A magyarországi hadműveletek 1944-ben
A magyarországi hadműveletek 1944-ben
A németek komolyan vették Magyarország védelmét. 1944. szeptember 22-én Guderian vezérezredes, az OKH megbízott vezérkari főnöke erődvonal-rendszer kiépítését rendelte el a Kárpát-medencében. Ez három fő védővonalból és azok reteszállásaiból állt. A munkálatokat szeptember 22. és november 30. között a német 397. Westungarn kerület-parancsnokság irányította Kuno von Both altábornagy vezetésével, alárendeltségben a német 13. erődítésisáv-parancsnoksággal, a 19. magasabb utászparancsnoksággal, a magyar erődítési és műszaki parancsnokságokkal és a szlovák 1. műszakihadosztállyal. December 1-jétől utóbbiak a Dél Hadseregcsoport (a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport szeptember 24-én vette fel ezt a nevet) közvetlen alárendeltségébe léptek.
Az egyik fő állásrendszer, a Karola-vonal a Mátra, a Bükk és a Zempléni-hegység déli lejtőin épült ki. Jobbszárnya Gödöllőtől északkeletre csatlakozott a pesti hídfőt védő Attila-vonalhoz. Aszód–Hatvan szakasza a Zagyva völgyében lezárta a Balassagyarmatra és a Salgótarjánba vezető utakat, így a nógrádi bánya- és iparvidéket. A Mátra előterében az Ecséd–Nagyréde–Gyöngyös–Abasár, a Bükk előterében az Egerszólát–Egerszalók–Andornaktálya–Szomolya–Noszvaj vonalon húzódott. Második vonalát a Mátrafüred–Gyöngyössolymos, illetve az Egerbakta–Sirok terepszakaszon létesítették. Balszárnya a miskolci iparvidéket és a Hernád völgyét zárta le a Bodrogra támaszkodva. Fontosabb reteszállásai a Tibolddaróc–Emőd–Tiszaluc–Tisza–Tokaj terepszakaszon, majd a Bodrog jobb partján a Hegyalján és Sárospatakon át Sátoraljaújhelyig húzódtak. Sátoraljaújhelynél csatlakozott hozzá az arccal keletnek néző Gizella-állás.
A másik fő védővonal, a Margit-vonal három védőövet magába foglaló, két részre elkülönülő állásrendszer volt. Keleti szektorát a Balaton (Balatonvilágos), a Velencei-tó és Érd, nyugati szektorát a Dráva (Gyékényes) és a Balaton (Balatonszentgyörgy) között építették ki. A főellenállási öv főellenállási vonala a Duna – Nagytétény – Szent László-puszta – Baracska – Kápolnásnyék-dél – Kisvelence-dél – Velencei-tó északi partja – Dinnyés – Nádor-csatornától nyugatra lévő dombok – Belsőbáránd – Pötölle – Tác-dél – Polgárdi-dél – Füle-dél – Balatonfőkajár-dél – Balatonakarattya-délkelet – Balaton északi partvonala – Keszthely – Fenékpuszta – Zala torkolata – Határárok-csatorna – Pat – Iharosberény – Márjás-patak – Csurgó – Gyékényes – Dráva 167terepszakaszon húzódott. A Duna–Velencei-tó között a fővédőöv második vonala Kismarton-észak – Martonvásár-dél – Baracska – Pázmánd-dél vonalon épült ki. A főellenállási öv és a második védőöv 16-20 km mélységű volt. A fővédőöv 2-3 állásból állt, amelyek mélysége egyenként 5-7 km volt. A második védőövben 1-2 állást építettek ki. A védőövek lövész- és összekötőárkokból, körvédőképes támpontokból, fa-, föld és beton kiserődökből álltak, amelyeket műszaki zárakkal, aknamezőkkel, harckocsi-akasztókkal, drótakadályokkal is védtek. Az egyes védőövekbe eső településeket körkörös védelemre rendezték be. Maximális hadműveleti feladata az Alpesi Erőd felé vezető utak lezárása, az osztrák iparvidék védelme, minimális hadműveleti feladata a zalai olajvidék, a dunántúli magyar nehézipar, vegyipar, kőolaj-finomítók és bányavidék védelme, valamint Budapest nyugati irányú átkarolásának megakadályozása volt.
A harmadik fő állásrendszert, az Attila-vonalat – részben – az 1914–1915. évi orosz kárpáti betörések idején még a k. und k. Vezérkar által elkészített tervek alapján építették ki. Leírását lásd a Budapest védelmét leíró fejezetben.
Nem tartozott a magyarországi megerődített védelmi vonalakhoz, de hadműveletileg összefüggött azokkal a nyugati végeken, a domborzat függvényében hol a magyar, hol az osztrák oldalon kiépült Birodalmi Védőállás (Reichsschutzstellung), amely a Nagynémet Birodalom délkeleti határát volt hivatott fedezni az Alpesi Erőd előterében. Nevezték “Délkeleti-” vagy “Keleti Sánc”-nak is. Kiépítését szintén 1944 szeptemberében kezdték meg, különböző országokból származó munkásokkal, hadifoglyokkal, munkaszolgálatos magyar zsidókkal, a Hitlerjugend ausztriai tagjaival, valamint a helyi lakosság, tényleges katonai szolgálatot nem teljesítő férfiak, nők, az idősebb, de még nem katonaköteles iskolások bevonásával, a Volkssturm őrizete alatt. Nem készült el teljesen, de 1945. március–április fordulóján egy bő hétre képes volt a szovjet hadsereg feltartóztatására.
