Magyarország vesztesége a XX. századi világháborúban

Teljes szövegű keresés

242Magyarország vesztesége a XX. századi világháborúban
Magyarország geopolitikai helyzete által meghatározottan nem maradhatott távol a XX. század világháborújából. Pontosan úgy, mint ahogy egyetlen nagyobb összecsapás sem kerülte el a Kárpát-medencét a népvándorlás kora óta. S ahogy mindenkor súlyos veszteségek érték az itt élő népeket, így történt ez 1914–1918 és 1941–1945 között is. Magyarország embervesztesége a XX. század első felében is kiemelkedően magasnak bizonyult.
Az 1914–1918-as háborús periódusban a történelmi Magyarország megközelítően 20 milliós lakosságából több mint 3 és fél millió, az Osztrák–Magyar Monarchia több mint 51 millió lakosából 9 millió katona vett részt. A Központi Hatalmak országai 4 millió 50 ezer halottat vesztettek. Ebből Magyarországra 660 ezer halott esett, ezen kívül 800 ezer olyan sebesült, aki a háború folytatása szempontjából végleg kiesett (s nagyobb részük kiesett a civil társadalom önerőből keresőképes rétegeiből is). Ha ugyanezt – helytelenül – kivetítjük az ország trianoni területére, 260 ezres és 490 ezres számokat kapunk.
Egy nemzet életében az számít, hogy mekkora hányada esik áldozatul, s e szempontból másodlagosak az abszolút számok. Nem mindegy, hogy például 500 ezer embert egy 50 milliós vagy egy 1,5 milliós népesség veszt el. Az előbbinek még mindig megmaradt 99%-a, az utóbbi viszont elvesztette egyharmadát, a kettő közti arány harmincháromszoros. Akkor kapunk tehát valós képet az emberveszteségekről, ha azokat az adott népesség egészéhez viszonyítjuk. Ilyen összehasonlításban az Osztrák–Magyar Monarchia – s benne Magyarország – az “előkelő” negyedik helyet foglalja el.
Ország
Lélekszám
Összveszteség
Katonaveszteség1
a hadifoglyok nélkül, mivel azok egy része a háború közben is hazatért, s újra harcolt
Veszteségi%2
az összveszteség százalékos aránya a lélekszámhoz mérten
Szerbia
4.000.000
900.000
550.000
22,50
Franciaország
39.623.000
5.620.000
4.900.000
14,18
Németország
65.025.000
6.250.000
6.100.000
9,61
Monarchia
51.390.000
3.477.000
3.250.000
6,77
Nagy-Britannia
53.977.000
3.065.000
2.950.000
6,70
Törökország
20.000.000
1.220.000
1.125.000
6,10
Románia
7.519.000
420.000
330.000
5,59
Oroszország3
becsült adat más számítások más adatokat adnak meg
169.014.000
7.800.000
6.887.000
4,62
Olaszország
37.185.000
1.600.000
1.450.000
4,30
Montenegró
500.000
20.000
13.000
4,00
Bulgária
5.000.000
170.000
162.000
3,40
Belgium
7.547.000
144.000
120.000
1,91
Portugália
6.538.000
100.000
100.000
1,53
Görögország
4.107.000
50.000
26.000
1,22
Japán
53.333.000
340.000
335.000
0,64
USA
92.870.000
296.000
296.000
0,32
Központi Hatalmak
141.415.000
11.117.000
10.637.000
6,47
Antant-hatalmak
476.213.000
20.355.000
17.957.000
5,63
Közp.–Antant arány
1 : 3,37
1 : 1,83
1 : 1,69
1,15 : 1
 
A történelmi Magyarországról hadba vonult 3 millió 800 ezer katona 17,37%-a hősi halált halt, 21,06%-a megsebesült, s 18-21%-a hadifogságba esett, s ez azt jelenti, hogy minden második magyar katona tért csak haza “épségben” (illetve térhetett egyáltalán haza) a Nagy Háborúból. Ezen arányok a trianoni területre kivetítve is helytállóak.
243A német és az osztrák–magyar veszteségeket összevetve hiba volna arra a következtetésre jutni, hogy a Monarchia kevesebb háborús erőfeszítést hozott “nagy szomszédjánál”. Az osztrák–magyar tábornokok – okulva az 1914 nyári és őszi lovasrohamok keserű tapasztalataiból – “vérkímélő” harceljárásokra törekedtek, például nem ragaszkodtak olyan csökönyösen egy-egy terepszakasz megtartásához, mint a német hadvezérek, akik minden további nélkül nekihajtották katonáikat a megerődített állásoknak, például a verduni erődrendszernek. Nem ők voltak az egyedüliek. Hasonlóan vezették a harcot a francia tábornokok is – ezt bizonyítja a francia hadsereg igen nagy embervesztesége. Az orosz hadvezérek taktikája, a magyar katonák által “gőzhengernek” nevezett, hatalmas áldozatokkal járó tömegrohamok erőltetése pedig nem kis mértékben okozója volt, hogy az Antant összesen több mint másfélszer annyi katonát vesztett a Központi Hatalmakhoz képest.
