A trianoni béke
A trianoni béke
Az 1919. december 1-jén a második Clerk-misszió jelentésének ismeretében a párizsi békekonferencia Főtanácsa által elküldött meghívó alapján a Huszár-kormány december 12-i ülésén döntött a békedelegáció összetételéről: elnöke gróf Apponyi Albert, titkára Praznovszky Iván rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, a 7 főmegbízott gróf Bethlen István, báró Lers Vilmos államtitkár, Ottlyk Iván földmívelésügyi államtitkár, Popovics Sándor volt pénzügyminiszter, gróf Somssich László, az Országos Magyar Gazda Egyesület elnöke, gróf Teleki Pál földrajztudós és Zoltán Béla volt igazságügyminiszter (közülük Ottlyk és Zoltán nem utazott). A delegáció 1920. január 7-én érkezett meg Neuilly-be. Vele utazott számos pénzügyi és katonai tanácsadó, külügyminisztériumi és követségi tanácsnok, tolmács és újságíró. Tagjai megbízólevelüket január 8-án adták át.
A magyar küldöttség január 15-én, még a békefeltételek átvétele előtt 8 előzetes jegyzéket nyújtott át, elutasítva a háború kirobbantásáért való felelősséget, és bizonyítva a történelmi Magyarország területi egységének szükségességét. Clemenceau francia miniszterelnök, a békekonferencia elnöke január 15-én 1600-kor a francia Külügyminisztérium Vörös Szalonjában adta át a békefeltételeket. Apponyi 16-án tette meg angol, francia és olasz nyelven észrevételeit a Főtanács előtt. A magyar kormány 15 napot kapott, hogy kidolgozza megjegyzéseit. A delegáció január 20-án érkezett haza, másnap a kormány Horthy Miklós fővezér részvételével megtartott ülésén vitatták meg a békefeltételeket. A minisztertanács február 8-án fogadta el, s 12-én nyújtotta át a Nagykövetek Tanácsának a magyar válaszjegyzékeket: a békefeltételeket elutasította, és népszavazás kiírását javasolta a területi kérdésekben. Május 5-én a magyar békedelegáció mellé kirendelt Antant-misszió vezetője, Henry francia ezredes átadta a béke végleges szövegét, a magyar kormány jegyzékeire adott választ és a békekonferencia új elnöke, Alexandre Millerand francia miniszterelnök kísérőlevelét. Millerand elutasította Magyarország integritását, de lehetségesnek tartott etnikai alapon történő, a Nemzetek Szövetsége által támogatott határmódosításokat. A május 6-ára keltezett iratokat a Simonyi-Semadam-kormány 10-12-én vitatta meg. Május 16-i jegyzékében a magyar békeküldöttség értesítette Millerand-t, hogy a békeszerződés szövegét nem tudja elfogadni, s visszaadja megbízatását a kormánynak. Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök viszont 17-én jegyzékben értesítette Millerand-t, hogy a kormány kész aláírni a békeszerződést. A két jegyzéket Praznovszky 21-én adta át Henry ezredesnek. A Nagykövetek Tanácsa 22-én a béke aláírásának időpontját 1920. június 4-ében, helyszínét a versailles-i Trianon Palotában jelölte meg.
A magyar történelemben trianoni béke néven elhíresült diktátumot mint a Magyar Királyság és az Antant közötti hadiállapot lezárását és a háború utáni békeidőszak alapelveit kodifikáló nemzetközi jogi okmányt 1920. június 4-én a Versailles melletti Nagy-Trianon palotában (Grand Trianon, tévesen a Kis-Trianon palotában vagy a Kis- és a Nagy-Trianon palotát összekötő folyosó csarnokában) írta alá magyar részről Benárd Ágost, a Simonyi-Semadam-kormány népjóléti és munkaügyi minisztere és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, illetve 17 állam (az Amerikai Egyesült Államok, Franciaország, Japán, Nagy-Britannia és Olaszország, továbbá társult hatalomként Belgium, Csehszlovákia, Görögország, Kína, Kuba, Lengyelország, Nicaragua, Panama, Portugália, Románia, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és Sziám) 40meghatalmazottja. Aláírásakor 10 percre megállt az élet Magyarországon, s megszólalt minden harang, duda stb. A Nemzetgyűlés 1920. november 15-én fogadta el, ünnepélyes tiltakozó nyilatkozat tételét követően. 1921. július 26-án lépett hatályba Magyarország és a ratifikáló, illetve a ratifikációs okmányokat kicserélő országok (Belgium, Csehszlovákia, Franciaország, Japán, Nagy-Britannia, Olaszország, Románia, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és Sziám) között a Nemzetgyűlés általi törvénybe iktatásával (1921:XXXIII. törvénycikk). Görögországgal csak 1921. október 15-én lépett életbe. Az Amerikai Egyesült Államokkal, miután annak Kongresszusa a trianoni békét nem ratifikálta, Magyarország külön kötött békét. Ezt 1921. augusztus 29-én írta alá Budapesten Ulysses Grant-Smith, az USA magyarországi megbízottja és gróf Bánffy Miklós magyar külügyminiszter, s az 1921:XLVIII. törvénycikként 1921. december 17-én lépett életbe.
