásul három földbe ásott bunker szolgált, amelyeket még a német hadsereg épített saját katonáinak. A bánásmódról, az elhelyezésről és az élelmezésről ma sem tudok elérzékenyülés nélkül beszélni. Fogságom úgy kezdődött, hogy 4 napig nem kaptunk enni, napi egy kulacs vizen éltünk. A végén már megettünk mindent, amit környezetünkben találtunk, elsősorban növényeket. A szó szoros értelmében legeltünk. Az 5. naptól adtak kenyeret, cukrot, dohány- meg marharépalevélből főzött levest. Később kiegészült étrendünk fejenként 60 dkg burgonyával és 30 dkg marharépával. Amikor ezek elfogytak, jött a savanyúkáposzta, heteken keresztül napjában háromszor. Ezért dolgoztunk napi 16 órát.
62Az 1945-46-os tél borzalmas volt. Még nyáron elszedték a lábbeliket és a pokrócokat. Soha nem kaptuk vissza. Deszkából papucstalpakat vágtunk, kenyérzsákjainkból felsőrészt szögeltünk rá, cipő helyett ebben jártunk egész télen.
Ezen télen az 534 fogolyból legtöbbször csak 110-120 volt munkaképes. A többiek csont és bőrre lefogyva, gennyes sebekkel feküdtek a barakkok csupasz deszkáin. Hála Csúz doktor úrnak, aki ebben a helyzetben is meg tudta menteni sokunk életét...
Úgy látszik, híre ment a dolognak, mert a körzeti parancsnokságtól kijött egy GPU-s főhadnagy, és vizsgálatot tartott. Orvosunkat is megkérdezte. A GPU-s a tábor összes szovjet tisztjét letartóztatta, magával vitte. Új tisztek jöttek, akik fokozatosan javítottak helyzetünkön. Épült egy új barakk, adtak szalmazsákot, lepedőt, pokrócot. 1947 közepétől már csak napi 8 órát dolgoztunk, és némi fizetéshez is hozzájutottunk. A konyhán is megkaptuk az előírt ételadagot, amelyet a régi vezetők rendszeresen megdézsmáltak. Keresetünkből kiegészítésképpen élelmet vásároltunk, főleg burgonyát.
Kuti János – Pécel
HH 1994/9.
Ólombányában dolgoztam
Néhány nap után elkövetkezett a bevagonírozás. Száz embert zártak egy kocsiba. Útirány: Debrecen, Focsani, Kijev, Sztálingrád. Innen kerültem az 5772. lágerbe, ahol egy ólombányában dolgoztam. A bányát Moszkva és Sztálingrád között ásták 300 méterrel a föld alatt. Az ólombányához tartozó lágerben megszámlálhatatlanul sok fogoly megfordult, a magyarokon kívül németek, románok, jugoszlávok és csehek is voltak. Napi élelmük a reggelitől a vacsoráig: némi kenyérrel 3 dkg lekvár vagy vaj, 2 deci káposztaleves rántás nélkül, 5 dkg apró sós hal, 5 dkg mahorka. Én hétfőtől szombatig a bányában dolgoztam, vasárnap pedig, hála Lami Pista barátomnak, a műszerésznek, aki ollót és borotvát készített nekem – a jelentkezőket nyírtam és borotváltam. A régi eszközeimet az oroszok elzabrálták.
Máté László – Isaszeg
HH 1994/10.
Megőrült foglyok
Nem egyformán szenvedtünk az éhségtől, voltak, akik a kínok kínját állták ki, de voltunk, akik fásult, közönyös állapotba kerültünk. Barátom, Kovács Bandi is a borzasztóan szenvedők közé tartozott. Egy alkalommal rá akart venni – alig bírtam tervéről lebeszélni –, hogy törjünk be a kenyeresraktárba. – Agyonlőnek, te őrült – mondtam neki. – Azt válaszolta: – Nem bánom, csak még egyszer jól lakhassak életemben.
Nem csupán az éhezés, hanem az ehhez csatlakozó állati körülmények is hozzájárultak ahhoz, hogy a magyarok és a németek között többen megőrültek. Kulturált körülményekhez szokott embernek elviselhetetlen volt a tisztálkodási lehetőségek hiánya, és hogy kosz, bűz, zsúfoltság fogadta mindenütt.
Az egyik foglyon, aki kedves, művelt embert volt, délben tört ki az őrültség. Mint általában az idősebbeknek, az alsó priccsen volt a fekhelye. Az övé éppen a szélén, ahol a davajos szokott megállni a vödör levessel. Nagy pillanat volt ez. Ilyenkor mind a 30 ember fekvőhelye szélére húzódott, és árgus szemmel figyelte, hogy igazságosan történik-e a kimérés, illetve ha maradék van, milyen az elosztás. Bajtársunk – aki már délelőtt zavartan viselkedett – hirtelen kitört.
– Ezt a moslékot akarjátok ti enni? – ordította, és felrúgta a leveses vödröt.
– Majd én rendelek nektek! – És sorolta, mit is fog rendelni: csirkepaprikást nokedlival, salátával, töltött káposztát stb. Miután még vagy tízet felsorolt, kirohant a teremből. Az őrség fogta el. Látták rajta, hogy megőrült, hiszen ez nem volt rendkívüli eset. Elvitték. Nem tudtuk meg, mi lett vele.
Wittner István – Szentendre
HH 1993/8.
Sokan nem bírták ki
A mostoha körülmények miatt tüdőgyulladásban és vérhasban megbetegedtem. Annyira legyöngültem, hogy járni nem bírtam. Körülbelül 150 hasonló beteg társammal elindítottak az urpinszki hadifogolykórházba. Sajnos csak mintegy százan bírták ki a szállítás megpróbáltatásait. A primitív kezelés következtében állapotom tovább romlott. Lefogytam 38 kilóra, szinte mozogni sem bírtam.
