A Magyar Királyság az 1920-as és az 1930-as években
A Magyar Királyság az 1920-as és az 1930-as években
Az ún. Horthy-korszak első, stabilnak tekinthető kormányát gróf Teleki Pál alakította meg 1920. július 19-én. A trianoni békét aláíró Simonyi-Semadam-kormány 1920. június 26-i lemondása után Horthy Miklós kormányzó először az Erdélyből érkezett politikacsinálóval, a bécsi Antibolsevista Comité volt elnökével, gróf Bethlen Istvánnal kívánt kormányt alakíttatni, aki azonban sikertelen kormányalakítási tárgyalásokat követően július 14-én visszaadta megbízását. 15-én Horthy régi bizalmasát, a szintén erdélyi származású Telekit bízta meg. A politikailag Bethlenhez képest semlegesebbnek tűnő, de politikai hírnevét a versailles-i békedelegáció földrajztudós tagjaként megalapozó Telekit a legtöbb politikai irányzat elfogadta. Első kormányában a legfontosabb három tárcát Sréter István vezérőrnagy honvédelmi, báró Korányi Frigyes pénzügy- és (szeptember 22-től) gróf Csáky Imre külügyminiszter töltötte be. Fő feladatuk a külön utakon járó különítmények megregulázása és a Nemzeti Hadsereg – békeszerződés nyomán – létszámfelettivé váló tisztjeinek, altisztjeinek, fegyverzetének és felszerelésének elrejtése; az általános pénzügyi és gazdasági válságból való kilábalás és az önálló magyar gazdasági és pénzügyi rendszer megteremtése (az egységes osztrák birodalmi gazdasági és pénzügyi rendszer, illetve a Kárpát-medence egységes magyar gazdasági övezetének összeomlása után); valamint a nemzetközi elszigeteltségből való kitörés volt. Az első Teleki-kormány élénk törvény-előkészítő tevékenységet folytatott, aminek (is) eredményeként felgyorsult az ellenforradalmi rendszer konszolidációja. 1920 őszére azonban kiújult az ellentét a legitimisták és a szabad királyválasztók között a királykérdés körül: az államforma szempontjából helyreállított királyságban a trónt a Habsburg-dinasztia töltse be ismét, vagy kerüljön sor magyar nemzeti király választására. Ezen ellentétek miatt Teleki 1920. december 2-án lemondott, ami kormányának lemondását is jelentette.
Noha a kormányzó nem azt várta el Telekitől, hogy egy kiéleződő belpolitikai helyzetben a lemondásba meneküljön, sokkal inkább azt, hogy kemény kézzel kormányozzon, ismét őt bízta meg kormányalakítással. A második Teleki-kormány december 16-án alakult meg. A honvédelmi tárca irányítását Belitska Sándor altábornagy, a pénzügyiét Hegedűs Lóránt, a külügyiét Gratz Gusztáv vette át. Ez utóbbi személyében a korszak egyik legfelkészültebb magyar külügyére került a kulcspozíciót betöltő tárca élére – ha még rövid időre is: 1921. január 17-től április 12-ig. A megalakulástól, majd április 12-től a külügyi tárcát a miniszterelnök töltötte be. A második Teleki-kormány nagy léptekkel törekedett a konszolidáció továbbvitelére: folytatta a különítmények felszámolását, felfüggesztette az Ébredő Magyarok Egyesülete működését, az államhatalom és a kormányzat tekintélyének megszilárdítása érdekében elfogadtatta a Nemzetgyűléssel a szélsőbal és a szélsőjobb ellen egyaránt irányuló, az “állami és társadalmi rend hatékonyabb védelméről” szóló 1921:III. törvénycikket. Az antiszemita közhangulatot a zsidó vallásúak egyetemre jutásának népességarányos korlátozásával, az ún. numerus clausus-szal igyekezett 44leszerelni. A Nagyatádi-féle földreformmal több mint 2 millió embert juttatott földhöz. A gazdasági stabilizálásában önerőre alapozott terve az adóemelés és az egyszeri, jelentős vagyondézsma ellenére – az adott nemzetközi gazdasági és pénzügyi környezetben – kudarcot vallott. A második Teleki-kormány bukását azonban nem ez idézte elő, hanem a miniszterelnök nem egyértelmű szereplése az első “királypuccsban”. Teleki, bár arról már értesült, nem tájékoztatta időben a kormányzót IV. Károly király érkezéséről, a legkényesebb órákban elérhetetlen volt (a gépkocsival utazó földrajztudós állítólag eltévedt), s a kísérlet kudarca után hozzájárult a király nyilatkozatának közzétételéhez a hatalom visszavételéről. Teleki egy komoly válsághelyzetben találta magát, amelyet újfent nem volt képes – vagy nem akart – uralni. Április 13-án benyújtotta lemondását. Horthy korábbi jelöltjéhez nyúlt vissza, s most nem sokat törődött az esetleges ellenzőkkel, mivel benne látta az adott helyzetben kellő erős embet. 14-én gróf Bethlen István alakított kormányt.
A “királypuccs” az utolsó megkoronázott magyar király, IV. Károly magyarországi hatalmának helyreállítását célzó uralkodói kísérletek köznyelvi megnevezése volt. IV. Károly az 1918. november 13-i második eckartsaui nyilatkozatban a magyar államügyekben való részvételről mondott le, de a trónról nem. Az uralkodó, környezete és a legitimisták értelmezésében csupán szüneteltette uralkodói jogainak gyakorlását. A kormányzói jogkör is azzal kezdődött, hogy a kormányzó mint ideiglenes államfő megbízatása addig tart, ameddig a törvényes király akadályoztatva van uralkodói jogainak gyakorlásában. IV. Károly 1921. március 26-án, a magyarországi politikusok számára váratlanul, Svájcból hazatért, hogy újra elfoglalja a magyar trónt. 27-én Szombathelyről Budapestre utazott, és tárgyalt a hatalomátvételről Horthy Miklós kormányzóval, akiről mint hadiflottájának utolsó parancsnokáról úgy vélte, azonnal át fogja adni neki az államfői hatalmat. Horthy mint ideiglenes államfő, biztosította a királyt töretlen hűségéről, ám a nagyhatalmak tiltakozására hivatkozva visszautasította a hatalom átadását, s azt egy nemzetközi szempontból megfelelőbb, későbbi időpontban tartotta aktuálisnak. IV. Károly kitüntette Horthyt a Katonai Mária Terézia Rend középkeresztjével, ám ő a kitüntetést nem fogadta el, s az ugyanekkor kapott szeged és otrantó hercege címet sem használta, mivel felfogásában IV. Károly továbbra is akadályoztatva volt a királyi jogkör gyakorlásában. IV. Károly és Horthy tárgyalásáig a valóságban csak az utódállamok és Olaszország tiltakoztak, a brit és a francia tiltakozás utólag, a fejlemények ismeretében érkezett meg. Csehszlovákia, Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság azonban mozgósították haderejüket, s Magyarország elleni támadást helyeztek kilátásba. Március 28-án Rómában és Bukarestben egyidejű nyilatkozatot adtak ki, hogy Magyarországgal szembeni casus bellinek tekintik, ha a király vagy a Habsburg-dinasztia más tagja elfoglalja a magyar trónt. 29-én Belgrádban adtak ki hasonló nyilatkozatot. 30-án a csehszlovák kormány ultimátumban követelte IV. Károly távozását Magyarországról. Az Antant-hatalmak április 3-án küldtek egységes jegyzéket, hogy nem tűrik el a Habsburg-restaurációt, egyben ultimátumban követelték IV. Károly távozását Magyarországról. A nemzetközi nyomás tényét az ország érdekében elfogadó, egyben a hazai legitimisták készületlenségét érzékelő király április 5-én kényszerűen visszatért Svájcba. 2-án azonban még kiáltványt írt alá a hatalom visszavételéről, amit Teleki hozzájárulásával 7-én nyilvánosságra hoztak, s ez jelentős mértékben járult hozzá a későbbi Kisantant alapját adó kétoldalú csehszlovák–jugoszláv, csehszlovák–román és román–jugoszláv szerződések megkötéséhez.