A békétlenséget konzerváló 1919–1920. évi békék komoly területi következményekkel jártak, s egyenesen vezettek a világháború újjáéledéséhez. Az Osztrák–Magyar Monarchiával senki sem kötött békét a győztesek közül. Ausztria esetében nehéz területi veszteségről beszélni, hiszen a ma ismert Ausztria 1918 előtt e formájában nem létezett. Az ún. Birodalmi Tanácsban képviselt országok és tartományok (die im Reichsrat vertretenen Königreiche und Lnder) – e 17 fölrajzi-közigazgatási egységet nevezték 1918-ig összefoglaló néven Ausztriának – összesen 300.005 km2 területen 28.571.934 főt számláltak. Ebből Ausztriának mint nemzetállamnak az 1919. szeptember 10-i Saint Germain-i béke alapján 83.850 km2 maradt, 1923-ban 6.534.742 lakossal, amelynek 97,4%-a osztrák-német volt. A többi területből alakult meg Csehszlovákia, illetve a helyreállított Lengyelországhoz, a Szerbiából kialakított Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz, a többszörösére duzzadó Romániához, illetve a “Csizmától” északra terjeszkedő Olaszországhoz kerültek.
1914-ben Magyarország 325.411 km2 területen 20 millió 886 ezer lakost számlált. Területéből 282.870 km2 esett a Szent István-i Magyarországra, 42.541 km2 Horvát–Szla-vónországra és 21 km2 Fiumére (18 millió 264 ezer, 2 millió 622 ezer és 50 ezer lakossal). Az 1920. június 4-i trianoni békediktátummal Magyarország elvesztette területének 72%-át (232.338 km2), népességének 64%-át (13 millió 263 ezer fő), a megmaradt terület 93.073 km2-t tett ki (az 1920-as évek közepéig folyó területrendezések előtt 92.963 km2-t) 7.986.875 lakossal. Az 1919. június 28-i versailles-i béke értelmében Németország területének 13%-át (72.048 km2) és lakosságának 10%-át (7 millió 183 ezer fő), Bulgária az 1919. november 27-i neuilly-i béke alapján területének és lakosságának 8-8%-át vesztette el (11.763 km2 és 430 ezer lakos). Az Oszmán Birodalom megszűnt létezni.
Magyarország felosztásakor az eredeti felségterület 32,88%-a, a lakosság 41,76%-a maradhatott meg, s a magyar anyanyelvűek 31,69%-át (3.319.579 fő) idegen államkeretbe kényszerítették. Romániához került 102.181 km2 (Erdély egésze, a történelmi Partium legnagyobb része és a Bánság 2/3-a) és 5.257.467 lakos, amelynek 31,61%-a (1.661.805 fő) magyar, 53,82%-a (2.829.454 fő) román, 10,74%-a (564.789 fő) német volt. Csehszlovákiához került 63.004 km2 (a Felvidék és Kárpátalja egésze, s a Kisalföld Dunától északra fekvő, nagyobbik fele) és 3.651.100 lakos, amelynek 31,32%-a (1.143.399 fő) magyar, 8,67%-a (316.581 fő) német, 12,75%-a (465.597 fő) rutén, 46,46%-a (1.696.147 fő) szlovák volt. A Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került 21.031 km2 (a Délvidék, a Drávaszög – ismertebb nevén Baranya-háromszög –, a Muraköz és a Muravidék, illetve a Bánság 1/3-a) és 1.362.020 lakos, amelynek 32,52%-a (443.006 fő) magyar, 22,93%-a (321.350 fő) német, 22,5%-a (306.432 fő) szerb, 10,88%-a (148.193 fő) horvát, 4,27%-a (58.134 fő) szlovén, 6,01%-a (81.790 fő) román volt. Ausztriához 4.026 km2 (Burgenland) és 292.588 lakos került, amelynek 22,09%-a (64.646 fő) magyar, 16,08%-a (47.061 fő) horvát, 60,73%-a (177.680 fő) osztrák-német volt. Olaszországhoz került 21 km2 (Fiume város) és 49.806 lakos, amelynek 48,6%-a (24.206 fő) olasz, 25,95%-a (12.926 fő) horvát, 13,04%-a (6493 fő) magyar, 5,08%-a (2529 fő) szlovén, 4,65%-a (2315 fő) német, 2,68%-a (1337 fő) egyéb nemzetiségű volt. Lengyelországhoz került 584 km2 (össze nem függő részek a Magas-Tátra két oldalán) és 23.662 lakos, amelynek 61,47%-a (14.546 fő) lengyel, 35,42%-a (8379 fő) szlovák, 1,69%-a (399 fő) német, 0,97%-a (230 fő) magyar, 0,45%-a (108 fő) egyéb nemzetiségű volt. A magukat magyarorosznak nevező hazai rutének (ruszinok) teljes egészében Csehszlovákiához kerültek.
