Budapest hadszíntérré válása
Budapest hadszíntérré válása
Budapest ostromlott erőddé válása nem volt törvényszerű. 1944 szeptemberéig – mint láttuk – a magyar vezetésben még sokan úgy gondolták, a fővárost a harcok nem érik el, bíztak a front megmerevedésében a Kárpátok vonalán. A felismerés, hogy a szovjet hadsereg mégis eléri Budapestet, s ez hamar bekövetkezhet, szeptember első harmadában vált bizonyossá. A szeptember 22-étől kiépített két fő megerődített vonal közül a Karola-vonal az Északi-középhegység déli lejtőin húzódott, a Margit-vonal keleti szektora a Dunát (Érd térségét) kötötte össze a Velencei-tavon át a Balaton északkeleti csücskével. A két fő vonal között fekvő Budapest kulcsfontosságúvá vált, s ez jelentette egyik fő tényezőjét hadszíntérré válásának. A Karola- és a Margit-vonal közötti kapcsolat megteremtésére és a pesti hídfő védelmére alakították ki az Attila-vonalat. Kiépítésére – a németeket megelőzően – a Fővezérség már szeptember 11-én intézkedett. A munkálatok irányításával Vidos Géza vezérőrnagyot bízták meg, akit kineveztek a budapesti I. hadtest műszaki parancsnokává, egyben a hadműveleti terület műszaki felügyelőjének helyettesévé.
Az Attila-vonal három, Dunától-Dunáig teljes félkört alkotó állásrendszerből állt. Külső védőöve (Attila-I) a Dunaharaszti – Gyál – Vecsés – Ecser – Maglód – Valkó – Gödöllő – Szada – Veresegyház – Csomád – Alsógöd, a középső (Attila-II) a Soroksár – Soroksárpéteri – Pestszentimre – Rákosliget – Pécel – Isaszeg – Kerepes – Mogyoród – Fót – Dunakeszi íven húzódott. A belsőt (Attila-III) a peremvárosok: Csepel – Pestszenterzsébet – Pestszentlőrinc – Rákoshegy – Rákoskeresztúr – Rákoscsaba – Cinkota – Rákosszentmihály – Rákospalota – Újpest peremén építették ki. A két nagy szigetet, a Szentendreit és a Csepelt védeni szándékoztak. A védővonalak kiépítésénél felhasználták azokat a terveket is, amelyeket az orosz haderő 1914 végi második uzsoki betörése nyomán dolgoztak ki. Mikor Hans Friessner vezérezredes, a német Dél Hadseregcsoport főparancsnoka, Guderian parancsát megismételve maga is rendelkezett e védelmi rendszer kiépítéséről, annak munkálatai már folytak.
Az Attila-vonal eredendően nem magát a nagyvárost volt hivatott védeni, hanem az úgynevezett pesti hídfőt. E kifejezés szeptember 11-én tűnt fel először, Vidos megbízásakor. A pesti hídfőnek mint hadműveleti szintű támpontnak a Karola- és a Margit-vonal összekötésén túl az is 173feladata lett volna, hogy távol tartsa a szovjet csapatokat a fővárostól, illetve hogy kiinduló bázisául szolgáljon egy nagyerejű támadásnak, amelyet a Kárpát-medence megtisztítására Hitler és Guderian többször is kilátásba helyezett. Október 12-én a Farkas Ferenc altábornagy vezette VI. hadtestparancsnokságot Vörös János vezérezredes vezérkarfőnök – a kiugrás biztosításán túl – elsődlegesen a pesti hídfő védelmének megszervezésére rendelte vissza az 1. magyar hadseregtől.
A nyilas vezetés a védelmi rendszer gyors ütemű kiépítése ellenére sem gondolt eleinte következetesen Budapest védelmére. November elején, amikor megkezdődött a kormányszervek kitelepítése a fővárosból az ún. gyepüszállásokra, Szálasi még úgy nyilatkozott, hogy “Budapest tartását csak abból a szempontból tartanám szükségesnek, ha erről a területről offenzív hadműveletek fognak kiindulni. Ha ezt nem akarják, akkor Budapest kiürítését feltétlen végre kell hajtani”. A nyilas vezetőket rövid időre az is elgondolkodtatta, hogy Serédy Jusztinián hercegprímás esztergomi érsek és Ravasz László, a református püspöki kar elnöke, a két legnagyobb létszámú és befolyású magyarországi történelmi egyház vezetője október 30-án felszólította Szálasit, nyilvánítsa Budapestet nyílt várossá. Mindszenty József veszprémi püspök november 13-án személyesen adta át Szöllősi Jenő miniszterelnök-helyettesnek az október 31-én általa szerkesztett, rajta kívül báró Apor Vilmos győri, Shvoy Lajos székesfehérvári püspök és Kelemen Krizosztom pannonhalmi bencés főapát által aláírott memorandumot, amelyben a további harc kilátástalanságára hivatkozva figyelmeztette a kormányt, hogy annak folytatása a nemzet öngyilkosságát jelentheti, s felszólította Budapest és a Dunántúl harc nélküli feladására. Az akció hozzájárult ahhoz, hogy Mindszentyt a nyilasok november 27-én letartóztatták és internálták.
November végére a nyilas vezetés álláspontjában már nyoma sincs bizonytalanságnak. A propaganda a főváros mindenáron való megvédését hirdette. Beregfy november 29-én Budapest teljhatalmú katonai biztosává nevezte ki Hindy Iván altábornagyot, aki a budapesti I. hadtest vezénylő tábornokának beosztását megtartva a “székesfőváros területén magyar vonatkozásban teljhatalommal felruházva” lett. Szálasi szemléletére jelentősen hatott december 4-i találkozása Hitlerrel. Álláspontja kikristályosodásában, amely újabb tényezőjét jelentette a főváros hadszíntérré válásának, nem kis szerepe volt a német nyomásnak. December 10-én Szálasi személyesen közölte Friessnerrel, hogy “a nagy európai gondolat jegyében kész Budapest nyílt várossá való kinyilvánításától elállni, és a fővárosnak erőddé való felhasználását többé nem ellenzi”. Ugyancsak 10-én a “nemzet totális harcbaállításával megbízott miniszter”, Kovarcz Emil rendeletet adott ki a “székesfőváros általános és teljes mozgósítására, nemre való tekintet nélkül 14-70 éves korig”.
Az OKH számára adott volt a pesti hídfő védelme, legalábbis a bekerítésig. A Dunántúlt semmi esetre sem akarták feladni. Erre késztette őket többek között az Alpesi Erőd előterének védelme, a délnyugat-dunántúli olajmezők megtartása és a balkáni csoportosítás visszavonulási útjának fedezése. A Dunántúl tartásához elengedhetetlennek tartották a pesti hídfő (de nem a nagyváros) védelmét. November végén sem merült fel annak feladása, mikor a szovjet 57. hadsereg kitört a Duna–Dráva közén korábban foglalt hídfőkből, és napok alatt elfoglalta a Dél-Dunántúlt. Nem merült fel, mert a Dél Hadseregcsoport ebben az időben még tartotta a Karola-vonalat, annak jobbszárnya pedig Gödöllőtől északkeletre csatlakozott az Attila-I vonalhoz. S tartotta a Margit-vonal keleti szektorát is: a 3. Ukrán Hadseregcsoport támadása éppen annak előterében fulladt ki. A pesti hídfő feladása a 2. Ukrán Hadseregcsoport főerői számára tálcán kínálta volna a lehetőséget a Karola-vonal nyugatról történő átkarolására, ezzel a német 8. és a magyar 1. hadsereg elvágására a Dél Hadseregcsoport centrumától és balszárnyától; sőt veszélyeztethette volna a Duklai-szorost védő, majd onnan Szlovákia és a Cseh–Morva Protektorátus területén lassan, lépésről lépésre visszavonuló német 1. páncéloshadsereg hátát.
Friessner december 18-án ugyan már a pesti hídfő kiürítését kérte a megváltozott hadműveleti helyzetre való tekintettel, de kérésének nem volt foganatja. Azt tervezte, hogy a pesti hídfőből kivont erőkkel erősíti meg a Margit-vonal védelmét, kelet felé pedig a Duna lesz a főellenállási vonal (vagyis csak a pesti oldalt adta volna fel – éppen a védelmi rendszer folyamatossága érdekében). Hitler azonban a pesti hídfő utolsó töltényig (bis zum letzte Patrone) tartó védelmét rendelte el. Megtiltotta a kitörést, akárhányszor kérték is annak engedélyezését tőle. A Führer álláspontját természetesen politikai és presztízsokok is motiválták. November 23-án elrendelte Budapest háztól házig való védelmét, tekintet nélkül a lakosságra és az okozandó károkra, s ezzel megpecsételte sorsát.
Friessner el kívánta kerülni, hogy a pesti hídfő védelmének irányításának kérdésében vitába keveredjék a magyar katonai vezetéssel. Élénken élt még emlékezetében szeptemberi mérkőzése a Honvéd Vezérkar akkori főnökével, Vörös János vezérezredessel az erdélyi, majd az Arad környéki hadműveletek legfelső irányításáról. November 3-i hatállyal egyik legeredményesebb tábornokát, a III. páncéloshadtest parancsnokát, Hermann Breith páncélos tábornokot kinevezte a fővárosi és környéki csapatok és hadműveletek vezénylő tábornokává, így a pesti hídfő parancsnokává (Kampfkommandant Budapest). Előérzete nem volt alaptalan. Bár Beregfynek nagyságrendekkel kevesebb esélye volt szembeszállni a német katonai vezetés akaratával, mint Vörösnek, nehezményezte a magyar főváros védelmének német kézbe vételét. Ezért is nevezte ki Hindyt. Hiába. A teljhatalmú magyar vezénylő tábornoknak nem nyílott lehetősége a hadműveletek irányítására, hatásköre kimerült fegyelmi, utánpótlási és ellátási kérdésekben. Panaszkodott is erre nem egy esetben. Újabb erőpróba nem alakult ki a két hadvezetés között.
