A Monarchiától a független magyar államig
31A Monarchiától a független magyar államig
A hazatérő honvédeket elvileg egy új magyar állam, gyakorlatilag egyre kaotikusabb állapot fogadta. A Károlyi Mihály gróf nevével fémjelezhető kevesebb, mint féléves időszak a történelmi Magyarország és intézményrendszere széthullásával, ezzel párhuzamosan egy hamvába holt demokratizálási kísérlettel írható le. E munka kereteit szétfeszítené egy mindenre kiterjedő átfogó elemzés, így csupán a fő vonalak felvillantására vállalkozhatunk. Az átmeneti időszak Károlyi miniszterelnöki kinevezésével, 1918. október 31-én vette kezdetét.
Károlyi október utolsó napján még József Ágost királyi herceg homo regius, november 1-jén már a Magyar Nemzeti Tanács elnöke kezébe tette le az esküt. E testületet az Osztrák–Magyar Monarchia nemzetei nemzeti tanácsainak sorában, 1918. október 24-ére virradó éjszaka alakította meg Budapesten a Károlyi-palotában a Károlyi-párt, a (Jászi-féle) Radikális Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Elnöke egy hétig Károlyi, november 1-től Hock János volt. IV. Károly király e napon mentette fel Károlyit a reá mint uralkodóra tett esküje alól, az újdonsült miniszterelnök és kormányának tagjai ezért tettek újabb esküt a Magyar Nemzeti Tanács előtt, noha sem az mint testület, sem annak bármely tagja nem kapott senkitől (kompetens személytől vagy a néptől) felhatalmazást, az őszirózsás forradalom során önmagát emelte ideiglenes államfői testületté. November 5-én a Magyar Nemzeti Tanács a Katonatanáccsal és a Budapesti Munkástanáccsal közös nyilatkozatban adott teljhatalmat a kormánynak az alkotmányozó nemzetgyűlés összeüléséig (amire nem került sor). November 16-án néphatározatként hirdette ki (a nép számára váratlanul) a köztársaság kikiáltását. 1919. január 11-én köztársasági elnöki minőségben ideiglenes államfői jogkörrel ruházta fel Károlyit, egyben elfogadta miniszterelnöki lemondását, és ügyvezető miniszterelnökké nevezte ki Berinkey Dénest. A testület az ideiglenes államfő kinevezését követően beszüntette tevékenységét.
A Magyar Népköztársaság a magyar állam hivatalos megnevezése volt 1918. november 16-tól 1919. március 21-ig és 1919. augusztus 2-8. között. Először a Magyar Nemzeti Tanács adta a köztársaság kikiáltásakor, másodszor a Peidl-kormány egyik első intézkedéseként; először a Magyarországi Tanácsköztársaság proklamálásával a Budapesti Munkástanács vette el, másodszor a Friedrich-kormány az 1918. október 31. előtti közigazgatási rendszer helyreállításakor. Második, rövid lélegzetű létezésekor nem volt államfője. Miniszterelnöke, majd ideiglenes elnöke, Károlyi kezdetben őszintén és hiszékenyen Antant-barát volt, az mégsem tekintette partnernek, a párizsi békekonferencia nem ismerte el a nevével fémjelzett rezsimet. Ez a magatartás ugyanakkor felbátorította a későbbi Kisantant tagjait (Csehszlovákiát, Romániát és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot), sőt Ausztriát területi aspirációik elérésére. E két dolog felismerése vezette el (elkésve) az antimilitarizmustól a fegyveres honvédelem koncepciójáig a Károlyi-kormányzatot. Ez kötötte meg az 1918. november 13-i belgrádi konvenciót, amelynek szükségessége a november 3-i padovai fegyverszünet után a szakirodalom egy részében vitatott. Leszerelte a m. kir. Honvédség hadszínterekről hazatérő alakulatait, s (részben sikertelen) kísérletet tett egy új haderő megszervezésére. Jászi Oszkár, Apáthy István, Junker János és Szabó Oreszt közreműködésével elvetélt kísérletet tett a kiegyezésre a külföldről szított nemzetiségekkel. Megkezdte az alkotmányozó nemzetgyűlés előkészítését, november 23-án kihirdette az általános választójogot biztosító 1918:I. néptörvényt, 1919. március 5-én az alkotmányozó nemzetgyűlésről és választásokról szóló 1919:XXV. néptörvényt, március 17-én kitűzte a választásokat április 13-ra, amelyekre a Tanácsköztársaság idején már nem került sor. Ezzel együtt törekedett a demokratikus szabadságjogok biztosítására. Kísérletet tett a földreformra, az 1919. február 16-án kihirdetett 1919:XVIII. néptörvény alapján 23-án megkezdődő földosztás a Tanácsköztársaság idején félbeszakadt. 1918. november 27-én fogadta az Antant Budapestre érkező állandó katonai misszióját Fernand Vix francia alezredes vezetésével, 1919. január 15-én a magyarországi viszonyok tanulmányozására érkező bizottságot Archibald Carry Coolidge, az Antant bécsi missziójának feje vezetésével, ám a nemzetközi elszigeteltségből ezek ellenére sem tudott kitörni. Kezdetben hagyta, később (elkésve) korlátozta a Budapesti Munkástanács és a Központi Katonatanács, illetve a Kommunisták Magyarországi Pártja működését. Ez kettős hatalom kifejlődéséhez vezetett. Végül kezéből a hatalom teljesen kicsúszott, mivel a főbb problémák egyikével sem tudott érdemben megbirkózni, s az országot az általános válságból kivezetni. Az 1919. március 20-i Vix-jegyzék újabb területsáv kiürítéséről (amit még elutasított) csak a végső lökést adta meg régóta esedékes lemondásához.
1919. március 21. és június 23. között a magyar állam hivatalos megnevezése Magyarországi Tanácsköztársaság, attól augusztus 2-ig Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság volt. Ez utóbbi már arra utalt, hogy a világforradalom győzelme után Magyarország egyike lett volna az orosz vezetésű unióba tömörült szovjetköztársaságoknak. Az eredeti megnevezést a Budapesti Munkástanács proklamálta, a kibővítettet a Tanácsok Országos Gyűlése adta. Államfője nem volt, kollektív államfői testülete 32is csak június 23-tól, a Szövetséges Központi Intéző Bizottság. Kormánya a Forradalmi Kormányzótanács (FKT) volt, amely augusztus 1-jén mondott le. A minisztériumok szerepét népbiztosságok töltötték be. Április 3-án a nemzetiségiek kivételével irányításukat kollégiumok vették át, de június 24-én visszaállították az egyszemélyi népbiztosi rendszert. Az FKT elnöke mindvégig Garbai Sándor volt. A Tanácsköztársaság pillanatnyi hatalmi vákuumban jött létre. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetősége gróf Károlyi Mihály köztársasági elnök és Berinkey Dénes miniszterelnök lemondásának hírére a budapesti Gyűjtőfogházban megkereste a Kommunisták Magyarországi Pártja vezetőségét, Magyarországi Szocialista Párt (MSZP) néven egyesítették a két pártot, s összeállítottak egy kormánylistát. Eközben, de ettől függetlenül kiáltotta ki a Budapesti Munkástanács a Tanácsköztársaságot.