1914-es aranyárfolyamon számolva az 1914–1918-as háborús szakasz a Központi Hatalmaknak 60,5 milliárd dollárjába került. Ebből 20,6 milliárd esett az Osztrák–Magyar Monarchiára (ezen belül 7,8 milliárd Magyarországra), 37,7 milliárd Németországra, 1,2 milliárd Törökországra, 1 milliárd Bulgáriára. Ugyanez az Antant-hatalmak 132 milliárd dollárját emésztette fel. Ebből Franciaország 24, Nagy-Britannia 39, Oroszország 32, Olaszország 12, az USA 22 milliárd dollárral vette ki részét. E számok a közvetlen hadi kiadásokat takarják, s nem tartalmazzák a harccselekmények okozta károkat.
Az 1939–1945 közötti periódusban a katonák és a polgárok sorsa sokkal inkább összefonódott. A harcok Európa legnagyobb részét közvetlenül érintették, a légiháború a hátországot is fronttá tette. A veszteségek meghatározását az eltűntek nagy száma és a polgári áldozatok teljes körű összeírásának elmaradása megnehezíti. Magyarország embervesztesége 1939–1945 között – hasonlóan az 1914–1918-as Nagy Háborúhoz – a negyedik a világ országainak sorában, ha az akkor adott államterületen élt lakosság számához viszonyítottan százalékosan adjuk meg. A legnagyobb veszteséget Lengyelország szenvedte el, azt követte a Szovjetunió, majd (az egyes kutatóknál váltakozó sorrendben) Magyarország és a Német Birodalom. Mi a táblázatban megadott sorrendet fogadjuk el.
 
244Ország
Lélekszám1
1938. december 31-i (Magyarország és Románia esetében 1941. december 31-i) állapot
Összveszteség6
a veszteségek középértékén
Katonaveszteség6
a veszteségek középértékén
Veszteségi%2
az összveszteség középértékének százalékos aránya a lélekszámhoz mérten
Lengyelország
35.100.000
5-5.500.000
300.000
14,96
Szovjetunió3
becsült adatok
190.000.000
12-20.000.000
7,5-8.000.000
8,42
Németország
80.000.000
6.200.000
3.900.000
7,75
Magyarország
13.702.855
830-950.000
340-360.000
6,49
Japán3
becsült adatok
75.000.000
2.600.000
2.000.000
3,46
Románia4
a német szövetségi rendszerhez számolva
19.850.000
550-600.000
300.000
2,90
Finnország
3.697.000
100.000
90.000
2,70
Bulgária5
az antifasiszta koalícióhoz számolva, mivel csak átállása után vívott szárazföldi háborút
6.270.000
110.000
100.000
1,75
USA
122.775.046
1.441.922
1.373.259
1,17
Nagy-Britannia
47.814.000
492.000
400.000
1,03
Franciaország
41.680.000
420.000
250.000
1,01
Olaszország
43.780.000
400.000
330.000
0,91
Német szövetség
236.099.855
10.765.000
6.970.000
4,04
Antifasiszta koalíció
443.639.046
23.713.922
10.173.259
4,72
Német–Antifas. arány6
a veszteségek középértékén
1 : 1,88
1 : 2,20
1 : 1,46
1 : 1,17
 
Magyarország embervesztesége pontosan nem állapítható meg, miután a statisztikai adatszolgáltatás 1944 őszétől fokozatosan leállt, s 1945 tavaszáig szünetelt. Éppen akkor, amikor Magyarország területén áthaladt a front. Az összveszteség az 1941–1944 közötti államterületre vonatkoztatva 830-950 ezer főre rúgott. A katonaveszteség 340-360 ezresre tehető, ebből 120-160 ezer a hősi halott. A légitámadások és a földi harcok következtében a Központi Statisztikai Hivatal 1945. júniusi felmérése szerint 45 ezer polgári személy vesztette életét (ám ezt csak az ország trianoni területére számították ki), amiben benne foglaltatik a budapesti csata 20 ezresre becsült polgári vesztesége is. A háborús többletveszteség figyelembevételével a polgári áldozatok száma (a zsidóság nélkül) 80-100 ezerre tehető. A visszacsatolt területek polgári veszteségeiről, a különböző jugoszláv fegyveres formációk, a román Maniu-gárdisták és a kárpátaljai kommunista partizánok által meggyilkoltak számáról nincsenek hiteles összesítő adatok, csak becslések és önmagukban hiteles részadatok. A szovjet fogságba került magyar állampolgárok legalább 20%-a polgári személy volt. Ebben a számban nincs benne a “málenkij robotra” elhurcolt lakosság, amelynek jelenleg még kutatás alatt álló, tehát minden valószínűség szerint kiegészülő adatsora 103.719 főt tesz ki. Az elhurcoltak és a hadifoglyok közül kb. 150-200 ezren haltak meg a szovjet táborvilágban.