Friessner magától értetődően egy tapasztalt katonát nevezett ki a pesti hídfő védelmének élére. A politika azonban, nem először és nem utoljára a háború menetében, beleszólt a katonák dolgába. Himmler, az SS birodalmi vezetője tartott esetleges népmozgalmaktól (munkásmegmozdulásoktól vagy gettófelkeléstől) a védők háta mögött. Szerette volna keresztülvinni Hitlernél, hogy cserélje fel (az egyébként általa is nagyra tartott) Breith-et egy SS-tábornokkal. 174Kapóra jött Himmlernek Beregfy intézkedése Hindy kinevezésére. Erre hivatkozva elérte, hogy Hitler december 1-jei hatállyal erőddé nyilvánította a magyar fővárost (Festung Budapest), felállította annnak egységes parancsnokságát, s élére kinevezett egy rendőrtábornokot, Otto Winkelmannt. Az SS-Obergruppenführer und General de Polizei rendfokozatot viselő Winkelmann e napon kapta meg General der Waffen-SS kinevezését is, s vált a Fegyveres-SS tábornokává. Megjegyzendő: a szakirodalom egy részében – tévesen – november 23-a terjedt el Budapest erőddé nyilvánítási dátumaként.
Winkelmann azonban nem sokáig látta el ezt a beosztást. Ő volt a magyarországi SS- és rendőri erők főparancsnoka (Höherer SS- und Polizeiführer in Ungarn), ami eléggé lekötötte őt, s Friessner ezen az alapon opponálta is kinevezését. Winkelmann (Friessner véleményével egybecsengően) kinevezésekor azonnal javasolta a Führernek a pesti hídfő kiürítését, amit az nem vett jó néven. December 5-én Hitler Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer und General der Waffen-SS und der Polizei-t, a IX. SS-hegyihadtest-parancsnokság parancsnokát nevezte ki a Budapest-erőd teljhatalmú parancsnokává. Az SS-hadtesttörzs idehozatalával már nem csupán Hindy altábornagyot, de a magyar I. hadtest parancsnokságát is kikapcsolták a harcvezetésből. Az OKH, ami nem értett egyet a két rendőrtábornok egymást követő kinevezésével egy ostrom előtt álló hídfő védelmének élére, annyit tudott elérni, hogy Pfeffer-Wildenbruch vezérkari főnökévé egy harctéri tapasztalatokkal rendelkező Wehrmacht-főtisztet nevezzenek ki. Usdau Lindenau vezérkari alezredes december 19-én, a menetrendszerű bécsi gyorssal érkezett Budapestre.
Pfeffer-Wildenbruch már korábban a fővárosban volt. A IX. SS-hegyihadtest parancsnokságát (alakulatok nélkül) október 30-án vezényelték Budapestre (november 10-én érkezett meg Zágrábból) a védelem megszervezésének előkészítésére, s alárendelték annak az október 21-én feloszlatott magyar VI. hadtestparancsnokság állományát is, amelynek parancsnoka a kiürítési kormánybiztossá kinevezett Farkas Ferenc vezérezredes helyett október 16-tól Nagyőszy Miklós altábornagy volt. A német anyagokban Budapest-hadtestcsoport (Korpsgruppe Budapest) néven is előforduló parancsnokság közvetlenül a Dél Hadseregcsoportnak volt alárendelve. A Budapest-hadtestcsoportot vezénylő Pfeffer-Wildenbruch és a német III. páncéloshadtest parancsnokaként Budapest harcparancsnoka megbízást kapott Breith hatáskörét nem határolták el (erre utaló irat nem maradt fenn).
Pfeffer-Wildenbruch – Friessner és vezérkari főnöke, Grolman altábornagy szerint – alkalmas lehetett a védelmi állásrendszer kiépítésének felügyeletére és az arcvonal mögötti mozgalmak és szabotázsok megelőzésére vagy elfojtására, de hadműveletek irányítására nem. Márpedig a front november első napjaiban elérte a magyar fővárost. Ezek után került sor Breith harcparancsnoki megbízására. A német vezetés eme kettőssége, amely tovább bonyolította a főváros térségében a vezénylési viszonyokat, december 12-én szűnt meg, amikor a IX. SS-hegyihadtest parancsnoksága a német 6. hadsereg egyik hadtestparancsnokságaként átvette a harcvezetést a pesti hídfő és a nagyváros teljes területén is. Breith-et ezt követően (még az ostromgyűrű bezárulta előtt) elvezényelték.
A magyar politikai vezetés is megkísérelte, hogy beleszóljon az események alakításába. December 31-én a Kőszegen tartózkodó Szálasi miniszterelnöki minőségében Budapest kormánybiztosává, egyben pártvezérként pártmegbízottjává nevezte ki Vajna Ernőt, aki egy különgépen másnap be is repült az ostromlott fővárosba. Sokkal többet azonban nem ért el vele, mint az amúgy sem egyszerű vezetési viszonyok további bonyolítását. Vajna ugyanúgy nem játszhatott érdemi szerepet, mint Hindy.
Gondoljuk végig: a harcok irányítója a gyakorlatban a szárazföldi haderő (Heer) egy alezredese (Lindenau), aki több német és magyar tábornok felett rendelkezik; a tényleges parancsnok a birodalmi párthadsereg rendőrtábornoka (Pfeffer-Wildenbruch), akit a várt ellenállás letörésére helyeznek ide, de akinek nincs harcvezetési gyakorlata; kettejük szervezetszerű elöljárója a német 6. hadsereg kemény, de a magyarokat nem sokra tartó parancsnoka (karácsonytól Hermann Balck páncélos tábornok); végső soron, mivel Magyarország egésze ekkor már hadműveleti terület, a Dél Hadseregcsoport főparancsnoka (karácsonytól Otto Wöhler gyalogsági tábornok); ám ott van a magyarországi SS- és rendőri alakulatok főparancsnoka (Winkelmann), s a Festung Budapest parancsnoka épp egy SS-tábornok, aki formailag is alá van rendelve Winkelmann-nak; ott van a magyarországi német csapatok felett elvileg diszponáló német katonai attasé és meghatalmazott tábornok (Greiffenberg); s ott van Veesenmayer teljhatalmú birodalmi követ, gyakorlatilag helytartó. Mellettük működ(ne ha hagynák) Hindy és Vajna, miközben kettejük viszonya sem tisztázott; Budapest városparancsnoka (Csipkés Ernő címzetes vezérőrnagy); s ne is említsük a háttérbe szorított főpolgármestert (dr. Makay Gyula); Hindyn keresztül a honvédelmi minisztert, egyben a Honvédség főparancsnokát és a Honvéd Vezérkar főnökét (Beregfy); a főpolgármesteren keresztül a belügyminisztert (Vajna Gábor); Beregfyn és a két Vajnán keresztül ad absurdum Szálasit. S nem szabad kihagyni a felsorolásból a katonai és a polgári vezető szerveket, illetve a törvényeket egyaránt semmibe vevő nyilas fegyveres testületeket és Szálasi által az ostromgyűrű bezárulta utáni napokban kinevezett vezetőiket: a fővárosi nyilas pártszervezet vezetőjét, egyben a főváros nyilas karhatalmi parancsnokát (Nidosi Imre) és a főváros nyilas katonai parancsnokát (Csiky Erich).
A szovjet vezetés sem tervezte Budapest ostromát. Az október 15-i kiugrási kísérlet kudarcáig úgy gondolták, különösebb erőfeszítés nélkül bevonulhatnak a magyar fővárosba. A legfelső vezetés politikai megoldást szeretett volna elérni, a 2. Ukrán Hadseregcsoport és az oda beosztott hadseregek parancsnokságai tartottak a harcok elhúzódásától és az azzal járó nagy veszteségektől. A nyilas hatalomátvételt követően, amikor Moszkva számára is világossá vált, hogy a magyar hadsereg nem vált ki az arcvonalból, s nem omlott össze, a hangsúly a katonai megoldásra helyeződött. Október 24-én Szemjon Tyimosenko marsall, a Vörös Hadsereg legfelsőbb főparancsnoka 2. és 4. Ukrán Hadseregcsoport irányában tevékenykedő személyes megbízottja és a két hadseregcsoport-parancsnok, 175Rogyion Malinovszkij marsall és Ivan Petrov hadseregtábornok direktívát kapott, amelyben Sztálin elrendelte, hogy a magyar csapatok ellen ugyanúgy kell harcolni, mint a németek ellen. Ekkor döntöttek úgy, hogy a következő hadműveleti cél Budapest legyen. Elsősorban politikai okokból döntöttek elfoglalásának elsődlegessége mellett. Sztálin így szerette volna elérni, hogy Magyarország mégis kilépjen a háborúból. A hadművelet végrehajtására a 2. és a 4. Ukrán Hadseregcsoportot jelölték ki.