Az 1944–1945. évi magyarországi hadműveletek szakaszolásáról eltérések figyelhetők meg a szakirodalomban. Ez természetes, mivel más-más hadműveleteket vívtak a német–magyar és a szovjet–román–bolgár–jugoszláv csapatok. Ezek persze részben egybeestek, hiszen egy támadás megindítását a védőnek a legtöbb esetben követnie kell saját hadmozdulataival. A Honvédség utolsó önálló hadművelete az 1944. szeptemberi erdélyi támadás megindítása volt, 5-én Kolozsvár és 13-án Arad térségében. Ezt követően a magyar csapatok harca összefonódott a németekével, így helyesebb a magyar hadtörténelemben a német hadműveleti szakaszolást követni, mint az elmúlt évtizedekben átvett szovjetet.
A magyarországi hadműveletek hat szakaszra bonthatók. Az elsőben Románia átállását követően a szovjet haderő a Délkeleti-Kárpátokban 1944. augusztus 26-ától átlépte a magyar határt. A magyar 2. hadsereg szeptember 5-én, a IV. hadtest (21-étől 3. hadsereg) 13-án indított támadása a Déli-Kárpátok lezárására a tordai, illetve az aradi csatába torkollott. A német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport Magyarországra hátrált vissza. A Székelyföldet szeptember 7-től kiürítették. A 4. Ukrán Hadseregcsoport felzárkózott az Északkeleti-Kárpátokra, a 2. Ukrán Hadseregcsoport a magyar–román határra.
A második szakasz az október 6-i szovjet offenzívával kezdődött, amely az Észak-Erdélyben harcoló magyar 2. és német 8., valamint az Északkeleti-Kárpátokban kitartó magyar 1. hadsereg bekerítését célozta. Bár október végére a 2. Ukrán Hadseregcsoport délről elérte Budapestet és elfoglalta a Tiszántúlt, a német–magyar haderő az október 31-éig tartó tiszántúli csatában meghiúsította a hadműveleti szintű bekerítést.
A harmadik szakaszban, november–december folyamán a 4. Ukrán Hadseregcsoport az Északkeleti-Kárpátokból visszavonuló magyar 1. hadsereg nyomában lassan haladt nyugatnak a Felvidéken. A 2. Ukrán Hadseregcsoport a német 6. és 8. hadsereg ellenében elfoglalta Észak-Magyarországot, és északról átkarolta Budapestet. A 3. Ukrán Hadseregcsoport dél felől belépett az ország területére, a magyar 3. hadsereggel és a német 2. páncéloshadsereggel szemben elfoglalta a Dél-Dunántúlt, majd áttörte a Margit-vonal Balaton–Velencei-tó közötti szakaszát, és délről befejezte Budapest bekerítését.
A negyedik szakaszban a magyar I. és a IX. SS-hegyihadtest védte Budapestet a szovjet Budapesti Csoporttal szemben. A gyűrű 1944. december 26-án záródott be, Pest 1945. január 18-án esett el. A február 11-i sikertelen kitörési kísérletet követően a csata végleg eldőlt, 12-én a védők maradványai kapituláltak, a még ellenálló támpontok felszámolása, főként a Vár és a Duna között, 13-án fejeződött be. A kitöréskor kijutott katonák utáni hajtóvadászat 16-áig tartott. Január folyamán a IV. SS-páncéloshadtest háromszor kísérelte meg Budapest felmentését. A budapesti csatát 3 hetes hadműveleti szünet követte. Az ostrom, s az ennek következtében (is) bekövetkezett szovjet megtorpanás hozzájárult, hogy a német hadvezetés a Dunántúlra hozhassa át nyugatról a 6. páncéloshadsereget.
Az ötödik szakaszban a 6. páncéloshadsereg I. SS-páncéloshadteste indított támadást 1945. február 17-én a Vág és a Garam között. Március 6-án a 6. páncéloshadsereg egésze, együtt a német 6. hadsereggel és a magyar 3. hadsereggel a Dunántúlon megindította az utolsó ún. nagyoffenzívát (Grossoffensive). Ebbe a Délnyugat-Dunántúlon bekapcsolódott a német 2. páncéloshadsereg, a Dráva mentén a Horvátországban harcoló F Hadseregcsoport. Az offenzíva célját, a Dunántúl visszafoglalását nem érte el.
A hatodik szakasz a 2. és a 3. Ukrán Hadseregcsoport március 16-án megindított bécs–brűni hadműveletével kezdődött. Napokig találkozóharc zajlott Székesfehérvár térségében, a Dunántúl szívében, majd a szovjet hadsereg üldözésbe ment át. Az osztrák–magyar határon kiépített Birodalmi Védőállás lelassította, de nem állította meg a támadást, Bécs április 13-án elesett. Az összefüggő front Magyarország területét a védőállások mögé eső települések április 11-12-i elestével hagyta el.