Az orosz ápolónővér karácsony estéjén – könnyes szemmel – tudatta velem, hogy menthetetlen vagyok, talán már a reggelt sem érem meg. Betegtársaim – magyarok, németek – ágyamat körülállták, imádkoztak, karácsonyi énekeket énekeltek. Lassan elszenderedtem. Félálomban imádkoztam.
Másnap arra ébredtem, hogy a nővérke áll az ágyam mellett, és Istenhez beszél. Majd boldogan hívta betegtársaimat az ágyamhoz: imádkozva és mosolyogva köszöntük meg a csodával határos gyógyulásom kezdetét. Még két hónapig maradtam a kórházban.
Talpra állásom után visszakerültem Sztálingrádba, onnan 1948. augusztus 22-én kerültem haza.
Csonka Sándor – Esztergom-kertváros
HH 1994/10.
63Majdnem nyaralás volt
Az uszmányi táborban nyár elején (1945) híre ment, hogy lehet táboron kívüli mezőgazdasági munkára jelentkezni. Azonnal jelentkeztem. Több csapat állt össze. Mi ötvenen voltunk. Parancsnokunk Bakó Barnabás őrnagy lett, a többiek zászlósok, hadnagyok voltak, én a tolmács.
A Krucsik nevű falu kolhoza bérelte a tábortól a munkásokat. A 80 házból álló falucska egynapi járásra volt Uszmánytól. Idáig nem ért el a háború, épek maradtak a házak. A határ azonban tele volt futóárokkal. A parancsnoknak, a tolmácsnak és a szakácsnak nem kellett kint dolgoznia. Reggelenként a községházán tartottak eligazítást. Ott várt a kolhoz elnöke, egy Piszerev nevű öreg agronómus és a falu közigazgatási vezetője, egy rokonszenves, csinos fiatal nő. A munkabeosztás után mindenki ment a dolgára.
Kilencvenkilenc napig éltünk Krucsikban. Egészségesen, jó fizikai állapotban tértünk vissza az uszmányi táborba.
Dr. Streitmann András – Jászberény
HH 1994/7.
A magyarok kedvezőbb helyzetben
A Ladoga-tó táborban a tőzegbányászat és a fakitermelés volt a legnehezebb munka. Szerencsére számos magyar hadifogolynak sikerült elkerülnie ezeket a munkahelyeket. A tábor parancsnoksága ugyanis létrehozott egy magyarokból álló 50 fős villamossági brigádot a hálózati villanyszerelő, a villanymotor-szerelő, a tekercselő, az elektroműszerész, a telefonkezelő munkák elvégzésére. A csoport tagjai kijártak a gyárakba, ahonnan sokszor kaptak dicséretet jól végzett munkájukért.
A tábor műhelyeiben – cipész, asztalos, lakatos, borbély – is magyarok dolgoztak. Úgy tűnt, hogy a magyar hadifoglyokat egy kicsit a többi nemzetiség elé helyezték. Pedig voltak ott németek, olaszok, finnek, japánok, románok és csehek is.
Ezért nehezteltek is ránk a többiek.
Nyerges István – Dunakeszi
HH 1994/8.
Munkák az állami gazdaságban
A szalszki rajon Gigant Szovhozába kerültünk. Ennek az állami gazdaságnak 6 fiókgazdasága volt, és egy központja: Trubickaja. Először itt dolgoztunk. Maga a tábor egy félkész tehénistálló volt. Egy kerek központi épülethez csatlakozott további öt létesítmény, kétoldalt jászolokkal. A központi épületben önitató öntöttvas vályúk, a tehén orrának megfelelő alakú működő vízcsapokkal.
Én az első fiókhoz kerültem. Csoportunkból öten – mint szakemberek – műhelyben dolgoztak. Mesterünk reggel értünk jött, bekísért a munkahelyre, a munkanap végén levitt a közelben lévő tóhoz fürödni, majd külön szálláshelyünkre, egy pajtába kísért, ahol szénán aludtunk. Az őrség reggelig ránk zárta az ajtót.
Nappal mezőgazdasági munkát végeztünk: gyomirtást, betakarítást, gépjavítást. A másnap mindig azzal kezdődött, hogy mindenki kivitte saját szénacsomóját, amire éjjel rápiszkított, mivel valamennyiünket erős hasmenés gyötört. Csak a nyár végén tudtuk meg, hogy a kút vize fertőzött, és csak forralva szabad meginni.
Szatmáry Károly – Timisoara (Temesvár)
HH 1994/8.
„Háborús őr” voltam
Első munkahelyemen, egy fűrésztelepen „háborús őr” beosztást kaptam. Feladatom lett arra felügyelni, hogy a 15-20 fős magyar munkacsoportból senki se szökjön meg, ne érintkezzen a civilekkel. Ez a beosztás később megszűnt. Elviselhetőnek tűntek a munkahelyek is: fűrésztelep, vasútállomás, alkalmi munkák.
Dr. Mohos Andor – Budapest
HH 1994/9.
Eltetvesedtünk
Először felépítettük a tábort, aztán hozzákezdtünk a favágáshoz. Kezdetben 4 köbméter volt a norma 3 fő részére naponta. Ezt később felemelték 8, majd 12 köbméterrel.
Nagyon rossz körülmények között éltünk. Legtöbbször kisvasúton vittek ki a munkahelyre, hogy előbb kezdhessük meg a munkát. Fél liter levesen és 20 dkg kenyéren dolgoztunk egész nap, mert az ebédet csak este kaptuk meg a lágerben, a vacsorával együtt. A fapriccseken alig fértünk el, tisztálkodni nem tudtunk, eltetvesedtünk, ruházatot sem cseréltek. Csak ritkán fertőtlenítettek.
Hamarosan kitört a járvány: flekktífusz, vérhas. Reggelenként gyakran 20 holttestet szedtek össze a körletben. A 360 magyarból csak 70 maradt életben.
Majoros Miklós – Sirok
HH 1994/9.
