A szovjet csapatok harcászata és vezetése 1945 elején
A szovjet csapatok harcászata és vezetése 1945 elején
A szovjet harcászat az úgynevezett mély hadművelet elméletén alapult. Az elmélet kidolgozásában vezető szerepet játszott M. Ny. Tuhacsevszkij marsall (1893-1937), aki áldozatul esett a sztálini tisztogatásoknak. Az elmélet lényege: az ellenfél védelmének teljes mélységű, egyidejű lefogása, majd a kiválasztott irányban a védelem harcászati mélységének gyors áttörése, s ennek nagy mélységben történő kifejlesztése.
A siker érdekében az erőket négy lépcsőbe csoportosították:
– A rohamlépcső harckocsikkal és tüzérséggel megerősített lövészhadtesteinek feladata a harcászati mélységáttörése volt;
– A sikerkifejlesztő lépcső harckocsi-, gépesített- vagy lovashadtest(ek)ből álló gyorscsoportja az áttörés után került bevetésre és az ellenség arcvonalán ütött résen át támadva szélesítette ki azt, s került az ellenség hátába;
– A légilépcsőt (a légierő és a légideszant-csapatok) a védelem mélységének lefogására alkalmazták;
– A tartaléklépcsőből pótolták a veszteségeket.157
157 Lexikon 311. o. Megjegyzendő, hogy a légilépcső feladatait általában csak a légierő hajtotta végre, hiszen a légideszant-erők nagy része lövészalakulatként harcolt.
123A szovjet harckocsizó-alakulatok az 1941 nyarán bekövetkezett katasztrófából 1942 októberére tértek magukhoz. Az október 16-án kiadott 325. számú direktíva megtiltotta az újonnan felállításra kerülő harckocsihadtestek megosztását, a siker kifejlesztése érdekében azok egy egységben való bevetését írta elő.
Ezzel szemben az önálló harckocsidandárokat a szovjet hadvezetés mint a gyalogságot közvetlenül támogató harckocsi-alakulatokat szándékozta alkalmazni. Ezek számára elrendelték a roham alatti, menetből való tüzelést. Fő feladatként az ellenséges gyalogság megsemmisítését jelölték meg. A gyalogsággal való szoros együttműködés érdekében a harckocsik 400 méternél távolabbra nem szakadhattak le a lövészalegységektől.158
158 Az egyetemes és magyar hadművészet fejlődése az ókortól napjainkig. Szerkesztette: Dr. Füzi Imre. (Budapest, 1986; a továbbiakban: Füzi) 268. o. Megjegyzendő, hogy a szovjetek harckocsihadosztályokat ekkor már nem, illetve még nem szerveztek. A szovjet harckocsihadtest ereje kb. egy teljesen feltöltött német páncéloshadosztály erejével egyezett meg.
Noha az elgondolás helyesnek bizonyult, állandóan kevés volt az ilyen feladatok végrehajtására alkalmazható harckocsizó-egységekből. Többek között emiatt maradt a háború végéig igen alacsony a szovjet csapatok harcászati mélységet áttörő harcának üteme.159
159 Füzi 279. o.
1943 nyarától a gyalogságot támogató harckocsik harcrendjét ismét lépcsőkre osztották. Az első lépcsőben T–34 közepes, míg a másodikban T–60 könnyű harckocsik támadtak. Sok esetben a németektől átvett új harcjármű-fajtával, a német rohamlövegek módjára alkalmazott önjáró lövegekkel is megerősítették őket. 1943 végétől a szovjet harckocsizó csapatok alapharckocsija a T–34 lett.160
160 Red Army Handbook 88. o.
1944-től már 20-30 darab gyalogságot közvetlenül támogató harckocsi és önjáró löveg jutott minden arcvonal-kilométerre.161 Ettől kezdve az önálló harckocsidandárokat és -ezredeket a lövészcsapatok harcrendjében, a harckocsiveszélyes irányokban helyezték el. Védelemben mozdulatlan „tűzfészekként” alkalmazták őket. Ellenlökések esetén összevontan támogatták a támadó gyalogságot.162
161 Füzi 286., 293. o.
162 Füzi 316. o.
1944 végétől a szovjetek egyre gyakrabban alkalmazták támadásaik során a 10-20 harckocsiból álló kisebb csoportokat. Ezek élén ISZ–2 típusú nehézharckocsik rövid harcfelderítéseket végeztek, magukra vonták a németek páncélelhárító eszközeinek tüzét s ezáltal felfedték állásaikat.163
163 HL KTB/Hgr. Süd Ia. Nr. 13733/44 geh. vom 18. 12. 1944 Anlagen (627. tekercs).
124A szovjet páncélelhárító képesség a háború kezdeti időszakában nem volt kielégítő. A németek először 1943 elején Harkovnál, majd nyáron a kurszki csatában tapasztalták meg, hogy a szovjet páncélelhárítás is új alapokra helyeződött.
A szovjet csapatok páncélelhárító körleteket hoztak létre a védelem egész mélységében (ezeket hívták a németek Pakfrontnak). Ezek általában nyolc darab 76 mm-es és négy darab 45 mm-es páncéltörő löveget, illetve 50-70 darab páncéltörő puskát kaptak. A lövészszázadok páncélelhárító támpontjait zászlóaljszinten csomópontokban, az ezredeknél körletekben vonták össze. A szovjet lövészhadosztály ezen kívül utolsó – harmadik – állásának előterében is berendezett egy-két páncélelhárító körletet. Bár 1943 nyarától a szovjet csapatoknál megjelentek a 57 mm-es páncéltörő ágyúk, a Panther, Tiger E, majd a Tiger B harckocsik ellen később is be kellett vonni a tábori tüzérség közvetlen irányzással tüzelő 122 és 152 mm-es lövegeit is.164
164 Füzi 306., 315. o.
A szovjet lövészgyalogság harcászatát a háború második felében alapvetően két harcmód jellemezte. A nagy hadműveletek első szakaszában, az ellenség harcászati mélységének áttörésekor általában igen veszteségterhes tömegtámadásokat hajtottak végre, mivel az időtervet tartaniuk kellett. Ha az egyik rohamozó hullám elakadt, a támadást újabb tartalékok bevetésével megismételték.
Kisebb vagy kevésbé fontos támadások, illetve helyi összecsapások során a szovjet katonák már jobban kihasználhatták leleményességüket. Ennek egyik mesteri formája az úgynevezett „beszivárgás” volt, amikor kisebb, de jól felszerelt alegységek az éjszaka leple alatt átlopakodtak az ellenséges állások között és ott befészkelték magukat. Felszámolásuk általában nem volt könnyű, s ez a taktika a németek idegeit jócskán megviselte. Ugyancsak kiválóan harcoltak a szovjet lövészek éjszakai körülmények között, erdőkben és a településekért vívott helységharcok során.165
165 Liddell Hart, B. H.: Die Rote Armee (Bonn, é.n.; a továbbiakban: Liddell Hart) 15. o.
A szovjet gyalogság jelentős mennyiségű 7,62 mm-es PPSh–41 géppisztolyt és öntöltő puskát használt, de alapfegyvere a cári időkből származó, majd korszerűsített 7,62 mm-es 1891/30 mintájú Moszin-Nagant ismétlőpuska és karabély volt, amit a szovjet mesterlövészek távcsöves változatban halálos pontossággal használtak.
125A tűzerő fokozására rajonként egy 7,62 mm-es Degtyarjov DP golyószórót is rendszeresítettek. A szovjet gyalogság 14,5 mm-es páncéltörő puskái 1943-től a német harckocsik és rohamlövegek ellen – viszonylagos pontosságuk ellenére – már nem sokat értek, de a lövészpáncélosok és felderítő páncélgépkocsik páncélzatát még átütötték. A kiválóan célzó szovjet páncéltörőpuska-irányzók sok német harckocsi-parancsnokot lőttek ki a lövegtoronyból, amikor azok a jobb tájékozódás kedvéért nyitott búvónyílásból vezették páncélosuk harcát. A szovjet lövészek ennek ellenére kénytelenek voltak a német páncélosokkal hatásos egyéni kézi páncéltörő fegyverek nélkül, csupán páncélrobbantó kézigránátokkal és „Molotov-koktélokkal” felszerelkezve szembeszállni.
A lövészszázadok 81 mm-es és a lövészzászlóaljak 120 mm-es aknavetői gyakorlott kezelőszemélyzettel hihetetlenül precíz és pusztító tűzre voltak képesek, főleg élőerő ellen.166
166 Red Army Handbook 189-194. o., 203. o.
A szovjet hadvezetés az ellenség védelmének áttörésére 1944-1945-ben az áttörési szakasz minden kilométerére 5-7 lövészzászlóaljat, 200-250 löveget és aknavetőt, 20-30 harckocsit és önjáró löveget, valamint 2-4 utászszázadot vont össze.167
167 Radzijevszkij 1979 21. o.
Ha a harckocsikkal és önjáró lövegekkel, valamint tüzérséggel támogatott gyalogság áttörte az ellenség harcászati mélységét, harcba vetették a harckocsizó és gépesített erőket. Amennyiben a gyalogság nem tudta teljesen áttörni az ellenség vonalait, a harckocsi- és gépesítetthadtesteket az áttörés befejezésére vetették be, de ekkor a páncélos-veszteségek jelentősen megnövekedtek.
A szovjet gyalogsági és harckocsi-támadások zömét besulykolt módon hajtották végre, ahol „fentről” szinte minden lépést előre meghatároztak. Az alárendelt parancsnokok olyan térképeket kaptak, amelyeken színes vonalak jelölték a támadás irányát és az elérendő célokat. Ez a vezetési felfogás szinte semmi teret sem engedett az egyéni kezdeményezéseknek. A támadást sávokban hajtották végre, amely kicsit az első világháború viszonyaira emlékeztetett.168
168 Liddell Hart 16. o.
A szovjet hadiipar páncélozott járművek terén a harckocsikon és önjáró lövegeken kívül csak felderítő páncélgépkocsikat gyártott, utóbbiakat nem 126túl jelentős számban. Páncélozott szállítójárműveket azonban nem, s emiatt a harckocsizó és gépesített alakulatok gyalogságát azokkal a tehergépkocsikkal szállították, amelyeket főleg az Egyesült Államok szállított a Szovjetuniónak.169 A tehergépkocsik azonban ellenséges tűzben, vagy nehéz terepen nem követhették a páncélosokat, s ezért a harckocsiknak időről időre be kellett várni a tehergépkocsikon szállított lövészerőket.170
169 A szovjet ipar 1941-1945 között 314 ezer 676 tehergépkocsit gyártott, de ezek zöme a terepet nem bírta. Az USA-tól a Szovjetunió 376 ezer 617 darab tehergépkocsit kapott, s ennek nagy része a kiváló terepjáró képességű 2 és fél tonnás US-6 Studebaker típus volt. Lásd Red Army Handbook 187. o.
170 Liddell Hart 16. o.
Ha a gyorsaság létfontosságú volt, a gyalogság „deszantként” felkapaszkodott a páncélosokra. Ez viszont a harckocsikat akadályozta a tűzharcban, mert lövészekkel megpakolva nem tudták elfordítani lövegtornyaikat. Ráadásul a páncélosokra zúduló elhárító tűz a szovjet gyalogság soraiban is nagy veszteségeket okozott.
Támadásban a szovjetek általában több harckocsi-kötelékkel operáltak. Először a német vonalakra merőleges utakon indultak meg. Ha a támadást megerősített ellenséges támpont akasztotta meg, a szovjetek – a német eljárástól eltérően – kikerülték és ott csak gyenge lekötő erőket hagytak, majd igyekeztek a támpontot minden irányból megkerülni és bekeríteni, s csak ezután felszámolni.171
171 Friessner, Hans: Verratene Schlachten. (Hamburg, 1956.) 246. o.
A szovjet hadvezetés felső szintjén általában igen jó képességű katonák tevékenykedtek, nagy részük a német tábornokok elismerését is kivívta. Ugyancsak elismerően nyilatkoztak a németek sok alegységparancsnokról is. A szovjet tisztikar középső rétege azonban gyenge teljesítményt nyújtott, mert szinte jobban félt elöljáróitól s saját döntései következményeitől, mint magától a német hadseregtől. Erre meg is volt az oka, hiszen a németek gyakran hallgattak le olyan rádióbeszélgetéseket, amelyben szovjet tiszteket halálbüntetéssel fenyegettek meg, ha késlekedtek egy-egy elakadt támadást megismételtetni.
A csapatokat sokszor erőszakkal űzték előre, és hátulról kaphattak golyót, ha haboztak.172 A szovjet hatóságok csak a sztálingrádi csatában mintegy 13 ezer 500 saját katonájukat – több mint egy teljes lövészhadosztály állományát – lőtték agyon különböző okokból.173
172 Liddell Hart 11-12. o.
173 Beevor, Antony: Sztálingrád. A keleti front fordulópontja 1942-1943. (Budapest[?], 2000.) 14. o.
A szovjet harcvezetést nehezítette, hogy szinte teljesen hiányoztak a páncélozott vezetési pontok, s nagy volt a hiány motorkerékpárokból is.
127Ha egy írásbeli parancsot kellett valahova eljuttatni, a feladatra sokszor harckocsit kellett alkalmazni. Mivel a hosszadalmas, minden részletre kiterjedő utasításokat és parancsokat rádión szinte lehetetlen volt továbbítani, páncélosok „futárszolgálatára” számos alkalommal került sor.174
174 Liddell Hart 16. o. Egyéb iránt még a háború végén sem rendelkezett minden szovjet harckocsi és önjáró löveg rádió adó-vevő készülékkel.