Október közepén tárgyalt Moszkvában Winston Churchill brit miniszterelnök és Anthony Eden külügyminiszter. Ekkor Sztálin arról beszélt, hogy elsőként a Magyarország területén harcoló német–magyar erők szétverését tervezi, mivel ez lehetővé tenné a német határ gyors elérését: “…igyekszünk gyorsan kijutni a hitleri Németország határaihoz ... ehhez előzőleg szét kell vernünk a magyar területen levő ellenséget. Magyarországhoz fűződik fő érdekünk”. Nem tudni, mennyire őszintén mondta, s mennyiben szánta kirakatnak kijelentését, mindenesetre a fő hadszíntér továbbra is a lengyel síkság maradt (Sztálin nagy jelentőséget tulajdonított a fővárosok birtoklásának, s e hadműveleti irányban érhette el Varsót, majd Berlint), de a Kárpát-medencében sem maradt el a folytatás.
Elhúzódó ostromra azonban még ekkor sem gondoltak. Gyors, a német villámháborús offenzívákra emlékeztető támadás indításával, menetből szerették volna elfoglalni Budapestet. Ez, ha sikerül, nem jár komolyabb harcokkal a fővárosban. Nem egy európai nagyváros esett el ilyen módon. Sztálin október 28-án telefonon maga adta ki a parancsot Malinovszkij marsallnak, a 2. Ukrán Hadseregcsoport parancsnokának a támadás megindítására. A helyszínen azonban másként látták egy ilyen offenzíva lehetőségeit, mint a távoli Moszkvában. Malinovszkij nem tartotta elégségesnek a rendelkezésre álló erőket Budapest menetből történő elfoglalására. Tudott az Attila-vonal gyorsított ütemű kiépítéséről, és német tartalékokat sejtett a térségben. Tartott ezektől, a hadműveleti mélységben kellemetlen meglepetéseket okozni képes páncélos, páncélgránátos és lovas alakulatoktól. Tényszerűen el kell ismerni, hogy nem az arcvonalat tartó magyar 3. hadseregtől féltette csapatait. De féltette, s ezt meg is mondta Sztálinnak. Haladékot kért, hogy több erőt csoportosíthasson a kijelölt támadási sávba. Sztálin azonban elhárította kérését, s politikai érdekekre hivatkozva ragaszkodott a támadás másnapi megindításához.
Október 29-én Slemin altábornagy szovjet 46. hadserege a Duna–Tisza közén támadásba lendült. A magyar 23. tartalékhadosztály nem bírta a nyomást, a támadó ékek estig 8-10 km-re hatoltak előre. Slemin Alpár–Kiskunfélegyháza vonaláról Kecskemét irányába még aznap este harcba vetette a 2., másnap hajnalban a 4. gárda-gépesítetthadtestet. A 3. hadsereg arcvonala összeomlott. Parancsnoksága kivált a vezetés rendszeréből, előbb Vácra, majd a Dunántúlra települt, s november 13-án átvette a Duna–Dráva vonal védelmének irányítását. November 2-án a szovjet csapatok délről elérték az Attila-vonal külső védőövét, ahol elakadtak. Az Attila-vonal védelmére sebtében bevetett erők: a magyar 10. gyalog- és 1. huszárhadosztály részei, Billnitzer Ernő vezérőrnagy rohamtüzér-csoportja és Kozma József ezredes légvédelmi tüzércsoportja, a 8. és 22. SS-lovashadosztály részei, magyar és német riadó-, karhatalmi- és őrzászlóaljak a 3. hadsereg hátráló részeivel megállították és felmorzsolták a támadókat. Malinovszkijnak és tábornokainak lett igaza.
A menetből való elfoglalás kudarca új koncepció kialakítását tette szükségessé a szovjet hadvezetés számára. A november 4-i direktíva Budapest kétoldalról történő bekerítését tartalmazta, s elfoglalását immár nem közvetlen, hanem távlati célként határozta meg. Ekkor döntöttek arról, hogy a Kárpátalja és Kelet-Szlovákia határán lekötött, így Budapesttől messze álló 4. Ukrán Hadseregcsoport helyett a közben a Dél-Dunántúlra átkelt 3. Ukrán Hadseregcsoportot vonják be a bekerítést célzó támadásba, a hadművelet fő terheit továbbra is viselő 2. Ukrán Hadseregcsoport mellett. A bekerítés karácsonyra valósult meg, több hadművelettel, amelyeket a magyarországi hadműveleteket az 1944. évben leíró fejezetben mutattunk be, s amelyeket a mellékelt táblázat sorol fel.
Szovjet részről még ekkor sem volt szükségszerű, hogy Budapest hosszan tartó, súlyos harcok színterévé váljon. Az év végére leküzdötték a Karola-vonalat és a Margit-vonal keleti szektorát. Döntéshelyzet elé kerültek: támadjanak tovább, csak a feltétlen szükséges mértékben hagyva hátra a bekerítés arcvonalán lekötő csapatokat, vagy állítsák le előnyomulásukat és fordítsanak jelentős erőt a nagyváros ostromára. Az utóbbit választották, s az ő oldalukról ez volt a döntő tényező, amely hadszíntérré változtatta a magyar fővárost.
A döntés miértjére jelenleg nem adható kimerítő válasz, ahhoz további szovjet levéltári kutatásokra volna szükség, ám a probléma bizonyos vonatkozásai megközelíthetők. A szovjet utánpótlási vonalak az erdélyi és az alföldi hadműveletek után igen megnyúltak (bár éppen 1944 nyarán és őszén láthattuk annak példáit, hogy adott esetben ezt igyekeztek figyelmen kívül hagyni). Komolyan jött számításba az erők kiegyenlítődése december végére. Az Ipoly és Garam közén már folyt a német LVII. páncéloshadtest ellentámadása, amelynek nyomán Léva alól kellett visszafordítaniuk a 6. gárda-harckocsihadsereg főerőit. A Dunántúlra beérkezett a Varsó térségéből átcsoportosított IV. SS-páncéloshadtest. A Dél-Dunántúlon az 57. hadsereg így is sokkal nyugatabbra állt, mint a 2., 3. vagy 4. Ukrán Hadseregcsoport bármely seregteste, s vele szemben a német 2. páncéloshadsereg egyre több erőt sorakoztatott fel. A szovjet vezetés, okulva az október–november fordulóján Budapest alatt elszenvedett kudarcból, nem kockáztatott, jóllehet lehettek volna komoly eredményei egy újabb gyors előretörésnek, így a zalai olajmezők, a Bécsi-medence elérése, illetve a balkáni német csoportosítás elvágása Németországtól. S az is benne lehetett a döntésben, hogy a kiegyenlített erőviszonyok között a németek esetleg oldalba vagy hátba támadhatják és elvághatják a messze északnyugatra előretört szovjet csoportosítást.
Nem zárhatók ki a döntésből a politikai és presztízsszempontok sem. Sztálin egyszer már, a kiugrási kísérlet kudarca után úgy döntött, hogy Magyarországot a főváros elfoglalásával kapcsolja ki a német blokkból. Igaz, hogy november elejére a menetből való elfoglalás kudarcot vallott, de feltehetően nem változtatta meg két héttel korábbi véleményét. Meg lehetett győződve, hogy a főváros eleste után a még fegyverben álló magyar csapatok zöme nem folytatja a harcot, s ha Magyarország román vagy bolgár mintájú átállása nem is következik be, de kiválása a még német oldalon harcoló országok közül igen. Budapestet el kellett foglalni. Azt viszont még Sztálin is belátta, hogy november 7-ét a Magyarországon harcoló szovjet csapatok nem ünnepelhetik meg a magyar fővárosban, ehhez már túl kevés az idő, illetve nem áll rendelkezésre elegendő erő. Előtérbe került a kétoldalról történő bekerítés, majd az ezt követő, előkészített ostrom koncepciója.
176Idő
|
Végrehajtó alakulatok
|
Végrehajtott hadművelet
|
|---|---|---|
X.29. – XI.04.
|
sz. 46. hds.; 2., 4. gd. g. hdt.
|
kísérlet Budapest bevételére menetből
|
XI.06. – 18.
|
sz. 53. hds.
|
Budapest átkarolása északról – I.
(Észak-Magyarország elfoglalása)
|
XI.06. – 24.
|
sz. 27. hds.
|
– " –
|
XI.11. – 27.
|
sz. 7. gd. hds.
|
– " –
|
XII.05. – 09.
|
sz. 6. gd. hk. hds., 7.gd. hds.,
Plijev-lgcs.
|
Budapest átkarolása északról – II.