A trianoni béke 14 rész 364 cikkelyéből áll. Bevezető része tartalmazza a Magyarországgal szerződést kötő szövetséges és társult hatalmakat, s kimondja a hadiállapot megszűnését közöttük. Az I. rész a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányát; a II. Magyarország határainak megállapítását; a III. a politikai rendelkezéseket, a más országokhoz került területekről, tulajdonokról és követelésekről való lemondást, a magyarországi kisebbségek védelmét és az állampolgárság kérdését; a IV. az Európán kívüli érdekeltségek újraszabályozását; az V. rész a katonai határozványokat; a VI. a hadifoglyok hazaengedését, hazaszállítását és a háborúban elesettek sírhelyeinek kérdését; a VII. a büntető rendelkezéseket, a háborús bűnösség fogalmát és a bűnösök bíróság elé állítását; a VIII. a jóvátételi kötelezettségeket; a IX. a pénzügyi határozványokat; a X. a gazdasági rendelkezéseket, benne a legnagyobb kedvezmény elvének 5 évre szóló, egyoldalú érvényesítési kötelezettségét, vasút-, posta- és távíróegyezményt, a volt Központi Hatalmak országaival 1914. augusztus 1. után kötött gazdasági szerződések hatályon kívül helyezését, a magyar kormányok 1918. november 3. és 1920. június 4. között hozott, a szövetséges és társult hatalmakat érintő gazdasági rendelkezéseinek hatályon kívül helyezését; a XI. a légi közlekedésre vonatkozó szabályokat; a XII. a kikötőkre, a víziutakra és a vasutakra vonatkozó rendelkezéseket, a Duna nemzetközi víziúttá nyilvánítását, egy, Magyarország tengerre való szabad kijutása érdekében később letárgyalandó egyezmény megalkotásának kötelezettségét, Magyarország előzetes hozzájárulási kötelezettségét a szövetséges és társult hatalmak által később megalkotandó közlekedési egyezményekhez; a XIII. a munkáról, a nemzetközi munkaügyi szervezetekhez való magyar kapcsolódásról szóló rendelkezéseket és a Nemzetközi Munkahivatal alapszabályát; a XIV. a vegyes rendelkezéseket, benne Magyarország hozzájárulását a szövetséges és társult hatalmak egymás közötti és harmadik országokkal kötött egyezményeihez, valamint az aláírók neveit tartalmazta.
A Függelék egyes tételeit a fenti részekhez kapcsolták. A VIII. részhez csatolt I. Függelék a Magyarországra kirótt kártérítést, a II. a Jóvátételi Bizottság szervezetét és hatáskörét, a III. a hajótérben történő kártérítést, a IV. a természetbeni jóvátételt, az V. a szövetséges és társult hatalmaknak Magyarországon biztosítandó opciókat, a VI. a távírókábelek átengedését szabályozta. A IX. részhez csatolt Függelék az Osztrák–Magyar Monarchiától örökölt államadósság Magyarországra eső részét, illetve a Magyarország felé korábban fennállott államadósságok eltörlését (beszámítását a jóvátételbe) szabályozta. A X. részhez kapcsolt I. Függelék a tartozások behajtását felügyelő Felülvizsgáló és Kiegyenlítő Hivatal felállításáról és hatásköréről rendelkezett, a II. kimondta Magyarország vagy állampolgárai keresetének tilalmát a szövetséges és társult hatalmak felé tulajdonjogi vagy gazdasági kérdésekben, a III. vegyes döntőbíróság(ok) felállítását rendelte el vitás gazdasági kérdésekben. A XIV. részhez csatolt Függelék felsorolta azon nemzetközi egyezményeket, amelyeket Magyarországnak el kellett ismernie.