A “málenkij robot”, szó szerinti fordításban “kicsiny munka” polgári személyek kényszermunkája volt. 1944. december 22-től a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány Belügyminisztériumának rendeletére a mindenkori hadműveleti záróvonal mögötti területen megkezdődött a közmunkára kötelezett magyarországi illetőségű német nemzetiségű vagy németajkú lakosok névsorának összeállítása, amit a szovjet belbiztonsági szervezet, az NKVD ellenőrzött. Az előírt létszám mindenáron való biztosítási kényszere miatt túlkapások történtek, amelyet fokoztak a debreceni kormánynak – s rajta keresztül a szovjet irányítás alatt álló Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak – alárendelt közigazgatás nem körültekintő intézkedései és elkésett közbenjárásai. A névsorokba a magyarországi németek, a vegyesházasságúak és német névvel bírók mellé mások is bekerültek. Az elhurcoltakat előbb gyűjtőtáborokban helyezték el, majd kiszállították a Szovjetunióba, ráadásul esetenként pontos nyilvántartás nélkül. A munkatáborok nagyrészt megegyeztek a hadifogolytáborokkal. A munkahelyek zömét a donyeci és az északi bányák, a szibériai fa- és tőzegkitermelő helyek, s a nagyobb építkezések adták. Az elhurcoltak, köztük közel 20 ezer nő és gyermek általában több év után kerültek haza.
A német és a szovjet fogolytáborokban 4-5 millió katona és polgári személy, a hitleri ún. “végső megoldás” (“Endlösung”) következtében hozzávetőleg 6 millió zsidó vesztette életét. A magyarországi zsidóság szisztematikus megsemmisítése – mint láttuk – Magyarország német megszállásával vette kezdetét. Az áldozatok számát nem lehet pontosan meghatározni. 1945 őszén a Zsidó Világkongresszus Magyarországi Tagozata a háború előtti és utáni népesség különbözetéből 680 ezres, majd 560 ezres veszteségre következtetett. Valójában sem a zsidótörvények hatálya alá esők, sem a túlélők számáról nem állnak rendelkezésre pontos adatok. 1944-ben a német koncentrációs és munkatáborokba deportált magyar zsidók száma a deportálást végrehajtó szervek összegzése szerint 443.451 volt, a valóságban összesen közel 500 ezer lehetett. Közülük a magyar állam 1941–1944 közötti területére visszatértek száma alapján 360-390 ezren váltak a gázkamrák 245és a kényszermunka áldozataivá. Az 1941. augusztusi Kamienec-Podolszk-i események, az 1942. januári újvidéki razzia, valamint a munkaszolgálat és a nyilas vérengzés következtében további 50-100 ezer fő vesztette életét. Így közvetlen források alapján a magyar illetőségű zsidó áldozatok száma 410-490 ezer főre tehető, de vannak friss számítások, amelyek ezt 600 ezerre teszik. A cigányüldözés áldozatainak száma is több tízezres nagyságrendű, ám pontosan megállapíthatatlan.
A háború áldozatai közé tartoztak a hontalanná vált magyar nemzetiségű menekültek tömegei is. Csehszlovákiából 120 ezren, Romániából 100 ezren, Kárpátaljáról legkevesebb 20 ezren, Jugoszláviából 65 ezren érkeztek a mai Magyarország területére, legnagyobb részben magyarok, de voltak köztük németek és rutének is. Az 1946. évi csehszlovák–magyar “lakosságcsere-egyezmény” következtében 60 ezer magyarországi szlovákot költöztettek át Csehszlovákiába. A Magyarországól kitelepített németek száma 190 ezer fő volt. Nyugaton 1944–1947 között 200 ezer magyar telepedett le véglegesen.
Magyarország anyagi vesztesége az 1944–1945-ös háborús évben rendkívül nagy volt (a megelőző években – nem számítva a frontra kikerült fegyverzet és felszerelés pusztulását – elenyésző). Mintegy 22 milliárd (1938-as vásárlóerejű) pengő értékben pusztultak el javak, ami az 1938. évi nemzeti jövedelem több mint ötszöröse, a nemzeti vagyon kb. 40%-a. A német és nyilas kiszállítások, valamint a szovjet és a román megszálló csapatok rekvirálásai és pusztításai következtében a harcok során keletkezett károkkal csaknem azonos értékű vagyon ment veszendőbe. A közlekedés szenvedte el a legsúlyosabb veszteségeket. A sínhálózat 40%-a elpusztult, a vasút járműállományának nagy részét elszállították (előbb a Német Birodalomba, majd Romániába és a Szovjetunióba), elveszett a mozdonypark 66%-a, a vagonpark 75%-a. A hidakat a német csapatok mindenütt felrobbantották. A gyáripar 54%-a, a mezőgazdasági vagyon 20%-a ment tönkre, illetve került rekvirálásra. Elveszett a mezőgazdasági géppark 60%-a és az állatállomány 60%-a. A lakóházakban esett kár az anyagi pusztulás 18%-át tette ki. A fővárosban az épületek háromnegyede (32.860 építészeti egység) sérülést szenvedett vagy megsemmisült. S elvesztek az 1938–1941 között visszacsatolt területek, sőt Magyarország területe az 1947. február 10-én aláírt párizsi békével a trianonihoz képest is 62 km2-rel csökkent.