A Tanácsköztársaság időszakában fejeződött be a történelmi Magyarország összeomlása. Kun Béla külügyi népbiztos március 24-én jegyzékben ismerte el az 1918. november 13-i belgrádi konvenciót, de elutasította az 1919. március 20-i Vix-jegyzéket. 30-án távirati úton értesítette Csehszlovákia, Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság kormányát területi követeléseik elvi elismeréséről. Azok azonban nem tárgyaltak, Csehszlovákia április 9-én, Románia 16-án támadást indított, formailag a bolsevizmus leverésére, gyakorlatilag minél nagyobb területek megszerzésére. Kun Béla április 30-án Wilson amerikai elnöknek, valamint e három országnak küldött békejegyzéke hatástalan maradt. Az FKT-nak csak Csehszlovákiával sikerült (július 1-jén) fegyverszünetet kötnie, s abban a belgrádi konvenciót túllépve elismerte a csehszlovák polgári közigazgatást a Felvidéken. Az Antant az oroszországi bolsevista rendszer nyugati kiterjesztésének tekintette a Tanácsköztársaságot. Felszámolására Ferdinand Foch francia marsall, az Antant-haderők főparancsnoka már március 27-én javaslatot tett a békekonferenciának. 28-án az Antant Legfelsőbb Gazdasági Tanácsa hozott határozatot, hogy (eltérően Ausztriától) Magyarországgal szemben nem szünteti meg a még az Osztrák–Magyar Monarchia ellen 1914-ben bevezetett gazdasági blokádot. Noha április 4-én az FKT fogadta a Jan Smuts brit tábornok vezetésével Budapestre érkező Antant-missziót, az Antant semmit sem tett a szomszédok támadásának megállítására. A május 30-án indult északi hadjárat hatására született Clemenceau-jegyzékekkel (június 7., 13.) megtévesztette a Tanácsköztársaság vezetését, ezzel siettette bukását. Július 14-én a Magyarországra és a szomszéd országokba delegált Antant-missziók Nagykikindán végleges határozatot hoztak leverésére. 24-én a párizsi békekonferencia nyilatkozatot adott ki, hogy a kommunista kormánnyal nem köthető béke, s a gazdasági blokád feloldásának is feltétele annak eltávolítása.
Az FKT március 26-án tett közzé rendeletet minden rendvédelmi testület feloszlatásáról és a Vörös Őrség megalakításáról, 30-án a Vörös Hadsereg felállításáról. Mivel kezdetben úgy látszott, hogy felvállalja a fegyveres honvédelmet, a korábbi tényleges állományú tisztek és altisztek zöme jelentkezett a Vörös Hadseregbe, így a második világháború alatti magyar katonai vezetés legnagyobb része is. Mikor a Partium és a Tiszántúl feladása, de főként a sikeres felvidéki hadműveleteket követő visszavonulás nyomán kiderült ennek ellenkezője, tömegesen hagyták el a hadsereget, amely a képzett parancsnoki kar távozása után gyorsan össze is roppant. A július 3-án felállított munkásezredek lelkesedése nem pótolhatta a harcvezetési tudást. Egyes alakulatok intézményesen fordultak szembe a Tanácsköztársasággal, így a Dunaflottilla és a Ludovika Akadémia. A felvidéki visszavonulás miatt a katonai felsővezetés is szembekerült a politikaival.
A választások elhagyásával össze nem hívott alkotmányozó nemzetgyűlés helyett az FKT állított össze ideiglenes alkotmányt, amelyet április 2-án tett közzé. A Tanácsköztársaság alatt csak tanácsválasztásokat (nem pontos mai hasonlattal helyhatósági és üzemi bizottsági választásokat) tartottak, április 7-én. Az így felállított tanácsok delegált képviselőiből ült össze az egykamarás parlament funkcióit elvben betöltő Tanácsok Országos Gyűlése, amely június 14-23. közötti kongresszusán elfogadta a Tanácsköztársaság kommunista elveket tükröző alkotmányát, és megválasztotta az ideiglenes államfői testületet. Tényleges képviselőházi funkciókat nem gyakorolt, a politikai vezetés eszközeként megszavazta annak előterjesztéseit. Az FKT rendeletekkel kormányzott. Az FKT hajtott végre a magyar történelemben először nagyarányú államosításokat, már március 26-tól. A Kárpát-medence egységes gazdaságának összeomlása és a háborúvesztés nyomán keletkezett gazdasági és pénzügyi káoszt fokozta, hogy az FKT április 11-én betiltotta az értékpapír-forgalmat és más államok fizetőeszközeinek használatát. A stabilizációs kísérletek (így a termelés és a kereskedelem központosítása április 19-én, a Népgazdasági Tanács felállítása május 19-én) eleve kudarcra voltak ítélve, mivel az FKT azokat nem új értékek megteremtésére, hanem a meglévők elkobzására és újraelosztására alapozta (az államosításokon túl például az élelmiszer-beszolgáltatási rendszer bevezetése április 26-án).
Az FKT is kísérletet tett a nemzetiségekkel való kiegyezésre. Külön nemzetiségi népbiztosságok alakultak, s az április 6-i nyelvrendelet engedélyezte bármely, Magyarországon beszélt nyelv hivatali használatát. Átvették a Magyar Népköztársaság alatti autonóm Ruszka Krajnát és Slovenská Krajinát, s július 16-án megjelent az FKT rendelete autonóm német nemzetiségi területről. A vezetés törekedett tömegbázis kialakítására. Elsősorban a szervezett városi szociáldemokrata munkásságra számított, ennek adott (előzőleg államosított) szociális lakást, s üdültette gyermekeit a Balatonon. Ennek ellenére a munkásság egyes rétegei és a juttatásokból kirekesztett alkalmazottak egy idő után már sztrájkoltak is. A lakosság nagy részét kitevő parasztságból még a szegényebb rétegeket sem tudta megnyerni, miután a földosztás folytatása helyett azonnal hozzákezdett a kollektivizáláshoz és bevezette a beszolgáltatást. Nem véletlen, hogy az új hatalom elleni felkelések nagyobb része vidéken tört ki. A tudományos és a kulturális élet, s az oktatás “lefejezése” miatt az értelmiség hamar szembefordult a Tanácsköztársasággal, miként annak vallás- és egyházellenessége miatt az egyházak is. Az egyes rétegek elfordulása miatt egymást érték a felkelések, az első április 7-én robbant ki Sárospatakon. Június 334-én az FKT már az egész Dunántúlt hadműveleti területté nyilvánította a sorozatos felkelések nyomán. A tömegbázist a vezetés elhibázott elvi intézkedései is szűkítették. Ilyen volt az MSZP nevének június 13-i megváltoztatása (annak első és egyetlen kongresszusán) Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártjára, amely az állampárt élcsapat jellegét volt hivatott kifejezni a tömegpárttal szemben, de amely a szervezett szociáldemokrata munkásság egy részét is eltávolította a pártvezetéstől. Mivel az FKT semmilyen bel- és külpolitikai, illetve társadalmi problémát nem tudott megoldani, az ország általános válsága és nemzetközi elszigeteltsége fokozódott, a Tanácsköztársaság bukása törvényszerű volt. Ezt a külföldi katonai intervenció csupán siettette, de nem okozta.