A hadműveletek szakaszolásához tartozik, hogy problémás maga a kezdet meghatározása. Láttuk, hogy az 1989 előtt hazánkban megjelent munkák általában 1944. szeptember 23-át jelölik meg, s azt is láttuk, hogy a magyarországi hadműveletek és harcok egy hónappal korábban megkezdődtek. A trianoni diktátumban kijelölt magyar határt a 2. Ukrán Hadseregcsoport 53. hadseregének 57. lövészhadteste valóban ezen a napon lépte át Lökösháza–Battonya–Nagylak vonalában, ám az első magyar községek e térségben is csak egy nappal később kerültek kezükre. A trianoni területen a harcok Battonya országhatárhoz kapcsolódó külterületén kezdődtek el. 23-án délelőtt az 57. lövészhadtest 228. lövészhadosztálya és az önálló 18. harckocsihadtest Battonyától délkeletre, délután a 243. lövészhadosztály Dombegyháztól délre átlépte a magyar határt. A magyar 3. hadsereg II. tartalékhadtestének 8. tábori póthadosztálya szeptember 26-áig megakadályozta a községek elfoglalását. A mai határokon belüli első községek ettől 20-25 km-rel távolabb kerültek a szovjet csapatok kezére. 24-én a romániai Nagylak (Ndlac) felől érkező 228. lövészhadosztály 14 órára elfoglalta Csanádpalotát, 1545-re Királyhegyest, 1600-ra a magyarországi Nagylakot, a 243. lövészhadosztály 1600-ra Eleket. E községekben számottevő magyar katonai erő ekkor nem tartózkodott, de másnapra a magyar II. tartalékhadtest 23. gyaloghadosztálya az első kettőt visszafoglalta. 26-án Makóval, a trianoni határokon belüli első várossal együtt kerültek ismét a szovjet csapatok birtokába.
168A magyarországi német–magyar hadműveletek (1944–1945)
Idő
|
Végrehajtó alakulatok
|
Végrehajtott hadművelet
|
|---|---|---|
IX.05. – IX.08.
|
m. 2. hds.
|
dél-erdélyi támadás
|
IX.13. – IX.19.
|
m. IV. hdt.
|
dél-erdélyi támadás (aradi csata)
|
IX.13. – X.08.
|
m. 2. hds.
|
védelem Erdély szívében (tordai csata)
|
IX.19. – X.06.
|
m. 3. hds.
|
védelem Arad–Makó körzetében
|
IX.25. – IX.26.
|
4. SS-pc.gr. ho.
|
támadás a Bánságban
|
X.06. – X.31.
|
Dél Hdscs.
|
tiszántúli csata (védelmi hadműveletek)
|
X.08. – X.30.
|
m. 2. hds., n. 8. hds.
|
vissszavonulás Észak-Erdélyből („Fledermaus”)
|
X.29. – XII.30.
|
Dél Hdscs.
|
hadműveletek Budapest bekerítésének megakadályozására, a Dél-Felvidék és a Dél-Dunántúl feladása
|
I.01. – I.12.
|
IV. SS-pc. hdt.,
n. III. pc. hdt.
|
kísérlet Budapest felmentésére („Konrad”)
a Margit-vonal Balaton–Velencei-tó szakaszának visszafoglalása („Paula”)
|
I.07. – I.09.
(– I.12.)
|
IV. SS-pc. hdt.,
n. III. pc. hdt., I. lov. hdt.
|
második kísérlet Budapest felmentésére („Konrad 2”)
|
I.18. – I.26.
|
IV. SS-pc. hdt.,
n. III. pc. hdt., I. lov. hdt.
|
harmadik kísérlet Budapest felmentésére („Konrad 3”)
|
II.17. – II.24.
|
I. SS-pc. hdt.
|
garam–ipolyi támadó hadművelet
|
III.06. – III.15.
|
n. 6. pc. hds., 6. hds.,
2. pc. hds.
|
dunántúli támadó hadművelet („Frühlingserwachen”)
|
III.06. – III.22.
|
n. LXXXXI. hdt.
|
kisegítő támadás a Dráván át („Waldteufel”)
|
Végre nem hajtott hadműveleti tervek
| ||
X.12.
|
n. 6. hds., m. 2. hds.
|
Erdély visszafoglalása („Zigeunerbaron”)
|
XII.20.
|
Dél Hdscs.
|
Dunántúl visszafoglalása („Spätlese”)
|
I.25.
|
Dél Hdscs.
|
Dunántúl visszafoglalása („Eisbrecher”)
|
Rövidítések: m.: magyar, n.: német, sz.: szovjet, ro.: román, bg.: bolgár; hdscs.: hadseregcsoport, hds.: hadsereg, hdt.: hadtest, lgcs.: lovas-gépesített csoport; pc.: páncélos, hk.: harckocsi, pc.gr.: páncélgránátos, g.: gépesített, löv.: lövész, gd.: gárda, hgy.: hegyi
A kezdet meghatározásánál 1989 előtt találkozni lehetett október 6., a tiszai szovjet offenzíva megindulási időpontjának kijelölésével is, mondván, hogy az ez előtt történtek még az erdélyi szovjet előnyomuláshoz tartoznak mint pozíció-javító helyi harcok, akkor is, ha a trianoni területen zajlottak.