A háborúk, a hadviselés elválaszthatatlan velejárója a hadifogság. A háborúk áldozatai, a sebesültek és a fogságba esett katonák jogairól és védelméről első ízben 1864-ben kötöttek nemzetközi egyezményt. Az első Genfi Konvenciót 1906-ban követte a második, 1929-ben a harmadik, 1949-ben a negyedik. A genfi konferenciákon kodifikált szabályok összességét genfi jognak is nevezik, megkülönböztetésül a hadviselés szabályait rögzítő hágai jogtól. Az 1864. augusztus 24-én aláírt első genfi egyezmény – mint a legtöbb nemzetközi folyamat kezdetének dokumentálása – több ponton kiegészítésre szorult, az 1868. október 20-án parafált pótegyezményt azonban az aláíró hatalmak nem ratifikálták. Az Osztrák–Magyar Monarchia a megállapodáshoz utólag csatlakozott. Az 1906. július 6-án parafált második konvencióban a szabályokat lényegesen kibővítették, gyakorlatilag ekkor kodifikálták a genfi jog mai napig elfogadott főbb vonalait: a sebesült és a beteg katonákat, tekintet nélkül állampolgárságukra, minden hatalomnak kímélnie és ápolnia kell (I. fejezet 1. cikk); az ellenség hatalmába került sebesült és beteg katonák hadifogolynak tekintendők (I/2. cikk); ütközet után a sebesültek felkutatása, ellátása, azonosságának megállapítása és megóvása minden harcoló fél kötelessége (I/3-4. cikk); a lakosságot bármely harcoló fél a 3-4. cikkben foglaltakra igénybe veheti (I/5. cikk). A II. fejezet kodifikálta az egészségügyi alakulatok és intézetek, a III. ezek személyzete, a IV. az egészségügyi felszerelések, az V. a betegszállítmányok jogi helyzetét. A II. fejezetben foglalt szervezetek személyzetét az ellenség hatalmába jutás esetén sem lehetett hadifogolynak tekinteni, felszerelésüket megtarthatták, és tevékenységüket folytathatták. Ekkor vezették be jelzésük gyanánt a fehér alapon vörös keresztet, ami abszolút védelmet jelent, s más célra nem használható. Az Osztrák–Magyar Monarchia eredeti aláíró fél volt, a magyar Országgyűlés az egyezményt az 1911:XX. törvénycikkel iktatta be. A szárazföldi háborúra érvényes első és második konvenció hatályát a második hágai egyezményben (lásd lent) kiterjesztették a tengeri hadviselésre is. Ezt az Országgyűlés az 1913:XLIII. törvénycikkel iktatta törvénybe. Az 1929. július 27-i harmadik genfi egyezmény kiterjesztette a genfi jog hatályát a légi háború egyes vonatkozásaira, s új hadifogoly-egyezményt kodifikált. Az Országgyűlés ezt az 1936:XXX. törvénycikkel cikkelyezte be. A világháború után az annak tapasztalatai alapján 1949. augusztus 12-én aláírt négy genfi jegyzőkönyv átfogó szabályozást adott. Az Elnöki Tanács ezeket az 1954:32. törvényerejű rendelettel iktatta be, de csak az 1989:20. törvényerejű rendelettel hirdette ki.
A Hágai Konvenciók a hadviselés jogát kodifikálták. 1899. július 29-én fogadták el az első hágai egyezményt a viszályok békés rendezéséről, a szárazföldi háború szabályairól és szokásairól. Ez alapozta meg az ún. hágai jogot. Ezzel egyidejűleg 26 állam nyilatkozatban ítélte el a fojtó- vagy mérgesgázok terjesztését célzó és az emberi testben ellapuló lövedékek alkalmazását, s szabályozta a légibombázást. A nemzetközi konfliktusok békés rendezésére Hágában állandó választott bíróságot (cour permanente darbitrage) állítottak fel. A csak konkrét esetek elbírálására összeülő testületbe minden aláíró hatalom 4 bírót delegált. Az 1907. október 18-án aláírt második egyezményben 43 állam, köztük az Osztrák–Magyar Monarchia újból szabályozta az első hágai, illetve az első és a második genfi egyezményben foglaltakat, és új egyezményt alkotott a semleges hatalmak és személyek kötelességeiről, a tengeri hadviselés szabályairól, a haditengerészeti zsákmányjogról, s az ellenségeskedés megkezdését kötelezően megelőző hadüzenetről. A magyar Országgyűlés a két egyezményt (egyszerre) az 1913:XLIII. törvénycikkel iktatta törvénybe.