A béke szövegéhez Kiegészítő Jegyzőkönyvet csatoltak a végrehajtás szabályzásáról, Kiegészítő Nyilatkozatot az osztrák–magyar haditengerészet által elsüllyesztett hajókra vonatkozó iratanyag kiszolgáltatásáról, valamint Pótlás a Jegyzetekhez címen szövegszerű módosításokat és kiegészítéseket az egyes cikkelyekhez.
A Szent István-i Magyarország területe Horvátország nélkül 282.870 km2, lakossága az 1910. évi népszámlálás szerint 18.264.533 fő volt. A történelmi Magyarországból megmaradt Csonka-Magyarországnak 92.963 km2 (az 1920-as évek közepéig folyó területrendezések eredményeként 93.073 km2) és 7.986.875 lakos: eredeti felségterületének 32,88%-a, lakosságának 41,76%-a, s a magyar anyanyelvűek 31,69%-át (3.319.579 fő) idegen államkeretbe kényszerítették. A nemzetállamiság jegyében létrehozott új államokhoz csatolt területeken a lakosság 62%-a volt a szlovák, 53%-a a román, 37%-a délszláv, és hasonló arányok között mozgott az Ausztriához, Lengyelországhoz és Olaszországhoz csatolt terület többséginek nevezett népessége is. Romániához került 102.181 km2 (Erdély egésze, a történelmi Partium legnagyobb része és a Bánság 2/3-a) és 5.257.467 lakos, amelynek 31,61%-a (1.661.805 fő) magyar, 10,74%-a (564.789 fő) német, 53,82%-a (2.829.454 fő) román volt. Csehszlovákiához került 63.004 km2 (a Felvidék és Kárpátalja egésze, a Kisalföld Dunától északra fekvő, nagyobbik fele) és 3.651.100 lakos, amelynek 31,32%-a (1.143.399 fő) magyar, 8,67%-a (316.581 fő) német, 12,75%-a (465.597 fő) rutén, 46,46%-a (1.696.147 fő) szlovák volt. A Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került 21.031 km2 (a Délvidék, a Drávaszög Baranya-háromszög, a Muraköz és a Muravidék, ill. a Bánság 1/3-a) és 1.362.020 lakos, amelynek 32,52%-a (443.006 fő) magyar, 22,93%-a (321.350 fő) német, 22,5%-a (306.432 fő) szerb, 10,88%-a (148.193 fő) horvát, 4,27%-a (58.134 fő) szlovén, 6,01%-a (81.790 fő) román volt. Ausztriához került 4.026 km2 (Burgenland) és 292.588 lakos, amelynek 22,09%-a (64.646 fő) magyar, 16,08%-a (47.061 fő) horvát, 60,73%-a (177.680 fő) német volt. Olaszországhoz került 21 km2 (Fiume) és 49.806 lakos, amelynek 48,6%-a (24.206 fő) olasz, 25,95%-a (12.926 fő) horvát, 13,04%-a (6493 fő) magyar, 5,08%-a (2529 fő) szlovén, 4,65%-a (2315 fő) német, 2,68%-a (1337 fő) egyéb nemzetiségű volt. Lengyelországhoz került 584 km2 és 23.662 lakos, amelynek 61,47%-a (14.546 41fő) lengyel, 35,42%-a (8379 fő) szlovák, 1,69%-a (399 fő) német, 0,97%-a (230 fő) magyar, 0,45%-a (108 fő) egyéb nemzetiségű volt. A magát ruszinnak vagy magyarorosznak nevező hazai ruténség teljes egészében Csehszlovákiához került.