A Magyar Népköztársaság fegyveres erejét 1918. november közepén kezdte megszervezni a szélsőségesen pacifista és a teljes leszerelést óhajtó Linder Béla hadügyminiszter bukása után 9-én kinevezett Bartha Albert. November 11-én kiáltványt adott ki Magyarország Szent István-i határainak védelméről, s rendeletet alkotott három testületből álló magyar nemzeti fegyveres erő felállításáról: Hadsereg (sic!), Nemzetőrség, Polgárőrség. E rendeletet gróf Károlyi Mihály miniszterelnök aláírásával 13-án hirdették ki. A Hadsereg megnevezés nem terjedt el, mivel ez alatt akkor a volt Osztrák–Magyar Monarchia közös Hadseregét értették. November 16-tól, a köztársaság kikiáltásától feltűnt a néphadsereg név (mint ahogy az ország Népköztársaság, a kormány Népkormány, amely néptörvényeket tesz közzé). 1919. január 25-én Bőhm Vilmos megbízott hadügyminiszter előírta a magyar előtag bevezetését minden katonai, nemzetőr és polgárőr szervezet megnevezése előtt. Ettől kezdve terjedt el a magyar néphadsereg elnevezés, amely azonban soha nem vált hivatalossá, az a Hadsereg maradt 1919. február 22-ig, amikor közzétették a hadügyminiszter rendeletét 70 ezer fős önkéntes (zsoldos) hadsereg felállításáról. Ez de jure megszüntette a fegyveres erők mindhárom alkotóját, s hivatalos megnevezésként bevezette a Magyar Népköztársaság Önkéntes Hadserege nevet. A köznyelvben ez sem terjedt el. A Hadsereget felállító 1918. november 13-i rendelet az aznap aláírt belgrádi konvenciónak megfelelően 6 gyalog-, 2 lovashadosztályban és 8 tüzérdandárban határozta meg nagyságát, az 1896-ot követő 5 évfolyam visszatartására és behívására alapozva azt. Katonai közigazgatása 5 katonai kerületből állt: I. Kolozsvár, II. Budapest, III. Szeged, IV. Kassa, V. Pozsony. November 28-án rendeletet adtak ki a m. kir. Honvédség hazaérkező és visszamaradt állományának leszerelésére, de a tényleges (ma hivatásos) állománynak lehetőséget biztosítottak az átlépésre. November végére a létszám meghaladta a 30 ezer, s december végére elérte a 70 ezer főt. A február 22-i rendelet felállította a Dunaőrséget és a Székely Különítményt is, amelynek neve (etnonímiája alapján) székely hadosztályként terjedt el. Az önkéntes haderőbe történő jelentkezés alsó korhatára 24 év volt, s a Tanácsköztársaság kikiáltásáig abba csupán 5000 önkéntes jelentkezett. Fegyverzete erősen hiányos volt, ám eleinte ezzel is helyt tudott állni a történelmi Magyarország védelmében. Később hadrafoghatósága a politikai manőverek hatására fokozatosan csökkent.
A Forradalmi Kormányzótanács 1919. március 22-i, “Mindenkihez!” című kiáltványában hirdette meg a Vörös Hadsereg megszervezését. Az erről alkotott rendeletet 30-án tették közzé (24-i keltezéssel). Ez proletárhadsereget definiált, amelynek funkciója “a forradalmi proletárság védelme minden külső és belső ellenséggel szemben”, illetve “a világproletárság felszabadítása” volt. Ez elriasztotta a tiszteket, ám egy részük később vállalta a szolgálatot, mivel csak a Vörös Hadseregen belül látták lehetségesnek Magyarország területi integritásának védelmét. Első alakulata március 29-én alakult meg. Április 9-én rendeletben hívták be az 1918. október 1-jén tényleges állományban volt tiszteket (a honvédtiszteken túl a közös Hadsereg volt tisztjeit is). 3 hónap alatt 200 ezer fős hadsereg felállítását célozták meg, a néphadsereg szervezeti kereteinek átvételével, amelyhez a március 24-i rendelettel munkás-tartalékzászlóaljakat csatoltak. Szervezése eleinte nehezen haladt. A toborzottak száma április 1-jén 20.640 fő volt, a vezető szerveknél és a csapatoknál káosz uralkodott, a népbiztosság vezetői ellentétes koncepciókat dolgoztak ki. Ezért április 12-én az FKT forradalmi törvényszékeket állított fel, 14-én feloszlatta a katonatanácsokat, és szovjet-orosz mintára bevezette a parancsnok melletti politikai megbízotti (komisszári) intézményt. Május 2-án 18-45 éves korig mozgósította a munkásságot. Április 6-án a népbiztosság elrendelte 3 nemzetközi ezred megalakítását, 15-én kiadta az első hadrendet: 6 vöröshadosztály, székely hadosztály, tengerészdandár, nemzetközi ezredek, 8 munkásezred és munkás-tartalékzászlóaljak. 18-án, a román hadjárat kezdete után 2 nappal felállította a Keleti Hadsereg Parancsnokságát. Május 4-én a hivatalos megnevezést Munkások és Parasztok Forradalmi Vörös Hadseregére változtatta.
A május 5-én kiadott, Stromfeld Aurél által kidolgozott hadrend teljesen átszervezte a Vörös Hadsereget. A harcoló csapatok vezetésére osztrák–magyar mintára felállította a Hadügyi Népbiztosságnak mellérendelt Hadsereg-főparancsnokságot, s annak alárendelve 3 hadtestparancsnokságot. A román frontot tartó ceglédi I. hadtestbe a 2. vöröshadosztály és a budapesti csoport (május 8-tól 7. vöröshadosztály) tartozott. A székesfehérvári II. hadtestbe az összes dunántúli fegyveres szerveződést sorolták be. A csehszlovák arcvonalat tartó hatvani III. hadtestet az 1., 4., 6. vöröshadosztály és a székely hadosztály alkotta, noha ez utóbbi április 27-én román hadifogságba került. A 3., 5. vöröshadosztály és a tengerészdandár a Hadsereg-főparancsnokság közvetlen alakulata lett. A budapesti helyőrség (május 15-től IV. hadtest) kötelékébe tartoztak a Vörös Őrség tábori zászlóaljai és az erődítési munkálatokat végző hídfőhadosztály. A Vörös Hadsereg május végére érte el legnagyobb harcértékét: 115 gyalogzászlóalj, 84 géppuskásszázad, 8 lovasszázad, 14 tábori és 2 hegyi ágyúsüteg, 20 tarackos és 3 nehézüteg, 16 műszaki század, 8 repülő század; 2 nemzetközi ezred, 8 munkásezred; összesen 109.772 fő, 365 löveg, 16 aknavető, 12 páncélvonat, 1 páncélgépkocsi, 20-30 harci repülőgép. A Clemenceau–Kun jegyzékváltásokat követő felvidéki visszavonulás demoralizálta az addig eredményesen harcoló hadsereget, a július 20-i tiszai offenzíva összeomlása és a román átkelés a Tiszán pedig széthullását eredményezte. Augusztus 346-án a Peidl-kormány hivatalosan is feloszlatta az addigra javarészt magától felbomlott Vörös Hadsereget.