64Sándor cár palotája helyén
Oreandában (4 kilométerre Jaltától) munkaterületünk elsősorban az építkezés volt. Az 1905-ben Sándor cár felrobbantott palotájának helyén építettünk nyaralót és új utat a tengeri kikötőig. Itt a legkülönbözőbb munkák váltották egymást. Dolgoztam kőbányában, kezeltem betonkeverő gépet, voltam betoncsőgyártó, kőfaragó, vasbetonszerelő, de festő, dekorációs és még sok egyéb is.
Gyergyai Miklós – Vác
HH 1994/9.
Már őr nélkül
Októberre befejeztük a mezőgazdasági munkát az 1-es fióknál, és visszavezényeltek minket a központba, Trubickájába, ahol a csoport tolmácsának tettek meg.
Aztán a 6-os fiókgazdaságba, Prigorod Szalkszkba vezényeltek. Itt már nem vigyázott ránk őrség. Egy tűzhelyes előszobával ellátott fűtött pincébe szállásoltak be. Én vettem át a részünkre kiutalt étolajat, rántáslisztet és sót. Ebből kellett virradatkor megfőzni a reggelit és az ebédet. Az utóbbit két vödörben vittük ki a munkahelyre. A fogolytársak itt káposztát szüreteltek, majd beszállították nagy, előre kitisztított betonvermekbe, ahol lesózták és elrakták télire. Mivel jól dolgozott a csoport, árpakását is kaptunk. A főzés nem ment könnyen. Náddal tüzeltünk, amelyet a közeli mesterséges tó partján kellett napról napra kivágnunk.
Szatmáry Károly – Temesvár
HH 1994/10.
Sátortáborban
A brennbergbányai fogságba esés után (1945. április 1.) Focsanin keresztül nyáron érkeztünk a Középső-Ural vidékére. Két hónapon át mintegy négyszázan sátortáborba kerültünk erdőirtásra, vasúti töltés építésére. A koszt megfelelt, csak a vízzel volt baj. Plakáton kiírták, hogy „nyers” vizet inni nem szabad, mert hasmenést okoz. Csak teának főzve iható. Sokan nem vették komolyan a figyelmeztetést, emiatt közülük két hónap alatt 60-an meghaltak. A sírásás is mindennapi munkánkká vált.
A nyár elmúltával gyorsan jött a hideg. A bádogkályhákkal fűtött sátrakban fáztunk. Ősz vége felé beköltöztettek minket a Szverdlovszk város melletti középső-urali Elektromos Centrálé barakkjaiba. Ez volt a szállásunk két éven át.
A tábor létszáma 360 fő volt. 200 magyar tiszt, 80 magyar és 80 német legénységi állományú. Az üzemben többféle munkát végeztünk: többek között kőbányászat, útkarbantartás, hólapátolás, takarítás, salakrakodás, téglagyárban vagonrakodás stb. Mínusz 40 foknál az állomási rakodómunka és a hólapátolás szünetelt.
Elláttak ugyan bennünket báránybőr bundával, kucsmával, filccsizmával, mégsem bírtuk ki a nagy hideget. Ezen a vidéken 7-8 hónapon át megmarad a hó. Nem minden barakkot fűtöttek jól, ezért időközönként cseréltük őket. Kemence is volt minden barakkban, arra az esetre, ha a központi fűtés nem működött. Ebben sütötték esténként a krumplit, amit a munkahelyünkön „szereztünk”, természetesen megosztva az őrökkel.
A tábor közepén káposztaföldet alakítottunk ki. Káposztaéréskor oda jártunk egy kis vitaminutánpótlásra. A napi háromszori étkünket étteremben fogyasztottuk el, 10 személyes asztaloknál ülve, 3 pincér szolgált fel. Burgonyaleves, burizsleves, káposztaleves, olykor belsőségekkel vagy többféle hallal sűrítve, némi étolajjal. Kevés volt a zsír, a fehérje és a vitamin.
Tavasztól rendszeressé vált a csalánszedés és a főzés. Egyesek disznóparajt is tettek a levesükbe. Ha a munkahelyünkről jövet répaföld mellett jöttünk el, megtöltöttük a nadrágszárat. Ezt a kapuőrök is szerették, akiknek leadtuk a „vámot”...
Hidi Gyula – Budapest
1994/6.
Gyűlölték a hadifoglyokat
Sztálingrádban 1946 nyarán a hadifoglyok iránti gyűlölet, valószínűleg politikai okok miatt is, a tetőfokára hágott. A 7362/1-es táborban lévő, a második hadifogoly tél után erősen megfogyatkozott építőbrigádunkat új munkahelyre irányították. 4x4 méteres, 3 méter mély gödröket kellett ásnunk 30-40 méter hosszan egy régi temető helyén, miközben egyes sírokat keresztbevágtunk.
Buhacsovszkája volt a munkahely neve.
A buzgó pártember mérnök vagy technikus vezetőnk mélységesen gyűlölte a hadifoglyokat. Kérdésünkre, hogy mire kellenek ezek a gödrök, azt válaszolta: – Ide lesztek eltemetve. – Ezt a kijelentését még azon a napon közöltük a láger munkaügyi tisztjével, aki rögtön intézkedett.
„Jóakarónkkal” többé nem találkoztunk. Később megtudtuk, hogy a gödröket kibetonozták és káposztasavanyítónak használták.
Takács Péter – Debrecen
HH 1994/6.
65Harkovban már fizetést kaptunk
Focsaniban ért a németek kapitulációja. Május 12. körül újra bevagoníroztak és kivittek a Szovjetunióba, a kirszanovi lágerbe. Árkokat ásattak velünk gázvezetékhez. Mindig ott kaptunk szállást, ahol éppen dolgoztunk. Ha egy munkaszakasszal végeztünk, mentünk tovább. Még télen is dolgoztunk.
Az 1945-46-os kemény télben sokunknak megfagyott a keze vagy a lába. Felgyógyulásom után a Kazány körzetében lévő erdőlágerbe osztottak be. Később Harkovba kerültem a helybeli cséplőgépgyárba. Itt már fizetést is kaptunk, amiből havonta 560 rubelt vontak le szállásdíj, ruházati és étkezési költség címén. Ha valaki ennél többet keresett, a nehéz testi munkás 200, a könnyebb munkán lévő 150 rubelt kapott kézhez. Az e fölötti keresetet visszatartották jóvátétel címén...