Az 1920. évi népszámlálás szerint az ország lakossága 7.986.875 fő volt. A 89,61% magyar (7.156.727 fő) mellett 10,39% nemzetiség élt az országban: 6,91% (551.624 fő) német, 1,78% (141.918 fő) szlovák, 0,46% (36.864 fő) horvát, 0,3% (23.695 fő) román, 0,1% (8239 fő) szlovén, 0,1% (7990 fő) szerb, 0,08% (6719 fő) lengyel, 0,66% (53.099 fő) egyéb. E népesség 63,9%-a római katolikus, 21,0%-a református, 6,2%-a evnagélikus, 5,9%-a izraelita, 2,2%-a görögkatolikus, 0,6%-a görögkeleti, 0,1%-a unitárius, 0,1%-a egyéb vallású volt. Az 1930. évi népszámlálás 8.688.319 lakost mutatott ki. Ennek 92,09%-a (8.001.112 fő) volt magyar, 5,51%-a (478.630 fő) német, 1,20%-a (104.819 fő) szlovák, 0,32%-a (27.683 fő) horvát, 0,24%-a (20.564 fő) egyéb délszláv, 0,19%-a (16.221 fő) román, 0,08%-a (7.031 fő) szerb, 0,37%-a (32.259 fő) egyéb.
A trianoni béke számos gazdasági kérdésről rendelkezett. Többek között kötelezte Magyarországot a volt Osztrák–Magyar Monarchia háború előtti adósságai megfelelő részének, valamint a háború alatt felvett kölcsönök teljes egészének visszafizetésére. Fel kellett számolni az Osztrák–Magyar Bank magyarországi hálózatát, s helyébe új, önálló jegybankot kellett létesíteni. Magyarországot, a többi utódállammal együtt, kötelezte az osztrák–magyar pénzforgalom megszüntetésére, a közös bankjegyek felülbélyegzésére, majd a forgalomból való kivonására. A külkereskedelem szabályozásáról rendelkező rész kimondta, hogy Magyarország a békeszerződés életbelépését követő 6 hónap alatt köteles fenntartani az Osztrák–Magyar Monarchia háború előtt érvényben volt vámrendszerét, köteles egyoldalúan megadni a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt a szövetséges és társult hatalmak országainak, és egyetlenegy országot sem részesíthet speciális kereskedelempolitikai kedvezményben, kivéve Ausztriát és Csehszlovákiát, amely országokkal 5 évig preferenciális kereskedelmi egyezményt köthet. Előírásokat tartalmazott még a Csehszlovákiával, Lengyelországgal és Ausztriával folytatott élelmiszer- és szénkereskedelemre vonatkozóan is. A békeszerződés a gazdasági és a pénzügyi előírások érvényesítésének szempontjából az 1918. november 3. előtti Osztrák–Magyar Monarchián belüli Magyar Királysághoz sorolta Bosznia–Hercegovinát.
Kimondta, hogy Magyarország minden vagyonával és jövedelmével szavatol a jóvátételi fizetésekért. Köteles a flotta és a hadianyagok teljes, a vasúti járműpark részleges átadására, a fegyverszünet és a megszállás költségeinek fedezésére, valamint a háború előtti magántartozások garantálására. A pénzben fizetendő jóvátétel összegének megállapítását későbbre halasztotta, addig természetbeni törlesztést írt elő, és ezért az állami bevételekre kimondta a Jóvátételi Bizottság zálogjogát. Ennek feladata a legyőzött államok jóvátételi kötelezettségeinek szabályozása, a jóvátétel nagyságának meghatározása, s a természetbeni juttatás és a pénzfizetés arányának megállapítása volt. Kezdetben 7 tagból (amerikai, angol, belga, japán, francia és olasz tag, illetve Csehszlovákia, Görögország, Lengyelország, Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság együttesen választott képviselője) állt, majd az USA kiválásával 6 tagúra csökkent. A magyar kormány a pénzügyi stabilizációt előkészítő diplomáciai tárgyalások részeként, 1923. április 22-én a zálogjog feloldása érdekében a Jóvátételi Bizottsághoz fordult, amely 1924. február 24-én felszabadította a zárolt összegeket, s ezzel lehetővé tette Magyarország számára a népszövetségi kölcsön felvételét. A Jóvátételi Bizottság Magyarországot 20 éven át, 1924–1943 között évi 10 millió aranykorona, majd az 1930. január 20-án a második hágai konferencián született megállapodás alapján 1944–1966 között évi 13,5 millió aranykorona fizetésére kötelezte. Magyarország jóvátétel-fizetési kötelezettségét a lausanne-i konferencia törölte el 1932-ben.