A törvényesen megkoronázott király uralkodói jogaiba való visszahelyezéséről azonban környezete és a hazai legitimisták tábora a húsvéti kudarc ellenére sem mondott le. Egy olyan francia ígéretre (is) hivatkozva – amelyre Párizsban az események során már nem akartak emlékezni, s amely azt tartalmazta, hogy ha IV. Károly képes kész tényeket teremteni Budapesten, akkor azt elfogadják – rávették az uralkodót a hazatérésre. 1921. október 20-án IV. Károly feleségével, Zita királynéval a Zürich melletti dübendorfi repülőtérre érkezett, ahol Boroviczény Aladár (az uralkodó egykori kabinetirodájának utolsó főnöke) várta egy bérelt repülőgéppel. A sétarepülésre felszálló, Alexay András vezette géppel a bejelentett útvonaltól eltértek, és 1610-kor (az érkezés napjának félreértése miatt a vártnál hamarabb) leszálltak gróf Cziráky József Sopron vármegyei főispán Dénesfa melletti birtokán. Onnan azonnal Kenyeribe, gróf Cziráky György udvarházába, majd Sajtoskálra, Ruprecht Rezső képviselő kastélyába, végül báró Lehár Antal ezredes és Ostenburg-Moravek Gyula csendőr őrnagy fedeztében még az esti órákban a soproni 48. gyalogezred laktanyájába szállították őket. 21-én IV. Károly proklamálta az államfői hatalom (benne a legfelsőbb hadúri jogkör) visszavételét, és kormányt alakított. Miniszterelnökké nevezte ki Rakovszky Istvánt, külügyminiszterré ifjabb gróf Andrássy Gyulát, pénzügy- és kereskedelemügyi miniszterré Gratz Gusztávot és hadügyminiszterré az általa vezérőrnaggyá előléptetett Lehárt. A kultusztárcát gróf Apponyi Albertnek ajánlotta fel. Hegedűs Pál soproni helyőrségparancsnokot altábornaggyá, Ostenburgot ezredessé léptette elő. Gróf Sigray Antal, Nyugat-Magyarország még Horthy által kinevezett kormánybiztosa megszakíttatta a telefon- és távíró-összeköttetést Budapesttel. Sopron helyőrsége felesküdött a királyra, majd 22-én hajnalban vasúton útba indult Budapest felé. A Győrig útba eső helyőrségek sorra felesküdtek, a győri és a tatai helyőrség csatlakozott a sopronihoz.
Győrben az ünneplések közepette a király nem kapta meg a Vass József népjóléti miniszter és Ottrubay Károly vezérkari ezredes által vitt levelet, amelyben Horthy kifejtette, hogy a bel- és a külpol. helyzet nem alkalmas visszatérésére, felszólította a királyt, hogy mondjon le a fegyveres akcióról, mivel azzal Magyarországot végveszélybe sodorja, s javasolta, egyedül jöjjön Budapestre, tisztázni a helyzetet vele, a Bethlen-kormánnyal és az Antant képviselőivel. Gróf Bethlen István miniszterelnök figyelmeztette a királyt, hogy az 1920:I. törvénycikk értelmében nem veheti át az uralkodói jogokat, s el kell hagynia Magyarország területét. A minisztertanács október 22-i rendkívüli ülésén úgy határozott, hogy (Magyarország érdekében) szükség esetén fegyverrel akadályozza meg a hatalom visszavételét. Horthy hadparancsot adott ki a Nemzeti 45Hadseregnek, emlékeztetve az alkotmányra és a reá tett esküre, s leszögezte, hogy az csak a kormány vagy a kormányzó utasításait teljesítheti, IV. Károlyra nem tehet esküt, különben kiprovokálja az Antant beavatkozását. Ugyanezen a napon az Antant és az utódállamok beavatkozással fenyegető tiltakozó jegyzéket intéztek Budapestnek. Csehszlovákia, Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság mozgósította és 23-ától felvonultatta haderejét a magyar határra.
Október 23-án Budaörs és Törökbálint térségében a Budapest felé vonuló királyi csapatok megütköztek a főváros határában állásba vonult kormányzói erőkkel, amelyeket a Nemzeti Hadsereg alakulatain kívül mozgósított egyetemista karhatalmi századok is alkottak. Rövid összecsapás után a király a vérontás elkerülése végett beszüntette a harcot, és beleegyezett a fegyverszüneti tárgyalásokba. 24-én Tatán nejével őrizetbe vették a királyt és (Lehár kivételével) az általa dezignált kormány tagjait. 26-án a királyi párt Tihanyba, a Szent Benedek-rendi kolostorba internálták. E napon az Antant IV. Károly kiadatását kérte a Bethlen-kormánytól. November 1-jén a Baja–Bátaszék hídnál horgonyzó angol GLOWWORM monitorhoz vezető úton felsorakozott különítmény díszsorfala között hagyta el Magyarország földjét az utolsó, törvényesen megkoronázott magyar király és királyné. Kísérőik 835-kor adták át őket az Antant megbízottainak és Snagge kapitánynak. A dunai út Galacig tartott, majd Konstantinápolyból a CARDIFF angol cirkálóval szállították őket a kényszer-tartózkodási helyként kijelölt portugál Madeira-sziget fővárosába, Funchalba. Október 31-én a párizsi békekonferencia jegyzékben szólította fel a magyar kormányt a Habsburg-Lotharingiai-ház trónfosztására. Bethlen november 3-án az Antant és az utódállamok tiltakozó jegyzékeire hivatkozva előterjesztette az erre vonatkozó törvényjavaslatot, november 6-án a Nemzetgyűlés megszavazta a dinasztia detronizációjáról és a IV. Károly trónigényének semmisségéről szóló 1921:XLVII. törvénycikket. November 3-án a kormányzó közbocsánatban részesítette a “királypuccs” résztvevőit, december 31-én szervezőit. A IV. Károly adományozta előléptetéseket nem ismerték el.