Ezen álláspontok figyelmen kívül hagyják az ország 1944-es határait. Az igaz, hogy a mai határok szovjet csapatok általi átlépése szeptember 23-án történt meg. Igaz, mert az adott térségben a második bécsi döntéssel kialakított határvonal még egybeesett a trianonival. Nem messze innen azonban elvált attól, s Nagyszalonta már magyar területen feküdt. Megítélésünk szerint minden történelmi eseményt az adott korban érvényes államterületen kell vizsgálni. Az 1945 után újra élő trianoni határok visszavetítése 1944 kora őszére hasonló helyzetet teremt, mintha például az 1683–1699-es törökellenes visszafoglaló háborúkat sem a teljes történelmi államterületen követnénk, hanem megállva a vasvári békében meghúzott határvonalnál Magyarország közepén, Buda visszavívását kihagynánk. Delente megszólalnak a harangok. Bár a pápa imaként rendelte el a déli harangszót a nándorfehérvári védőkért, a harangok évszázadok óta a diadalt ünneplik.
169A magyarországi szovjet (és szövetséges) hadműveletek (1944–1945)
Idő
|
Végrehajtó alakulatok
|
Végrehajtott hadművelet
|
|---|---|---|
VIII.26. – IX.13.
|
sz. 27., 40. hds., 6. gd-hk. hds.,
7. gd-hds., Gorskov-lgcs.,
ro. 4. hds.
|
lassú térnyerés Dél-Erdélyben és a Székelyföldön a iaşi–chişinăui hadművelet folytatásaként
|
IX.13. – X.08.
|
sz. 27. hds., 6. gd-hk. hds., 7. gd-hds., Gorskov-lgcs., ro. 4. hds.
|
támadási kísérlet Erdély szívében (tordai csata)
|
IX.13. – X.06.
|
sz. 46., 53. hds., 6. gd-hk. hds.,
ro. 1. hds.
|
pozíció-foglaló harcok a Délkelet-Alföldön (aradi csata)
|
X.06. – X.30.
|
2. Ukrán Hdscs.
|
tiszántúli támadó hadművelet
|
X.09. – X.20.
|
sz. 6. gd-hk. hds., Plijev-lgcs., Groskov-lgcs.
|
debreceni páncélos ütközet
|
X.29. – XI.04.
|
sz. 46. hds., 2., 4. gd-g. hdt.
|
támadás menetből Budapest ellen
|
XI.06. – XI.27.
|
2. Ukrán Hdscs. főerői
|
a Tisza-vonal áttörése
|
XI.06. – XI.23.
|
sz. 57. hds.
|
hídfő foglalása a Délkelet-Dunántúlon
|
XI.26. – XII.09.
|
sz. 57. hds., 4. gd-hds.
|
a Délkelet-Dunántúl elfoglalása
|
XII.04. – XII.10.
|
sz. 46. hds.
|
átkelés a Dunán Budapesttől délre
|
XII.05. – XII.26.
|
2. Ukrán Hdscs. főerői
|
Észak-Magyarország elfoglalása
|
XII.20. – XII.26.
|
sz. 7. gd-hds.
|
Budapest bekerítése északról
|
XII.20. – XII.26.
|
sz. 4. gd-hds., 46. hds.
|
Budapest bekerítése délnyugatról
|
I.01. – II.13.
|
„Budapest”-csoport
|
Budapest elfoglalása
|
I.01. – I.26.
|
sz. 4. gd-hds., 46. hds.
|
a nyugati budapesti gyűrű tartása
|
I.27. – II.16.
|
sz. 26., 27. hds.
|
ellentámadás a Dunántúlon
|
III.06. – III.15.
|
3. Ukrán Hdscs., bg. 1. hds.
|
dunántúli védelmi hadművelet
|
III.16. – III.25
|
3. Ukrán Hdscs. főerői,
2. Ukrán Hdscs. 46. hds-e
|
találkozóharcok és a Dunántúl közepének elfoglalása
|
III.25. – IV.12.
|
3. Ukrán Hdscs. főerői,
2. Ukrán Hdscs. 46. hds-e
|
a Dunántúl teljes elfoglalása
|
E győzelemre magyarként emlékezünk, noha a város, Belgrád már rég egy szomszédos ország fővárosa. A fél évezreddel későbbi magyarországi harcokat a történettudománynak minden olyan térségben vizsgálnia kell, ami az adott időben Magyarországhoz tartozott. A Székelyföld pedig 1944-ben a Magyar Királyság szerves része volt.
Hasonlóképpen vitatott a magyarországi harcok befejezése is. A korábban hivatalos álláspont, 1945. április 4. és Nemesmedves helyett már az 1980-as évek elején sikerült kimutatni, hogy a harcok Magyarország területén egy héttel később fejeződtek be.
Az egyes hadműveleteket általában mutatjuk be, három eseménysorozatot azonban külön és részletesen. Ezek a magyarországi harcok kezdetét – mint láttuk –, befejezését, illetve a budapesti csatát írják le.
A galíciai hadműveletek utolsó szakaszában – mint láttuk – a magyar 1. hadsereg a nyár végére visszavonult az Északkeleti-Kárpátokban kiépített erődvonalakba. Augusztus elején jelentős erősítések érkeztek a hadsereghez: három gyaloghadosztály (6., 10., 13.) és a III. hadtestparancsnokság. Utóbbi az Uzsoki-szorosban, a VII. hadtest a Vereckei- és Toronyai-hágóban, a VI. hadtest a Pantyr- és a Tatár-hágóban védekezett. Az augusztus 5-én az Északkeleti-Kárpátokon való áttörésre megalakított 4. Ukrán Hadseregcsoport Ivan Petrov vezérezredes vezetésével többszöri halasztás után szeptember 9-én indított támadást. Az 1. hadsereg a Toronyai- és a Tatár-hágó között visszavonult a Szent László-állásba. Ekkor indult az 1. Ukrán Hadseregcsoport támadása a betörés céljából Szlovákiába. Az így kibontakozó egyhónapos duklai csata miatt a magyar 1. hadseregnek át kellett vennie a német 1. páncéloshadseregtől az arcvonalat az Uzsoki-szorostól a Lupkowiig.