A trianoni béke katonai határozványai szerint az általános hadkötelezettséget meg kellett szüntetni, a hadsereget kizárólag önkéntes alapon lehetett felállítani és kiegészíteni. A haderő létszámát, fegyverzetét, valamint a hadiipari kapacitást a békeszerződés életbelépését követő 3 hónapon belül kellett az előírt szintre csökkenteni. A létszám nem haladhatta meg a 35.000 főt, beleértve a pótkereteket is, ezen belül a tisztek aránya nem haladhatta meg az összlétszám 1/20, az altiszteké az 1/15 részét (1750, illetve 2333 fő). A csendőrök, pénzügyőrök, erdőőrök, községi és városi rendőrök vagy egyéb hasonló közegek nem haladhatták meg azok számát, akik 1913-ban is hasonló szolgálatot teljesítettek és akik 1920-ban Magyarország új határain belül szolgáltak. Minden tisztnek hivatásosnak kellett lennie, és az önkéntes hadseregben szolgálatot nem vállaló tisztek semmilyen katonai továbbképzésben nem vehettek részt. Az újonnan kinevezett tiszteknek minimum 20, egymást követő évben tényleges szolgálatot kellett teljesítenie. Az altisztek és a legénység szolgálati kötelezettségére 12, egymást követő évet írtak elő. A csapatvezetésre vagy háború előkészítésére alkalmas minden szervezet felállítását – a hadosztály-parancsnokság kivételével –, így a Vezérkarét is megtiltották. A gyaloghadosztály szervezete és létszáma az előírások szerint: hadosztálytörzs 34 tiszt, 150 altiszt és legénység, 3 gyalogezred (egyenként 65 tiszt, 2000 altiszt és legénység, ezredenként 3 gyalogzászlóalj), 1 lovasszázad, 1 aknavetőzászlóalj, 1 utászzászlóalj, 1 tábori tüzérezred, 1 kerékpároszászlóalj, 1 összekötő különítmény, 1 hadosztály egészségügyi intézet, lőszeroszlopok, vonat létszáma összesen 414 tiszt, 10.780 altiszt és legénység. A gyalogzászlóaljak 3 gyalog és 1 géppuskásszázadból állhattak, a tábori tüzérezredek törzsből, 3 tábori vagy hegyi tüzércsoportból, összesen 3, egyenként 4 tábori vagy hegyi ágyúból vagy tarackból álló üteggel. Az 1 engedélyezett lovashadosztály állhatott hadosztálytörzsből, 1 lovasezredből (4 lovasszázad), 1 tábori tüzérosztályból (3 üteg), autós géppuskásosztagból, 219 tiszt, 5380 altiszt és legénység összlétszámmal. A vegyesdandár állhatott: dandártörzsből, 2 gyalogezredből (ezredenként 3 gyalogzászlóalj), 1 kerékpároszászlóaljból (3 század), 1 lovasszázadból, 1 tábori vagy hegyi tüzérosztályból (3 üteg), 1 aknavetőszázadból, 198 tiszt, 5350 altiszt és legénység összlétszámmal. A fegyverkorlátozások szerint a Honvédségben 1000 főre számítva rendszeresíthető volt 1150 db puska vagy karabély, 15 db géppuska, 4270 db aknavető, 105 db tábori vagy hegyi ágyú vagy tarack. A 10,5 cm-esnél nagyobb űrméretű lövegeket betiltották. A további korlátozások szerint a hadsereg kizárólag Magyarország területén, rendfenntartásra és határszolgálatra volt alkalmazható. A katonaiskolák növendékeinek számát a tisztikarban beállt üresedések számához kellett igazítani. Sport- és egyéb egyesületek katonai kérdésekkel nem foglalkozhattak.