A Vörös Hadsereg legsikeresebb hadművelete az északi hadjárat volt. Célja a Felvidék és Kárpátalja magyarlakta területeinek felszabadítása, a borsodi és a nógrádi iparvidék visszafoglalása, a csehszlovák és a román hadsereg egymástól való elvágása, a Tisza felső folyásától a román hadsereg oldalba támadása, a Szlovák Tanácsköztársaság megteremtésének elősegítése, s a szovjet-orosz hadsereggel való összeköttetés lehetőségének kialakítása volt. Megindításáról az FKT és a Hadsereg-főparancsnokság május 21-i közös ülése döntött. Stromfeld Aurél vezérkarfőnök május 27-én hadműveleti utasítás formájában adta ki az általa kidolgozott tervet. A III. hadtestnek (1., 4., 6. hadosztály, 3., 10. dandár, parancsnok Landler Jenő) kellett a fő támadást indítania Sátoraljaújhely–Kassa–Szepsi; az 5. hadosztálynak önálló támadást Rimaszombat–Rozsnyó–Tiszolc; a 3. hadosztálynak Losonc–Zólyom; az 1. dandárnak Léva irányába. Az I. hadtest feladata a román hadsereg feltartóztatása volt a Tisza vonalán. A hadműveletbe beosztott magyar erők harcértéke 73 gyalogzászlóalj, 46 üteg és 1 páncélvonat, a velük szemben álló csehszlovák csapatoké 90 gyalogzászlóalj, 32 üteg és 1 páncélvonat volt. Az Ipoly felső folyásától keletre a csehszlovák kelet-szlovákiai hadtest (3., 6. hadosztály, parancsnok Edmond Hennocque francia tábornok), nyugatra a nyugat-szlovákiai hadtest (4., 7. hadosztály, parancsnok Luigi Piccione olasz tábornok) állt. A hadműveletet megelőző harcokban a Vörös Hadsereg május 10-én visszafoglalta Szécsényt, 12-én Füleket, 21-én Miskolcot, 29-én Putnokot, Losoncot és Ipolyságot. A hadjárat május 30-án 0430-kor indult. A jobbszárnyon az 1. hadosztály Tiszalucnál átkelt a Hernádon, de egy román ellenlökés aznap visszavetette a jobb partra. A 6. hadosztály birtokba vette Szikszót, és a román–csehszlovák csapatok csatlakozásánál az épségben elfoglalt gesztelyi hídon átkelt a Hernád bal partjára. Az 5. hadosztály kivetette a cseheket Putnokról. Az 5. hadosztály visszafoglalta Losoncot. Az 1. dandár jobbszárnya visszafoglalta Ipolyságot, balszárnya átkelt az Ipoly torkolatánál, és Garamkövesdnél elérte a Garamot. Május 31-én a III. hadtest elvágta egymástól a román és a csehszlovák hadsereget. Az 5. hadosztály áttörést harcolt ki, jobbszárnyán birtokba vette Edelényt, balszárnyán Rimaszombatot. A III. hadtest második lépcsőként harcba lépő 4. hadosztálya Szerencs térségében áttörte a román védelmet. Ez kimozdította az 1. és a 6. hadosztályt is, az előbbi visszavette Forrót, az utóbbi Szendrőt. Az 5. hadosztály visszafoglalta Tornaalját, és elérte Sajógömört. Az 1. dandár visszafoglalta Lévát. Június 2-án a csehszlovák 7. hadosztály két sikertelen ellenlökést indított Lévánál és Losoncnál. A román hadsereg visszavonult a Tisza bal partjára, fedezetlenül hagyva a csehszlovák balszárnyat. Június 3-án az 1. dandár visszafoglalta Érsekújvárt. Június 5-én a csehszlovák erők megkezdték a visszavonulást. Az 1. hadosztály 5-én visszafoglalta Sárospatakot és Sátoraljaújhelyet, a 6. hadosztály 6-án Kassát, a 3. hadosztály 6-án Korponát és Selmecbányát, 7-én Zólyomot. Az 1. dandár 6-án átkelt a Garamon, és 7-én Verebélynél elérte a Zsitvát. Az 5. hadosztály 7-én visszafoglalta Tiszolcot, 9-én Jolsvát és 10-én Rozsnyót, a 4. hadosztály 9-én Tőketerebest és Gálszécset, a 6. hadosztály 9-én Eperjest és 10-én Bártfát, a 3. hadosztály 10-én Körmöcbányáig jutott. Az északi hadjárat ezzel elérte maximális kiterjedését. A Clemenceau–Kun jegyzékváltások nyomán június 12-én az FKT leállította a támadást, s 29-én elrendelte a visszavonulást.
Alig másfél hónappal a Tanácsköztársaság kikiáltása után megkezdődött az ellenforradalom szervezése. Az ellenforradalmi rendszer az 1919–1944 közötti magyar állam egyik önelnevezése (etnonímiája) volt. Az ún. őszirózsás forradalom nyomán létrejött köztársaság idején az ennek megdöntésére szerveződő jobboldali politikai mozgalmakat nevezték először ellenforradalminak, s a Tanácsköztársaság idején szinte minden ellenzéki politikai irányzatot ide soroltak. Az annak bukása után hatalomra kerülő keresztyén-nemzeti irányzat öntudatosan nevezte magát ellenforradalminak, hiszen célja az 1918–1919. évi forradalmak következményeinek radikális felszámolása, egy új típusú politikai berendezkedés megvalósítása és egy új forradalom megakadályozása volt. Mivel ez a hatalom a forradalmak ellenében, azok totális tagadásaként került uralomra, pontos önmeghatározása volt az ellenforradalom. Az akkor közelről sem pejoratív értelmű fogalom gyorsan átment a köztudatba, és 1944-ig általánosan használt kategóriává vált Magyarországon.
Az első ellenkormány gróf Károlyi Gyula miniszterelnök vezetésével alakult meg Aradon, 1919. május 5-én. Megalakulását kiáltványban jelentette meg, amelyben legfőbb célkitűzéseként a “bolsevizmus megsemmisítését, az egyéni szabadságra, a vagyonra és a munkára való jog megóvását és egy fegyelmezett fegyveres hatalom – csendőrség – megszervezését” határozta meg. Érdemi tevékenységet nem tudott kifejteni, miután a román hadsereg május 9-én a Szegedre utazó miniszterelnököt kormányának több tagjával Mezőhegyesen feltartóztatta és internálta. A második Károlyi-kormány május 30-án alakult meg a francia hadsereg megszállta Szegeden. Alapvető célkitűzése a bécsi Antibolsevista Comitéval összhangban a proletárdiktatúra megdöntése volt, amelyhez francia támogatásra számított. Június 6-ától hadügyminisztere Horthy Miklós altengernagy volt, akinek irányításával megkezdődött a Nemzeti Hadsereg szervezése. Ahogyan ez előrehaladt, úgy csökkent a kormány szerepe, s a francia támogatás elmaradása, az önálló katonai akció letiltása, illetve az ellenforradalmi erők belső viszálykodása július 12-én új ellenkormány megalakításához vezetett. A Károlyi-kormányt Bécsben gróf Bethlen István képviselte, összeköttetést tartva az ottani Antant-missziókkal. Bethlen 1919. április 12-én alakította meg a bécsi Antibolsevista Comitét (Bécsi Comité, Bolsevikellenes Bizottság), s az Horthy Miklós kormányzóvá választásáig működött, Bethlen elnöksége alatt. Tagjai a vörösterror elől Ausztriába menekült arisztokraták, tisztek, polgári tisztviselők voltak, akik eredetileg az önálló magyar királyság megteremtését akarták elérni. A 30–40 fős irányító testület mellett politikai, katonai, diplomáciai és egyéb albizottságok, illetve fegyveres különítmények működtek. Fontos szerepe volt a nyugat-magyarországi felkelés előkészítésében is. Kiterjedt magyarországi és európai hírszerző hálózattal, valamint Bécsben újsággal és illegális katonai toborzóirodákkal 35rendelkezett. Hasonló nevű szervezet Szegeden is működött 1919. április 25-től augusztusig, ám a Kelemen Béla, egykori Csongrád vármegyei és szegedi főispán vezette testület nem tett szert jelentős szerepre.
A harmadik ellenkormányt Ábrahám Dezső alakította meg Szegeden. Tevékenységét mindvégig a megszálló francia csapatok parancsnoksága legalizálta, ahogy a Nemzeti Hadsereg alakulatainak szervezése is jóváhagyásuk által történhetett. Miután Ábrahám nem vette be kormányába Horthy altengernagyot, az 1919. július 15-én a minisztertanács jóváhagyásával függetlenítette magát a kormánytól. Három nappal korábban, miután Ábrahám kinevezte hadsereg-főparancsnokká, saját vezénylete alatt megszervezte a Nemzeti Hadsereg Főparancsnokságát. E szerv nem csupán katonai, de katonapolitikai vezető szervvé is vált. Horthy kiáltványt bocsátott ki. Ebben, amelyet megkíséreltek eljuttatni valamennyi ellenforradalmi szerveződéshez, Horthy fogalmazásában “az összes magyar nemzeti haderők fővezérletét” vette át. Ez augusztus 15-én valósult meg, amikor Budapesten Friedrich István miniszterelnök jelenlétében József Ágost királyi herceg kormányzó e funkcióba kinevezte. A Főparancsnokság augusztus 9-én alakult át Fővezérséggé, miután Paul de Lobit tábornok, a magyarországi francia megszálló csapatok parancsnoka lehetőséget adott a Nemzeti Hadseregnek az elindulásra a Dunántúlra. A szűken vett katonai vezetésre augusztus 12-én a Fővezérségen belül megalakították a Nemzeti Hadsereg Vezérkarát. A Fővezérséget 1920. március 1-jei kormányzóvá választásáig Horthy vezette mint fővezér, ezt követően megszűnt. Megjegyzendő, hogy a későbbi Honvéd Vezérkaron belül is volt Fővezérség, azonban annak funkciója a hadra kelt seregtestek hadműveleteinek irányítása, személyi pótlása és anyagi ellátása volt. 1944. augusztus 24-én emelték hadilétszámra, amikor Magyarországot a román átállás nyomán elérte a front.