A két “királypuccs” szorosra fűzte a három, legtöbb volt magyar területben részesült utódállam addig is fennálló érdekközösségét. Az ún. Kisantant név kezdetben nem volt hivatalos megnevezés, azt a magyar köznyelvben az Antant után, némi gúnyos éllel kapta. Alapja Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság 1920. augusztus 14-i szövetségi szerződése volt, amely szerint ha egyiküket Magyarország részéről nem provokált támadás érné, a másik katonai segítséget nyújt neki. Az első “királypuccs” után, 1921. április 23-án Csehszlovákia és Románia, június 7-én a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és Románia írt alá szövetségi szerződést. Franciaország 1925. október 16-án kötött kölcsönös segítségnyújtási egyezményt Csehszlovákiával, 1926. június 10-én Romániával, 1927. november 11-én Jugoszláviával (a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság jogutódjával). 1929. május 18-24-i értekezletükön a három kormány megállapodott a szorosabb együttműködésről Magyarországgal szemben, 5 évre szóló kétoldalú szövetségi szerződéseik lejártának és megújításának szinkronba hozataláról, s közös katonai tervek kidolgozásáról Magyarország elleni háború vagy Habsburg-restauráció esetére. A kétoldalú szerződéseken alapuló Kisantant ennek ellenére csak 1933. február 16-án vált háromoldalúvá, amikor a külpolitika összehangolására Legfelsőbb Tanácsot állítottak fel Genfben. Az 1929-ben elhatározott közös katonai terv kidolgozása a Kisantant államainak érdekellentétei miatt lassan haladt, azt csak 1936. június 6-8-án fogadták el. Ennek értelmében adott esetben Csehszlovákia 6 gyaloghadosztállyal és 2 lovasdandárral, Románia 10 gyaloghadosztállyal és 2 lovasdandárral, Jugoszlávia 8 gyaloghadosztállyal és 1 1/2 lovasdandárral indított volna egyidejű támadást Magyarország ellen. Az 1930-as évek második felében Franciaország befolyásának gyengülése, a német és az olasz befolyás erősödése következtében a Kisantant elvesztette külső támaszát. Az 1938. augusztus 29-i bledi egyezményben elismerte Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, és ígéretet tett a tagjai területén élő magyar kisebbség helyzetének javítására. Magyarország kötelezettséget vállalt, hogy nem alkalmaz elsőként fegyveres erőt a három állammal szemben. A visszacsatolások ellen a Kisantant már nem tudott egységesen fellépni. Csehszlovákia 1939. évi megszűnésével és Románia 1940. évi német szövetségi rendszerbe való kerülésével széthullott.
A második “királypuccsban” az uralkodó oldalán részt vett katonai és csendőri alakulatokat be- (vissza)sorolták a Nemzeti Hadseregbe. Azok tényleges állományú tiszti és altiszti karának megnyerését azzal is elő kívánták segíteni, hogy megtették a már hosszabb ideje tervezett lépést: 1922. január 4-én (1-jei hatállyal) a fegyveres erő hivatalos megnevezéseként helyreállították az 1918 ősze előtti Magyar Királyi Honvédség nevet, így nem abban a Nemzeti Hadseregben kellett szolgálatot teljesíteniük, amely Budaörsnél ellenük lépett harcba. E megnevezés több mint 22 évig, 1944. október 20-ig volt érvényes, akkor Szálasi Ferenc miniszterelnök eltörölte a “magyar királyi” előtagot.
A XX. századi világháború köztes, fegyverszüneti szakaszában a Magyar Királyi Honvédség törvényekben rögzített feladata az ország védelme volt a külső ellenséggel szemben, közreműködés a határőrizeti és határellenőrzési, folyamellenőrzési szolgálatban, valamint az ország belső rendjének és biztonságának fenntartásában. A legfelső katonai vezetést a Honvédség főparancsnoka (e szolgálati állás 1922. január 4-től 1940. március 3-ig létezett, illetve a Honvéd Vezérkar főnöke, a katonapolitikait a honvédelmi miniszter gyakorolta. Az előbbi kettő a kormányzó mint legfelsőbb hadúr közvetlen alárendeltje volt. Az utóbbi a kormány tagjaként (rendfokozatának és egyenruha-viselési jogának megtartásával) hivatali idejére átkerült szolgálaton kívüli állományba. Az ún. trianoni Honvédség 7 vegyesdandárból, valamint a rejtett vezérkarnak közvetlenül alárendelt 4 lovasezredből, 4 tüzérütegből és 3 utászzászlóaljból állt. Miután a tiranoni béke csupán 35 ezer fős zsoldoshadsereg fenntartását engedélyezte, amelynek nem lehetett légi és folyami hadereje, nehéztüzérsége, páncélosa, vegyi és támadó jellegű műszaki alakulata és vezérkara, már a béke aláírása előtt megkezdődött az ún. rejtés. Ennek első szervezete, a katonai repülés fedőszerve, a Kereskedelmi Minisztérium II. (1921. augusztus 1-jétől 46XI.) Szakosztálya 1920. január 1-jén alakult meg. A Légügyi Hivatal néven ismertté váló szerv 1938. október 1-jéig létezett, amikor a nyílt Huba-hadrend bevezetésével átalakult Honvéd Légierővé. A Honvéd Vezérkar 1921. június 1-jétől Honvédelmi Minisztérium VI. csoportfőnökség, 1922. december 1. és 1927. október 1. között Katonai Főcsoportfőnökség, attól a Huba-hadrendig ismét VI. csoportfőnökség néven működött. A korlátozások kijátszására különféle minisztériumok alárendeltségében hoztak létre rejtett katonai szervezeteket. A páncélos és a vasútépítő alakulatok rejtésére szolgáló Rendőrújonc Iskola (RUISK) és a folyami erőket leplező Folyamrendészet a Belügyminisztérium irányítása alatt állt. A határőrizetet 1921. szeptember 1-jétől a Pénzügyminisztériumhoz beosztott Vámőrség látta el. Utóbbi 3 szervezetet 1921. március 1-jén, a szintén a rejtésre is szolgáló Révkapitányságot szeptember 21-én alakították meg. A Nemzetgyűlés 1921. november 21-én fogadta el a rejtett katonai kiképzést célzó, a testnevelésről szóló 1921:LIII. törvénycikket. Minden közigazgatási szinten (országostól a községiig) testnevelési vezetőket rendszeresített, akik szinte kivétel nélkül létszámfelettiként a szolgálatból (ideiglenesen) elbocsátott tisztek voltak. E törvény alapján szervezték meg a Levente Mozgalmat is. Rejtett katonai egységeket képeztek a Polgárőrség egyes alakulatai, a Magyar Országos Véderő Egylet egyes szervezetei és a különféle lövészegyletek, lövészkörök is. A Honvédség (még továbbra is rejtett) fejlesztésére az Antant Katonai Ellenőrző Bizottság 1927. március 31-i távozása után nyílt lehetőség, s arra a Koronatanács 1927. december 27-én hozott határozatot. A nyílt és rejtett alakulatok együttes létszáma 1930. október 1-jén, a fejlesztés első ütemének lezárásakor 57.648 fő volt. 1932. augusztus 10-től – még titokban – megkezdték az általános védkötelezettségen alapuló fegyveres erő kiépítését.