A trianoni béke alapján a hadiipart érintő tilalmak és korlátozások végrehajtására az 1922:XI. törvénycikk (“Hadianyagok gyártásának és behozatalának korlátozása”) I. fejezete rendelkezett. A törvény külön felsorolta a Magyarországon előállítható hadianyagokat: 10,5 cm-nél nem nagyobb űrméretű löveg, ezek lőszerei és alkatrészei, aknavető és lőszerei, minden kézi hadilőfegyver, kard, lándzsa, szurony, mindenféle hadilőszer, kézigránát és puskagránát, katonai optikai, táv- és hangmérő eszköz, minden fegyveralkatrész, katonai célú gépkocsi, lőpor és robbanóanyag. A gyártási kapacitás nem haladhatta meg a karabély és a szurony esetében a havi 300 db-ot, pisztolynál a havi 80 db-ot, géppuskánál, géppisztolynál a havi 5-5 db-ot, lövegnél és aknavetőnél az évi 2-2 db-ot, gyalogsági töltényből a napi 50.000 db-ot, tüzérségi (és aknavető) lőszerből a napi 40-40 db-ot. Huzagolt vadászfegyvert csak olyan űrméretben volt szabad gyártani, amely nem egyezett meg bármely európai ország hadilőszerével. Nem volt szabad előállítani lángvetőt, fojtó vagy mérgező gázokat és más hasonló anyagokat, azok alkalmazására vagy azok elleni védekezésre használt készülékeket (így gázálarcot sem), páncélozott harcjárművet vagy hadicélt szolgáló más gépeket. Fegyvert, lőszert és más hadianyagot csak egy, állami tulajdonban lévő kizárólagos hadianyaggyárban volt szabad előállítani, s a békeszerződés életbelépését követően 3 hónap elteltével minden más, hadianyaggyártást szolgáló telepet meg kellett szüntetni vagy kereskedelmi célra átalakítani (amíg a feltételek ehhez nem váltak adottá, átmenetileg a békeszerződés életbelépését követő 6 hónapig magánvállalatok is állíthattak elő hadianyagot). Ugyanez vonatkozott a hadianyagok tanulmányozására és raktározására szolgáló intézményekre is. Az előírásoknak megfelelő szükségleteket meghaladó berendezéseket használaton kívül kellett helyezni vagy polgári célra átalakítani. Megtiltották a hadianyag-exportot és -importot.
Az 1927:VII. törvénycikk a magyarországi Szövetségközi Ellenőrző Bizottság távozása után, annak engedélyével módosította a hadianyagtörvényt. A Vámőrség fegyverszükségletét 3766-ról 5225-re, a hadipisztolyok számát 900-ról 1100-ra, a kardokét 900-ról 1160-ra emelte. Engedélyezte (kizárólag az Államrendőrség használatára) 12 páncélgépkocsi behozatalát, ám azok lánctalppal vagy más, terepjárásra alkalmas készülékkel nem rendelkezhettek. Engedélyezte 52.500 gázálarc gyártását, ami egyben azt is jelentette, hogy fel lehetett állítani olyan laboratóriumot, ahol (a gázálarcok tesztelésére) vegyi harcanyagot állíthatnak elő. Felemelte a gyártási limitet: évi 175.000 db kézigránát és 125 t. E törvénycikk lényegesen enyhítette a hadiipar korlátait, a hadiüzemek jó része azonban ezeket sem tartotta be. A hadsereg hadianyaggal való ellátása elsősorban költségvetési kérdés volt, a nagyobb arányú termelést főleg az anyagiak hiánya korlátozta.
A trianoni államhatárok a Szent István-i Magyarországgal együtt szétrombolták a vele egyidős Katolikus Egyház kormányzatát és intézményeit is, s valamennyi történelmi egyház szervezetében és helyzetében mélyreható változásokat okoztak. A hívek millióinak elvesztése együtt járt az egyházi vagyon, az egyházi iskolák, kórházak és szociális intézmények majdnem felének az utódállamokhoz kerülésével. Magyarország (Horvátország nélküli) felekezeti összetétele lényegesen módosult (az első az 1910-es népszámlálás, a második az 1920-as népszámlálás adata): római katolikus 9.010.305 fő (49,3%), illetve 5.069.729 fő (63,9%); görög szertartású katolikus 2.007.916 fő (11.0%), illetve 175.247 fő (2,2%); görögkeleti 2.333.979 fő (12,8%), illetve 50.990 fő (0,6%); református 2.603.381 fő (14,3%), illetve 1.670.144 fő (21,0%); evangélikus 1.306.384 fő (7,1%), illetve 497.012 fő (6,2%); unitárius 74.275 fő (0,4%), illetve 6224 fő (0,1%); izraelita 911.227 fő (5,0%), illetve 437.310 fő (5,9%). A katolikusok (latin és görög szertartásúak) együttes aránya alig változott, ám a korábban jelentős görög katolikus kisebbség lecsökkent a ruszinok és a románok elkerülésével. A Görögkeleti Egyház jelentéktelenné vált, a román ortodox metropólia egészében, a szerb a