A Magyar Nemzeti Hadsereg az 1919-ben létrejövő ellenforradalmi rendszer, majd a független Magyar Királyság fegyveres ereje volt 1919–1921 között. Politikai szerepe mindvégig erősebb volt, mint a hadseregeké általában. 1919. június 9-én Szegeden Horthy Miklós altengernagy bocsátott ki felhívást felállításáról, másnap a Károlyi-kormány rendelte el megszervezését. A köznyelvben az eleinte néhány száz fős, főleg tiszti és altiszti századokból álló fegyveres erő neve a Magyar előtag nélkül, Nemzeti Hadseregként terjedt el. 1920. április 1-jén bevezették a magyar királyi előtagot minden katonai szervezet, állami intézmény stb. hivatalos megnevezése előtt, megnevezése ettől kezdve Magyar Királyi Nemzeti Hadsereg, a köznyelvben továbbra is Nemzeti Hadsereg volt. Mellette még egy ideig Nyugat-Magyarországon “önálló életet élt” a legitimista haderő, amely báró Lehár Antal ezredes vezetésével 1919. augusztus 5-én lépte át az osztrák–magyar határt, s szombathelyi főhadiszállásáról a Nemzeti Hadsereg részének nyilvánította erőit. Lehár egy ideig együttműködött Horthyval: 1920. február 25. és március 31. között ő irányította a tiszántúli bevonulást. A “Lehár-kérdés” ennek ellenére csak a budaörsi csata után oldódott meg, amelyben Lehár a király hadügyminisztereként vett részt.
1919. augusztus 22-én Horthy rendeletet adott ki az 1918 őszéig fennállott m. kir. honvéd katonai közigazgatás újjászervezéséről, öt katonai körletparancsnokságot állítva fel: I. Budapest, II. Siófok, III. Szombathely, IV. Kaposvár, VI. Miskolc (a szegedi V. körletparancsnokságot a rendelet nem említi, a Fővezérség Siófokra távozását követően ott hátramaradt parancsnokságot eleve annak tekintették). A debreceni VI. körletparancsnokságot csak 1920. május 1-jén alakították meg, a román kivonulás után. A katonai körletparancsnokságok felügyelték a polgári közigazgatást is. A katonai és a polgári közigazgatást Horthy 1919. szeptember 14-én választotta ketté. November 25-én Horthy elvileg alárendelte magát a Huszár-kormánynak, ám a gyakorlatban továbbra is függetlenül cselekedett. A Nemzeti Hadseregbe jelentkező tisztekkel szemben a hadügyminiszter 1919. augusztus 16-án igazolás lefolytatását rendelte el. 1920 végéig, az eljárások lezárásáig 5446 tényleges tisztet igazoltak, 310-et leszereltek, 350-et büntető eljárás alá utaltak. A frontokról és a hadifogságból hazaérkező tartalékos tiszteket is igazolás alá vonták, ám aki visszatért polgári foglalkozásához, mentesült a további eljárás alól.
A Nemzeti Hadsereg létszáma 1919. augusztus közepére haladta meg a 4000 főt. Ebben része volt a Horthy által augusztus 7-én elrendelt toborzásnak. A toborzottakat az augusztus 8-án Szegeden a franciáktól átvett 5369 puskával, 101 géppuskával és 9 löveggel fegyverezték fel. Augusztus 22-én Horthy elrendelte a sorozást. Október közepére a létszám túlhaladta a 30 ezer főt. Az ekkor működő 7 gyalogzászlóalj, 1 huszárezred, 2 géppuskás osztag és 6 üteg számára Ausztriából vásároltak titokban fegyvert. November 30-án a létszám már 56 ezer fő volt, ebből 34 ezer az ún. csendőrtartalékba tartozott, amely karhatalmi célzattal kikülönített, egyben az Antant és a megszálló román parancsnokság előtt rejtett alakulatokat takart. A létszám 1920. február 1-jén 100.209 fő volt, ebből 14.933 tiszt és 5309 altiszt, ami 7 gyaloghadosztály, 1 lovashadosztály és a csendőrtartalék között oszlott meg. A Csendőrség és a Rendőrség együttes létszáma ugyanekkor 17.341 fő volt. A toborzás és a létszámnövekedés 1920 tavaszán állt meg: már folytak a béketárgyalások. A trianoni béke katonai határozványaiból következő létszámleépítés és a karhatalomba történő átmentés eredményeként november 1-jén az ún. csapatalakulatoknál már csak 37.500 főt mutattak ki, a karhatalmi formációk összesített létszáma ugyanekkor 56.540 fő volt, az augusztus 1-jei kimutatás szerint a 60.000 puskával, 494 géppuskával, 251 golyószóróval, 116 löveggel, 33 aknavetővel és 21 gránátvetővel.
A Nemzeti Hadsereg részei voltak vagy ahhoz valamilyen módon kapcsolódtak a különféle különítmények. A fogalom az “egy adott feladatra kikülönített kötelék” összevonásából származik, és eredetileg kisebb alkalmi csoportosítások megnevezésére szolgált. Az első világháború idején különítménynek neveztek egyes konkrét feladatok végrehajtására (korabeli megnevezéssel vállalkozásokra) kikülönített csoportokat. A tengerészgyalogság hivatalos megnevezése partra szálló különítmény volt, s a m. kir. Csendőrségen belül is állítottak fel állandó különítményeket. A fogalom az őszirózsás forradalom, a Magyarországi Tanácsköztársaság alatt és az azt követő ellenforradalmi 36rendszer első éveiben ment át a karhatalmi, a politikai nyomozási feladatok, továbbá a statáriális ítéletek végrehajtására szervezett belügyi, katonai és félkatonai alakulatok elnevezésére. Többségüket parancsnokuk neve alapján emlegették.
A Tanácsköztársaság idején főként vörösőrökből és vöröskatonákból hoztak létre különítményeket, kezdetben a népbiztosok, a rögtönítélő bíróságok, a direktóriumi elnökök, valamint a különféle politikai megbízottak mellett. Az ellenforradalmi tüntetések, megmozdulások leverésére, megtorlására kiküldött különítmények egy része hivatalosan terrorcsoportnak vagy terrorkülönítménynek nevezte magát. Az első ilyen alakulat a Lenin-fiúk elnevezésű karhatalmi század volt, amelyet Cserny József volt bőrmunkás vezetésével, 1919. március végén hoztak létre. Legmegbízhatóbb tagjaiból május közepén megalakították a Belügyi Népbiztosság Politikai Nyomozó Osztályát, a többiek továbbra is a Forradalmi Kormányzótanács gödöllői főhadiszállásának karhatalmi és ítélet-végrehajtó alakulataként működtek. A 60-80 fős Osztály Korvin Ottó vezetésével az ellenforradalmi vezetők felkutatását, vallatását, esetenként kivégzését végezte. A legkegyetlenebb kommunista belügyi alakulatok közé tartozó Cserny-különítmény az elfogottakat gyakran megkínozta, az ellenforradalmi szervezkedéssel vagy más politikai bűncselekménnyel gyanúsítottakat többnyire a helyszínen felkoncolta, s számos esetben fegyverrel verte szét a tüntetéseket. A legtöbb statáriális kivégzést a rögtönítélő bíróság funkcióit is ellátó Frontmögötti Bizottság eszközölte. A Szamuely Tibor vezette Bizottságot formailag június 20-án állították fel e néven, de már április végétől működött. Ő és a Lenin-fiúk részlegeiből kiválasztott csoportja külön erre a célra felszerelt vonattal járta az országot. A gyanúsítottakat általában lakóhelyük főterén vagy főutcáján az út menti fákra akasztották fel. Csak az Alföldön több mint száz embert likvidáltak, ezért a Szamuely-különítmény szerelvényét a lakosság halálvonatként emlegette.