(a Börzsöny-hegység elérése)
|
XII.04. – 10.
|
sz. 46. hds.
|
Budapest átkarolása délnyugatról
(felzárkózás a Margit-vonalra)
|
XII.10. – 15.
|
sz. 7. gd. hds.
|
Az Attila-I. vonal áttörése
|
XII.20. – 26.
|
sz. 7. gd. hds.
|
Budapest bekerítése északról
|
XII.20. – 26.
|
sz. 4. gd., 46. hds.
|
Budapest bekerítése délről
|
XII.24. – 28.
|
sz. 23., 37. löv., 2. gd. g. hdt.
|
Buda környékének elfoglalása
|
XII.27. – I.01.
|
sz. 18. ö., 30. löv. hdt.; ro. 7. hdt.
|
szoros felzárkózás a pesti hídfőre
|
I.01. – 09.
|
sz. 18. ö., 30. löv. hdt.; ro. 7. hdt.
|
Pest külső kerületeinek elfoglalása
|
I.01. – 12.
|
n. III. pc. hdt.
|
a Margit-vonal Balaton–Velencei-tó
közötti szakaszának visszafoglalása
|
I.01. – 12.
|
n. III. pc. hdt.; IV. SS-pc. hdt.
|
I. felmentési kísérlet („Konrad”)
|
I.09. – 15.
|
sz. 18. ö., 30. löv. hdt.; ro. 7. hdt.
|
Pest elfoglalása a Nagykörút vonaláig
|
I.07. – 12.
|
n. III. pc. hdt.; IV. SS-pc. hdt.
|
I/a. felmentési kísérlet („Konrad 2”)
|
I.17. – 18.
|
sz. 18. ö., 30. löv. hdt.
|
Pest belső kerületeinek elfoglalása
|
I.18. – 26.
|
n. III. pc. hdt.; IV. SS-pc. hdt.
|
II. felmentési kísérlet („Konrad 3”)
|
I.19. – 30.
|
sz. 37., 75. löv. hdt.
|
Buda külső kerületeinek elfoglalása
|
I.27. – II.11.
|
sz. 18. ö., 37., 75. löv. hdt.
|
Buda belső kerületeinek elfoglalása
|
II.11.
|
m. I. hdt.; n. IX. SS-hgy. hdt.
|
kitörési kísérlet Budáról
|
II.11. – 13.
|
sz. 18. ö., 37., 75. löv. hdt.
|
a kitörés visszaverése, a budai hegyek
átfésülése, a támpontok felszámolása
|
Rövidítések: m.: magyar, n.: német, sz.: szovjet, ro.: román; hds.: hadsereg, hdt.: hadtest, lgcs.: lovas-gépesített csoport; pc.: páncélos, hk.: harckocsi, g.: gépesített, löv.: lövész, gd.: gárda, hgy.: hegyi, ö.: önálló.
A döntésben szerepet játszhatott az időjárás is. Szergej Styemenko vezérezredes, a szovjet vezérkar hadműveleti csoportfőnöke emlékirataiban esős, felhős, ködös időre panaszkodik. Leírja, hogy a “légierő úgyszólván alig tevékenykedett”, s a sáros utak megnehezítették az utánpótlást (a romániai utakra gondolt, az akkor viszonylag fejlett magyar úthálózat járható volt esős időben is). Egy nagy távolságú támadáshoz elengedhetetlen a légierő támogatása és az utánszállítás folyamatossága, akár a Tuhacsevszkij-féle mélyhadművelet-elmélet, akár a német minta alapján kívánják lefolytatni azt. A viszonylag kisebb területet érintő bekerítés és az azt követő módszeres ostrom inkább megvalósíthatónak tűnhetett ilyen körülmények között, mint a továbbtámadás erőltetése.
Malinovszkij, részben a november 4-i direktíva elveinek eleget téve, nagyobbrészt saját elképzeléseit követve, széles arcvonalon, három főirányt kijelölve támadt, és viszonylag lassan haladt előre Budapest keleti, majd északi átkarolására. A november 26-i direktíva meg is rótta ezért, s elrendelte, hogy egy irányban alakítson ki döntő fölény kiharcolására képes ún. csapásmérő csoportosítást. Az ennek megfelelően december 5-én felújított támadás valamivel nagyobb ütemet ért el. Ezzel azonban még mindig csak az északi átkarolást valósították meg a 2. Ukrán Hadseregcsoport főerői.
Ekkor került előtérbe a 3. Ukrán Hadseregcsoport. Parancsnoka, Tolbuhin marsall inkább alkalmazta a szűkebb sávban nagyobb erőkkel végrehajtott támadás modelljét, mint Malinovszkij. A Dél-Dunántúlra átkelt 4. gárdahadsereg december elején megközelítette a Margit-vonal keleti szektorát. Ha képes az addigi ütemben folytatni támadását, napokon belül eléri a Margit-vonalat, amelyet nem védett számottevő erő. Ezt gondolhatta végig Malinovszkij, valamint azt, hogy az ő csapatai előtt a pesti oldalon ott húzódik a mélységben jól tagolt Attila-vonal, a Margit-vonalon belül (a hadműveleti mélységben) viszont a budai oldalt nem védi senki. Ebben az összefüggésben vet fel érdekes problémát a 46. hadsereg átvetése a Dunántúlra Ercsinél. Amikor december 4-én megkezdte az erőszakos átkelést, a 4. gárdahadsereg támadó ékei már közel 177jártak a térséghez, s 6-án Adonynál találkozott is a két hadsereg. A 2. Ukrán Hadseregcsoport parancsnoka maga rendelte el az átkelést, központi intézkedést nem kapott rá. Ha a 46. hadsereg hirtelen ötlettől indíttatott, igen sok áldozatot követelő, tüzérségi előkészítés nélkül megkezdett átkelése nem valósul meg, a Margit-vonalat csak a 3. Ukrán Hadseregcsoport éri el. Malinovszkijnak, amennyiben presztízsokok vezérelték, csalódnia kellett: a Legfelsőbb Főparancsnokság a már átkelt 46. hadsereget átadta a 3. Ukrán Hadseregcsoportnak. Érdekes véletlen, hogy a november 7-i díszszemlén Tolbuhin részt vett, s ott személyesen találkozott Sztálinnal, Malinovszkij nem – október 29-i telefonvitájuk nyomán a vezér nem hívta meg.
Tolbuhinnak szerepe volt annak eldöntésében is, hogy a szovjet hadvezetés a bekerítést és az ostromot választotta. December 10-én, amikor a 46. hadsereg zöme már a Duna jobb partján állt, javaslatot tett a szovjet vezérkarnak, hogy célszerűbb a 3. Ukrán Hadseregcsoportot Budapest elfoglalására alkalmazni, mint tovább támadnia nyugat felé. Ekkor kérte azt is, hogy a 46. hadsereget adják át neki. A Budapest bekerítésére és elfoglalására intézkedő december 12-i direktíva a Dunától nyugatra Tolbuhin javaslatait tükrözte – nem zárható ki, hogy nem csupán Malinovszkijt vezették presztízsszempontok Tolbuhinnal szemben, de fordítva is. Úgy tűnik, Budapest kérdésében Malinovszkij nehézkesebbnek bizonyult, mint Tolbuhin. A bekerítésre vonatkozó hadműveleti tervet is a 3. Ukrán Hadseregcsoport törzse nyújtotta be korábban, 15-én, a 2. törzse két nappal később készült el. Ez nem befolyásolta a 20-án megindult támadás eredményét, de megnehezítette a vezérkar koordináló munkáját. Megjegyzendő, hogy a 12-i direktíva pesti oldalra vonatkozó előírásai több tekintetben meghagyták Malinovszkij még 11-én jelentett elgondolását (a komplex hadműveleti terv nem azonos a vázlatos előzetes elgondolással).
A 4. gárda- és 46. hadsereg támadása nyomán karácsonyra elesett a Margit-vonal keleti szektora. 25-én a 10/46. gárda-lövészhadtest Szentendrénél nyugatról kijutott a Dunához, másnap a 4. gárdahadsereg és a 18. önálló harckocsihadtest (nem azonos a későbbiekben többször említett 18. önálló lövészhadtesttel) elfoglalta Esztergomot. A 46. hadsereg Buda körül kialakította a belső, a 4. gárdahadsereg a külső gyűrűt. A Csepel-sziget legnagyobb része ekkor már szovjet kézen volt. A pesti oldalon, a főerőivel Párkány irányába támadó 7. gárdahadsereg átkelt a Szentendrei-szigetre, és csaknem teljesen elfoglalta azt. A pesti hídfőt védő csapatok a Margit-vonal áttörésének hírére december végére visszavonultak az Attila-vonal harmadik, legbelső védőövébe.
Magában az Attila-vonalban a harcok sosem szüneteltek, de előkészített, hadműveleti mélységű áttörést célzó támadás december utolsó dekádjáig nem érte a védőket. A pesti hídfőt délen november eleje, a menetből indított offenzíva kudarca óta a 46. hadsereg, majd annak dunai átkelése után a 18. önálló lövészhadtest támadta. A keleti védelmi vonalra november–december során fokozatosan, északnyugati irányú előrehaladásának függvényében zárkózott fel a 7. gárdahadsereg és a 6. gárda-harckocsihadsereg balszárnya. Ekkor került Pécel–Isaszeg térségébe a román 7. hadtest. Észak-Pest előtt csak december végén, a 20-i támadás során jelent meg a 30. lövészhadtest. Malinovszkij 18-án elrendelte, hogy a három hadtest 20-án, a bekerítésre irányuló támadás megindításával egy időben kezdje meg a pesti hídfő ostromát, s 23-án estére foglalják el azt a Duna vonaláig.
Az ostromot a szovjet–román seregtestek korábbi alárendeltségükben kezdték meg. A 2. Ukrán Hadseregcsoport 7. gárdahadseregének 30. lövészhadteste (25. gárda-, 151., 155. lövészhadosztály; parancsnok G. Sz. Lazjko vezérőrnagy) Észak-Pestet; a román 1. hadsereg, majd a 7. gárdahadsereg román 7. hadteste (2., 19. gyalog-, 9. lovashadosztály; parancsnok Nicolae Sova hadtesttábornok) Kelet-Pestet; a hadseregcsoport-közvetlen 18. önálló lövészhadtest (66., 68. gárda-, 297., 317. lövészhadosztály; parancsnok I. M. Afo-nyin vezérőrnagy) Dél-Pestet támadta. A budai oldalon a 3. Ukrán Hadseregcsoport 46. hadserege állt: északon a 75. lövészhadtest (109., 113., 180. lövészhadosztály; parancsnok A. Z. Akimenko vezérőrnagy), délen a 37. lövészhadtest (108. gárda-, 326., 320. lövészhadosztály; parancsnok F. Sz. Kolcsuk vezérőrnagy).