Ha végigtekintünk az utolsó másfél évszázad kisebb-nagyobb háborúin, megállapíthatjuk, hogy mind a genfi, mind a hágai konvenciókat gyakran és sok helyütt sértették meg a különböző háborúskodó felek, s napjankban, a harmadik évezred elején sem mindenütt tartják be az írott és aláírott szabályokat, sőt az emberiesség elemi normáit. 246A hadifogság mindezek ellenére olyan területe a nemzetközi és a magyar hadtörténelemnek, amellyel általában nem foglalkoznak az azt megillető súllyal. Igaz, e témakörben nehéz alapos kutatásokat folytatni, hiszen kevés a hiteles írott forrás, nem számottevő a fennmaradt emlékanyag mennyisége, s az egykori hadifoglyok hazatérésük után inkább igyekeztek elfeledni emlékeiket – ami emberileg érthető. A hadifogságról mégis beszélni kell, mert az a történelem olyan része, amelyet többek között éppen azért szükséges bemutatni a fiatalabb generációknak, hogy a jövőben ne kerülhessen sor hadifogságra, hogy ez az intézmény már csak a történelemkönyvek lapjain és a múzeumi kiállítóterekben létezzen ám ha mégis újra katonák esnének fogságba, akkor sorsuk ott viszonylag rendezett legyen, emberi mivoltuk és méltóságuk ne szenvedhessen csorbát.
Hadifogolynak az ellenség hatalmába jutott katonaszemély minősült, aki a hadsereg vagy a fegyveres erők bármely más részének – akár önkéntes csapattestének – alkotója, a fegyveres erőkön kívüli olyan fegyveres testület tagja, amelynek élén parancsnok áll, tagjai egyenruhát vagy felismerhető jelvényt hordanak, fegyvereiket nyíltan viselik és betartják a hadijog szabályait továbbá hadifogoly a fegyveres erők kíséretéhez tartozó, a harcban részt nem vevő fegyvertelen személy (haditudósító, szállító, egészségügyi személyzet stb.), a polgári repülés és tengerészet tagja. Hadifogolynak volt minősíthető a még meg nem szállt terület lakossága is, ha az ellenség közeledtére fegyvert fog, azt nyíltan viseli, s betartja a hadijog szabályait. A nemzetközi hadijog védelme alatt álló hadifogollyal való bánásmódért az őt hadifogságba ejtő állam volt felelős.
Ennek nemzetközi jogi alapja – mint láttuk – a második genfi egyezmény I./2. cikkelye volt, amely szerint az ellenséges hadviselő fél hatalmába került sebesült és beteg katonák hadifogolynak tekintendők. Ezt az 1914–1918-as világháborús szakasz során a gyakorlatban kiterjesztették a magukat megadó egészséges katonákra is. Mivel az I/1. cikk alapján a sebesült és a beteg katonát ápolni, kímélni kellett, nem volt megengedhető életének és egészségének bármilyen formában történő veszélyeztetése, vele szemben megtorlás alkalmazása, továbbá a fogva tartó államot terhelte emberi körülmények közötti elhelyezése, ellátása, egészségügyi gondozása, (szabályozott) kapcsolattartásának biztosítása hozzátartozóival, s a hadiállapot megszűnte után hazatérésének biztosítása és megszervezése. A hadifoglyokat – a tisztek kivételével – alkalmazni lehetett a hadműveletekkel összefüggésben nem álló munkákra ún. hadifogoly-munkásosztagok kötelékében. Érdekeik képviseletére bizalmit választhattak, tiszti táborban a rangidős tiszt automatikusan bizalmivá vált. A hadifoglyokat, annak tudomásulvételével, hogy nem tartoznak hűséggel az őket fogságba ejtő államnak, büntető és fegyelmi felelősség alá lehetett vetni. Az eljárás során kiszabott büntetés nem lehetett súlyosabb, mint az ellenséges állam polgárainak hasonló cselekményeire alkalmazható büntetési tétel. Az eljárásról az adott hadifogoly hazáját értesíteni kellett, a halálos ítéletet csak az értesítést követő 6 hónap elteltével volt szabad végrehajtani. A hadifoglyokat országonként felállítandó Tájékoztató Irodáknak kellett nyilvántartásba venni, s arról a hadifogoly hazáját értesíteni. Az 1929. évi harmadik genfi egyezményben mindezt megerősítették, s megtoldották azzal, hogy a hadifoglyokat nemzeti hovatartozás szerint kell csoportosítani, illetve nyilvántartásba venni. Az 1939–1945 közötti világháborús szakaszban mindezeket sokkal kevésbé tartották be, mint az 1914–1918 közöttiben. Magyarország – ellenfelei által is elismerten – igyekezett betartani minden szabályt 1939–1944 között is.