budai püspökség kivételével a határon túlra került. Az 1918-as római katolikus egyházszervezetet alkotó 5 érseki tartomány 5 érsekségéből és 24 püspökségéből teljes egészében elkerült 2 érsekség és 11 püspökség, további 2 érsekséget és 10 püspökséget az új határok két vagy három részre szeltek, mindössze 1 érsekség (az egri) és 3 püspökség (a veszprémi, a székesfehérvári és a váci) maradt épen. A zágrábi érseki tartomány teljes egészében a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz, a gyulafehérvár-fogarasi görög katolikus érseki tartomány néhány parókia kivételével Romániához került. Az esztergomi érseki tartományból teljesen Csehszlovákiához került a nyitrai és a besztercebányai püspökség, székhelyével együtt nagy részben odakerült az eperjesi görög katolikus püspökség. A munkácsi görög katolikus püspökség nagy része Csehszlovákiához, kisebb része Romániához került, csak egyetlen parókiája maradt Magyarországon. A hajdúdorogi görög katolikus püspökség kisebb része Romániához, néhány parókiája Csehszlovákiához került, de központi része és székhelye, Nyíregyháza Magyarországon maradt. A legnagyobb veszteség az esztergomi érsekséget érte, mivel területe a Felvidékre esett, így csak székhelye, Esztergom, illetve Budapest maradt meg belőle (493 plébániából 89). A pécsi püspökség déli fele a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. A szombathelyi püspökséget a szerb–horvát–szlovén és az osztrák határ három részre osztotta, a nagyobb rész maradt Magyarországon. A győri püspökség elvesztette burgenlandi plébániáit. Az egri érseki tartományból teljesen Csehszlovákiához került a szepesi püspökség, székhelyével együtt nagy részben odakerült a rozsnyói és a kassai püspökség. A szatmári püspökség egyik fele Csehszlovákiához, másik fele a székvárossal, Szatmárnémetivel Romániához került, csak töredéke maradt meg. A kalocsai érseki tartományból teljesen Romániához került az erdélyi püspökség, s nagyobb részben a nagyváradi püspökség. A csanádi püspökség nagy része a székvárossal, Temesvárral Romániának jutott, kisebb 43része a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak, maradék magyarországi részein Szeged lett a püspökség új székvárosa. A kalocsai érsekség nagyobb és gazdagabb része, a Bácska a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságé lett. A pannonhalmi bencés egyházmegye 3 felvidéki plébániáját veszítette el. A római katolikus szerzetesrendeket is súlyos veszteségek érték. A jászóvári premontrei kanonokrend rendházaival és iskoláival együtt teljesen elveszett. A Felvidéken igen elterjedt piarista rend rendházainak és iskoláinak majdnem fele került az utódállamokhoz. Csak a latin egyházat nézve (Horvátország nélkül) az 1915-ben meglévő 5857 világi papból, 2246 szerzetesből és 6410 apácából 1920-ra 2620, 1340, illetve 3024 maradt. A gazdasági veszteségek a Katolikus Egyházat sújtották a leginkább, például 1918-ban Magyarország területén az egyházi birtok 1.721.005 katasztrális holdat tett ki, amelyből 952.780 maradt meg.
A magyar nemzeti egyháznak számító Református Egyház súlya jelentősen megnövekedett a nemzetileg közel homogénné vált országban. Teljesen elveszett az erdélyi egyházkerület (a Királyhágón túli Erdély). A trianoni területen is működő 4 református egyházkerület közül a dunántúli és a tiszáninneni elvesztette felvidéki, a dunamelléki délvidéki, a tiszántúli bánsági, partiumi és kárpátaljai egyházmegyéit. Az Evangélikus Egyház aránya alig változott, de a felekezeten belül megszűnt a szlovák többség, s teljesen elvesztette az erdélyi szász evangélikus egyházat. A trianoni területen is működő 4 evangélikus egyházkerület (a dunántúli, a dunáninneni, a bányai és a tiszai) közül az utóbbi 3 elvesztette felvidéki részeit. Az egyéb utódállamok felé elszenvedett veszteségeik lélekszámban nem voltak jelentősek az evangélikusok földrajzi elterjedtsége miatt. Az erdélyi színmagyar Unitárius Egyház Romániához került egyetlen egyházközség kivételével. Az izraelita felekezet elsősorban az Északkelet-Felvidéken és Kárpátalján vesztett népes községkerületeket, ám a magukat többségükben magyar anyanyelvűnek valló izraeliták számaránya némileg emelkedett.
