A Kárpát-medence felértékelődése
A Kárpát-medence felértékelődése
Magyarországot, tágabb értelemben a Kárpát-medencét a nyugati és a keleti szakirodalomban másodlagos, esetenként mellékhadszíntérként emlegetik. A számok ezt látszanak alátámasztani. Katonaföldrajzilag-stratégiailag a háború normandiai partraszállás utáni szakaszában megfigyelhető a törekvés, hogy ki érjen először a Harmadik Birodalom szívéhez, Berlinhez: az angolszászok a Ruhr-vidéken, vagy az oroszok Brandenburgon át. Ezek mellett sem szabad azonban szem elől téveszteni azokat a tényezőket, amelyek a Kárpát-medencét fontossá tették a hadviselő felek számára, ide értve Németországon és a Szovjetunión kívül Nagy-Britanniát is. Az Amerikai Egyesült Államok viszont nem tanúsított komoly érdeklődést Magyarország iránt.
A Kárpát-medence hadászati fontossága a második világháború utolsó évében folyamatosan nőtt. Mind a német, mind a szovjet hadvezetés új és új seregtesteket irányított át a magyarországi frontszakaszra. Példa erre német oldalról az 1944. decemberi ardenneki offenzívát végrehajtó 176. páncéloshadsereg áthozása 1945. márciusában a Dunántúlra, vagy a 3. Ukrán Front főerőinek Magyarországra irányítása Szerbiából és Horvátországból.
A fenti tényezők, a teljesség igénye és fontossági sorrendbe kényszerítésük nélkül a következőkben foglalhatók össze:
Németország számára a térség megtartása alapvetően volt fontos, hiszen:
– biztosítania kellett a túlélésre hivatott Alpenfestung (Alpesi Erőd) hadműveleti előterét, legalább annak kiépítéséig és katonai megszállásáig. Igaz, hogy az Alpenfestung 1945 tavaszáig sem épült ki katonailag számottevő erődrendszerré, de 1944 őszén kialakításának elvi lehetősége még fennállt, s éppen a magyar határon sikerült kiépíteni a leginkább a legkülső védőöveként is funkcionáló Reichsschutzstellungot (Birodalmi Védőállást);
– a román olaj elvesztését követően a magyarországi szénhidrogén-mezők birtoklása a háború folytatása szempontjából a német haderő számára létfontosságúvá vált.
A térség elvesztése a Harmadik Birodalom további szövetségeseinek elvesztését vonta (volna) maga után, amit Hitler természetesen több okból sem engedhetett meg:
– a Birodalom politikailag végérvényesen elszigetelődik, egyedül marad, ha ez megtörténik;
– azok haderejének kiesése, netán a németek ellen fordulása újabb hadosztályokat von el a lengyel, a nyugati és az itáliai frontról, mint ahogy ez megtörtént Románia átállását követően is;
– óhatatlanul nagy német veszteségek következnek be (a román átállás 23 német hadosztály teljes vagy részleges pusztulását okozta rövid idő alatt).
Hitler sokáig nem adta fel a reményt (egyre inkább szalmaszálai egyikeként kapaszkodva abba), hogy a Szovjetunió, mint a cári Orosz Birodalom terjeszkedési irányai örökösének megjelenése a Balkánon a háborúba való belépésre készteti a török vezetést, egykori (I. világháborús) szövetségese oldalán. Ebből a szempontból sem volt mindegy, hogy a németek katonailag jelen vannak-e a Balkánon, vagy legalább annak kapujában. A balkáni katonai jelenlét (egyik) alapfeltétele a Kárpát-medence, de legalább a Dunántúl megtartása volt. Később ez annyiban módosult, hogy a jelentős német balkáni haderő visszavonulásának vált létfeltételévé. Ráadásul Hitler a balkáni orosz terjeszkedéstől (is) várta az antifasiszta koalíció széthullását.