Szeptember második felében a III. hadtest is visszavonult a határra. Az OKH szeptember 22-én engedélyezte a visszavonulást az Árpád-vonalba, amit az 1. hadsereg 25-27-én hajtott végre “Wintersport” fedőnéven. A magyar csapatok a Tatár-hágó magyar oldala kivételével, ahol Tiszaborkútig vonultak vissza, október közepéig kitartottak az Árpád-vonalban. Csak október 17-étől, parancsra vonultak vissza a Kárpátokból, miután a tiszántúli csata során előretörő 2. Ukrán Hadseregcsoport főerői már hátukat fenyegették. A 4. Ukrán Hadseregcsoport 17. lövészhadteste 18-án elfoglalta Máramarosszigetet, 24-én Husztot, 18. hadserege 26-án Munkácsot, másnap Ungvárt. A hónap végén az arcvonal a Takcsány–Szobránc–Nagykapos–Csap vonalon hosszabb időre stabilizálódott. 16-án az 1. hadsereg parancsnoka, dálnoki Miklós Béla vezérezredes átment a fronton, a parancsnokságot 17-én László Dezső altábornagy (november 1-jétől vezérezredes) vette át.
Szeptember 5-én a magyar 2. hadsereg négy hadosztállyal (25. gyalog-, 7., 9. tábori pót-, 2. páncélos-) Kolozsvár térségéből támadásba lendült. Szétszórta a meglepett 170román csapatokat, a 20. hadosztály parancsnoka, Constantin Visarion dandártábornok maga is fogságba esett. A magyar ékek több ponton átkeltek az Aranyoson, másnap a Maroson. A német Erdély-csoport (Gruppe Siebenbürgen) Marosludasnál foglalt hídfőt. A honvédek bevonultak Tordára, 7-én elérték a Kis-Küküllőt. Három nap alatt a 2. hadsereg 60 km-re tört előre a román 4. hadsereg tizenkét hadosztályával és egy páncéloscsoportjával szemben. Szeptember 9-én a 7. póthadosztály szovjet páncélosokba ütközött és elakadt. Ekkorra a 2. Ukrán Hadseregcsoport előrevetett osztagai a Kárpátokon belülre kerültek. A szovjet hadseregcsoport 40 lövészhadosztály, 3 harckocsi-, 2 gépesített és 2 lovashadtest állományában 750 páncélost, valamint 10 ezer löveget és aknavetőt számlált. A támadás folytatása értelmét vesztette. Szeptember 9-én Veress Lajos vezérezredes hadseregparancsnok elrendelte a védelembe való átmenetet a Maros és az Aranyos vonalán.
A Déli-Kárpátok hágóinak lezárását nem lehetett megvalósítani. Szeptember 7-12. között kiürítették a Székelyföldet, mivel annak földrajzi elhelyezkedése és a szovjet–román csapatok térbeli helyzete miatt az azt védő magyar és német erők zsákba kerültek volna. Az Aranyos kanyarulatában, Torda és Aranyosegerbegy között szeptember 13-tól kifejlődött a tordai csata. A 2. hadsereg 25. gyalog- és 2. páncéloshadosztálya a Koppánd–Torda–Aranyosegerbegy–Gerendkeresztúr vonalon képezve a védelem súlyát, feltartóztatta a többszörös túlerőben lévő szovjet 27. és a román 4. hadsereget. A csata egy-egy szakaszában a német 23. páncéloshadosztály és a szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg is részt vett. A 2. hadsereg visszavonulását Erdélyből csak október 8-án rendelték el, amikor a két nappal korábban az Alföldön megindult offenzíva nyomán a szovjet páncélosok már a hátába kerültek. Ugyanekkor kezdett visszavonulni a német 8. hadsereg is, hogy kiérkezve az Alföldre, megvívja a debrecen–nagyvárad–nyíregyházi páncélos ütközetet.
Szeptember 13-án a magyar IV. hadtest (szeptember 21-étől 3. hadsereg), állományában a 20. gyalog-, a 6. tábori pót-, az 1. páncéloshadosztállyal és az 1. huszár-pótezreddel Makó térségéből támadást indított. Eredetileg a Gyalui-havasokat kellett volna megkerülnie délről, s a 2. hadsereghez jobbról csatlakozva kijutnia a Déli-Kárpátokig. De 13-án már csupán az Erdélyi-szigethegység lezárására indult meg, hiszen a 2. hadsereg a visszavonulást követően éppen e napon kezdte meg a tordai védelmi harcokat a szovjet főerők ellen. A IV. hadtest támadása kezdetben gyors sikert hozott, az 1. páncéloshadosztály legázolta a román határőr csapatokat, majd a hadtest szétverte a román 1. gyalog- és 1. lovashadosztályt, s 13-án 1900-ra elfoglalta Aradot. 19-éig elérte a Lippa-észak–Savanyú-kútfürdő vonalat. Az ezen a napon beérkező szovjet főerők kibontakozó nagy erejű támadása következtében azonban visszavonult az elfoglalt területekről, és 22-én, Arad feladása után – visszafelé – elérte a trianoni országhatárt. A túlerejű román 1. hadsereget képes volt hátravetni, de a szovjet páncélosokkal szemben nem voltak győzelmi esélyei. Bár a szovjet csapatok 26-án elfoglalták Makót, az arcvonalat a Heszlényi József altábornagy vezette 3. hadsereg az október 6-i szovjet offenzíváig tartotta. Közben folyamatosan érkeztek a csapaterősítések is, így a 8. tábori pót- és a 20. gyaloghadosztály, majd a IV. hadtest 3. hadsereggé alakulását követően a német LVII. páncéloshadtest-parancsnokság, a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály, valamint a Lengyelországból hazaérkezett magyar II. tartalékhadtest-parancsnokság, amely visszakapva eredeti hadrendi számát mint VIII. hadtestparancsnokság szerepelt, s “hozta magával” a 12. és 23. tartalékhadosztályt.