A Honvédség alapvető nyílt seregteste a vegyesdandár volt. 1922. április 21-től alakították ki a katonai körlet helyett. Az engedélyezett létszámkeret 7 vegyesdandár felállítását tette lehetővé. Állományukba egyenként 2 gyalogezred, 1 tüzérosztály, 1 lovasszázad, 1 kerékpároszászlóalj, 1 aknavetőszázad, 1 híradószázad, 1 autósosztag és 1 vonatosztag tartozott. Ezekkel és a Honvédség Főparancsnokságának közvetlen alárendeltségébe tartozó sereg- és csapattestekkel együtt a Honvédséget 14 gyalogezred (42 gyalogzászlóalj), 7 tüzérosztály és 4 önálló üteg, 4 önálló huszárezred és 7 lovasszázad (összesen 23 lovasszázad), 7 kerékpároszászlóalj, 7 aknavetőszázad, 3 önálló utászzászlóalj, 7 híradószázad, 7 autósosztag és 7 vonatosztag tartozott. Az ország területe 7 katonai közigazgatási egységre tagolódott, a vegyesdandár-parancsnokságok békében a felsőfokú területi katonai parancsnokság feladatát is ellátták: 1. Budapest, 2. Székesfehérvár, 3. Szombathely, 4. Pécs, 5. Szeged, 6. Debrecen, 7. Miskolc. Minden vegyesdandár-parancsnoknak területi karhatalmi parancsnoki jogköre is volt. 1938. november 22-től, a Huba-hadrend megvalósításának keretében a vegyesdandárokat hadtestekké szervezték át.
Még 1920-ban a Nemzeti Hadsereg Vezérkara ún. revíziós hadműveleti terveket dolgozott ki a megszállt, majd elcsatolt területek visszaszerzésére. A Csehszlovákia és Románia belső rendjének felborulására, hadseregeik szétesésére és együttműködésének hiányára, más fronton való lekötöttségére, a cseh- és románellenes erők támogatására, az európai hatalmak passzivitására (esetleges támogatására), és a váratlanságra épülő tervek végrehajtásának ürügyéül a bolsevizálódás megakadályozása szolgált volna. Végrehajtásukat nem tette lehetővé a nemzetközi helyzet, de a Nemzeti Hadsereg harcértéke sem.
A Felvidék visszafoglalását célzó Ébredés-terv szerint a stratégiai pontokat a Dunán több ponton átkelő és a Kassa irányában előretörő erőknek kellett elfoglalniuk, a maradék ellenállást a páncélvonatok védelme alatt vasúti szállítással benyomuló csapatok törték volna meg. Az előkészületek előrehaladásával 1920 áprilisában elrendelték négy katonai körlet csapatainak menetkészültségét, s elkészítették az akciót megindító parancsot is. Ki azonban nem adták, mivel nem következett be a csehszlovákiai belső bomlás, nem látszott biztosítottnak az Antant-nagyhatalmak és a szomszédos államok semlegessége, s a titkos magyar–francia tárgyalások sem vezettek eredményre a Nemzeti Hadsereg felfegyverzésére. A terv Ébredés II. fedőnévvel júniusban ismét napirendre került, amikor a szovjet-orosz hadsereg Varsó alá ért. A lengyel megsegítésére induló magyar haderő három menetvonalon hatolt volna be Csehszlovákiába, ám csak egy része haladt volna tovább a lengyel határra, a főerők a szlovák szeparatisták támogatásával leválasztották volna a Felvidéket vagy annak keleti felét Csehszlovákiáról. A részt vevő alakulatok összetételét nem változtatták meg, de a keleti cél miatt a dunai átkelés helyett a folyam és a főváros védelmét tervezték. Ehhez igényelték az Antant segítségét is, hiszen még folyt a Szovjet-Oroszország elleni intervenciós háború. A szovjet-orosz hadsereg nagyobb kárpáti előrenyomulásakor lépett volna életbe a Pirkadás-terv. Augusztus 5-re kidolgozták az Ébredés II. terv anyagi határozványait, s elrendelték az érintett alakulatok menetkészültségét. A Brit Birodalom és a szomszéd államok fellépése, illetve a határozott francia és lengyel válasz elmaradása ismét megakadályozta a terv végrehajtását. Ennek ellenére 80 vagon magyar lőszer Bécsen keresztül eljutott a lengyel hadsereghez.
Szeptemberben dolgozták ki az Árpád-tervet, amely a Felvidék és Kárpátalja visszafoglalását célozta. A magyar–lengyel titkos tárgyalások alapján, a lengyel kormány támogatásával lengyel területen szerveződő szabadcsapatok a Nemzeti Hadsereggel egyidejűleg hatoltak volna be Csehszlovákiába. A magyar főerők a Pozsony és Nagyszombat közti terület elfoglalását kapták feladatként, a másodlagos támadási irány a bányavárosokat és Zsolnát célozta, s egy-egy melléktámadás indult volna Kassa irányába és Kárpátaljára. A többi alakulatnak a román és a délszláv határt kellett biztosítania. Az Árpád-terv végrehajtása hasonló okokból maradt el, mint az Ébredés-terveké, ráadásul a lengyel–orosz háborúból győztesen kikerült Lengyelország már nem volt érdekelt egy kockázatos katonai vállalkozás támogatásában.
Az Erdély visszafoglalását célzó, 1920 márciusában kidolgozott Virradat-terv a romániai bolsevizálódási folyamatra, ezen belül a román hadsereg felbomlására alapozott. A végrehajtásra kijelölt debreceni katonai körlet alakulatai 47az Alvinc–Déda közötti Maros-szakasz elérése után Bukovina felé, a szegedi kijelölt alakulatai az Arad–Lippa vonal birtokba vétele után Brád térségében biztosítottak volna. Sikeres előretörésük esetén a délkeleti irányú további támadást páncélvonatok fedezetében vasúton mozgatott csapatok hajtották volna végre. A titkos csatornákon felvetett tervet a francia és a szerb–horvát–szlovén kormányzat elutasította, s Lengyelország sem volt hajlandó segédkezni benne, amelynek pedig Bukovina vonatkozásában Románia ellenében területi aspirációi voltak.