18Nem voltak kevésbé lényegesek a szovjet fél motivációi sem. Nem volt szabad időt hagyniuk az Alpenfestung kiépítésére és (katonai) megszállására. Egy háborúban fokozottan érvényes a régi igazság, hogy csak az a biztos, ami elmúlt. A szovjet hadvezetés, illetve Sztálin sem tudhatta teljes bizonyossággal, hogy végül az Alpenfestung nem fogja betölteni hivatását. Belátva a magyar olaj fontosságát a német haderő és iparszámára, igyekezniük kellett azt mihamarabb kiütni a Birodalom kezéből. (Bár ez nem volt egyértelmű, hiszen inkább erőltették a bécsi irányban támadó hadműveleteket, mint a zalai szénhidrogénmezők megszerzését – igaz, a Dél-Dunántúlon álló szovjet 57. és később a bolgár 1. hadsereg így is jóval nyugatabbra helyezkedett el a 2. és 3. Ukrán Front főerőinél.)
A szovjet vezetés kifejezetten törekedett szövetségeseinek leválasztására Hitlerről, ahol erre egyáltalán esélyt láttak, vagy nem ellenkezett szerződésben foglalt kötelezettségeikkel. Nem mutatható ilyen ki a létében is kizárólag a Birodalom fennmaradásától függött Hungarista Munkaállammal, illetve Szlovákiával és Horvátországgal kapcsolatban. E törekvésében nem csupán politikai, hanem katonai, sőt presztízs-szempontok is szerepet játszottak.
Az sem volt lényegtelen, hogy a Kárpát-medencében mennyi német erőt sikerül lekötni, illetve elvonva a lengyelországi főiránytól mennyi hadosztállyal kevesebb ellenállásával kell számolnia a Birodalom szíve felé meginduló Rokosszovszkijnak, Zsukovnak és Konyevnek. Gondoljunk például arra, hogy 1944/1945 fordulóján a bekerített Budapest felmentésére Varsó alól hozták el Gille tábornok teljes IV. SS-páncéloshadtestét.
Sztálin, bár elsődlegesnek tekintette a berlini irányt, maga is jelentősnek nevezte a magyar hadszínteret. 1944. októberében úgy fogalmazott, hogy „... igyekszünk gyorsan kijutni a hitleri Németország határaihoz ... ehhez előzőleg, szét kell vernünk a magyar területen lévő ellenséget (ez Sztálin szóhasználata). Magyarországhoz fűződik fő érdekünk.”
Törökországgal kapcsolatban megjegyzendő, hogy a Hitler-ellenes koalíció nem csupán német oldalon történő belépését igyekezett elkerülni, de ezen túlmutató aspirációi is voltak. Különösen Churchill szerette volna elérni, hogy Törökország lépjen hadba, vagy legalább bocsássa repülőtereit a szövetséges légierő rendelkezésére. Törökország beléptetésének kívánalma a teheráni konferencia jegyzőkönyvében is megjelent.
A térség fő hadszíntérnek számított természetszerűen Magyarország számára, amely mindent elveszthetett a Vörös Hadsereg térnyerésével, így 19a politikai és az államberendezkedési struktúrát (annak személyi konzekvenciáival), vagy a Szent István-i határok helyreállításának nemzeti célját (ideértve a visszacsatolt területek ismételt és immár végleges elvesztését). Az utóbbiba – időlegesen – belenyugvó, az előbbit részben átmenteni megkísérlő, a még menthetőek mentését megkísérlő, s nem utolsósorban a további pusztulást és pusztítást megelőzni akaró Horthy Miklós kormányzó lemondatását követő nyilas rendszer számára önmagában is elsődlegessé tette a kérdést az egyszerre létét jelentő és veszélyeztető összefonódás Hitler Németországával. A finn minta viszont a katonaföldrajzi viszonyok következtében csak egyedi lehetett. Az pedig, hogy a korabeli magyar vezetők közül ki és milyen mértékben látta előre egy kommunista diktatúra kiépítését az országban, s hogy ez mennyiben befolyásolta cselekedeteiket, külön tanulmány lapjaira tartozik.
Mindezek azt bizonyítják, hogy a Kárpát-medence nem számítható a mellékhadszínterek közé. Sőt: Európában a harmadik helyre sorolható a germán-lengyel alföld, s a Svájctól Dániáig húzódó nyugati hadszíntér mögött.