Számomra 1948. július 15-én ért véget a 43 hónapig tartó hadifogolyélet.
Lógó Pongrác – Jánoshalma
HH 1994/7.
Táborunk a jobbak közé tartozott
Nyikolajevben három láger volt: a Centrál, a Marina és a Hajógyári. Mindháromban megfordultam, de legtovább a Hajógyáriban voltam – 1946 tavaszától 1947 júliusáig, hazatérésemig. Ebben a lágerben 25 000-30 000 ember tartottak fogva. Mintegy 1000 munkahelyen dolgoztunk a gyár területén. Úgy tudtuk, hogy a láger önálló volt. Parancsnoksága minden fő után napi 8 rubelt kapott a gyártól a norma teljesítése esetén. Ebből fedezte a működési és élelmezési költségeket. 100 százalék feletti teljesítménykor a többletkeresetet a brigádnak írták jóvá, amit a hónap végén osztottak szét a tagok között. Egy brigád 20-25 főből állt. Ez volt az elszállásolási és az étkezési egység is.
A hadifoglyokat téglaépületekben helyezték el. Először csak a padlón feküdtünk, és saját köpenyünkkel takaróztunk. A fegyverszüneti szerződés megkötése után azonban vaságyat, matracot és pokrócot kaptunk. Rendszeresen fürdettek és fertőtlenítettek. Elláttak tiszta fehérneművel is. A körülményekhez képest élelmezésünk is kielégítő volt: napi 60 deka kenyér, 1 evőkanál kristálycukor, pár darab apró olajos hal, naponta háromszor leves, délben kása is. A 100 %-on felüli munkateljesítmény után még járt napi 30 deka fehérkenyér, fél liter kása és esetenként egy kis hús is.
Mindenki kibírta a megpróbáltatásokat, ha az élelmet nem cserélte el dohányért.
Bartók Károly – Tiszafüred
HH 1994/7.
Bolyongtunk az urali éjszakában
Nyizsnij Tagilban téglagyárban, kőbányában, házépítkezésen dolgoztam. Fogolytársaimmal egy teljes utcát építettünk, amit aztán nagylelkűen Magyar utcának neveztek el.
Egy januári napon a szverdlovszki pályaudvarra vittek ki teherautóval, havat lapátolni. Nagy volt a hó, és kemény hideg. Munka után, útban hazafelé a táborba, autónk elromlott. Mivel nem tudták beindítani, két katonával gyalog indultunk valamiféle menedéket keresni éjszakára. Eltévedtünk. Késő éjszakáig bolyongtunk az urali vidéken. Éjféltájban értünk csak „lakott” területre – egy másik hadifogolytáborba. Itt kaptunk éjszakára szállást és némi meleg ételt. Ez a láger a 245/1-es számot viselte...
Rövid szolgálat a konyhán
Táborunkban zömmel „öreg” magyar hadifoglyok voltak, akik már a háború idején estek fogságba, és 1942-43 óta raboskodtak. Reánk német és román foglyok (is) vigyáztak, orosz katonákkal közösen.
Az első értesítést, levelet 1947 januárjában kaptam otthonról, a hazaküldött válasz-levelezőlapon. Nagy esemény volt és nagy öröm. Ebben az időben – „okás” állapotom miatt – borbélyként dolgoztam. Hetenként volt „szőrtelenítés”. Őszszel kolhozba jártunk dolgozni, harckocsiból átalakított szállítójárművel. A kolhozban mindig akadt valami kis többlet ennivaló, ezért mondhatni szívesen mentünk. Az egyik alkalommal, a hazainduláskor őrünk „razziát” tartott, mindenkivel kirakatta a nadrágzsebbe, nadrágszárba, akárhová eldugott krumplit. Összegyűjtött legalább másfél mázsát...
Ebben a lágerben történt, hogy kedves jóakaróm, Kárpáti Józsi bácsi bejuttatott a konyhára fűtőnek. Mohóságom miatt azonban mindössze egyetlen napot tölthettem ott, mert a vacsora kiosztása után kaptam egy csajka sűrű kását, olajjal nyakon öntve. Mind elfogyasztottam. Olyan hasmenés jött rám, hogy azzal vége is lett a konyhai „gyöngyéletnek”.
Solti (Stomfoli) Imre – Pesterzsébet
HH 1998/8.
Az első benyomások és az azerbajdzsáni nyár
Még tartottak a harcok, amikor az egyik napon arra döbbentünk, hogy hadifoglyok vagyunk. Ez akkor volt, amikor bevagonírozva (Debrecen érintésével) továbbutaztunk, elhagytuk az ország területét, és egy romániai hadifogolytáborban kötöttünk ki. Itt ért az örvendetes hír, hogy vége a háborúnak! Óriási volt az örömünk! Gondoltuk: megyünk haza! Az öröm azonban nem sokáig tartott. Rövidesen ismét „útra keltünk”, és előbb a tecucui lágerbe, majd a Fekete-tengeren áthajózva, Novorosszijszkba vittek bennünket.
66Napokon át a szabad ég alatt éjszakáztunk. A rét mellett egy nagy, hodályszerű barakképület állt, kapujában puskás őr. Ez az őr azonban egy fejkendős, idős, mezítlábas asszony volt, puskával a vállán. Különös látvány volt számunkra, meglepő benyomásaim egyike, amelyek már kezdetben a Szovjetunióban értek... Nemsokára újabb is akadt. Általunk még soha nem látott, toprongyos-szurtos-maszatos gyerekhad rohant meg bennünket, almát, körtét szorongatva kis kezükbe, csereberére ajánlgatva: kis kenyérért, ennivalóért. Akkor mi már teljesen ki voltunk fosztva, semmink sem volt, nem ajánlhattunk, nem is adhattunk semmit nekik, akik talán ugyanolyan nyomorultak voltak, mint mi!