Számos kisebb-nagyobb egyéb különítményt is felállítottak. A fentieken kívül a leghírhedtebbek közé tartozott a Kalocsa környéki megmozdulást leverő Petzkay-zászlóalj, Bandl Ferenc budapesti, Stern Mózes debreceni, s Tóth (álnéven Anocskai) Béla makói karhatalmi különítménye. A Budapesten működő Anarchista Csoport a proletárdiktatúra “kiszélesítését”, majd a bukást követően annak visszaállítását szorgalmazta, s eszméi később hatással voltak a nyugat-európai szélsőbaloldali terrorista szervezetekre, például az olasz Vörös Brigádokra is. A különítmények része a statáriális kivégzések mellett rabolt, fosztogatott és kegyetlenkedett. Sok ártatlan embert megöltek, több ezer embert bebörtönöztek. Az elfogottakat kivégzés előtt esetenként megalázták, megkínozták, megcsonkították, nyomorékká verték. A vörösterror irányítója Szamuely Tibor, 1919. április 21-től az arcvonal mögötti terület teljhatalmú biztosa, június 20-tól a Frontmögötti Bizottság elnöke, illetve március 21-től hadügyi népbiztoshelyettes, április 3-tól június 24-ig közoktatásügyi népbiztos volt. A Tanácsköztársaság bukása után az elfogott különítményesek közül a rögtönítélő bíróságok ítéletei alapján 20 főt kivégeztek, többeket súlyos börtönbüntetéssel sújtottak. Az 1921-ben kiadott Fehér Könyv szerint a különféle fegyveres formációk összesen 587 kivégzést hajtottak végre, a letartóztatások nyomán eltűntek és öngyilkosságot elkövetők számáról nem állnak rendelkezésre megbízható adatok. Dr. Váry Albert koronaügyész 1922-ben ügyészségi jelentések és bírósági ítéletek alapján a kommün fennállása idején 590 erőszakos halálesetet konstatált. A vörös uralom áldozatai c. könyvében publikált adatai szerint 195 személy az ellenforradalmi felkelők és a vörös karhatalmi alakulatok közötti fegyveres összecsapásokban esett el, 144 főt végeztek ki a forradami törvényszékek ítéletei alapján, 94 fő egyéni terrorcselekmény áldozatául esett, 66 főt végeztek ki köztörvényes bűncselekmény (rablás, gyilkosság) miatt vagy vesztette életét egyéb közönséges összetűzés során, 11 főt végeztek ki parancsmegtagadás és 7 főt ellenség javára való kémkedés miatt, 10 fő gondatlanság vagy véletlen áldozatává vált, 2 személy öngyilkosságot követett el, s 61 esetben a tényállás nem volt megállapítható.
A vörösterror váltotta ki a fehérterror kezdeti fázisát, így például a Petzkay-zászlóalj kegyetlenkedése indukálta a Héjjas-különítmény fellépését. A szegedi Fővezérség több kisebb-nagyobb különítményt hozott létre. Az első tiszti különítményeket Horthy Miklós fővezér rögtönítélő bírósági jogkörrel is felruházta, hogy végrehajthassák a Tanácsköztársaság funkcionáriusai és különítményesei elleni megtorlásokat. Tevékenységük elérte a román megszállókkal kollaborálókat is. A kommunista különítményekhez hasonló kegyetlenkedéseik és csoportos kivégzéseik miatt (amiben szerepet játszott a vörösterror visszahatása) különösen rossz hírűvé vált Bibó Dénes, Balogh Ferenc, Francia Kiss Mihály, Héjjas Iván, gróf Jankovich Bésán Endre, Kovarcz Emil, Kreybig Rudolf, Madary Antal, Ostenburg-Moravek Gyula, Pirkner Ernő, Rácz Kálmán, Siebenlist Nándor és Vannay [Hertelendi] László karhatalmi osztaga. Egy részüket a Fővezérség állította fel (például a Madary-századot), más részük spontán szerveződött (például a Jankovich-különítmény). Néhány tevékenysége közben nagyobb különítményeket követett (így Madary Prónayt, Francia Kiss Héjjast). Több különítményt szervezett az Ébredő Magyarok Egyesülete is. Ezek tevékenysége 1919 augusztusától az utódállamok magyarlakta vidékeire is kiterjedt. Tagjai 1919–1923 között számos politikai merényletet és terrortámadást követtek el baloldali személyek és intézmények ellen. A Duna–Tisza közén működő Héjjas-különítmény a fehérterror egyik legkíméletlenebb megvalósítója lett. Az eredetileg a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság elleni akciókra létrehozott Jugoszláv Légió Dél-Magyarországon, a Csehszlovákia elleni akciókra alakított Kárpátukrán különítmény északkeleten folyt be a fehérterrorba. A Magyar vadászkülönítmény vasúton járta az országot. Az Ostenburg-különítmény a Dunántúlon működött. Az Ausztria ellen Nyugat-Magyarország megtartására szervezett Osztrák Légió a nyugat-magyarországi felkelésig vett részt a fehérterrorban. A legprominensebb, s időben az első fegyveres alakulat a Prónay-különítmény volt. Báró Prónay Pál százados 1919 májusában szervezte meg, s csak a Lajta-bánság felszámolásakor szűnt meg. A fehérterrorban több kisebb különítménynek volt még része (így a Freisberger-, a Martiny-, a Salm- és a Sárközi-csoportnak). A 37Közélelmezésügyi különítmény az élelemtermelést, -beszolgáltatást és -elosztást felügyelte Pacor Vilmos vezérőrnagy parancsnoksága alatt. 1919–1920-ban működött még a Halálfejes Kopjások, a Jász-Kun Brigád és a Szentgáli Különítmény. A karhatalom létrehozását célzó toborzás 1919 decemberétől kiterjedt az állami hivatalokra és a felsőfokú tanintézetekre is. Összesen 1500 fővel, “sportegylet” elnevezéssel karhatalmi különítmények működtek például a soproni, a debreceni, a magyaróvári, a keszthelyi és a kecskeméti felsőfokú iskolákban. A Friedrich-kormány is alakított rendőri és politikai nyomozó különítményeket, közülük hírhedtté vált a Belügyminisztérium Országos Központi Nyomozó Testület, közkeletű nevén a Margit körúti különítmény.