Az 1914–1918-as Nagy Háborúban Oroszország után az Osztrák–Magyar Monarchia vesztette a legtöbb hadifoglyot, utólagos számítások szerint mintegy 2-2,1 millió főt, beleszámítva az 1918. november 3-i padovai fegyverszünet után még hadifogságba kerülteket is. A hadifogságba esett osztrák–magyar állampolgárságú katonák nemzetiségi összetételéről nem állnak rendelkezésre pontos adatok. A magyar Vöröskereszt Egylet 1919-es felmérése szerint a történelmi Magyarország területéről mintegy 200 ezer fő jutott hadifogságba, a Magyar Statisztikai Szemle 1927. évi összesítése szerint 174.427 fő; mindkettő alábecsült adat, mivel csak 1918. október 31. és 1922. december 31. között 253.255 hadifogoly érkezett haza Magyarországra. A különböző hivatalos szervek által összeállított kimutatások és a szakmunkák közös jellemzője, hogy csak a padovai fegyverszünetig összesítik a hadifoglyok számát. A cs. és kir. Közös Hadügyminisztérium 1.479.289, a m. kir. Belügyminisztérium 1.689.000 főben adja meg az osztrák–magyar hadifoglyok számát, Gaston Bodard 1.672.672, Elsa Brndström 2.104.145 főt számol ki. A Hadifogoly magyarok története című kiadvány a keleti hadszíntéren 1.345.536, az olasz hadszíntéren (a padovai fegyverszünet után elfogottakkal) 658.034 főt ad meg, ami együtt 2.003.570 fő. Az egyéb hadszíntereken fogságba esettek száma nem haladja meg a néhány tízezret. Mindebből a történelmi Magyarország területére vetítve 700-800 ezer fő jut.
Az Osztrák–Magyar Monarchia a legtöbb hadifoglyot a következő nagyobb hadműveletek idején vesztette: mozgóháború a keleti fronton (1914. augusztus–december: 300 ezer; majd 1915. május–szeptember: 280 ezer), kárpáti téli csata (1915. január–április: 180 ezer), Przemyl feladása (1915. március 22.: 120 ezer), a Bruszilov-offenzíva kivédése (1916. június–október: 360 ezer), a 12 isonzói csata (összesen 170 ezer), a Vittorio Venetó-i csata (1918. október–november: 430 ezer).
Ausztria–Magyarország hadifogságba ejtett 1 millió 470 ezer Antant-katonát. A Német Birodalom 1 millió 300 ezer hadifoglyot vesztett, és német fogságba esett 2 millió 430 ezer Antant-katona. Ugyanezek a számok a többi fő hadviselő ország esetében az alábbiak szerint alakultak: Oroszország 2 millió 250 ezer fogságba esett (2 millió 320 ezer foglyul ejtett) katona, Olaszország 785 ezer (750 ezer), Franciaország 500 ezer (510 ezer), Törökország 207 ezer (40 ezer), Románia 190 ezer (45 ezer), Nagy-Britannia a Brit Birodalommal 180 ezer (550 ezer), Szerbia 175 ezer (100 ezer), Bulgária 150 ezer (120 ezer). Ez azt jelenti, hogy hadifogságra jutott összesen mintegy 15 millió katona, ám egy időben ennyien sosem voltak hadifogságban, mivel – többek között – a háború folyamán is engedtek szabadon hadifoglyokat, például Szerbiából 2471915 végétől, Romániából 1917 végétől, Szovjet-Oroszországból 1918 elejétől tértek haza osztrák–magyar, német, bolgár és török hadifoglyok. Nem rendelkezünk megbízható adattal, hogy mekkora hányaduk nem tért haza a különböző táborokból. Becslések szerint ez a Központi Hatalmak volt katonáinak esetében 20-25%, az Antant által vesztett hadifoglyok esetében 10-15%.