A pesti oldalon a három hadtest folyamatosan tért át az ostromra az Attila-vonalban folytatott harcokból december–január fordulóján. A másik két hadtest december végén a 2. gárda-gépesítetthadtesttel (4., 5., 8. gárda-gépesített-, 37. gárda-harckocsidandár) elfoglalta a Buda környéki falvakat, ám január 3-ától a német felmentési kísérletek miatt leállította támadását, s csak január végén kapcsolódott be az ostromba, a gyorscsoport nélkül.
A Budapesti Csoportot (Budapestszkaja Gruppa) január 11-én hozták létre a 2. Ukrán Hadseregcsoport közvetlen alárendeltségében. Parancsnokságával Ivan Afonyin vezérőrnagyot bízták meg. Január 22-i sebesülése miatt azt Ivan Managarov altábornagy, az 53. hadsereg parancsnoka vette át. Afonyin, aki hosszabb ideje egy hadseregcsoport-közvetlen hadtest parancsnoki teendőit látta el, viszonylag önállóan vezette a csoportot. Nem kötődött Malinovszkijhoz, hadtestét csak november 14-én adták át a 4. Ukrán Hadseregcsoporttól (a 30. hadtesttel együtt) a 2. Ukrán Hadseregcsoportnak. Managarov inkább kötődött Malinovszkijhoz, az ostrom utolsó három hetében egyértelműen az ő elképzelései érvényesültek. A mérleg egy kicsit visszabillent Tolbuhin oldaláról Malinovszkijéra.
A román 7. hadtestet január 15-én, a szovjet 30. lövészhadtestet 20-án kivonták a Budapesti Csoportból. A 30. hadtestet a 3. Ukrán Hadseregcsoporthoz, Budapesttől délre a Duna bal partjára vezényelték, a harmadik német felmentési kísérlet kezdeti sikeres térnyerése miatt, a román hadtestet a Felvidékre, a többi román seregtesthez, Sova tábornok és felettese, Avramescu tábornok erélyes tiltakozása ellenére. (Sovát névleg más miatt, valójában ezért nem sokkal később leváltották, s bebörtönözték, Avramescut kivégezték.) Pest január 18-i elestét követően a 18. hadtest átkelt Budára. A 37. és 75. hadtest 20-án lépett a Budapesti Csoport kötelékébe, s ezzel visszakerült a 2. Ukrán Hadseregcsoport alárendeltségébe. Az ostromból kivette a részét a szovjet Dunai Katonai Flottilla, s annak kötelékében a 83. tengerészgyalogos-dandár. Ez utóbbi katonái mászták meg partraszállást követően a Gellért-hegyet a Duna felől, február 11-én.
178Az ostromlók létszámát az őket ez ideig legjobban ismerő Tóth Sándor sem tudta pontosan összeállítani, teljes szovjet levéltári adatsor hiányában. Január 1-jére a három pesti hadtestre 66.900 főt ad meg. Ha ehhez hozzáadjuk a két budai lövészhadtestet (a gépesítettet nem), a Budapesti Csoportot megerősítő (Finnországból hozott) két lövészhadosztályt, egy harckocsi- és hat nehéz tüzérdandárt, a támogató flottillát és tengerészgyalogos-dandárt, s a csatarepülő-hadtestet, akkor elérjük a 150 ezres számot. Ungváry Krisztián 156.000 ostromlót mutat ki január 1-jén, de maga is hozzáteszi a “körülbelül” jelzőt.
A védők létszámáról sincsenek pontos adatok. A gyűrű a Dél Hadseregcsoport december 30-i jelentése szerint 95.000 fő (ebből 45.000 német) körül zárult be. Hingyi László számításai szerint a védők összlétszáma nem haladta meg a 70.000 főt. 28.000 német és 29.000 magyar katona, továbbá 2000 fő hadikórházi személyzet és 2000 nyilas fegyveres jelenlétét tekinti bizonyítottnak, amihez még hozzá kell számolni az önkénteseket és az alkalmi harccsoportokba (esetenként fegyveres kényszerrel) besorozottakat, összesen nem több mint 1000 főt. Ungváry Krisztián nagyságrendileg hasonló, 79.000 fős védősereget mutat ki, amelyből 38.000 volt magyar. Gosztonyi Péter 70.000 fővel számol, azon belül 37.000 magyar katonával. A szovjet vezérkarnak a 2. Ukrán Hadseregcsoport 188.000 védőt jelentett. Ezt a számot, amit (Tóth Sándor kivételével) az 1989 előtti magyar szakirodalom is átvett, semmilyen levéltári forrás sem támasztja alá. Malinovszkij ragaszkodott az ostrom elhúzódását – szerinte – igazoló magas számhoz, s februárban produkálta is az ennek megfelelő hadifoglyot. Ekkor terjedt el az a szovjet gyakorlat, hogy a fogságba esett katonákat, ha számuk kevésnek tűnt, összefogdosott civilekkel egészítették ki.
A katlanban rekedt német részről a 8. és a 22. SS-lovashadosztály (a Florian Geyer és a Maria Theresia), a 13. és a Feldherrnhalle páncéloshadosztály (ez utóbbi egy ezrede nélkül), a 271. népi-gránátoshadosztály egy zászlóalja, a 239. rohamlövegdandár részei, az 1. és 12. SS-rendőrezred, a 102. SS-Polizei harckocsiszázad, a 12. légvédelmi tüzérhadosztály, a lengyel és ukrán legénységű Galizien-2. SS-dandár 201. nehéztüzér-osztálya (löveg nékül), a Luftwaffe földi csoportja, 8 riadózászlóalj és sok kisebb alakulat, köztük a segédszolgálatot teljesítő Deutsche Jugend, a Hitlerjugend magyarországi szervezete.
Magyar részről gyűrűbe szorult a 10. gyalog-, a 12. tartalékhadosztály, az 1. páncélos és az 1. huszárhadosztály részei, a Billnitzer-csoport (1., 6., 7., 10., 13., 16., 24. rohamtüzérosztály részei), a Kozma-csoport (budapesti légvédelmi tüzércsoport: I., 201., 206., 207., 208. légvédelmi-tüzérosztály, 52. páncélozott önjáró Nimród gépágyúszászlóalj), a különleges műszaki parancsnokság és alosztályai (201., 202., 203. különleges műszaki-, 101. helyreállító-zászlóalj), más műszaki csapatrészek (VIII., IX. utászzászlóalj, VI/2. utász-, 112., 153. kerékpáros utász-, VII., VIII. tábori pótutász-, 72/101., 72/106. nagyfeszültségű villamos akadályszázad, 134., 138., 401., 404. hadihídoszlop, I/1-2., III/1-2. honi építő-, 101., 102. rohamcsónakszázad), a Budapest őrzászlóalj, 5 csendőrzászlóalj (a besztercei, a galántai, a pécsi, a székelyudvarhelyi és a zilahi), 12 különféle üteg és 4 egyéb század. Korábban kezdték szervezni, de Budapest védelmére alakult meg az 1. és 2. egyetemi rohamzászlóalj, a rendőr rohamzászlóalj, a Prónay-különítmény és a Vannay-zászlóalj. Az ostrom során alakult meg 5 területi és 3 üzemi ún. hungarista-harccsoport (a csepeli, a zugló-kőbányai, a belvárosi, a buda-hegyvidéki, az észak-pesti, illetve a MÁV, a BSZKRT és a Posta csoportja), a nyilas Fegyveres Nemzetszolgálat néhány különítménye (általában kerületenként egy, de pontos számuk nem ismert), s a budapesti csata idején építettek három páncélvonatot is. További fegyveres erőt jelentettek a kerületi kisegítő karhatalmi (KISKA) zászlóaljak, bár közöttük magukat “Kiskás” alakulatnak álcázó ellenálló csoportok is voltak, így a védők létszámához ezeket nem szokás hozzászámolni.
A német és a magyar alakulatok sem fegyverzetükben, sem létszámukban nem érték el a hadrendben meghatározott ún. “kellálladékot”, sőt harcértékük az elszenvedett veszteségek nyomán és a kellő utánpótlás hiányában folyamatosan csökkent (nem így a szovjet ostromlóké). Ennek következtében napról napra szűntek meg és olvadtak egybe alakulatok. A harcok során az éppen “kéznél lévő” csapatrészekből rendre alakultak (majd szűntek meg) alkalmi harccsoportok, igen gyakran vegyes (német–magyar) állománnyal. Ilyen volt – többek között – a zömmel a II. kerületben harcoló Kampfgruppe Europa vagy a Hamzsabégi úti vasúti töltés vonalán küzdő Drei Eck-csoport.
Budapest védői között a magyar és német katonákon kívül kisebb számban képviseltették magukat osztrákok, norvégek, lengyelek, ukránok (kétszeresen is: a Waffen-SS és az UPA katonái), szlovákok (a Margit-vonalat építő szlovák 1. műszakihadosztály néhány katonája), oroszok, tatárok, elzászi franciák, finnek, flamandok, svédek stb.