Táborunk közvetlenül a tenger mellett, Bakutól 60-70 kilométernyire volt. Szokás szerint többszörös szögesdrót-kerítéssel, őrtornyokkal körülvéve. A látvány gyönyörűséges volt! De mit ért nekünk, amikor gyakran a csupasz földön hasra feküdtünk, hogy ne érezzük annyira az éhséget!
Kora reggel a munkahelyre kivonuláskor gyakran találkoztunk azeri tevés karavánokkal. Olykor átvonultunk azeri településeken is, amelyek földszintes, lapos tetejű, fehérrel meszelt házakból álltak (hasonlatosak a valamikori Mária Valéria-telep szükséglakóházaihoz).
Az általánosan 12 órás napi munka után a bevonuláskor a létszámellenőrzés néha órákon át tartott – és csak azután volt vacsoraosztás. A későbbiek során tevehúst is kaptunk. Nekünk, éheseknek ez is jó volt... Egyik alkalommal munkahelyünk közelében édesgyökér növényeket fedeztünk fel. Teleszedtük zsebeinket, jó kiegészítő volt a szerény étkezés mellett.
Időnként fürdőbe mehettünk. Egy nagy fahodályban kis fadézsákba meleg vizet kaptunk. A „fürdésre” öt percnyi idő állt rendelkezésünkre, közben ruházatunkat fertőtlenítették. A serkék azonban gyakran túlélték ezt is, és vidáman tobzódtak rajtunk. Az élősdiektől sokat szenvedtünk. Közmondás is lett, hogy itt a tetvek háziállatok... A lágerben volt egy úgynevezett „disztrófiás elkülönítő”, ahová a teljesen legyöngült, élő-csontváz foglyok kerültek.
Őreinkkel nem volt különösebb bajunk. Az idősebbek talán megértést, sőt együttérzést is tanúsítottak irántunk, de nem így a fiatalok. Táborparancsnokunk egy orosz őrnagy volt. Egyszer azt láttuk, hogy a konyha felől somfordál és hosszú köpenye alól kilóg egy nagy halfej. Így született a mondás: a szocializmusban mindenki lop.
Hiába volt lágerünk közvetlenül a tenger mellett, nem juthattunk oda, csak a drótkerítésen át láthattuk, és vágyakozhattunk rá a nyári nagy melegben. Az azerbajdzsáni nyár 1946-ban kegyetlenül meleg volt. A munkahelyeken félmeztelenül dolgoztunk, valósággal feketére lesülve. Esténként szinte mulatságos volt, amikor a barakkok között fehér trikókat és alsókat láttunk imbolyogni: „fej és láb nélküli” embereket.
Bizony Ottó – Budapest
HH 1998/4.
Bajdajevkában
Bajdajevkán hetekig egy csupasz réten éltünk. Földkunyhót építettünk magunknak, abban aludtunk. Később hoztak építőanyagot, és nekiláttunk a táborépítésnek. 1946-ban már több ezer hadifogoly élt benne: 1500 magyar, 1200 német, 900 internált lengyel és 300 magyar civil, akiket malenkij robotra hoztak ki. Embertelen körülmények között folyt a munka a szénbányában, a kő- és homokbányában, a fűrésztelepen, az építkezéseken. Szeptembertől május végéig hó födte a vidéket, az átlaghőmérséklet mínusz 25-30 fok volt. Sokan nem bírták ki. Az 1500 magyarból csak 886-an jöttünk haza 1947 szeptemberében. Velünk volt Radnai György huszár zászlós, operaénekes is.
Kronstein Tivadar – Budapest
HH 1994/8.
Krivoj-Lucsiban
Motozás és zabrálás után a tábor melletti gyártelepre jártunk dolgozni. A gyárat szereltük le, vagonokba raktuk a gépeket és a berendezéseket, amelyeket aztán kiszállítottak a Szovjetunióba. Közben minden nap indultak a hadifogoly-szerelvények is, vegyesen németekkel és magyarokkal. Én a július 12-én induló csoportba kerültem, augusztus 9-én érkeztünk meg a Tula melletti sátortáborba, Krivoj-Lucsiba.
Baka Márton – Bácsalmás
HH 1994/8.
Krumpliszedés – orosz módra
Két napja tartózkodtunk a magyar–román határon, amikor – még tartott a háború – Körösszegapátinál fogságba estem, és 1944-től 1948-ig éltem a cseljabinszki lágerben. Az utazás hosszú ideig tartott. Útvonalunk: Arad–Focsani–Ufa–Magnitogorszk–Kopejkszk–Cseljabinszk. Civilek is voltak velünk.
Kezdetben lágerborbély lettem. Egy szép napon tíz társammal együtt kivittek a kolhozba burgonyát kiásni. Öt orosz nő is volt a munkabrigádban. A nacsalnyik kijelölte mindkét csapat területét, majd azonnal hozzákezdtünk a krumpliszedéshez. Mi még a dió nagyságúakat is felszedtük és beraktuk a többi közé. Becsületesen dolgoztunk.
Délben jött a nacsalnyik ellenőrizni. Amikor látta, hogy az asszonyok jóval előbbre tartanak a területen, szidalmazni kezdett minket. Nem érdekelte a kiszedett mennyiség, csak a terület, amennyit megszedtünk. Pedig mi háromszor annyi zsákot töltöttünk meg, mint az asszonyok.
67Amikor a nacsalnyik eltávozott, egyik bajtársam odaszólt nekem: – Te borbély, menj már, nézd meg, hogyan dolgoznak az asszonyok!... – Elmentem, és láttam, hogy ők csak minden második kupacot bontják ki, a kihagyottakról csak elsimítják a földet.
Megdöbbentő volt számunkra! Jól visszatükrözte az ottani munkamorált. Miután beszámoltam bajtársaimnak a látottakról, úgy döntöttünk: ezután mi is így teszünk. Jól jártunk, mert munkánkra ezt követően 104 %-ot adtak, és húsz dekával több kenyeret kaptunk.