Terv készült Bécs és környéke átmeneti megszállására is, igaz, nem területek visszafoglalásának, hanem az osztrák jobboldali erők támogatásának céljából. Az 1921. január 16-án Horthy Miklós kormányzónak előterjesztett tervet egy esetleges bécsi kommunista fordulat esetére dolgozták ki. A reguláris magyar seregtestekkel és önkéntes alapon akkor szervezendő szabadcsapatokkal végrehajtandó hadművelettel egyidejűleg bajor csapatok bevonulásával is számoltak Ausztriába. Bécset egy, Bécsújhelyet és környékét fél gyaloghadosztálynak kellett volna megszállnia. A tervet több magyar katonai és politikai vezető is irreálisnak, sőt Magyarországra nézve veszélyesnek tartotta.
Az osztrák Államtanács 1918. november 17-én bejelentett igénye alapján az 1919. szeptember 10-én aláírt Saint Germain-i béke Ausztriának ítélte Moson, Sopron és Vas vármegye nyugati sávját, a mai Burgenlandot. A trianoni béke megismételte e területsáv átadásának kötelezettségét, amit a magyar kormány vonakodott végrehajtani. A békekonferencia Nagykövetek Tanácsa 1920. december 23-án elrendelte a terület magyar kiürítését, s annak ellenőrzésére szövetségközi tábornoki bizottságot küldött ki. 1921. augusztus 3-án az ismétlődő osztrák követelések után a békekonferencia felszólította a magyar kormányt a haladéktalan kiürítésre. A Teleki-kormány azzal tért ki, hogy amíg a szerb csapatok ki nem vonulnak Pécsről és Dél-Baranyából, erre nem hajlandó. Az Antant-hatalmak erélyes és ismételt felszólítására a szerbek augusztus 14-22. között kivonultak, így a magyar kormánynak vállalnia kellett az átadást. Augusztus 20-tól megkezdődött a Nemzeti Hadsereg és a magyar közigazgatás kivonása, amely október 3-ára hivatalosan befejeződött.
Augusztus végétől azonban kibontakozott az ún. nyugat-magyarországi felkelés. Sopront (Ödenburg) és környékét az Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy parancsnoksága alatt álló II. csendőr-tartalékzászlóalj továbbra is megszállva tartotta, amit azzal indokoltak, hogy a szerbek sem ürítették ki teljesen a megszállt területeket, és Ausztria nem adott biztosítékot a magyar tulajdonú földbirtokok és ipari létesítmények teljes kártalanítására. A Héjjas-különítmény bevonult Királyhidára (Bruck an der Leitha), a Friedrich-különítmény Ágfalvára (Agendorf), a Prónay-különítmény Felsőőrre (Oberwart). A felkelésben részt vettek legitimista magyar katonai kötelékek és a soproni főiskolások karhatalmi alakulatai. Ez utóbbiak Ágfalvát és Pinkafőt (Pinkafeld) fegyverrel foglalták vissza, s összesen még 18 helyről érkezett hír fegyveres akcióról. Az osztrák kormány visszavonta csendőreit a vitatott területekről. Szeptember 4-5-én a felkelők Kirchschlagnál betörtek Ausztria 1918 előtti területére is. A magyar kormány az Antant felé a felkelőkkel szembeni ellenállását hangoztatta, engedményeket remélve a nyugati határok kérdésében. A békekonferencia október 3-án ismételten felszólította a kormányt a területsáv átadására. 4-én Felsőőrött báró Prónay Pál és Héjjas Iván kikiáltották a Lajtabánságot (másutt Lajta-Bánság, Lajtai Bánság). Ennek közel 4000 km2-t kitevő területén csaknem 200 ezer lakos élt. A területén átmenő árukra vámot vetettek ki, és saját bélyegeket adtak ki. Az államfői tisztséget a bán gyakorolta, amit a Nyugat-Magyarországon visszamaradt egyesített felkelő csapatok fővezére, Prónay töltött be. A végrehajtó hatalom irányítására hattagú Kormányzótanács létrehozását határozták el. Prónayval az élén megalakították a Felkelő Hadseregek Főparancsnokságát, amely alá 4, majd 5 ún. Felkelő Hadsereg (tulajdonképpen különítmény) tartozott, összesen 3500-4000 fővel. A Lajtabánság léte látszólag akadályozta, valójában segítette a kormány politikai célkitűzéseit, főként a területi engedményeket hozó tárgyalások sikerét. Mikor e tárgyalások eredményre vezettek, Prónayra már nem volt szükség – s közben lezajlott a IV. Károly végleges távozását hozó második “királypuccs” is. Horthy Miklós kormányzó a Nemzeti Hadsereg bevetésének kilátásba helyezésével rákényszerítette a felkelőket Burgenland kiürítésére, amit azok november 10-ig hajtottak végre. Szétszóródott kisebb csoportjaikat a Csendőrség és a Határszéli Rendőrség gyűjtötte össze.
A magyar kormány 1921. július 15-i jegyzékében jelezte, hogy Sopron és környéke kivételével kész az elcsatolt területek átadására, Ausztria viszont a kérdéses részterületekről való lemondását csak népszavazás formájában tudta elképzelni. A nyugat-magyarországi felkelés hatására olasz közvetítéssel Velencében az érdekelt felek a tárgyalóasztalhoz ültek. Az 1921. október 11-13. közötti tárgyalásokon Paolo Toretta márki olasz külügyminiszter elnökölt, Magyarországot gróf Bethlen István miniszterelnök, gróf Bánffy Mihály külügyminiszter, Scitovszky Tibor államtitkár és gróf Héderváry Sándor követségi tanácsos, Ausztriát Johannes Schober kancellár képviselte. Az október 13-án megkötött velencei egyezményben a magyar kormány vállalta, hogy önállósodott irreguláris alakulatait leszereli, s Sopron és környéke kivételével az Ausztriának ítélt területeket átadja. Az osztrák kormány beleegyezett, hogy 8 nappal a teljes pacifikálás után előbb Sopron, majd környéke hovatartozásáról népszavazás döntsön, s vállalta, hogy aláveti magát a Nemzetek Szövetsége döntésének. A magyar delegáció és az olasz külügyminiszter kötött egy titkos megállapodást is, miszerint Toretta felhasználja befolyását annak érdekében, hogy a határ kijelölésénél a magyar igényeket is kielégítsék. Magyarország diplomáciai sikerének számított az is, hogy Olaszország a konferencián (gazdasági megszorítások kilátásba helyezésével) nyomást gyakorolt az osztrák félre, s hogy magatartásával sejtetni engedte: a későbbiekben lehetőség nyílhat a két ország közötti kapcsolatok elmélyítésére.