A 2. Ukrán Hadseregcsoport 1944. október 6-án offenzívát indított – de nem arcvonalának teljes szélességében, mint az az 1989 előtti szakirodalomban olvasható. Főerőit (7. gárdahadsereg, 53. hadsereg, 6. gárda-harckocsihadsereg, Plijev lovas-gépesített csoport, román 1. hadsereg) a Délkelet-Alföldön összpontosítva áttörte a magyar 3. hadsereg védelmét, 8-ára kijutott a Tisza Szeged feletti szakaszára, s hídfőket foglalt a jobb parton. 11-én Szeged elesett. A 46. hadsereg átkelt a Duna–Tisza közére, főerők északnak, majd északkeletnek fordulva, 8-án átkeltek a Hármas-Körösön, 28-áig a német 6. hadsereggel szemben Polgártól Tiszakürtig felzárkóztak a Tisza bal partjára, s megvívták a tiszántúli csatát. A szovjet jobbszárnyon a szovjet 27., 40. és a román 4. hadsereg az Erdélyből visszavonuló magyar 2. és 8. német hadsereget követve november 1-jéig jutott ki a Tisza Csap–Polgár szakaszára. Nyíregyházát véglegesen október 31-én foglalták el.
A magyar 3. hadsereg október 7-étől a Tisza jobb partján Szeged és Szolnok között igyekezett új védővonalat kiépíteni, közben Szegednél, Mindszentnél, Szentesnél és Szolnoknál hídfőket tartott meg a bal parton. Ereje az összefüggő folyóvédelem kiépítéséhez azonban nem volt elegendő. A szovjet 53. és a román 1. hadsereg 8-ától Tiszakécske–Csongrád térségében hídfőket alakított ki a Duna–Tisza közén. A Szegedtől délre átkelt 46. hadsereg viszonylag akadálytalanul nyomult előre Kecskemét és Baja irányába, a 18. harckocsihadtest 9-10-én Kecskemétig jutott. A 3. hadsereg a Szolnok–Kiskunfélegyháza–Kiskunmajsa–Kiskunhalas–Jánoshalma–Baja vonalon csak nagy hézagokkal tudta kialakítani arcvonalát. Főerőit (1. huszár-, 1. páncélos-, 20. gyalog-, 8. tábori póthadosztály) a magyar VIII. hadtest és a német LVII. páncéloshadtest alárendeltségében a budapesti irány lezárása érdekében a Kecskemét–Szolnok–Kiskunfélegyháza körlet megtartására összpontosította. A Kiskunmajsa–Baja terepszakaszon a magyar VII. hadtest védett. 21-ére a 3. hadsereg arcvonala megszilárdult a Kiskunfélegyháza–Baja vonalon, majd 29-éig a Szolnok-dél–Kecskemét-dél–Solt-dél terepszakaszra tolódott el.
E harcokban külön jelentőségre tett szert a kb. 22 km kiterjedésű solti hídfő védelme, amely a dunaföldvári átkelőt biztosította, összekötötte a Duna-védelem Dráva-torkolat–Paks szakaszát a Csepel-szigetivel, illetve a pesti hídfővel. Védelmét október 12-étől a Fővezérség-közvetlen Matolcsy-csoport (a Szegedről kiszorult 1. légvédelmi tüzérdandár, parancsoka Matolcsy Elek vezérőrnagy), október 30-tól Kesseő-csoport (Matolcsy sebesülése miatt új parancsnoka Kesseő László vezérőrnagy) látta el. Két védőkörletbe sorolva, állományába tartozott az október 8-án megalakított Solt gyalogezred két zászlóalja, egy SS-rendőrzászlóalj, a 105. és a VIII. légvédelmi tüzérosztály, 171két német aknavető-üteg, valamint a Duna jobb partján állásban lévő 8., 15., 88. tábori tüzérosztály és tartalékként a lőszer hiányában gyalogságként alkalmazott 152. sorozatvető tüzérosztály. A hídfőt október 30-án érte el a szovjet 46. hadsereg budapesti offenzívája, s a 34. gárda-lövészhadosztály támadta. November 4-én Dunaegyházánál vissza kellett venni a védővonalat, amelyet 11-éig az SS-rendőrezred egy másik zászlóalja, majd a magyar 10. gyalog hadosztály erősen leharcolt 18/III. zászlóalja védett. Ettől eltekintve november 13-áig a Kesseő-csoport kitartott eredeti állásaiban. Ezen a napon, a 40. gárda-lövészhadosztály harcbavetését követően Solt elesett. A hídfő legbelső állásait november 14-ére virradóra ürítették ki, s hajnalban felrobbantották a Duna-hidat.