Gerendai Ferenc – Erdőkertes
HH 1998/4.
Milyen volt a „bunker” a tulai táborban?
Mérkezésünkkor, 1945. augusztus 9-én kezdetben sátrakban laktunk, de azonnal hozzákezdtünk a téli szállás megépítéséhez.
Miden 300 fő részére kijelöltek egy 80 méter hosszú és 8 méter széles területet. Ezen épült egy-egy bunker az építési utasítás szerint: 150 cm mély, belül oszlopok, 220 cm-es oldalfalak, deszkabéléssel és kohósalakkal kitöltve, koporsófödémes tetővel, szintén kohósalakkal feltöltve, palával lefedve. A termek déli oldalán 50 cm-es ablaksor húzódott. Az építkezéshez szükséges faanyagot a tábor területén működő fűrésztelepen készítettük el.
November 8-ra készült el, rögtön be is költözhettünk. Idejében, mert a sátrakban már nagyon hideg volt a falapokon fekvés és a takarók nélküli alvás. Az éjszakák nagy részét ugrálással töltöttük, nehogy megfagyjunk. A gyenge koszt, a hideg, a tisztálkodási lehetőség hiánya következtében nagymértékben leromlott fizikai állapotunk. 1946 januárjára az ide érkezett 2100 főből csak 500 maradt munkaképes. Négyszázan meghaltak, a többiek munkaképtelenné váltak.
Baka Márton – Bácsalmás
HH 1998/4.
Állatorvosként hadifogságban – találkozásom a takonykórral
Másfél éves frontszolgálat után (47. gy.., 41. gye., 18. tüo.) 1945. május 10-én Csehországban kerültem fogságba, tartalékos állatorvos hadnagyként.
Pár hónapos csehországi hadifogság után szeptember közepén vagoníroztak be minket (197 magyar tisztet), és október végén érkeztünk meg, sok-sok állás után – a vagonban két bajtársunk hullájával – az Ural mögé, Jekatyerinburgtól (Szverdlovszk) északra néhány száz kilométerre, az Ivdel melletti Scsorára, a 171. lágerbe.
Egyedüli állatorvos voltam 26 orvos mellett. Az asztalosműhelyben dolgoztam, ahol emeletes priccseket készítettünk fogolytársaink részére. 1946 márciusában átkerültünk a Joskar Olához (Cseremisz Köztársaság) kb. 30 kilométerre lévő 265/171. számú erdei lágerbe. Itt fadöntő lettem, sokat köszönve székely hadifogolytársaimnak, akik megtanítottak a fadöntés és a szállítás fogásaira. A fát mi szállítottuk be magunk húzta szánokon a láger melletti telepre. A láger gazdaságát is mi műveltük.
Még ez év – 1946 – szeptemberében három hadifogolytársammal és két szovjet altiszt kíséretében egy Kujbisev melletti szovhozba küldtek lovakért. (Mellékesen megjegyzem, hogy még kiszállítás közben egyik őrünknek nagyon megtetszett a csizmám, „elkérte” tőlem, helyette felemás bakancsot adott, és – mi’ szép volt tőle – két kenyeret!) A szovhozba érkezésünkkor – amelynek központja egy félig a földbe vájt nagy bunkerből, egy összetákolt tehénistállóból és egy fészerből állt – a tehénistálló padlásán, a szénában szállásoltuk be magunkat. Egyik bakancsom talpa teljesen levált, talpam fele szabadon volt. A fészerben használt gumiabroncsokra leltünk. Az egyikből nagy nehezen fűrésszel levágtam egy darabot, és oldalt kilyuggatva rádrótoztam bakancsomra, talpnak.
Ebbe a szovhozba hordták össze különböző helyekről a lovakat, ott voltak a fészer oldalához kötve. Ezeket a lovakat kellett volna elvinnünk. Innen kezdődik állatorvosi élményem.
Megszemlélve a lovakat, az egyiknél – állapotának jeleiből ítélve – először mirigykórra, majd takonykórra gyanakodtam. Ezt ez idáig csak Manningen professzor úr felejthetetlen előadásaiból ismertem. Semmiféle fertőtlenítő szerünk nem volt, ezért a részleges vizsgálat előtt fahamulúgot főztem, kezdetleges körülmények között. Ezután alaposan megvizsgáltam az orr nyálkahártyáját, és megtaláltam a rágott szélű, szalonnás alapú fekélyeket. Az áll alatti nyirokcsomón sipolyt találtam. A bőrön nem észleltem elváltozásokat. Ettől az állattól a többit elkülönítettük. Egy nagy nehezen kerített papírlapra felírtam: „Malleus”, és feltétlenül szovjet állatorvos megjelenését kértem. Határozott fellépésem, továbbá az, hogy vázoltam a betegség emberre való veszélyességet, eredményes volt. Másnap megjött Kujbisevből egy állatorvos őrnagy, felcserrel. Helybenhagyta diagnózisomat, és megtette a betegség elfojtására az intézkedéseket. Nagyon barátságos volt velem.
Jellemző az állapotokra, hogy néhány nap múlva közölte velem, bár szeretett volna, de nem tudott részemre más lábbelit szerezni. Kaptam viszont tőle hagymát és kenyeret, amelyet bajtársaimmal megosztottam.
Egy könyvet láttam nála, amelyről kiderült, hogy a Hutyra-Marek Belgyógyászat járványtani kötete. Mondtam neki, hogy én még Marek professzor úr bemutatóit és előadásait hallgattam 1934-35-ben. Előbb nem akarta elismerni, hogy a könyv szerzői nem oroszok, de miután megmutattam, hogy azok a Budapesti Állatorvosi Főiskola tanárai, nagyon csodálkozott.
Annyit még láttunk, hogy a lovat kiirtották, és felkészültek a vérvételre, de őreink visszaindítottak minket lágerünkbe. Először gyalog, később vonaton, Kujbisevtől Kazánig hajón, majd vonattal és ismét gyalog.