A különítmények tevékenysége a Tanácsköztársaság idején kezdődött, majd annak bukása után erősödött fel, oly mértékben, hogy az már felkeltette az Antant figyelmét is. A fehérterror kivizsgálására a békekonferencia missziót küldött Magyarországra. 1919. szeptember 24-25-én Nathan Horowitz ezredes, a Szövetséges Katonai Misszió amerikai tagja Horthy Miklós fővezér siófoki főparancsnokságára látogatott. A Horowitz-jelentés megállapította, hogy bár több kétségbe vonható jogosságú gyilkosság előfordult, illetve zsidókat is bántalmaztak, a Nemzeti Hadseregnek ezekhez nem volt köze, a hatóságok sokat (de nem mindent) tettek az egyéni kilengések megakadályozására, s összegezve “alaptalannak” nevezte a fehérterrorra vonatkozó híreszteléseket. Október 23-án érkezett a magyarországi belpolitikai viszonyok kivizsgálására a békekonferencia megbízásából Budapestre Sir George Clerck brit diplomata. Jelenlétében Horthy fővezér november 6-án egyezséget kötött a pártok vezetőivel a kormány és a Fővezérség viszonyáról, s szavát adta, hogy nem vezet be katonai diktatúrát. Ennek alapján, a békekonferencia jóváhagyásával vonulhatott be 16-án a fővárosba, amely azonban nem kerülte el a fehérterrort.
Horthy maga kezdett hozzá a fehérterror felszámolásához, s az 1920. március 1-jei kormányzóválasztás után gyorsult fel. A fehérterror mindezek ellenére még egy-másfél éven át, bár egyre csökkenő intenzitással, de folytatódott, s ez vezetett ahhoz, hogy 1919. október 18-án a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság a Rendőrség és a Csendőrség (közös) főfelügyelőjévé és ellenőrévé nevezte ki az amerikai Harry E. Yates ezredest, illetve hogy a Nemzetközi Szállítómunkás Szövetség 1920. június 20-tól bojkottálta a magyar érdekeltségű szállításokat. A felszámolás folyamán az állam arra hivatkozhatott, hogy az 1912:LXIII. törvénycikk biztosította kivételes hatalom még érvényben van: azt a Nemzetgyűlés 1920. április 28-án a leendő békeszerződés megerősítésétől számított 1 évre meghosszabbította, s csak 1922. július 26-án szüntette meg (bár ennek jelentőségét enyhítette, hogy a kormány 1920. december 24-én részleges amnesztiarendeletet adott ki az 1918–1919-es események résztvevőire, s hogy a Nemzetgyűlés 1921. március 16-án elfogadta az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921:III. törvénycikket).
A különítmények felszámolását nehezítette, hogy azok az új államhatalom (egyik) fegyveres bázisát képezték, bár éppen a fehérterrorhoz játszott szerepük lassította az új államhatalom konszolidálását. A főleg tisztek vezette ellenforradalmi különítményeknek szerepük volt Horthy hatalomra juttatásában (kormányzóvá választásában csak a Prónay- és az Ostenburg-különítménynek), illetve magvát képezték a Nemzeti Hadseregnek. Felszámolásuk állomását jelentette 1920. január 11-i integrálásuk a Nemzeti Hadseregbe: belőlük a gyaloghadosztályok kötelékében 10. zászlóaljként 1-1 vadászzászlóaljat létesítettek. Az 1000-1600 fős vadászzászlóaljak mellett rohamosztag, rohamszakasz és “sportegylet” elnevezéssel egyéb különítményeket is szerveztek. A nemzetközi tiltakozások hatására Horthy 1920 tavaszán erélyesebb lépéseket tett. A 41.139/HM.eln.-1920. számú rendelet megszüntette a rögtönítélő bíráskodást, és előírta az atrocitások és a kivégzések Horthynak való jelentését. 1920 tavaszától a bűncselekményeket elkövetett különítményesek ellen Horthy kormányzó utasítására eljárást indítottak. Június 12-én Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök rendeletben oszlatott fel minden, 1919-ben alakított félkatonai fegyveres alakulatot, 13-án megszüntette a katonai szervek polgári személyek feletti hatáskörét, 17-én pedig a Nemzeti Hadsereg nemzetvédelmi szolgálatának polgári jogosítványait. Ez azonban Tájékoztató (“T”) szolgálat néven, leplezett módszerekkel továbbra is politikai nyomozó tevékenységet végzett, és benne maradtak az oda húzódott különítményesek is. Július 4-én a Nemzeti Hadsereget kivonták az internálások végrehajtásából. Augusztus 19-én a Nemzetgyűlés elfogadta az alkotmányosság helyreállításáról és a kormányzói jogkör kibővítéséről szóló 1920:XVII. törvénycikket, ezzel megszűnt a statárium. Egyes vezetők és parancsnokok azonban szabotálták a végrehajtást, az elbocsátott különítményeseket a Nemzeti Hadsereg és az Ébredő Magyarok Egyesülete ún. nemzetvédelmi egységeibe osztották be, s beléptek a Nyugat-Dunántúlon szerveződő ún. ébredő szabadcsapatokba. Több esetben (beleértve a legrosszabb hírűeket is, így Bibó Dénest, Balogh Ferencet, Francia Kiss Mihályt, Héjjas Ivánt, Kovarcz Emilt, Prónayt, Vannay Lászlót) csak látszatvizsgálatokat és -pereket folytattak. Felmentésük érdekében nyomást gyakoroltak a fajvédő szervezetek és a jobboldali titkos társaságok, így a Magyar Országos Véderő Egylet, az Etelközi Szövetség és a Kettőskereszt Vérszövetség.
1920. november 11-én a Nemzeti Hadsereg és a Rendőrség felszámolta a különítmények fővárosi központjait. 1921. január 1-jétől megszüntették a vadászzászlóaljak különállását. 1921. július 1-jén a polgári cenzúra felügyeletét teljes egészében a Belügyminisztérium vette át. A különítmények egy része 1921 második felében részt vett a nyugat-magyarországi felkelésben, majd a második “királypuccsban”. Ez egyfelől kitolta felszámolásuk idejét, másfelől jogi alapot adott ahhoz a kormánynak és erkölcsit a kormányzónak. A fehérterror halálos áldozatainak pontos száma nem ismert, korabeli és későbbi nemzetközi adatok szerint mintegy 1500-2000 főre becsülhető, de a Révai Új Lexikona, Magyarország a XX. században–I. (Babits, Szekszárd, 1996) 44. oldala szerint nagyságrendileg azonos a vörösterror halálos áldozatainak számával. A Tanácsköztársaság alatti tevékenységéért 1919 szeptembere és 1922 decembere között hivatalosan 70 ezer ember 38ellen indítottak bűnvádi eljárást, s 3/5 részük ellen hoztak elmarasztaló ítéletet.
1919. augusztus 7-én Friedrich István vezetésével Budapesten – a román hadsereg segítségével – puccsszerűen új ellenforradalmi kormány alakult. Friedrich első kormánya mint ideiglenes hivatalnokkormány augusztus 15-ig működött. Folytatta a Tanácsköztársaság intézkedéseinek Peidl-kormány által megkezdett hatálytalanítását, rendeletet adott ki az államosított nagy- és középbirtok visszaadásáról, az 1918. október 31. előtti közigazgatás visszaállításáról, a háborús sajtótörvény újbóli hatályba léptetéséről, s a kommunista, illetve anarchista sajtótermékek és agitáció betiltásáról. A második Friedrich-kormány József Ágost királyi herceg, homo regius és kormányzó által legitimálva, augusztus 27-ig volt hivatalban. Működése alatt vezették be a gyorsított bűnvádi eljárást, amelynek értelmében a szocializálások és a rekvirálások lopásnak és rablásnak, a forradalmi törvényszékek halálos ítéletei gyilkosságnak, illetve arra való felbujtásnak minősültek. A harmadik Friedrich-kormány november 24-ig volt hivatalban. A koalíciós kormányokban a szociáldemokratákon kívül a legtöbb jelentős politikai irányzat képviseltette magát. Friedrich elsősorban a városi kis- és középpolgárság keresztyén és magyar rétegeire kívánt támaszkodni, de a tárca nélküli kisgazda miniszterek kinevezésével kísérletet tett a birtokos parasztság megnyerésére is. Szuverenitása csak korlátozottan, csupán Budapesten és közvetlen környékén érvényesült, mivel Észak-Magyarország, a Duna–Tisza köze és a Tiszántúl román megszállás alatt állt, sőt a Tiszáig véglegesnek szánt román polgári közigazgatást vezettek be. A Dunántúlon Horthy Miklós fővezér Nemzeti Hadserege gyakorolta a főhatalmat. A Dél-Dunántúl (a Mecsekig) szerb megszállás alatt állt. A békekonferencia működése, illetve az Osztrák–Magyar Monarchia széthullása folytán képződő ún. utódállamok nem ismerték el a Friedrich-kormányokat, elsősorban azok legitimista jellege miatt. 1919 szeptemberében ugyan kísérlet történt egy liberálisabb színezetű kormány létrehozására, ám ez eredménytelen maradt. A nagyhatalmak közvetlenül akarták kialakítani a számukra tárgyalóképes magyar koalíciós kormányt.