A velencei egyezmény érvényesítése a második “királypuccs” miatt 1921. december közepére tolódott el. December 8-án 150 francia, 120 olasz és 40 angol katonából álló rendfenntartó kontingens érkezett Sopronba, ahonnan a magyar fegyveresek 12-én távoztak. A Központi Népszavazási Bizottság (Commission Centrale de Plébiscite) felügyeletével december 14-15-én Sopronban, 4816-án 8 községben (Ágfalva, Balf, Fertőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza, Nagycenk, Sopronbánfalva) lezajlott a népszavazás. A magyarok döntő és a horvátok nagy többsége, továbbá a németajkú értelmiség és polgárság Magyarország mellett szavazott, ami Sopronban 72,25%-ot, környékén 55%-ot jelentett. Az Antant tábornoki bizottsága 1922. január 1-jén adta át a területet Magyarországnak, amely 355 km2 területen 50.020 lakost nyert vissza. Az érintett terület lakosságának hűségét a Nemzetgyűlés az 1922:XXIX. törvénycikkel törvénybe iktatta, Sopron címerét a Leghűségesebb Város (Civitas Fidelissima) jelzővel kiegészítette, és a történelmi eseményt márványba vésve a városkapun elhelyeztette. A Nemzetek Szövetsége Tanácsa 1922. szeptember 17-i ülésén döntött a végleges osztrák–magyar határvonalról.
Az újjászervezett Magyar Királyság stabilizálása a királykérdés napirendről való lekerülését követően folytatódhatott. Az 1921. április 14-én hivatalba lépett Bethlen-kabinet a stabilizáció kormányaként vonult be a magyar történelembe. A külügyi tárcát gróf Bánffy Miklós, a belügyit gróf Ráday Gedeon, a pénzügyit Hegedűs Lóránt, a földművelésügyit (nagyatádi) Szabó István, a honvédelmit Belitska Sándor altábornagy töltötte be. Bethlen István gróf miniszterelnök eleinte a győztes nagyhatalmak bizalmának elnyerésére törekedett, de nem adta fel a status quo megváltoztatásának lehetőségét sem. 1921. május 23-án felvételét kérte a Nemzetek Szövetségébe, és július 26-án törvénybe iktatta a trianoni békét. Megkísérelte a közeledést Csehszlovákiához is, azonban a gazdasági jellegű (de területátengedésre is irányuló) tárgyalások júliusra megfeneklettek. A király őszi hazatérési kísérletének erőszakos meghiúsítását, IV. Károly trónfosztását és a Habsburg-dinasztia trónörökletességi jogának megszüntetését követően Bethlen, aki úriember kívánt maradni a legitimisták szemében is, november 14-én benyújtotta lemondását.
A kormányzó még aznap ismét őt bízta meg kormányalakítással. Második kormánya 1921. december 3-án alakult meg. A stabilizáció folyamatában legfontosabbá előlépő pénzügyi tárcát Kállay Tibor, 1924. február 20-tól báró Korányi Frigyes, 1928. szeptember 5-től Wekerle Sándor vette át. A belügyi tárcát először gróf Klebelsberg Kunó, 1922. június 16-tól, a nemzetgyűlési választásokat követően Rakovszky Iván, 1926. október 15-től Scitovszky Béla töltötte be. A külügyi tárcát 1922. december 19-ig Bánffy tartotta meg, akkor Daruváry Géza, 1924. október 7-től Scitovszky Tibor, 1925. március 17-től 1930. december 9-ig Walko Lajos, attól gróf Károlyi Gyula vezette. A földművelésügyit Mayer János, 1922. június 16-án (nagyatádi) Szabó István, 1924. október 14-én lemondott ismét Mayer vette át. 1922. június 16-tól a kultusztárca vezetését Klebelsberg vette át, akinek nevéhez igen jelentős és pozitív irányba ható változás, illetve új kulturális és oktatási intézményhálózat kiépítése kapcsolódik. A honvédelmit Belitskától 1923. június 28-án gróf Csáky Károly vette át, akit 1929. október 10-én Gömbös Gyula követett.
A konzervatív típusú belpolitikai stabilitás megteremtésére a kabinet 1921 decemberében rendezte viszonyát a Szociáldemokrata Párttal (ún. Bethlen–Peyer paktum), s 1922 februárjában a Kisgazdapártból Egységes Párt néven konzervatív beállítottságú egységes kormánypártot formált. 1922 márciusában korlátozta a választójogot, Budapest és néhány város kivételével megszüntette a titkos szavazást. 1923 márciusában ellenzékbe kényszerítette a kormánypártból kiváló, Gömbös vezette ún. Fajvédő Szövetséget. 1926. október 14-én Bethlen a frankhamisítási ügy miatt lemondott, de a kormányzó azt nem fogadta el. A Nemzetgyűlés 1926. november 16-i feloszlatása, a december 14-15-i országgyűlési választások nem jártak a kormány átalakításával. A belpolitikai konszolidáció befejező lépéseként 1927. január 28-án megalakult a kétkamarás Országgyűlés: a Képviselőház és az 1918 előtti Főrendiház örökébe lépő Felsőház. Társadalmi szempontból a Bethlen-kormány által kialakított hatalmi rendszer a nagy- és középbirtokosok, a nagy- és középpolgárság, valamint a felső katonai és állami hivatalnoki csoportok kompromisszumán alapult. Politikai intézményeit, illetve azok működését tekintve kormányzati rendszere ötvözte a tekintélyuralmi, a parlamentáris és az önkormányzati elemeket, s leginkább a konzervatív-liberális jelzővel írható le, ahol a liberalizmus annak Tisza Kálmán és Tisza István által kialakított nemzeti vállfaját jelentette. Kialakult a fordított parlamentarizmus: a miniszterelnök irányította a kormánypárt országgyűlési frakcióját, az pedig a pártot.
A belpolitikai stabilizációt 1923–1925 között a pénzügyi szanáció (népszövetségi kölcsön felvétele, határozott vámpolitika) és a gazdasági fellendülés elősegítése, majd 1927–1929 között egy modern szociál- és kultúrpolitika alapjainak megteremtése követte. A Bethlen-kormány első jelentős külpolitikai sikere az 1927. április 5-én Rómában megkötött olasz–magyar örökbarátsági szerződés volt. Eredményes volt a közeledés Lengyelország és Ausztria felé is. Az évtized végére megszűnt Magyarország külpolitikai elszigeteltsége. A kormány működésének utolsó szakaszát a nemzetközi gazdasági és pénzügyi válság hazai jelentkezése jellemezte. A kormány 1930 nyarán bevezette a mezőgazdasági ártámogatást célzó boletta-rendszert, 1931-ben kereskedelmi szerződést kötött Olaszországgal, Ausztriával és Németországgal, államkölcsönt vett fel Franciaországtól, s több kényszerű gazdaságpolitikai megszorító intézkedést hozott. Az utóbbiak miatt fokozatosan nőtt a kormánnyal és a miniszterelnökkel szembeni elégedetlenség, s Bethlen elvesztette a kormányzó támogatását is. Mindez 1931. augusztus 19-i lemondásához vezetett.
Bethlen lemondásakor még úgy gondolta, addig adja át a végrehajtó hatalmat, amíg a gazdasági világválság következtében megromlott gazdasági helyzetet kemény szigorral sikerül stabilizálni – legyen más népszerűtlen –, majd visszatér. A kiutat azonban a megváltozott nemzetközi és belpolitikai helyzetben új utat ígérő Gömbös Gyula kormányának megalakulása jelentette. Az 1931. augusztus 24-én hivatalba lépett Károlyi-kormány egyszer s mindenkorra lezárta a Bethlen-korszakot. Az egykori aradi ellenkormányt megalakító gróf Károlyi Gyula vezette kabinetben a később nevessé váló Keresztes-Fischer Ferenc vette át a belügyi, Walko Lajos a külügyi, Ivády Béla a földművelésügyi tárcát. Ez utóbbit 1932. február 5-től Purgly Emil követte. A honvédelmi miniszter Gömbös Gyula maradt. A pénzügyi tárcát kezdetben a miniszterelnök, 1931. december 15-től báró Korányi Frigyes töltötte 49be. Az új kormány gazdasági stabilizációs intézkedéseinek sorában augusztus 31-én leszállította az állami, vármegyei, és állami üzemi köztisztviselők és közalkalmazottak bérét, szeptember 29-én elrendelte az 5000 pengőt meghaladó külföldi tartozások és követelések bejelentését a Nemzeti Banknak, 1931 őszén sikertelen kísérletet tett a munkanélküli-segélyek szakszervezeteken keresztül történő szétosztására, a december 19-én elfogadott 1931:XXXII. törvénycikkel előíratta a külföldi fizetőeszközök és követelések bejelentését, valamint a kötbért a külföldre kivitt vagyontárgyak ellenértékének beszolgáltatásának biztosítékául, december 23-án 1 éves transzfermoratóriumot, 1932. január 23-án exportkorlátozásokat vezetett be. Május 18-án elfogadtatta az 1932:V. törvénycikket a fölbirtokrendezés módosításáról és az 1932:VII. törvénycikket az államháztartás egyensúlyáról. A biatorbágyi merénylet nyomán 1931. szeptember 19-én az állami és társadalmi rend hatékonyabb védelméről szóló 1921:III. törvénycikk alapján kihirdette a statáriumot. Bár elsősorban a baloldali mozgalmak leszerelésének szándéka vezérelte, először a november 28-án leleplezett jobboldali Schill–Vannay-puccskísérlet résztvevői ellen alkalmazta. 1932. január 12-én a statáriumra hivatkozva tiltotta be a Szociáldemokrata Párt nagygyűléseit, verette szét a munkanélküliek január 18-i tüntetését, a Zala vármegyei Pacsán és Zalaszentmihályon a paraszttüntetést, az április 7-i budapesti, nyíregyházi és balmazújvárosi szociáldemokrata tüntetést, tiltotta be április 5-én két hétre a szociáldemokrata Népszava c. napilapot, s tört le több sztrájkot. Március 1-jén letartóztatták a Kommunisták Magyarországi Pártja vidéki szervezőit, július 15-én budapesti vezetőit. Közülük Sallai Imrét és Fürst Sándort 28-án statáriális ítélet alapján kivégezték. A kormány törekedett a gazdasági kapcsolatok élénkítésére. Kereskedelmi egyezményt kötött Franciaországgal, Olaszországgal, Németországgal, Ausztriával és Belgiummal. 1931. szeptember 7-én kérte a Nemzetek Szövetségét Magyarország pénzügyi helyzetének megvizsgálására, amelynek Tanácsa szeptember 24-én szakértői bizottságot küldött ki. Az október 16-án Budapestre érkező, az amerikai Royall Tyler vezette bizottság 22-i jelentése szerint Magyarország adóssága 4 milliárd pengő volt, majd 1932. január 12-i jelentése már a pénzügyi helyzet javulásáról számolt be. A megoldatlan társadalmi problémákat jelezte, hogy az 1932. augusztus 29-i országgyűlési pótválasztásokon a kormánypárti Purgly Emil földművelésügyi miniszter, a kormányzó sógora a Kisgazdapárt jelöltjével szemben megbukott. Szeptember 3-án Bethlen, az Egységes Párt vezére maga szólította fel Károlyit a lemondásra, amit a miniszterelnök 21-én nyújtott be, azt követően, hogy 14-én az Egységes Párt országos értekezlete elhatárolta magát a kormányától.
A kormányzó Bethlen számára némileg meglepően, mégis várhatóan Gömbös Gyulát kérte fel az új kormány megalakítására. Az 1932. október 1-jén hivatalba lépő Gömbös-kabinetben a Honvédelmi Minisztérium vezetését a miniszterelnök megtartotta egészen 1936. szeptember 1-jéig, amikor a kormányzó elhatalmasodó betegsége miatt felmentette a tárca vezetése alól, s 2-án honvédelmi miniszterré kinevezte Somkuthy József altábornagyot. A pénzügyi tárcát Imrédy Béla, 1935. január 6-tól Fabinyi Tihamér, a belügyit Keresztes-Fischer Ferenc, 1935. március 4-től Kozma Miklós, a földművelésügyit Kállay Miklós, 1935. január 9-től Darányi Kálmán, a kultusztárcát Hóman Bálint töltötte be. A Külügyminisztériumot 1933. jaunár 7-ig Puky Endre vezette, majd február 4-től Kánya Kálmán személyében a korszak egyik legtapasztaltabb és legeredményesebb diplomatája vette át a tárca irányítását. A kabinet 1932. október 11-én mutatkozott be a Képviselőházban. Az ott elmondott kormányprogramot október 25-én követte a miniszterelnök programja, a Nemzeti Munkaterv. Gömbös a Károlyi-kormány idején szétzilálódott kormánypárt, az Egységes Párt átszervezésével október 27-én megalakította a Nemzeti Egység Pártját (NEP). Kezdetben Bethlen is támogatta Gömbös kormányát, ám 1934 májusától Gömbös a Kisgazdapárt tényleges vezetőjével, Eckhardt Tiborral szövetkezett a számára már túl konzervatívnak számító Bethlen-csoport ellen. Bethlen 1935 elején fordult végleg szembe a Gömbös-kormánnyal, s március 6-án híveivel ki is lépett a NEP-ből. Gömbös kísérlete az olasz mintájú diktatúra kiépítésére nem kis mértékben a Horthyra is erős hatást gyakorló Bethlen-csoport ellenállásán bukott el, amely mögé Gömbös törekvéseivel szemben felsorakozott a vidéki adminisztráció nagyobb része is.
1933 elején Gömbös megkezdte a baloldal visszaszorítását, és felszámolta a legtöbb illegális kommunista szervezetet. Bár törekedett a belpolitika olasz mintájú átszervezésére, 1933. május 17-i beszédében elhatárolta magát a magyarországi nemzetiszocialista mozgalmaktól. 1936 közepén felszámolta a szélsőjobboldali Kaszáskeresztes Pártot. A Gömbös-kormány terjesztette be a kormányzói jogkör kiterjesztéséről szóló, a Felsőház által 1933. július 13-án elfogadott 1933:XXIII. törvénycikket. Folytatta a Bethlen által kialakított olaszbarát külpolitikát, s a közeledést Ausztriához is. Hivatalának első két évében Mussolinit támogatta az Anschluss ellenében. Az 1934. júliusi ausztriai nemzetiszocialista puccskísérlet leverése után az új osztrák kancellár, Karl Schuschnigg első külföldi útja Budapestre vezetett. A miniszterelnök korán megkezdte a külpolitika átállítását az olasz mellett a német vonalra is, már 1933. február 6-án, a frissen kancellárrá kinevezett Hitlernek küldött gratuláló levelében Magyarország és Németország közös külpolitikájáról írt. Március 6-18-án Bethlen a miniszterelnök tudtával tárgyalt első külföldi politikusként Hitlerrel. Június 17-18-án már maga Gömbös tett látogatást Hitlernél. Július 23-26-án Mussolinihez utazott, amelyet a korabeli közvélemény római “Canossa-járásnak” nevezett, s amelynek középpontjában az olasz–magyar–osztrák együttműködés állt az esetleges német terjeszkedés ellensúlyozására. 1934. február 7-én Gömbös Budapesten Engelbert Dolfuss osztrák kancellárral ugyanerről tárgyalt. A Gömbös-kormány kötötte meg 1934. március 17-én az olasz–magyar–osztrák politikai és gazdasági együttműködésre vonatkozó ún. Római Jegyzőkönyveket, amelyet május 14-én írtak alá. Gömbös és Kánya 1934-től kezdték meg külpolitikai manővereiket a Kisantant szétzüllesztésére tagjainak egymás ellen fordításával, amely a Darányi-kormány idejére érett be. A Gömbös-kormány eredményes gazdasági tárgyalásokat folytatott Csehszlovákiával és Jugoszláviával. Szorosabbra fűzte 50a baráti kapcsolatokat Lengyelországgal, amelyben bethleni örökségként kezdetben még benne volt egy Róma–Bécs–Budapest–Varsó politikai tengely gondolata a német és a szovjet hatalmi befolyás növekedésének ellensúlyozására. 1936. április 23-26-án a lengyel miniszterelnök budapesti tárgyalásainak még ez volt a fő témája. 1934. február 6-án vette fel Magyarország a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. Miután 1936. március 7-én Németország felmondta a locarnói szerződést és csapatokat vezényelt a rajnai demilitarizált övezetbe, majd Ausztria április 3-án felmondta a Saint Germain-i béke katonai korlátozásait, április 22-én a Gömbös-kormány a német, az olasz és a lengyel kormánynak küldött jegyzékében kinyilvánította Magyarország szándékát katonai egyenjogúságának helyreállítására (ez is a Darányi-kormány idejére érett be). Október 1-jén Magyarország kivonult a genfi leszerelési értekezletről. A reformok felgyorsítása érdekében Gömbös 1935. március 4-én lemondott, de a kormányzó felkérésére még aznap megalakította a második Gömbös-kormányt. Az április 15-i ülésén elfogadta a miniszterelnök 4 éves reformprogramját, amit másnap a Koronatanács is jóváhagyott. Gömbös vesebaja miatt 1936. május 14. és augusztus 7. között, majd szeptember 2-től október 6-ig, Gömbös haláláig a miniszterelnöki teendőket Darányi Kálmán földművelésügyi miniszter látta el. 1936. október 6-án a Gömbös-kormány lemondott, a Darányi-kormány október 12-i hivatalba lépéséig Darányi ügyvezető miniszterelnök maradt.
A Darányi-kormányban a külügyi tárcát Kánya Kálmán, a belügyit Kozma Miklós, 1937. április 10-től Széll József, a pénzügyit Fabinyi Tihamér, 1938. március 9-től Reményi-Schneller Lajos, a honvédelmit Rőder Vilmos gyalogsági tábornok, a kultusztárcát Hóman Bálint töltötte be. A földművelési tárcát a kormány 1938. március 9-i újjáalakulásáig a miniszterelnök, attól Marschall Ferenc vezette. Ekkor került a kormányba Imrédy Béla is mint tárca nélküli közgazdasági miniszter. A miniszterelnök programbeszédét beiktatása után csak fél évvel, 1937. április 18-án mondta el. Első külföldi útja a kormányzó kíséretében Olaszországba vezetett, már 1936. november 23-án. Németországba december 9-én belügyminiszterét küldte, maga Berlinbe csak 1937. november 20-29. között látogatott el. 1937 elején elutasította a külön jugoszláv és csehszlovák közeledési kísérleteket. Hivatalának első évében szorosabbra fűzte a kapcsolatokat Ausztriával, de 1938-ban már nem lépett fel az Anschluss ellen. 1937. szeptember 14-én elismerte a spanyol Franco-kormányt. 1938. február 4-10. között a kormányzó, a miniszterelnök és a külügyminiszter Varsóban a német és a szovjet befolyást korlátozó olasz–jugoszláv–magyar–lengyel horizontális tengely kialakításának lehetőségeiről tárgyalt, ám azt a német–olasz Tengely létrjötte már időszerűtlenné tette. A Darányi-kormány idején, 1938. január 27-én szüntette meg a Nemzetek Szövetsége Tanácsa a még a Károlyi-kormány által kért pénzügyi ellenőrzést. Darányi 1937 első felében és szeptemberében letörte a sztrájkmozgalmat. A Darányi-kormány fogadtatta el 1937. július 1-jén a kormányzói jogkör újabb kiterjesztését és a kormányzóválasztást szabályozó 1937:XIX. törvénycikket, dolgozta ki és terjesztette be 1938. április 8-án a Képviselőházban a május 29-én kihirdetett I. zsidótörvényt (1938:XV. törvénycikk), s terjesztette be az új választójogi törvényt. A Darányi-kormány kezdte meg a győri fegyverkezési program megvalósítását, a légoltalom kiépítését, s a kőolaj-kitermelést Zala vármegyében. Eleinte fellépett a szélsőjobboldallal szemben, 1937. április 16-án a belügyminiszter betiltotta a Nemzeti Akarat Pártját, s vezérét, Szálasi Ferencet 3 hónapra lecsukatta, majd 1937 végén újabb 10 hónapra börtönbe záratta, miután az Magyar Nemzeti Szocialista Párt néven egyesítette a szélsőjobboldali pártokat. Az Anschluss után azonban a miniszterelnök jelentős engedményeket kívánt tenni Szálasi Nyilaskeresztes Pártjának. Az ezt határozottan ellenző Horthy Miklós élete első, 1938. április 3-i rádióbeszédében nyilvánosan is kifejezte bizalmatlanságát a Darányi-kormánnyal szemben, amely május 13-án lemondott.