68Decemberben ismét lovakért kellett mennünk. A magyarok közül egyedül én, három legénységi állományú német katona és két szovjet altiszt. Kétheti élelemmel – szárított kenyér (szuharé), kása, kevés cukor, zsiradék és só – voltunk ellátva. A szovhozba érkezésünkkor kiderült, hogy a karanténból még két hét van hátra, csak negatív vérvizsgálat után adják át a lovakat.
Éppen karácsony este vagoníroztunk, amikorra már nem maradt tennivalónk. Mi, heten egy kis vagonban voltunk, a lószerszámokkal és a lovak abrakjával. Fa volt elég, a vagon közepén a kis kályhában állandóan duruzsolt a tűz, amit mi, négyen, hadifoglyok felváltva őriztünk. Zabot pirítottunk csajkafedélben, azt rágtuk és ettük.
Egyik éjszaka az egyik német, akit Szepinek hívtunk – odahaza hentes és mészáros volt – azzal ébresztett, hogy vacsorázzunk. A kályha felől, a csajkából kitűnő illatokat éreztem felszállni. Kérdeztem, mi ez?... Mondja: hús... Milyen hús?... Lóhús!... Kiderült, hogy a szovhozban az indulásunk előtti napon egy lovat kiirtottak gennyes pataírhagyulladás és sepsis miatt. A kőkemény talajban nem tudtak gödröt ásni, csak letakarták vastagon hóval, hogy majd tavasszal elássák. Erről én is tudtam. Az történt, hogy a németek a lóhulla az egyik combját levágták, és a szénában elrejtve, berakták az egyik vagonba. Ebből főzött húst Szepi.
Magyaráztam, hogy ebből baj lehet, mert a hús fertőzött is lehet, és hiába főzi, a toxinok nem pusztulnak el. A válasza ez volt: – Doktor úr, inkább haljak meg így, mint lassú éhhaláltól. – Figyelmeztettem, hogy legalább szakaszosan főzze, háromszor-négyszer hosszú ideig forrázza, mindannyiszor öntse le a levet, és mindig friss vizet használjon. Még így is veszélyes! Mindhárman ettek belőle, még az oroszok is, csak én nem. Figyeltem őket, megbetegednek-e? Három-négy napig nem volt semmi bajuk. Bevallom, ezután ettem belőle én is. Akkor úgy éreztem, hogy felségesen jó volt a sok pirított zab után.
Mintegy két hét múlva érkeztünk vissza, és a vasúti megállótól „szőrin ülve” vagy 20 kilométeren keresztül tereltük be a lovakat a láger gazdaságába.
Dr. Márkus Kálmán – Mátészalka
HH 1998/4.
Uszmányi csillagok
A Don túlsó partján, mintegy 100 kilométerre Voronyezstől északkeletre, a nagy orosz alföld egyik kis városának peremén magas kőfal, többszörös szögesdrót kerítés veszi körül a hajdani apácazárda apró házait. Sötéten magasodnak az őrtornyok. Egyetlen bejárat, a lebontott templom tornya, csúcsán vörös csillag... Ez volt a színtere évekig a második világháború, sőt a „békekötés” után is az NKVD hadifogolytáborának.
Néhány szemtanútól hallottuk: a kolostor lakóit a „nagy októberi forradalom” kiszakította ebből a világból. Közülük talán csak az az egy maradt életben, aki éppen a piacon volt, és elkerülhette az ítélet nélküli népirtást, a „kilakoltatást”.
Itt volt pár éven keresztül a legnagyobb magyar tiszti tábor – háromezer emberrel. Sorsuk ugyanaz, mint a többi helyen: éhezés, fagyoskodás, embertelen munka, reggel és este vég nélküli sorakozó, létszámellenőrzés. Sötétség, patkányok, poloskák, tetvek. Tikkasztó nyári hőség, fél éven át dermesztő hideg. Lerongyolódott, éhező, fázó, munkában elgyötört, fáradt vagy beteg bajtársak... A nemzetközi egyezményekkel mit sem törődve, a tiszteket 8-10 órai munkára kényszerítették.
A falak között csak a gondolat, a képzelet, az emlékezés volt szabad. És amit nem lehetett eltakarni, elvenni: a csodálatos égbolt, a színes naplemente, a kemény fagyok éjszakáin feltűnő északi fény. Ennél jóval több, értékesebb az éltető barátság, az együtt szenvedő bajtársak közössége, testvériessége. A segítőkész, könyörületes, felemelő, vigasztaló, erősítő, túlélésben és szabadulásban reménykedő, gyógyító, biztató szeretet. Ez volt megmaradásunk titka.
Az uszmányi láger egyik kis barakkjában, a cementes padlón és kétemeletnyi priccsen, dobozolt heringek szűkösségével helyezkedett el a „lelkészi és szakcsoport”. Tíz embernek való helyen 32 fő. Köztük 13 református, 8 katolikus lelkész, a többiek tanárok, tanítók, mérnökök.
Olyan jó lenne most, fél évszázad elteltével újra találkozni, köszönetet mondani, a közös élményeket feleleveníteni... Sajnos már kevesen vagyunk életben. Lelkünkben siratjuk az eltávozottakat. A sok-sok kedves név közül most csak egyet említek: a közelmúltban elhunyt bajtársunkat, Ágai László református lelkészt. Életmentő, gyógyító, bátorító szolgálata, derűs lelkülete, türelme, biztató tekintete a legnehezebb időkön segített át bennünket. Másokkal együtt talán én is neki köszönhetem megmaradásom, amikor súlyos betegségemben utolsó szem gyógyszerét beadta... Felsegítette az elesőt, átvette a leroskadók terhét, a hideg, sötét éjszakában a Biblia világosságát ragyogtatta fel, vigasztalta a csüggedőket, erősítette a gyengéket. Olykor erdélyi népmesékkel, vidám történetekkel terelte el a figyelmet a sivár jelenről. Krisztus követe volt, ember az embertelenségben.