A tiszántúli hadműveletek részét képező (e néven közismert) debreceni csata a második világháború egyik legnagyobb páncélos ütközete volt. A szovjet hadsereg hadműveleti szintű bekerítésre irányuló offenzívájából fejlődött ki október 6-31. között a Nagyvárad–Debrecen–Nyíregyháza térségben. A szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság szeptember 25-i direktívája szerint a 2. Ukrán Hadseregcsoportnak október 6-án indított támadással fel kellett zárkóznia a Tiszára a Csap–Szeged szakaszon, a 4. Ukrán Hadseregcsoportnak október 1-jén indított támadással át kellett törnie a Kárpátokon a Felső-Tiszára, s Csap térségében találkozva be kellett keríteniük az Észak-Erdélyben harcoló magyar 2. és német 8. hadsereget, s az Északkeleti-Kárpátokban addig sikeresen védekező magyar 1. hadsereget. A német Dél Hadseregcsoport arra készült, hogy egy október 12-én indított támadással kiszorítja a szovjet–román csapatokat Erdélyből, és téli védelemre rendezkedik be a Kárpátok gerincvonalán. Noha a 2. Ukrán Hadseregcsoport október végére birtokba vette a Tisza vonalát, illetve a Bácskát és Duna–Tisza-köze déli részét, a 4. Ukrán Hadseregcsoport pedig Kárpátalját, a hadműveleti szintű bekerítést nem tudták megvalósítani. A magyar 1. hadsereg képes volt a rendezett visszavonulásra Szlovákia felé, a magyar 2. és német 8. hadsereg – a Szolnok felől támadó német IV. páncéloshadtest segítségével – Debrecen és Nyíregyháza között kivágta magát a Tisza irányába. A német szakirodalom ezt elhárító győzelemként (Abwehrsieg) értékeli. A hadműveletek kiterjedése alapján ezt az ütközet-sorozatot helyesebb tiszántúli csata néven bevezetni a hadtörténelembe.
Szűk értelemben a debreceni csata az október 9-20. között lezajlott találkozóharcokból (mindkét fél támadással igyekszik céljait elérni) állt. A szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg és Plijev lovas-gépesített csoport 6-án elérte a Sebes-Köröst, majd ez utóbbi 9-én Püspökladánytól Nagyvárad felé fordult a város előtt elakadt harckocsihadsereg támadásának előmozdítására. A német 6. hadsereg Debrecen–Nagyvárad térségébe vonult vissza, 12-én elesett Nagyvárad, 14-étől a III. páncéloshadtest is Debrecen irányába vonult vissza. Október 10-16. között Debrecentől délre a szovjet 6. gárda-lovashadtest bekerítésben harcolt, a 2. Ukrán Hadseregcsoport parancsnoka Kecskemét alól visszafordította a 18. harckocsihadtestet. 19-én a zömmel a tervezett ellenoffenzívára és a nyilas hatalomátvétel biztosítására összevont csapatokból felállított német IV. páncéloshadtest Szolnok felől támadást indított keleti irányba. Megállítására a 7. gárdahadsereget csoportosították át. 20-án hajnalra a Plijev- és a Gorskov lovas-gépesített csoport elfoglalta Debrecent. 21-ére a Plijev-csoport elfoglalta – először – Nyíregyházát, s Rakamaznál és Dombrádnál elérte a Tiszát, ezzel kezdetét vette a tiszántúli csata részét képező, a magyar 2. és német 8. hadsereg gyűrűből való kitörését eredményező nyírségi csata. 22-én Nagykállónál találkozott nyugat felől a német 1., kelet felől a 23. páncéloshadosztály, az észak-erdélyi erők ezzel kivonták magukat a katlanból, a Plijev-csoport pedig 27-éig bekerítésbe került.
A német hadvezetés hadműveleti terve a szovjet–román csapatok visszaszorítására és téli állások foglalására az erdélyi hegyekben, de lehetőség szerint a Kárpátok gerincvonalán a Cigánybáró (der Zigeunerbaron) nevet viselte. Guderian vezérezredes szeptember 24-én rendelte el előkészítését. Október 5-éig Debrecen térségébe öt német páncélos- és gépesítetthadosztályt kellett összevonni, s kezdetét 12-ére jelölték ki. Friessner vezérezredes, a Dél Hadseregcsoport főparancsnoka október 1-jén kiadott hadműveleti utasításával a 6. hadsereg III. páncéloshadtest- és a LXXII. hadtestparancsnokságának alárendeltségében az 1., 13., 23., 24. páncélos-, a 76. gyalog- és a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztályt tervezte összevonni Nagyvárad–Nagyszalonta–Debrecen térségében, s a szárnyakon be kívánta vonni a magyar 1. páncélos-, 4. tábori pót- és 12. tartalékhadosztályt. Az előkészületek közben megindult szovjet tiszántúli offenzíva miatt a hadműveletet nem hajtották végre, az összevont csapatokat a debreceni csatában vetették be.