Ebből a célból érkezett Budapestre 1919. október 23-án Sir George Russel Clerk brit diplomata, aki szeptemberben járt már Budapesten (majd Bukarestben), hogy elérje a román csapatok kivonását a leendő határok mögé és Magyarország általuk történt kifosztását. A második Clerk-missziót a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa (LT) október 13-án hozott döntésével küldte Budapestre Magyarország belpolitikai helyzetének rendezésére az első Clerk-misszió tapasztalatai alapján. Clerk feladata az volt, hogy a magyar pártokkal folytatott tanácskozások révén érvényesítse a békekonferencia határozatait: érje el József királyi herceg kormányzó és a Friedrich-kormány lemondását, s széles politikai bázisra támaszkodó koalíciós kormány létrehozását. Az új kormánynak a legrövidebb időn belül választásokat kellett tartania az általános és titkos választójog alapján, valamint megbízottakat küldenie Párizsba, a békeszerződés aláírására. Az érdemi tárgyalások október 24-én kezdődtek. Clerk először Friedrich Istvánnal, majd Garami Ernővel, Peidl Gyulával, gróf Bethlen Istvánnal, Vázsonyi Vilmossal, Horthy Miklóssal, Nagyatádi Szabó Istvánnal és Adler főrabbival találkozott. November 1-jei első jelentésében a román hadsereg azonnali kivonása mellett foglalt állást, kifejezte bizalmát Horthy iránt, és felhatalmazást kért az új kormány elismerésére. Az LT felhatalmazta erre, s felszólította a szerb és a csehszlovák kormányt az általuk megszállva tartott, a június 13-i jegyzékben közölt határokon belüli területek kiürítésére, majd november 15-én ultimátumban követelte a román csapatok kivonását a június 13-i határig. Időközben november 5-én, majd 7-én Clerk jelenlétében Horthy találkozott a baloldali, majd a liberális pártok vezetőivel, s nyilatkozatot írt alá arról, hogy “a hadsereg alárendeli magát az Antant megbízottjának közreműködésével létrejött kormánynak.” Ennek fejében az LT jóváhagyta Horthy budapesti bevonulását, amire november 16-án került sor. Másnap Cerk értekezletet hívott össze, amelyen Magyarország 40 legfontosabb közéleti személyisége vett részt, beleértve a pártonkívülieket is. Hosszas tárgyalások után sikerült megegyezni a koalíciós kormány vezetőjében és összetételében. November 24-én Huszár Károly vezetésével megalakult az ún. nemzeti koncentrációs kormány, amelyet másnap Clerk az LT nevében jegyzékben ismert el mint a választásokig hivatalban maradó ideiglenes kormányt.
A Huszár-kormány 1920. március 15-ig volt hivatalban. 5 miniszter a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP), 3 a Keresztény Földmíves Párt tagja volt, a többi pártot 4 miniszter képviselte. Mint az első, az Antant által elismert magyar kormány december 1-jén meghívást kapott a békekonferenciára. Két legfontosabb céljául a béketárgyalásokon való részvétel biztosítását és az alkotmányosság helyreállítását, azaz nemzetgyűlési választások rendezését, illetve az államfő kérdésének rendezését tűzte ki. Még a Friedrich-kormány által kiírt, 1920. január 25-26-án tartott, a felnőtt lakosság 74%-át érintő választások két győztese a nagyagráriusokat és a parasztdemokratákat egyesítő Kisgazdapárt, illetve a keresztényszocialista pártcsoportokat összefogó KNEP volt. A Szociáldemokrata Párt bojkottálta a választásokat. A királyság visszaállításában a legtöbb parlamenti párt megegyezett, de a trón betöltését a békekötésig függőben hagyták, s az államfői teendőket a Nemzetgyűlés által megválasztandó ideiglenes kormányzóra bízták.
A kormányzóválasztásra 1920. március 1-jén az alkotmányosság helyreállításáról és az államfői főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről hozott 1920:I. törvénycikk alapján, titkos szavazással került sor. A kormányzói tisztség a Clerkkel történt megállapodás és a pártok megegyezése szerint eredetileg csak a békekötésig, illetve a királykérdés rendezéséig lett volna érvényben. A januári nemzetgyűlési választásokon kisebbségben maradt legitimisták még a Nemzetgyűlés összeülése előtt szorgalmazták a választást, jelöltjük kezdetben a Friedrich István által támogatott József Ágost királyi herceg volt. Személye azonban a minden Habsburg-restaurációs kísérletet ellenző Antant-hatalmak 1920. február 3-i és 5-i jegyzéke miatt lekerült a napirendről. Új jelöltjük, gróf Apponyi Albert mögött felsorakozott a régi államrend visszaállítását kívánó politikusok többsége is. Idős kora, s nyílt legitimizmusa azonban őt sem tették alkalmassá a tisztség betöltésére. A 39választás időpontjának közeledtével, február közepére a reálisan számba jöhető egyetlen jelölt mindinkább Horthy Miklós altengernagy lett, aki élvezte az Antant, mindenekelőtt Nagy-Britannia bizalmát, s rendelkezett az ország fegyveres erejével. Miután kezdetben elvileg elismerte IV. Károly jogosultságát a trónra, s megelégedett az ideiglenes államfői tisztséggel, egy idő után a legitimisták többsége is elfogadta személyét. Mellé állt a törvényhatóságok és a keresztyén pártok többsége, valamint a magyarországi zsidók országos szövetsége. A választás előtt Apponyi is nyílt levélben biztosította támogatásáról. Március 1-jén a Nemzetgyűlés Horthyt a leadott 141-ből 131 szavazattal Magyarország kormányzójává választotta. 7 szavazat esett Apponyira, 3 érvénytelen volt. Horthy a fokozatosan bővített kormányzói jogkör alapján (amit a Negyedszázad a Magyar Királyság élén című fejezetben mutatunk be) tisztségét 1944. október 16-ig töltötte be.
Két héttel később, 1920. március 15-én lépett hivatalba Simonyi-Semadam Sándor kormánya. Két fő feladata, folytatva, illetve befejezve a Huszár-kormány tevékenységét, a béke (elkerülhetetlen) aláírása és a kiegészítő nemzetgyűlési választások megtartása volt. Az utóbbira a Tiszántúlon volt szükség, amely március 30-ig szabadult fel a román megszállás alól. A békediktátum aláírására 1920. június 4-én került sor, 22-én lezajlottak a választások, amelyek újabb mandátumokhoz juttatták a Kisgazdapártot. A két feladat teljesítésével elhárultak egy nagyobb tekintélynek örvendő, erősebb kormány megalakításának akadályai. Július 19-én a Simonyi-Semadam-kormány lemondott.