Az Attila-vonalon belül hat védőállást építettek ki. Az első reteszállás volt észak felől. Rákos vasútállomásnál vált el az Attila-III vonaltól, s a Rákos-patak déli partja mentén a Dunáig húzódott. A második teljes félkört zárt be, ez jelentette a csökkentett területű pesti hídfőt. A külső körút (Könyves Kálmán–Hungária–Róbert Károly) vonalában építették ki. A harmadik ennek reteszállása volt, arccal északnak. A Józsefvárosi és a Keleti pályaudvar elágazásnál vált ki a másodikból, a Kerepesi útig a vasút, onnan az Aréna (ma Dózsa György) út, majd a Dráva utca vonalán húzódott a Dunáig. A negyedik ismét teljes félkört leírva a belső kerületeket védte a Haller út–Orczy út–Fiumei út–Rottenbiller utca–Szinyei Merse utca–Ferdinánd-híd–Csanády utca vonalában. Az ötödik és a hatodik a pesti hídfő kiürítésének fedezésére a nagykörút, illetve a kiskörút mentén épült ki. Megerődített támpontokat rendeztek be a Népligetben, a Kerepesi-temetőben és a Városligetben. A budai oldalon nem voltak előre berendezett védővonalak. A hevenyészett védőállásokat december végétől, harc közben a Margit-szigeten, a Ferenc-hegyen, a Törökvészen, Pasaréten, az Orbánhegyen, a Farkasréti temetőben és a Sas-hegyen, valamint a Kelenföldi pályaudvartól a déli vasúti híd felé tartó vasút töltésén építették ki. A belső védőövet a Margit körút–Alkotás út–Kis-Gellért-hegy–Gellért-hegy vonalában alakították ki. Arccal északnyugatnak reteszállás húzódott a Kékgolyó utca–179Németvölgyi út–Mártonhegyi út mentén, illetve arccal délnyugatnak a Horthy Miklós (ma Bartók Béla) úton. Különösen megerődítették a Műszaki Egyetemet, a Gellért-hegyet (a Citadellát) és a Várat.
A budai oldalon azért nem építettek ki előre védelmi vonalakat, mert sem a német, sem a magyar hadvezetés nem számított a Margit-vonal gyors áttörésére. Igaz, Friessner többször is felhívta az OKH figyelmét a Margit-vonal gyengeségeire, de 3 napnál azért több ellenállóerőt remélt, főleg, ha beérkeznek az általa kért erősítések. A gyors áttörés meglepte a Dél Hadseregcsoport és a Budapest-erőd parancsnokságát. Friessner megpróbálkozott az áttörés megakadályozásával. Utolsó intézkedésével 23-án megkísérelte kivonni Pestről és Martonvásárnál harcba vetni a 8. SS-lovashadosztályt a szovjet betörés elreteszelésére és a Margit-vonal védelmi rendszerének helyreállítására. Egyidejűleg leszűkítette volna a pesti hídfőt az ún. csökkentett területűre, ám elkövette azt a hibát, hogy engedélyeztetés végett feletteseihez fordult. Guderian támogatta, ám Hitler megtiltotta az átcsoportosítást és a hídfő leszűkítését. Budán nem állomásozott számottevő erő, a 8. SS-lovashadosztályt 24-én késő délután kezdték átcsoportosítani Budára. Azt, hogy a szovjet csapatok elérték Budát, a parancsnokság 24-én délután tudta meg, amikor egy harcfelderítő járőr ellenállás nélkül befutott a Szépilona Villamosremizig.
A Margit-vonal áttörésének hírére Hitler az ekkor már tőle megszokott módon reagált: leváltotta Friessnert és a német 6. hadsereg parancsnokát, Maximillian Fretter-Pico tüzérségi tábornokot. A Dél Hadseregcsoport parancsnoka Otto Wöhler gyalogsági tábornok, a 6. hadseregé Hermann Balck páncélos tábornok lett. Ők eredményesebben vezették ugyan a hadműveleteket, de a Budapest térségében kialakult helyzeten már nem tudtak változtatni. Friessner valószínűleg akkor sem kerülte volna el lecserélését, ha azonnal, önállóan cselekszik, de lelassíthatta volna a szovjet csapatok térnyerését az Északkelet-Dunántúlon, és időt hagyott volna a fővárosi védőseregnek a budai oldal megerősítésére.
Hitler december 24-én utasítást adott, hogy Varsó alól a IV. SS-páncéloshadtest azonnal induljon útba a Dunántúlra és vágjon utat a körülzárt Budapesthez. Erről Guderian értesítette Balckot és Pfeffer-Wildenbruchot, hozzátéve a Führer határozott utasítását a pesti hídfő további tartására. Az utóbbit 28-án megismételte, mikor Pfeffer-Wildenbruch jelentette neki, hogy az előző nap elhatározták a kitörést nyugati irányban.
A lakosságot is meglepte a bekerítés. November eleje óta megszokta a közeli ágyúzást. Paradox módon még örült is a front közelségének, mivel ez azzal (is) járt, hogy az angolszász stratégiai légierő felhagyott a főváros bombázásával. Kitelepítéséről december folyamán mind kevesebb szó esett. Eleinte a nyilas vezetés tervezte azt, de szállítókapacitás hiányában egyre halasztották, végül elálltak tőle, egyrészt a propaganda okán az emberek (félrevezető) megnyugtatásáért, másrészt mert a szovjet térnyerés egyre reménytelenebbé tette a végrehajtást. December 24-én délelőtt, amikor a gyűrű már majdnem bezárult, a férfiak karácsonyi bevásárlásaikat intézték, feleségeik az ünnepi fogásokat készítették. Jártak a buszok, villamosok, taxik, játszottak a színházak és a mozik, vendégeket fogadtak az éttermek és a korcsmák. Az emberek az óvóhelyekre csak január elejétől húzódtak le.
Az ostrom lefolyását Tóth Sándor és Ungváry Krisztián könyvei részletesen tartalmazzák, előbbi elsődlegesen a szovjet–román, utóbbi a német–magyar csapatok harcainak vonatkozásában. A gyűrűbe zárt főváros felmentését célzó német támadások lefolyásáról pedig Számvéber Norbert ír teljes részletességgel.
A mai napig kényes az ostromlókhoz, illetve a védőkhöz csatlakozott magyar önkéntesek kérdésköre. Az utóbbiak zömmel azért jelentkeztek, hogy megmeneküljenek a nyilasok zaklatásaitól, a kényszersorozásoktól, s hogy jobb (élelem-) ellátásban részesüljenek. Voltak olyanok is, akik elvből vagy meggyőződésből álltak be valamely önkéntes harccsoporthoz. A túlélés vágya motiválta azok többségét is, akik átálltak a szovjet csapatokhoz. Döntő többségük fogságba esésekor inkább jelentkezett, mint elindult Szibéria felé. Köztük is voltak meggyőződésből harcolók, de olyanok is, akiket géppuskával hajtottak maguk előtt az NKVD-s katonák. A január 20., az Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal kötött fegyverszünet napja óta hivatalosan is szovjet kötelékben harcolt mintegy 20 magyar önkéntes századot február 12-én Kelenvölgyben a Budai Önkéntes Zászlóaljba vonták össze, amely 2534 fővel február 15-én (!) alakult Budai Önkéntes Ezreddé. Parancsnokságát a 11-én átállt Variházy Oszkár alezredes, a 6. gyalogezred parancsnoka vállalta.
Az önkéntes századok a 18., 37. lövészhadtest és a 83. tengerészgyalogos dandár kötelékében részt vettek a Déli pályaudvar, a Gellért-hegy, a Vár és más objektumok ostromában. Mintegy 600 hősi halottat vesztettek. Jelzésük vörös szalag volt a sapkán és a hajtókán, fehér vagy vörös a bal karon, az előbbi századszámmal. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság február 16-án az ezredet átadta az Ideiglenes Nemzeti Kormányának, amely az egységet Jászberénybe, az 1. gyaloghadosztály szervezési központjába irányította.
A körülzárt csapatok ellátására két út kínálkozott. Kevéssé volt sikeres az uszályok leúsztatása a Dunán. December 30-án egy Leányfalu fölött zátonyra futott, de szállítmányának java részét a magyar rohamcsónak-csoport éjszakánként behozta Óbudára. A klasszikus módszer a légihíd kiépítése volt. A német 4. légiflotta kötelékében december 29-én állították fel a Budapesti Légiellátó Csoportot. A Gerhard Conrad mérnök altábornagy irányította, február 10-én megszüntetett csoport napi átlagban 47 t utánpótlást juttatott be. Ez alig érte el a 80-100 t-ra becsült napi szükséglet felét, de eredményességi aránya jobb volt a sztálingrádi légihídénál. A kiépített repülőtereket nem vehették igénybe, ami eleve megnehezítette tevékenységüket a Sztálingrádnál tapasztaltakhoz képest, hiszen ott két repülőtér (a pityomnyiki fő reptér sokáig, a gumraki tartalék majdnem végig) is rendelkezésre állt. A budaörsi repülőtér december 24-én, a ferihegyi 27-én, a mátyásföldi 30-án szovjet kézre került. A Lóversenypályán kialakított szükség-repülőteret sem használhatták sokáig, január 5-én az ostromlók elérték a Fehér utat, s kézifegyverekkel lőtték a le- és felszálló gépeket. 9-én a Lóversenytér elesett. A Csepel-szigeti szükség-repülőtér 6-án 180esett el. Csak a Vérmező maradt, de annak északi sarkát is elérték január 30-án a szovjet ékek. A csoport legeredményesebb módszere az ejtőernyős tartály-ledobás volt, illetve a törőleszállásra tervezett DFS-230 vitorlázó gépek bejuttatása. Néhány gép február 13-án és 14-én még utánpótlást dobott a kitöréskor kijutott csoportoknak a budai hegyekben.
A mai napig kényes a parlamenterek kérdése. Malinovszkij és Tolbuhin részt vett a sztálingrádi csatában és több nagyváros ostromában. Tapasztalataik alapján kímélni szerették volna erőiket, s csökkenteni a főváros leküzdésére fordítandó időt. A szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság december 27-én adott engedélyt ultimátum átadására. 28-án este és 29-én reggel hangszórókon közölték a parlamenterek útvonalát. Steinmetz Miklós százados, a 2. Ukrán Hadseregcsoport követe az Üllői úton, Ilja Osztapenko százados, a 3. Ukrán Hadseregcsoporté a Budaörsi úton indult befelé. Steinmetz gépkocsija Pest-szentlőrinc belterületén felrobbant, Osztapenko bejutott a 8. SS-lovashadosztály parancsnoki harcálláspontjáig, de visszafelé a Budaörsi úton aknavető-tűzbe került. Mindketten hősi halált haltak. Pfeffer-Wildenbruch Osztapenko borítékát bontatlanul küldte vissza.
A történtek értékeléséről két, alapvetően eltérő változat ismert. Az 1989 előtt Magyarországon hivatalosan elfogadott változat szerint Steinmetz gépkocsiját szemből lőtték ki gépágyúval, mikor közeledett a védelem peremvonalához, Osztapenkót visszatérés közben hátulról lőtték le. Steinmetz halálának az őt a senki földjéig elkísérő Nyecseporuk alezredes, a szovjet 66. gárda-lövészhadosztály helyettes törzsfőnöke tanúja volt. A gépkocsi belterületén haladt befelé a főúton, s feltűnve egy bukkanó felett, gépágyúlövedék érte. A már eltalált dzsip futott rá egy harckocsi-aknára, s robbant fel. Steinmetz mellében a boncolási jegyzőkönyv szerint két géppuska-lövedéket találtak. Nem tisztázott, hogy a tüzelés a robbanás előtt vagy után kezdődött. Osztapenko halálának társa, Orlov főhadnagy volt tanúja, elbeszélése alapján Csebotarjev vezérőrnagy, a 316. lövészhadosztály parancsnoka rekonstruálta a történteket. Osztapenko először nem tudott elindulni, mert a peremvonalban tapasztalt mozgásra a németek tüzet nyitottak. Fél óra késéssel elindulhatott, a fehér zászlóval közeledő dzsipre senki nem nyitott tüzet. Osztapenko ekkor már Sahvorosztov őrnagytól, az 1077. lövészezred törzsfőnökétől tudott Steinmetz haláláról, s önként döntött úgy, hogy ennek ellenére elindul. Visszaúton tüzet kapott, az aknavető-tűz a német vonalak mögül érkezett. Osztapenko hátában aknagránát-repeszeket találtak.
A másik változat szerint a hadikövetek indulása ugyanígy történt, a folytatás azonban másként alakult, szó sem volt szándékos gyilkosságról. Steinmetz gépkocsija aknára futott, előzőleg nem lőttek rá gépágyúval. A peremvonal előtt harckocsi-aknákat telepítettek, amelyeket nem álcáztak. A vecsés–pestszentlőrinci utat lezáró magyar páncéltörő század parancsnoka, Litteráti-Loótz Gyula főhadnagy látta a közeledő dzsipet. Előreküldött egy őrmestert, aki magyarul – s Steinmetz tudott magyarul – kiabált: “Vigyázz, az útkereszteződés aláaknázva!” Az aknazárhoz érve a vezető nem állt meg, kerülgetni kezdte az aknákat. Egyik manőverét rosszul számította ki, a dzsip felrobbant. Ezt mindkét oldalról tűzpánik követte. Steinmetz halálát a robbanás okozta, ezt bizonyítják a testében talált repeszek. A géppuskalövedékek a tűzpánik következtében érték a már halálosan sebesült tisztet. Osztapenko későn ért vissza a német peremvonalba. A szemközti szovjet lövészezred első vonalából kézifegyverekből nem lőtt senki, de a szovjet tüzérség már megnyitotta a (szokásos) tüzet, mivel letelt a tűztilalom időtartama. Lőttek az aknavetők is, de nem a parlamenterek átlépési pontján lévő 1077. lövészezred saját aknavető alegységei. Josef Bader SS-Scharführer, aki Osztapenkót kísérte, Gosztonyi Péternek elmondta: mire visszaértek a legkülső német állásokba, azokon már a szovjet aknavetők tüze feküdt. Maradásra kérte a parlamentert, aki azonban parancsára hivatkozva elindult a senki földjén, ekkor érte a halálos találat. A szovjet figyelők csak a mozgást észlelték, azt nem láthatták, hogy saját parlamenterük indult feléjük. Egy gyakorlott aknavető-irányzónak pedig nem okozhatott gondot a kis csoport eltalálása. Az, hogy Osztapenko hátulról sebesült meg, csak annyit jelent: a gránát a kis csoport mögött robbant. Baki József pestszentlőrinci helytörténész saját kutatásai alapján vitatja az e verzióban Steinmetz halálának körülményeiről mondottakat, de azt nem állítja, hogy a hadikövet halálát szándékosan idézték volna elő a németek. Baki alapvetően Litteráti-Loótz leírását vitatja, szerinte az ütegparancsnok – térbeli elhelyezkedése miatt – nem láthatta végig a történteket.
A közvetett bizonyítékok a második változatot támasztják alá. Nem tudunk olyan esetről, amikor a németek parlamentereket gyilkoltak volna meg. Steinmetzet és Osztapenkót nem léptették elő posztumusz, s nem tüntették ki a Szovjetunió Hőse címmel (igaz, mindketten megkapták a Vörös Zászló Érdemrendet). Pfeffer-Wildenbruch több mint 10 év múlva hazatérhetett szovjet fogságából, márpedig vezető beosztású SS-főtiszteket parlamenterek meggyilkoltatásánál kisebb háborús bűnökért is kivégeztek. Csupán egy alkalommal hallgatták ki a parlamenterek halálával kapcsolatban. 25 évre szóló ítélete abban a periódusban született, amikor Sztálin eltörölte a halálos ítéletet (rövid időn belül visszaállította), de büntetése mintegy felének letöltése után hazaengedték, fel sem merült perének újrafelvétele. Hindy Ivánt kivégezték itthon, de halálos ítéletének indoklásában nem szerepel a parlamenter-ügy, alapvetően 1944. október 15-16-i magatartása miatt végezték ki. A Steinmetz-üggyel kapcsolatban a szovjet fogságban perbe fogott Erich Klein századost, a Feldherrnhalle páncéloshadosztály Budaörsi út térségben települt I. tüzérosztályának parancsnokát halálra ítélték ugyan, de 1953-ban szabadon engedték, sőt 1993-ban az orosz Legfelsőbb Katonai Ügyészség rehabilitálta őt. Perdöntő dokumentum egyik változatot sem igazolja vagy cáfolja, legalábbis e kézirat nyomdába adásáig nem került elő. Abban – megítélésem szerint – nem lehet vita, hogy Steinmetzet és Osztapenkót hősi halottnak kell tekinteni akkor is, ha aknára hajtottak, illetve saját tűzben estek el: küldetésük közben érte őket a katonavég. Ráadásul a magyar származású Steinmetzet még az is motiválhatta, hogy része lehet Budapest megkímélésében a súlyos utcai harcoktól.
181Felmerült egy harmadik elképzelés is. Nagy Domokos Imre Osztapenko szállásadónőjére, Czoborczy Györgynére hivatkozva lehetségesnek tartja, hogy Osztapenko túlélte az esetet, s ebből levonja a következtetést, hogy a parlamentert később az NKVD tette el láb alól, s annak tulajdonítja a meglévő papírok, pl. a boncolási jegyzőkönyvek keletkezését is. E feltételezés nem mellőzi a logikát, ám levéltári dokumentumok nem támasztják alá.
A témához kívánkozik három kiegészítés. Ungváry Krisztián szerint a kérdéses napon egy harmadik parlamenter is érkezett (nevét nem ismerjük). A 30. lövészhadtesttől lovon jött, bejutott Gerhard Schmidhuber vezérőrnagyhoz, a 13. páncéloshadosztály parancsnokához, aki telefonon jelentést tett Pfeffer-Wildenbruchnak, ám ő elutasította az ultimátumot. A szovjet tisztnek nem esett bántódása. Az esetről másutt nem olvashatunk.
December 26-án négy hadifoglyot tettek át a fogaskerekű felső szakaszán, a Festung Budapest parancsnokának címzett megadási felszólítással. Friessner parancsára Pfeffer-Wildenbruch repülőgépen kijuttatta őket Pápára. Németországi kihallgatásuk után Keitel tábornagy, az OKW főnöke táviratot küldött valamennyi hadseregcsoport és erőd (Buda-pest, Breslau, Glogau, Königsberg, Küstrin, Posen) parancsnokának, amelyben megtiltotta hadikövetek fogadását, elrendelte azok visszautasítását még a saját vonalak előtt, de nem rendelte el a rájuk való tüzelést. Ez a parancs viszont csak 1945. január 17-én kelt.
A harmadik kiegészítés az, hogy – jelenlegi ismereteink szerint – a világháború során egyetlen esetben fordult elő parlamenterre való szándékos tüzelés. 1944. szeptember 3-án Georg Zwade vezérőrnagyra, a német LXXII. különleges rendeltetésű hadtestparancsnokság megbízott parancsnokára lőttek rá a románok, amikor Brassó térségében, fehér zászlóval, előzetes értesítést követően megkísérelte a front átlépését, hogy a Romániában élő népi németek ügyében tárgyaljon a román hatóságokkal.
Máig lezáratlan probléma az utolsó akkord, a kitörési kísérlet lefolyása, az abban részt vettek és a kijutottak létszáma, illetve a kitörés indulásakor tapasztalt igen élénk szovjet tüzérségi tűz. A Budapest-erőd parancsnoksága már december 28-ára kitörést tervezett, s terv készült január 1-jére is. Hitler mindkettőt kategorikusan megtiltotta. Lindenau január 18-ára is készített egy újabb tervet, de a Führer 16-án ezt is elutasította (igaz, engedélyezte a pesti hídfő kiürítését: a visszavonulást a budai oldalra).
A negyedik tervet február 11-ére készítették elő. Pfeffer-Wildenbruch 10-én délután rendelte el a gyülekezést a Várban. A tervet 11-én 15 órakor ismertették a német seregtestek vezérkari főnökeivel, azok 16 órakor az ezredparancsnokokkal. A német csapatokat és a magyar seregtestparancsnokokat 18 órakor tájékoztatták. Ekkor értesült Hindy is a tervről (Hingyi László szerint). 1945-kor tájékoztatták Balckot, s nehogy ismét tiltó parancsot kaphassanak, a rádiót használhatatlanná tették. Az indulást 20 órakor határozták meg, két főirányban és három hullámban, a Városmajor úttól a Mechwart térig, a Krisztina körúti és Margit körúti vonal áttörésével. Az első hullámba középen és a balszárnyon a 8. SS-lovashadosztályt, jobbszárnyon a 22. SS-lovashadosztályt osztották be; a második hullámba balra a Feldherrnhalle páncéloshadosztályt, középen a 271. népi-gránátoshadosztályt, jobbra a 13. páncéloshadosztályt. A harmadik hullámba sorolták az összes többi alakulatot, a rendvédelmi testületeket és a csatlakozott menekülőket. A magyar katonák a 2. hullámba kerültek, de néhányat kiválogatott az élcsapatba, olyanokat, akik korábban a budai erdőkben szolgáltak a légvédelemnél, s ismerték a terepet. 1 Pz.IV és 2 Toldi harckocsi, 1 StuG.IV rohamlöveg, 1 Hetzer páncélvadász, 3 Sd.Kfz. 251/9 és 1 Sd.Kfz. 250/7 páncélgépkocsi, 10 VW-166 kétéltű gépkocsi és parancsnokságonként 1-1 szóló BMW motorkerékpár kivételével az összes harc- és gépjárművet meg kellett semmisíteni. A kitörés utáni gyülekezőként a Nagykovácsi és Solymár közötti Remete-hegyet határozták meg, hogy ott döntenek az áttörési irányról: Szomor, Máriahalom vagy Pilisszentkereszt.
A kitörést egy szovjet felsőruhába öltözött, oroszul–ukránul beszélő csoport kezdte 20 órakor, amely a beszivárgó szovjet harcfelderítők visszatérési jelszavait alkalmazva megnyitotta a frontot. A főharcvonal áttörése után az első szovjet felfogó állásrendszer a Kis-Sváb-hegy–János-kórház–Rókus-hegy–Margit-híd budai hídfő vonalán volt. 2200 és 2300 között a kitörő főerők eljutottak az Isten-hegyre, a Zugligetbe és a Hármashatár-hegyre, a szovjet védelmet a Sváb-hegy teteje–Normafa–János-hegy–Solymár–Pilisborosjenő vonalra vonták vissza. 12-én erről a vonalról indítottak ellenlökést a kitörésben eddig jutottakra, 13-án reggelig elérték a 11-én délutáni frontvonalat, majd megkezdték a még ellenálló támpontok felszámolását. A Nagykovácsi-erdőben lévő Remete-hegyen 3800 fő, a Hármashatár-hegyen és a Szarvas-hegyen igen sok kitörő gyűlt össze. Ezekből kb. 5000 támadta a Tinnye–Budajenő–Biatorbágy vonalat, közülük Zsámbék és Tinnye között 3000 esett el. A Hármashatár-hegytől Pilisborosjenő–Csobánka felé kitörők megközelítették Pilisszentkeresztet, a Piliscsaba–Piliscséb felé kitörők a Kesztölctől délnyugatra lévő nádasig jutottak, de valamennyien elestek. A kevesebb mint ezer kijutott kitörő közül a legtöbben Szomornál érték el a német vonalakat. Hingyi László számításai szerint 36 egyenruhás és 44 polgári magyar személy volt közöttük.
A német és a magyar parancsnokság a fedett Ördögárok Horváth-kertben lévő szolgálati nyílásán át 500 fővel a Szépilona kocsiszín felé indult, a szovjet vonalak mögé, hogy onnan vezesse a kitörést. A felszínre jövetel után nem sokkal Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a Budapest Erőd parancsnoka a Budakeszi úton, Hindy Iván vezérezredes, a budapesti I. hadtest vezénylő tábornoka a Horváth-kertben adta meg magát. Néhány katona visszament a csatornán, s a belső utcákban esett fogságba.
A szovjet tüzérség a kitörés idején erős tűzzel árasztotta el a Várat és az onnan kivezető utakat. A kutatók egy része a tűz megnyitását pontosan 20 órára teszi, vagyis a kitörés megindításának időpontjára. Az újabb kutatások szerint azonban a szokásosnál alig valamivel erősebb tüzérségi tűz 21 órától a kitörés megindulásának hatására fokozatosan erősödött fel, s 22-23 óra körül érte el csúcspontját. A kitörés szó szerint vérbe fulladt. Nem lehetetlen, hogy a szovjet Budapesti Csoport parancsnoksága tudomást szerzett a készülő kitörésről. Máig ismeretlen azonban, mi 182módon, s az sem tisztázott, hogy valóban előzetes ismeretek birtokában fokozták fel a tüzérségi tüzet vagy “csak” gyorsan tudtak reagálni a kitörés megindítására.
A német Feldherrnhalle páncéloshadosztály irányítását átvevő Helmuth Wolff alezredes – önhatalmúlag – 18 órakor a Vérmezőn indította meg harccsoportjának kitörését, nem a meghatározott időpontban és nem a meghatározott helyszínen. Ennek köszönhetően 650 fővel el is érte – legerősebb kijutó csoportként – a német vonalakat Szomornál. Ők nem kaptak tüzérségi tüzet. Ez arra utal, hogy a szovjet parancsnokság tudhatott a kitörésről, s annak 20 órára tervezett kezdetéről. Ez sem jelent azonban közvetlen bizonyítékot.
A védők állományát február 11-én a kutatók eltérően adják meg. Levéltári források alapján a pontos számok nem állapíthatók meg. A táblázatban a 2. és 3. sor adja meg a védők összlétszámát, a 4-10. sor viszont nem tartalmazza a bent maradt (el sem indult vagy visszafordult) katonák számát. A 0-ra végződő adatok becsültek, illetve kerekítettek.
Tóth Sándor
|
Veress D. Csaba
|
Gosztonyi Péter
|
Hingyi László
|
Ungváry Krisztián
| |
|---|---|---|---|---|---|
Német védő
|
24.000
|
24.000
|
22.000
|
23.000
|
24.000
|
Magyar védő
|
20.500
|
20.000
|
30.000
|
20.000
| |
Német kitörő
|
14.000
| ||||
Magyar kitörő
|
4.000
|
4.500
| |||
Kitört összesen
|
4.000
|
10.000
|
16.000
| ||
Elesett
|
4.700
|
3.000
|
5.000
| ||
Fogságba esett
|
1.400
|
1.000
| |||
Eltűnt
|
5.200
|
700
| |||
Átjutott
|
624
|
624
|
785
|
785
|
700
|
A számításokat összevetve február 11-én 20.000-24.000 német és kb. 20.000 magyar katona alkotta a védősereget. Ebből az újabb kutatások szerint több mint 10.000 fő tudott áttörni a szovjet állásokon, ám kb. 700 főnek sikerült csupán átjutnia a saját csapatokhoz. A kitörők nagy része elesett, a “csellengők” egy részét elfogták a budai hegyekben, más része eltűnt. A többezres különbségre a levéltári források nem adnak kielégítő magyarázatot. Elképzelhető, hogy sok katona, aki eredendően magyarországi és Buda környéki sváb volt, hazament és elrejtőzött, s bajtársai közül magával vitt mindenkit, akit csak tudott.
Azzal, hogy a szovjet hadvezetés az ostrom mellett döntött, 51 napos helységharcot vállalt. A budapesti csata, amelyet 1944. október 29-től 1945. február 13-ig kell számolni, 108 napig tartott. Február 11-én a csata eldőlt, a még ellenálló támpontok felszámolása, főként a Vár és a Duna között 13-án ért véget. A kitört és szétszóródott katonák utáni hajtóvadászat 16-áig tartott. A szovjet Budapesti Csoportot 17-én szüntették meg.
A budapesti csatát a Dunántúlon 3 hetes hadműveleti szünet követte. Az ostrom szovjet felvállalása és az ennek következtében (is) bekövetkezett megtorpanás hozzájárult, hogy a német hadvezetés Magyarországra hozhassa át a 6. páncéloshadsereget a nyugati hadszíntérről. A 2. és 3. Ukrán Hadseregcsoport egyes hadseregei 1944 decemberében sokkal nyugatabbra álltak, mint bármely más szovjet seregtest, de 1945 márciusában még mindig ugyanott harcoltak, miközben a germán–lengyel síkságon január 12-én támadásba lendült csoportosítás már Berlin ostromához készülődött.