Novembertől a hadműveletek Észak-Magyarországon és a Dél-Felvidéken folytatódtak. A német hadvezetés a Tisza folyó, majd az Északi-középhegység déli lábainál kiépített Karola-vonal védelmét szorgalmazta, hogy meggátolja Budapest északi átkarolását és megvédje az észak-magyarországi és a szlovákiai bánya- és iparvidékeket. Budapest és a Mátra között a német 6., a Bükkben és a Zempléni-hegységben a német 8., attól északkeletre a magyar 1. hadsereg védekezett. A 2. Ukrán Hadseregcsoport főerői és jobbszárnya november 6-án indítottak támadást a Tisza vonaláról. November végére felzárkóztak a Karola-vonalra, a 4. Ukrán Hadseregcsoport 18. hadserege az azt keletről fedező Gizella-állásra. Miután a német Dél Hadseregcsoport több seregtestet a Dél-Dunántúlra csoportosított át, a 2. Ukrán Hadseregcsoport december 5-én felújított támadása két helyen jelentős térnyerést eredményezett. December 3-ára elfoglalták Miskolcot, december közepére a Borsodi-medencét és a Cserhát-hegységet. A hónap közepén a német 8. hadsereg kiürítette a Bükköt, a 6. a Mátrát. Karácsonyra szovjet kézre került Salgótarján, az év végére az Aggteleki-karszt és a Börzsöny. A szovjet 6. gárda-harckocsi- és 7. gárdahadsereg 19-én érte el az Ipoly dunai torkolatánál fekvő Helembát. A folyót a letkési hídtól a torkolatig a Szent László hadosztály részei védték. 24-ére a szovjet ékek Helemba felől Kicsindnél elérték a Garam alsó folyását. A letkési hídfő 24-én, a nyugati parton fekvő Ipolyszalka 27-én esett el. Az ipolyi harcok tették lehetővé, hogy a német LVII. Páncéloshadtest visszavonulhasson. Ez a német 3., 6., 8. és a magyar 2. páncéloshadosztály részeivel ugyanis az Ipoly–Garam 172közén december 22-én ellentámadást indított, hogy a 20-án Léváig jutott 6. gárda-harckocsihadsereg és Plijev lovas-gépesített csoport hátába kerülve megakadályozza Budapest északi átkarolását. A hadtest a Börzsöny nyugati lábainál elakadt, s december 25-28. között visszavonult a Garam nyugati partjára. Budapest átkarolását nem tudta megakadályozni, de az arcvonalat nagyjából stabilizálta.
A Duna jobb partja védelmének megszervezését október 20-án a magyar 2., november 13-án a 3. hadsereg-parancsnokság vette át. December 2-ától a Dél Hadseregcsoport alárendeltségébe került a Bajától délre lévő Duna-szakasz védelmét irányító német 2. páncéloshadsereg-parancsnokság is. A 3. Ukrán Hadseregcsoport 57. hadserege november 6-án Apatinnal szemben, 9-én Kiskőszegnél (Batina) hídfőt foglalt a Drávaszögben (a Baranya-háromszögben). 16-án kitört a hídfőkből, s 26-ára egyesítette azokat. 24-én a 4. gárdahadsereg erőszakos átkelést indított a Baja–Mohács szakaszon. A folyóvédelemre rendelt német–magyar csapatok csak részben érkeztek be, a front átszakadt. Az 57. hadsereg támadása gyorsan teret nyert, november 29-re elérték Pécset. December 2-án elfoglalták Kaposvárt, 4-én Marcalit, 7-én Barcsot. A német XXII. hegyihadtest 8-ára visszafoglalta Marcalit, a front 1945. márciusig a Marcali–Nagybajom–Nagyatád–Barcs vonalon, 20-30 km-re a Margit-vonal nyugati szektora előtt stabilizálódott. A dél-dunántúli harcok kezdetétől a magyar 3. hadsereg-parancsnokság a hadműveletek irányításába és a harcvezetésbe egyre kevésbé avatkozhatott bele. A 3. hadsereg mint egységes katonai szervezet mind formálisabban létezett, ám elvileg fennállt a háború végéig.
December 10-én Barcsnál a jugoszláv 12. hadtest átkelt a Dráván, de az északi parton foglalt hídfőjét a német LXXXXI. hadtest február 10-ére felszámolta. A szovjet 4. gárdahadsereg északnak haladva, november 27-én elfoglalta Mohácsot, 30-án Szekszárdot, december 1-jén Dombóvárt. November 30-án a német LVII. páncéloshadtest-parancsnokság átvette a hadműveleti vezetést a magyar 3. hadsereg-parancsnokságtól. December 7-én a 4. gárdahadsereg elérte a 4-étől a Csepel-szigetről erőszakos átkelést folytató 46. hadsereget. 10-ére a 4. gárdahadsereg felzárkózott a Margit-vonal Balaton–Velencei-tó közötti, a 46. hadsereg a Velencei-tó–Duna közötti szakaszára. December 9-én a szovjet hadvezetés védelembe rendelte csapatait a Dél-Dunántúlon.
December 20-ától a 4. gárda- és 46. hadsereg felújította támadását, áttörte a Margit-vonal nyugati szektorát, a hónap végére elérte a Dunaalmás–Mór–Székesfehérvár vonalat, és a magyar 3. és német 6. hadsereg ellenében nyugatról bekerítette Budapestet. Megkezdődött a március végéig tartó öt székesfehérvári páncélosütközet, a várost a szovjet erők először december 23-án vették birtokba. A Székesfehérvár környéki harcok leírása azonban már átvezet az 1945. évi magyarországi harcokat leíró fejezethez.