Áldott legyen emlékezete, és vele együtt azoké, akik a hadifogolysors égboltján – éveken keresztül mint fényes csillagok – világítottak.
Horváth György – Budapest
VHBSZ gyűjtemény
69Lágeren kívüli élet Sztálinogorszkban
Így szólt a 7384/4-es láger parancsnoksága részére érkezett ukáz: azok a foglyok, akiket elhurcoltak, nem voltak katonák, lágerben tartásuk jogtalan.
Huszonnyolcan voltunk 18 és 45 év közöttiek. Parancs szerint 1947. március 18-án egy fegyvertelen hadnagy kísérőnkkel útnak indultunk – minden jel arra mutatott, hazamegyünk!
A Volga felső folyásánál fekvő lágertől részben teherautóval, majd Moszkván át személyvonattal utaztunk déli irányba. Két napig tartott a célállomásig utazásunk, amely aztán lerombolta reményeinket...
Kényszermunkára elhurcolt német lányok, asszonyok és gyerekszámba menő fiúk fogadtak bennünket bizalmatlan tekintettel. Tudatták velünk, hogy a Doni-medence Sztálinogorszk nevű városának 33. számú bányarészlegénél vagyunk. Új lakhelyünk egy, a pusztán álló, elhagyott, három részre osztott raktárépület lett. A németek kézzel-lábbal mutogatták, melyik irányban van az a nyolc kilométernyi távolságban lévő magazin, ahol majd a kapott élelmiszerjegyeinket be tudjuk váltani, s hogy egyórányira van leendő munkahelyünk, amelynek irányára kétóránként megszólaló duda jelzi.
– Emberek – szólt hozzánk másnap egy goszpogyin. – Ti itt ugyanolyan polgárok vagytok, mint mi. Ki mint dolgozik, úgy él. Megkapjátok élelmiszerjegyeiteket, és előleget is kaptok... – Aztán felsorolta a bányamunka lehetőségeit és az azzal járó bérezést. Mindegyikünk a legjobban fizető munkára vágyott. Az orvosi vizsgálat után a két testvérpár felelt meg keszonmunkára. A két legidősebb iparos műhelybe került, a többieket a bányába vagy felszíni munkára osztották be. Megkaptuk egy hónapra szóló élelmiszerjegyeinket és még 222 rubel előleget. Heti 80 dkg kenyér, 100 g zsír, ami pamutzsír (hlopok) volt, és a húsjegyre csontkemény lepényhal (kambola) járt. Akinek nagyobb igénye és hozzá pénze is volt, feketén vehetett.
Szabad életünk feletti örömünk hamarosan keserűséggé, a lágerélet utáni sóvárgássá vált. A nemrég megnyitott bányában teremfejtés folyt. Társaim és az én feladatom volt a kitermelt területből a bányafadúcok, a deszka, a kötőkapcsok stb. kimentése. Egyikünk sem volt még bányában. Féltünk. Félelmünk nem volt alaptalan, mert a harmadik vagy a negyedik napon bekövetkezett a tragédia. Recsegve roppantak a deszkák, robaj robajt követett. Üvöltés, jajgatás, átok és felsírás... Páni félelemmel menekültünk, miközben omlott, szakadt ránk a boltozat. Felszínre kerülésünk után azt ordítottuk: a bányába soha!
Eddigi tevékenységünkért éppen úgy nem kaptunk egy kopejkát sem, mint a későbbiekben sem, csak nagynéha valamennyit, amiből azután levonták a lakbért, a világítást, a „fűtést”, sőt még a nőtlenségi adót is. A továbbiakban a bánya fejlesztéséhez szükséges anyagok vagonból kirakása, helyszínre szállítása volt a munkánk kézi erővel – például rönk, kő, ömlesztett cement, homok, tégla, deszka stb. Erőnkhöz képest igyekeztünk, de hiába. Kötetlen munkaidőnk végeztével jött a normás. Megállt a vagonsor mellett, végignézett a soron, megkérdezte, hányan végeztük azt a munkát, amit lát. És döntött: kihúzta a napot a munkalapról – mintha ott sem lettünk volna. Mi lázadtunk, fenyegetni kezdtünk. A normás elrohant, majd géppisztollyal jött vissza, ránk fogta, majd ordítozni kezdett: – Na most álljon elő, aki kétségbe vonja becsületességemet!
Így vált napról napra teljesíthetelenné az úgynevezett norma, ami aztán meghatározta létfenntartásunkat. Amíg a pénzünk tartott, addig a jegyre vásárolt kenyerünket eladtuk a piacon. Egy kiló kenyér 3,50 rubel volt 1947-ben. Csak egész buhankát lehetett kapni, ami két kiló körül lehetett. A piacon 100 rubelt adtak érte, és a 100 rubelért kaptunk egy vödörnyi, kb. két kiló krumplit. Napi egy krumpli elfogyasztása sokáig enyhítette az éhséget, de elfogyott – maradék erőnkkel együtt. Viszont gazdag volt a rét! Csalán, laboda, vadsóska, lapulevél stb. lett fenséges étkünk. Sokan koldulni mentek, mások belopóztak a bányászok étkezdéjébe, hogy a tányérokból a maradékot kinyalják, amíg ki nem zavarták őket. Aztán volt, aki a szemétdombon guberált, a talált csontot összetörte, majd kifőzte krumplihéjjal, rothadt káposztalevéllel. Közülünk a legidősebb, a kilencgyermekes Simon Lajos éhenhalt...
Mi meg sóvárogtunk a lágerélet után.
Egyik volt fogolytársam 40 év után hozzám írt levelében így emlékszik vissza szovjetföldi szabad életünkre: „Emlékszel, amikor azt mondtad, együk a csalántot, mert abban sok a hangyasav, együk a labodát, mert az jó, s ha a disznó nem döglik meg tőle, akkor mi sem. Hát így éltünk, és életben maradtunk!”
Csiby Mihály – Budapest
Részlet a „Szu-rágta 1459 nap” című könyvből

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages