ELŐSZÓ
7ELŐSZÓ
E mű közel húszévi gyűjtőmunka eredménye. Benne hazánk történelmének eddig átfogóan nem vizsgált korszakát, a Magyarország elleni légi hadműveletek történetét, a légi háborúval kapcsolatos tevékenységek históriáját adjuk közre. A könyvünk megírásáig nyilvánosságra hozott publikációk csak néhány részterületet érintettek, átfogó hadtörténelmi munka e témakörről még nem született. A terjedelmes történelmi művek is csak néhány oldalon szóltak erről a kérdéscsoportról, annak ellenére, hogy 1944–45-ben a szövetséges hadászati bombázók Magyarország elleni sorozatos légitámadásai jelentős hatást gyakoroltak az ország hadiiparára, közlekedésére, a lakosság erkölcsi ellenálló képességére, valamint a legfelsőbb politikai és katonai vezetésre.
Könyvünkben a hazánk felett zajló légi háborút átfogóan és összetetten vizsgáljuk. Egyrészt a Magyar Királyi Honvéd Légierő felkészültségét, repülőeseményeit, védelmi harcait, másrészt a szövetséges légierők hazánk elleni légi tevékenységét, hatását. illetve a magyar légvédelem és légoltalom tevékenységét adjuk közre. A légi tevékenységet elsősorban hadműveleti, harcászati és haditechnikai oldalról közelítettük meg. Politikai, gazdasági hatásukról csak akkor írunk, ha szorosan kapcsolódnak a légi hadműveletekhez. Néhány esetben határterületeket is érintünk. Közöttük vannak az 1944. nyár végi, őszi és a magyar fegyverszünettel kapcsolatos repülések. E téma számunkra azért volt fontos, mert néhány jelentős és még publikálatlan adattal kívánjuk kibővíteni az 1944. év napjainkban sokat vitatott történelmét.
Művünkben több tévhittel is vitába szállunk, közülük most csak egyet emelünk ki. Napjaink magyar történelmi – beleértve a hadtörténelmit is – művei többnyire semmibe veszik a szövetséges légierők bombatámadásainak hatásait és tényeit. Kivételt csak Berend T. Iván és Ránki György akadémikusok írásai, illetve a hadirepülés-történetet feldolgozó művek jelentenek. Pedig vitathatatlan tény, hogy az ország hadiiparát, közlekedését, kőolajiparát a sorozatos és intenzív bombázások 1944 nyarának végére súlyos helyzetbe sodorták. A szövetséges és a szovjet hadászati bombázó légierők e támadássorozata fontos szerepet játszott abban, hogy a Horthy-Magyarország vezetése felismerte, a tengelyhatalmak végérvényesen elvesztették a háborút. Ezek a tények adnak magyarázatot arra, hogy e témával szinte valamennyi, a légi háborúk történetét feldolgozó jelentősebb külföldi munka folglalkozik.
Könyvünk megírásakor minden forrást sajnos nem tudtunk feldolgozni. Elsődleges célunk az volt, hogy a még meglévő anyagokat dolgozzuk fel és foglaljuk össze, hogy legalább ezek ne menjenek veszendőbe.
Munkánk közben jöttünk rá, hogy milyen nehéz és hálátlan feladat a Magyarországot érintő légi háború eseményeinek, eredményeinek összegezése, az 1945-ben és 1956 után Nyugatra távozott volt Magyar Királyi Légierő tagjai írásainak, memoárjainak felhasználása, a meglévő előítéletek átlépése. Úgy gondoljuk, hogy végül mégis sikerült objektív, a jelenleg fellelhető – közötte az általunk föltárt – forrásoknak megfelelő tényanyagot felsorakoztatnunk állításaink igazolására. És ha a lábjegyzeteket is figyelemmel kísérik Tisztelt Olvasóink, akkor tapasztalhatják, hogy egyetlen forrást, adatot sem vetettünk el, ha abban szemernyi, több oldalról igazolható tényt fedeztünk fel, származzék az bárhonnan is. Meggyőződésünk, hogy a magát objektívnak nevező történetírásnak elfogulatlannak kell lennie, egy percig sem feledkezve meg a szigorú forráskritikáról.
A hazai források helyzete sajnos szegényes. Hiányzik négy alapvető dokumentációs anyag: az Országos Légvédelmi Parancsnokság (OLP) jelentései, továbbá a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium 35. és 36. osztályára (légoltalom) befutó napi és az egyes bombatámadások összefoglaló jelentései, a Légvédelmi Hadtest, majd 1942–1944-ben a Légvédelmi Erők Parancsnokságának, valamint a 103. légvédelmi tüzérosztály lelövéseket igazoló bizottságának mindennemű anyaga, továbbá a Légierők Parancsnokságának, illetve a Sziklaközpontnak erre az időszakra vonatkozó dokumentumai. Sorsuk részben ismert (pl. a HM 35. és 36. osztálya által tároltak, a harcok során eltűntek), részben ismeretlen. Valószínű, hogy a kiürítés során, vagy 1945 májusában megsemmisítették őket. De az is lehet, hogy valaha még előkerülnek.
8Ezért a megszokottnál nagyobb mértékben kellett támaszkodnunk a másodlagos forrásokra. Mindenekelőtt a korabeli sajtó írásaira, a közelmúlt emlékirataira, publikációira, a szemtanúkra, valamint a fénykép- és filmanyagra. Jelentős mennyiségű értékes anyagra bukkantunk a megyei és városi levéltárakban. Kutatásaink során eljutottunk a városi, községi anyakönyvi hatóságok, egyházi parókiák egy részéig, sőt – ne vegyék túlzásnak, valóság – a temetők nyilvántartásáig és a fejfákig.
Bár nagy erőfeszítéseket tettünk, az összes másodlagos forráshoz mégsem jutottunk hozzá. Ezek felkutatására nagyszámú közreműködőre van szükség. Olyan helytörténészekre, akik e kornak eseményeit kívánják feldolgozni. Teljes képet, pontos adatokat – például a veszteségekről – csak akkor kaphatunk, ha az 1944. évi Magyarország minden városa, községe, lakott helysége, üzeme megmaradt adatait és feljegyzéseit feldolgozzák. Jelenleg ez reménytelen ábrándnak látszik.
A Dél- és Közép-Európa feletti légi tevékenységről a szovjet és az angol–amerikai szakirodalom keveset publikált. A szovjet szakirodalom sokat foglalkozott a szovjet légierők által különböző térségekben végrehajtott hadműveletekkel, ugyanakkor meglepően kevés teret szentelt a Magyarország elleni hadászati bombatámadásoknak.
A brit és az amerikai hadászati bombázóerők működésével kapcsolatban hasonló a helyzet. Amennyire részletes, átfogó, bőséges adatokat közlő művek születtek a Nyugat-Európát támadó amerikai 8. Army Air Force (AAF) (Légi Hadsereg) és a 12. AAF, illetve a brit Royal Air Force (RAF) Bomber Command (Bombázó Parancsnokság) tevékenységéről, annyira kevés leírás és adat juthatott az érdeklődők birtokába a földközi-tengeri hadszíntéren működő – és hazánkat is támadó – amerikai 15. AAF-ről és a brit 205. Bomber Groupról. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a nyugati hadszíntér jelentőségéhez viszonyítva Magyarország elhanyagolhatónak tűnik. Mindenesetre forrásanyag az Egyesült Államokban bőven akad. Több tanulmányból kitűnik, hogy az Albert F. Simpson Historical Research Center (AFSHRC, az amerikai légi haderők dokumentációs központja) sok országgal kapcsolatban egészen repülőszázadokig felbontott részletességű iratanyaggal rendelkezik. Minden amerikai pilóta, repülőparancsnok és bombázótiszt a feladat befejezése és hazatérés után egy negyvenkérdéses kérdőívet töltött ki, amelyek közül nagyon sok a támadott célterülettel (Magyarországgal is) foglalkozott. Sajnos nekünk nem állt módunkban az AFSHRC-ben őrzött „aranybányában” kutatni, csak a szívességből hozzánk eljuttatott – nagyon jelentős – anyagokat tudtuk feldolgozni.
A brit RAF Bomber Command tevékenységéről ugyanezeket mondhatjuk el. Publikációk sora szól a RAF nyugat-európai működéséről. Ugyanakkor csak két olyan tevékenységsorozatot dolgoztak fel részletesebben, amely hazánkat is érintette. A Duna aknásítása és a varsói felkelés hadianyaggal való ellátása (magyar részről ezek is érintetlen területei még repüléstörténetünknek!). Ennek talán az az oka, hogy hazánk városai ellen a britek nem hajtottak végre nagy erejű megtorló bombázásokat. Nálunk nem volt a Hamburg és a Drezda elleni támadáshoz hasonló.
A háború után sokan feltették a kérdést, mennyi volt a tényleges veszteség, mibe került mindkét félnek a légi háború? Ez a kérdés pontosan a mai napig sem válaszolható meg, de fogalmat lehet alkotni róla az amerikai légierők (AAF) korabeli veszteségjelentéseiből. Nyilvánvaló, hogy az összes korabeli amerikai és brit jelentés csak részadatokat tartalmazott, s napjainkban is csak alapos levéltári kutatásokkal lehetne egy-egy nap pontos veszteségét összeállítani. (A magyar adatokat a második kötet végén lévő Függelék tartalmazza.)
E témáról jelenleg csak az alábbiak állnak rendelkezésre:
– A Wesley Frank Craven and James Lea Cate.
„A The Army Air Forces in World War II.”
Chicago, 1958. Vol. VII., 402. o. szerint. (Lásd 9. old.)
Ugyanezen munka Vol. VI., 32-33. o. szerint:
A V–J napig (1945. szeptember 10.) az AAF 158 880 repülőgépet kapott, ebből 51 221 db bombázó, 47 050 vadászgép, a többi szállítógép. 1944 júliusában 79 908 gépe volt az AAF-nek a szállítóvitorlázókat nem számolva.
Ledobtak 2 057 000 tonna bombát (ez 1 865 699 metrikus tonna), ennek háromnegyed részét németországi célpontokra.
Az AAF összes bevetése: 2 363 800, ebből németországi célpontok ellen 1 693 000 harci felszállást hajtottak végre. Személyi veszteség 121 867 fő (40 061 halott, köztük 17 021 tiszt).
Repülőgép-veszteség bevetésen: 22 948 db.
Ez a legnagyobb terjedelmű munka sem ad részletesebb bontást a hadszínterek veszteségeiről.
Az igen jónak mondható Ploetz: Geschichte des Zweiten Weltkrieges című munka II. kötete. A 628. oldalon a következőket írja:
Army Air Force-veszteségek a földközi-tengeri hadszíntéren:
1942. év
|
4 410 t bomba
|
7 296 bevetés
|
86 repülőgép-veszteség
|
1943. év
|
98 462 t bomba
|
169 594 bevetés
|
1767 repülőgép-veszteség
|
1944. év
|
346 933 t bomba
|
356 812 bevetés
|
3869 repülőgép-veszteség
|
1945. év
|
132 836 t bomba
|
125 811 bevetés
|
1009 repülőgép-veszteség
|
9Az AAF személyi veszteségei 1941. dec.– 1945. aug.
Hadszíntér
|
Össz. veszteség
|
%
|
Meghalt
|
Sebesült
|
Eltűnt
|
Európai (ETO)
|
63 410 fő
|
52,0
|
19 876
|
8 413
|
35 121
|
Földközi-tengeri, Balkán, Magyaro. (MTO)
|
31 155 fő
|
25,6
|
10 223
|
4 947
|
15 985
|
Távol-Kelet (FEAF)
|
17 237 fő
|
14,2
|
6 594
|
3 005
|
7 638
|
20. AF (B29) FEAF Távol-Kelet
|
3 415 fő
|
2,8
|
576
|
433
|
2 406
|
CBI (China–Burma–India)
|
3 332 fő
|
2,7
|
1 263
|
494
|
1 575
|
Csendes-óceán
|
2 476 fő
|
2,0
|
926
|
882
|
668
|
Alaszka
|
682 fő
|
0,6
|
451
|
53
|
168
|
Egyéb helyen
|
160 fő
|
0,1
|
152
|
1
|
7
|
121 867 fő
|
100,0
|
40 061
|
18 238
|
63 568 fő
|
Az 1942–1945 időszak személyi vesztesége 31 155 fő, közülük 10 223 halott, 4947 sebesült, 15 985 eltűnt (mindez 6731 repülőgép elvesztése során következett be). A leírtakból semmiféle részletes adatot nem lehet megállapítani az egyes államokra, köztük Magyarországra vonatkozóan.
Nem jobb a helyzet a brit RAF (Royal Air Force) adataival sem. A Bomber Command 364 514 bevetést végzett a háború során bombák, illetve röplapok ledobására. Ennek során 8325 két-, illetve négymotoros gépe sem tért vissza. Nem tartalmazza a veszteség a titkos küldetés, aknarakás adatait, ezekre további 330 repülőgép elvesztését adja meg. Mintegy 1500 bombázógép súlyos sérülések, vagy hazai területen végzett leszállások során vált használhatatlanná. 55 573 repülő, 1363 földi és 91 női segédszemélyzet halt meg.
(Martin Middlebrock: Die Nacht in der die Bomber Starben. Ullstein, 1976., 276-277. o.).
Ez a kimutatás sem közöl államokra vagy hadszínterekre vonatkozó veszteséget, csak az évenkénti bontást adja, az alábbiak szerint:
1939. év
|
333 bevetés
|
33 eltűnt repülőgép
|
9,9% veszteség
|
1940. év
|
20 809 bevetés
|
494 eltűnt repülőgép
|
2,4% veszteség
|
1941. év
|
30 608 bevetés
|
914 eltűnt repülőgép
|
3,0% veszteség
|
1942. év
|
35 050 bevetés
|
1400 eltűnt repülőgép
|
4,0% veszteség
|
1943. év
|
64 528 bevetés
|
2314 eltűnt repülőgép
|
3,6% veszteség
|
1944. év
|
148 448 bevetés
|
2573 eltűnt repülőgép
|
1,7% veszteség
|
1945. év
|
64 738 bevetés
|
597 eltűnt repülőgép
|
0,9% veszteség
|
A korábban készült Karl Bartz: Als der Himmel brante című munkában 22 000 halottról és 11 000 fogságba esett brit repülőszemélyzetről ír. Az Európa felett elveszett RAF-gépek száma 16 385, a Közel-Kelet felett 5735. Közülük 10 045 vadász- és 11 965 bombázó, illetve 110 egyéb repülőgép. Ez az anyag úgyszintén nem tartalmaz államonkénti bontást, pedig eredeti brit iratok alapján készült.
Az idézett amerikai veszteségek a 15. AAF irataiban fellelhető napi esti jelentések összesítései az egyes kötelékekről, de nem fogadhatók el teljesnek.
Az amerikai rendszer szerint ugyanis az összveszteség négy részből tevődik össze: a harci veszteség (combat lost) – amelyről a szemtanúk biztosan látták, hogy lezuhant –, az eltűnt (missing), amely az ellenséges terület fölül nem tért vissza – a baleset, műszaki hiba, pilótahiba stb. miatt lezuhant – az összetört gépek (crashed) s végül a repülőtereken harci sérülésekkel leszálló, kényszerleszálló gépek (lost), amelyeket egyszerűen leírtak. A pontatlanság abból adódott, hogy a korabeli és az 1945–1950 közötti jelentések rendszerint csak az első kategóriát adták meg, a másodikat csak úgy, hogy „számos” gép eltűnt, a harmadikat és negyediket sehogy.
Az amerikai levéltárban a 15. AAF iratanyagában nyilván megvannak a napi vagy heti bontásban mind a négy kategória adatai. Ezeket az eddig megjelent művek nem tartalmazzák, kritikai elemzésükkel az amerikai szerzők nem foglalkoztak.
A brit hadijelentések pontosan közölték, ha máskor nem, pár nap múlva, az ellenséges terület felett lelőtt vagy eltűnt gépek számát, nem közölték viszont a visszaúton kényszerleszállt, összetört, vagy saját területre zuhant gépeket, sem azok számát, amelyeket sérüléseik miatt leírtak. Ebből adódik, hogy jóval a háború után további 1830 db bombázógép-veszteséget adtak meg.
Más a helyzet a személyzet létszámadataival. Az 10angolszász polgári jog szigorúan veszi a katonák juttatásait, életét, halálát. A hadseregnek már 1946–1947-ben el kellett számolni minden emberrel, akár halott, akár eltűnt, vagy fogoly volt az illető, mert a kongresszus, illetve a brit parlament ezt megkövetelte.
Ez a háború után aránylag pontosan meg is történt, még a sírokat is felderítették. Ennek keretében pl. Magyarországon felkutatták az angolszász pilóták ismert sírjait. Közülük az amerikaiakat 1946 végéig hazaszállították – így a Budapest XI. kerület Budaörsi úti temető szimbolikus –, a Brit Nemzetközösség államaiból és Lengyelországból származókat pedig a solymári katonai temetőbe helyezték át. Egyébként ennek az intézkedésnek ügyiratait és a névsort a mai napig sem sikerült fellelnünk.
A Dél-Európában működő 15. AAF (Army Air Force) légi hadsereg 2363 bombázó- és 1001 vadászgépben megadott vesztesége csak a tényleges érték valamely része, a részletes iratanyag ismerete nélkül nem lehet pontosabbá tenni.
Jóval nagyobb veszteséget mutatnak más adatok: „A 15. AAF 1944. január 1. és június 30. között légvédelmi lelövés következtében elvesztett 648 gépet, ugyanakkor 16 767 gépe sérült meg. A 8. AAF 1944. június 1.–augusztus 30. között 2100 db bevetett bombázóból 922 db-ot vesztett el. Egy harci gép élettartama a fronton 21 bevetési nap a lelövésig, vagy a szolgálaton kívül helyezésig nem javítható sérülések miatt.”
(Arnold H. H.: Der Bericht des amerikanischen Oberkommandes. Overseas Edition Inc., New York, 1947.)
A Balkán és a magyar térség légvédelme 1944 novemberéig állandóan erősödött. 1945. márciusig több mint 1500 gép lelövését és 33 000 gép megrongálódását jelentették (az utóbbiak jelentős része végleg ronccsá vált). Ugyanakkor ez csak a légvédelemre vonatkozó adat, ehhez hozzáadódnak a vadászegységek eredményei.
Miután az előző sorokban használtunk először nem magyar rövidítéseket, hadrendi elemek neveit, itt jegyezzük meg, hogy könyvünkben mindenütt az eredeti (tehát amerikai, brit, szovjet, német, szlovák, jugoszláv stb.) terminológiát használjuk, és meg sem kíséreljük, hogy magyarítsuk azokat. Meggyőződésünk – mivel tartalmukban annyira eltérnek a nálunk használatos hadrendi elemektől, fogalmaktól –, hogy magyarra fordításuk téves hiedelmek kialakulásához vezetne. Minden analógia a tényeket hamisítaná meg. Például a 15. AAF-t gyakran 15. amerikai hadászati bombázó hadseregnek fordítják. Pedig hadi létszáma és repülőgépanyaga nagyobb volt, mint több (!) német vagy szovjet légi hadseregé. Inkább egy légi „hadseregcsoportnak” vagy „frontnak” felelt volna meg, ha lett volna ilyen szervezet. Ezért ragaszkodunk az eredeti fogalmakhoz. A részletek iránt érdeklődők minden kérdésükre választ kapnak Groehler: A légi háborúk története című könyvéből (Zrínyi, Bp., 1983). Könyvünk terjedelme miatt nem bocsátkozhatunk ezek ismétlésébe.
Könyvünk megírásánál, az adatok pontosításánál alapvető hiányként kellett elkönyvelnünk a német 8. Jagddivission (vadászrepülő hadosztály) Kriegstagebuchját (hadműveleti naplóját), amely nemcsak a magyarországi, hanem a környező országokra (Ausztria, Szlovákia, Horvátország) vonatkozó eredményeket és veszteségeket is rögzítette. Ugyancsak hiányoznak a Sziklaközpontba beosztott német összekötő törzs jelentései és eredeti feljegyzései. Jelenlegi ismereteink szerint ezek a Német Hadtörténeti Intézet freiburgi archívumában sem lelhetők fel.
Hazánk német megszállását követően, 1944. március 19-e után, légi tevékenységekre vonatkozó önálló magyar hadijelentést nem adtak ki. A befutó jelentéseket előbb Bécsben, majd az OKW-nál összesítették. Ennek vonatkozó része került vissza az MTI útján a magyar sajtóba. Rendszerint az este tíz óráig beérkező jelentéseket összegezték, de visszatértek az egyes előző események pontosítására is. Időnként volt kivétel, amikor is nagyobb számú gép lelövése miatt módosítottak korábban kiadott jelentést, vagy későbbi dátummal újat adtak ki.
E híreket a repülőalakulatok, légvédelmi parancsnokságok és területi figyelőőrsök, csendőrség, csapatok stb. útján kapták, és a Luftwaffe lokátoregységei és rádiólehallgató szolgálatai is szolgáltak adatokkal. Például a Ploieşti elleni légitámadásról tudjuk, hogy a Luftwaffe követni és észlelni tudta a Földközi-tengerbe lezuhant, vagy kényszerleszállt amerikai bombázógépek helyzetét. Délkelet-Európában a Luftwaffénak, illetve a Bécs melletti körzetparancsnoknak jó áttekintése volt az egész Balkán-félsziget eseményeiről. A támadó vagy visszatérő amerikai, brit kötelékeket az Adriai-tenger közepéig tudták követni. A magyar légierőnek ilyen lehetősége nem volt, a szövetséges légi kötelékek tevékenységét csak Belgrád–Száva vonaláig (-tól) voltak képesek előrejelezni.
A Luftwaffe jelentéseit általában körzetek szerint adták ki, a németek nem voltak különösebb tekintettel az államhatárokra. Így a légi harc sok esetben nem magyar terület felett kezdődött vagy fejeződött be, a lelőtt vagy megrongált gépek földet érése sok esetben szintén a magyar határon kívül, főleg a Horvát Köztársaságban vagy a megszállt szerb területen következett be. Ezek a német jelentésekben mint német győzelmek szerepeltek, és a magyaroknál sok esetben nem igazolt, törölt légi győzelemként jelentkeztek.
A hadijelentéseket mindig összevonva (magyar és német nappali, illetve éjszakai vadászok tevékenysége) 11adták ki. A magyar 5/1. éjjeli vadászszázadnak 1944 novemberéig nem volt légi győzelme, az összes éjszakai légi győzelmet német gépek érték el.
Sajnos a 103. légvédelmi tüzérosztály nyilvántartása nagyon felületes volt (erre többször visszatérünk könyvünkben). Ezt az egységet bízták meg az összes lelőtt repülőgép felkutatásával, vizsgálatával (az RKI mellett) és a lelövések igazolásával. E munka során 1944. VIII. 22-én még nem dokumentálta az 1944. IV. 3.–VII. 2. közötti felterjesztéseket. Pedig minden lezuhant gép mellé órákon belül csendőr-, rendőr-, levente- vagy katonai őrséget állítottak, és a katonai, illetve közigazgatási vonalon is minden eseményről 24 órán belül jelentést kellett tenni. Ugyanígy 1944. XI. 15-ig nem intéztek el számos korábbi eseményt, majd 1945 márciusa után már nem is volt hová jelenteniük. A hazai 101. vadászosztály – majd -ezred – iratanyagának megmaradt része nem ad kielégítő választ a meglévő kérdésekre. Az 1944. május 1-jétől szeptember 1-jéig terjedő időszak anyaga sem részletes, pusztán későbbi összesítések részeiként szerepel benne, és csak szeptember 1-je után tartalmaz bevetési jelentéseket.
A nagy légi harcok idejéből a 2/1. vadászszázad, majd a 101/1., 2., 3. század működéséről részletes iratanyag nem létezik, sok adatot csak a túlélő résztvevőktől vagy külföldi (gyakran emigráns magyar) irodalomból szereztünk be, ez azonban valószínűleg kevés az adott időszak teljes áttekintéséhez. Valószínűleg az általunk tárgyaltaknál több magyar légi győzelemről lehet beszélni (egyes amerikai megjegyzések is erre utalnak). Úgy tűnik, hogy az ezred megalakulásakor nem egyesítették az I. és II. osztály iratanyagát, továbbra is külön vezették, az iratoknak ez a része 1945 márciusában vagy megsemmisült, vagy ismeretlen helyre került. Mindenesetre az Ausztriából visszakerült dokumentumok csak azt a részt tartalmazták, amelyek eredetileg az ezredparancsnokság gyűjtőibe kerültek.
Mivel nem kutathattunk az amerikai, brit és szovjet levéltárakban – ahol esetleg a részletekre is rálelhettünk volna –, meg kellett elégednünk a rendelkezésre álló heterogén, és gyakran ellentmondásos forrásanyagok felhasználásával, összegzésével, kritikai elemzésével, s a helytörténeti kutatások során feltárt részletekkel, illetve egyéb másodlagos forrásokkal.
Történelmi műről lévén szó, a mértékegységeknél sehol sem számoltuk át az adatokat a jelenlegi SI-mértékrendszerbe, megtartottuk az eredetit (kilométer, óra, tonna és mérföld, font stb.).
Befejezésül egyszerre mondunk köszönetet mindazon szerveknek és személyeknek, akik segítségünkre voltak az adatok összegyűjtésében, szelektálásában. Kérjük Tisztelt Olvasóinkat, tekintsenek el tételes felsorolásuktól, túl terjedelmes volna a lista.
Elégedjenek meg azzal, hogy kijelentjük, nélkülük aligha tudtuk volna megírni e művet. Segítségükkel olyan forrásanyagokhoz, irodalomhoz is hozzájutottunk (például: amerikai, brit), amelyekről egyébként le kellett volna mondanunk. Reméljük, jól használtuk ki a lehetőséget. Még egy feladatunk maradt hátra, tájékoztatni tisztelt olvasóinkat, hogy írói kollektívánkból ki melyik részt alkotta. Dr. Pataky Iván, a hadtudomány kandidátusa, a magyar légoltalom és a bombatámadások történetét, a bombák adatait írta meg, Rozsos László ny.á. alezredes tollából a magyar vadászrepülő-erők harcainak, az amerikai, brit légierők tevékenységének, valamint az 1943-tól folytatott légi harcok leírása származik. Sárhidai Gyula okleveles mérnök a magyar, szlovák, román, jugoszláv és szovjet légierő működését (1943-ig), a magyar–német hadműveleti együttműködés kérdéseit, a haditechnikai leírásokat, és szinte a teljes függeléket adja közre. Így állt össze közös vállalkozásunk, amely, reméljük, hogy a témakör iránt érdeklődőknek sok újat nyújt.
Az anyag részletességére és terjedelmére való tekintettel a mű két kötetben kerül az olvasók kezébe. Közülük az első az 1915–1944. április 30-ig terjedő időszak Magyarország felett vívott légi harcait, a hazánkat ért bombatámadásokat, a Magyar Királyi Honvédség harctevékenységét támogató repülőeseményeket, valamint a légvédelem kemény küzdelmét mutatja be.