Magyar illetőségű hadifoglyok és internáltak minden kontinensre kerültek, nagyobb számban az alábbi országokba vagy mandátumterületekre: Afganisztán, Amerikai Egyesült Államok, Anglia, Ausztrália, Brazília, Egyiptom, Franciaország, Guatemala, Haiti, Honduras, India, Japán, Kanada, Kína, Kuba, Libéria, Málta, Marokkó, Mexikó, Montenegró, Német Kelet-Afrika, Nicaragua, Olaszország, Oroszország, Palesztina, Panama, Perzsia, Portugália, Románia, Szerbia, Szíria, Tunézia. Mintegy 500 hadifogolytáborban fordultak meg magyar katonák. A legtöbb, kb. 300 Oroszország területén létesült, ebből hozzávetőleg 250 Szibériában. A fontosabbak: Arhangelszk, Asztrahany, Akmolinszk, Berezovka, Biszk, Iliev, Isin, Jekatyerinburg, Kainszk, Kamenogorszk, Korocsa, Krasz-nojarszk, Novonyikolajevszk, Odessza, Omszk, Petr, Szemipalatyinszk, Tara, Tobolszk, Tomszk, Troick, Tyumen. Sok magyar került olasz hadifogságba, leginkább a következő táborokba: Acqui, Alessandria, Asinara-sziget, Bibione, Bologna, Bresca, Campobasso, Cassino, Catania, Cividale, Firenze, Genova, Marsala, Miletto, Nápoly, Padova, San Remo, Subiaco, Torino, Udine, Vittoria. A háború alatt kisebb, utána nagyobb számban voltak magyar hadifoglyok román (Barlad, Craiova, Dobrovau, Foani, Galai, Hagieni, Isalnia, Mihai-Bravul, Piteti, Ploieti, Sipotele, Tabari, Taraclia, Tecuci, Vaslui) és szerb (Ni, Kragujevác, Valjevo) táborokban. A legfontosabb olyan hadifogolytáborok, ahová magyar katonákat szállítottak, a fentieken túl a franciaországi Barraux, Bordeaux, Dijon, Marseille és Ribemont, az angliai Donington-Hall, Blackdown és Ilchester, az egyiptomi brit Szidi-Bishr, Tura, illetve az ausztráliai Liverpool és Sydney voltak.
A Központi Hatalmak hadifogságába jutott katonákból mintegy 1,3 millió került az Osztrák–Magyar Monarchia, ebből kb. 500 ezer Magyarország fennhatósága alá. A legtöbben, 850 ezren Oroszországból származtak, mellettük 370 ezer olasz, 88 ezer szerb, 5 ezer montenegrói, 3 ezer román, 500 francia, 300 angol és 3 amerikai hadifoglyot őriztek. A hadifogolytáborok a cs. és kir. közös Hadügyminisztérium felügyelete alá tartoztak, őrzésüket a m. kir. Népfelkelés 26 és a cs. kir. Landsturm 51, egyenként 4 századból álló őrzászlóalja látta el. Ezen alakulatok alkalmazhatók voltak a Monarchia bármely táborának őrzésére, cs. kir. őralakulat ugyanúgy működött magyar közigazgatási területen, mint m. kir. őrcsapattest a Monarchia “Lajtán túli felében”. 1914. október 22-én minden területi katonai parancsnokságon rendszeresítették a hadifogolytáborok és tiszti állomások szemlélője beosztást, amelyet általában nyugállományú tábornokok töltöttek be. Nagyobb tábor volt a Magyar Királyság területén: Bácsfa (tiszti általában), Boldogasszony (szerb, olasz, montenegrói), Cinkota Ehmann-telep (orosz, szerb, olasz, román), Csót (orosz), Dunaszerdahely (olasz, orosz), Enying (tiszti, olasz), Felsőság (tiszti, olasz), Hajmáskér (olasz, orosz), Kenyérmező (orosz), Királyhida (orosz), Komárom (tiszti, olasz), Léka (tiszti, orosz), Nagymegyer (olasz, szerb, montenegrói), Nezsider (szerb), Ostffyasszonyfa (orosz, román, olasz), Sopronnyék (román, orosz), Szatmárnémeti (orosz), Városszalónak (tiszti, orosz), Vassurány (tiszti, orosz), Zalacsány (tiszti, orosz), Zalaegerszeg (orosz).
A hadifoglyok felszabadítása Szovjet-Oroszországban 1918 elején megindult ugyan, de az intervenciós háború kifejlődése miatt azt később leállították. 1920 elején még több mint 80 ezer magyarországi illetőségű hadifogoly volt szovjet-orosz, s alig 4 ezer volt cári katona magyar területen. A Simonyi-Semadam-kormány 1920. március 24-én határozatot hozott tárgyalások kezdeményezésére a szovjet-orosz kormánnyal a hadifogoly-kérdésről. Mindkét államnak a tárgyalás a nemzetközi elszigeteltségből való kitörés (egyik) lehetőségét jelentette. A kétoldalú hadifogolycsere-egyezményt május 29-én írta alá Koppenhágában Jungerth (később Jungerth-Arnóthy) Mihály, a Külügyminisztérium tanácsosa és Maxim Litvinov, Szovjet-Oroszország észtországi meghatalmazott képviselője. Szovjet-Oroszország vállalta, hogy a hadifogoly-központokban külön szervezetet állít fel a hazaszállítás irányítására, s a magyar hadifoglyokat az orosz határig saját költségén szállítja. Magyarország kötelezte magát, hogy háborús konfliktus esetén semmilyen formában sem segíti Szovjet-Oroszország ellenfeleit. Az első transzportok júniusban indultak, ám júliustól a magyarországi népbiztos-per (július 5. – november 24.) miatt Moszkva a hazaszállítást leállította. Georgij Csicserin szovjet-orosz külügyi népbiztos augusztus 14-én jegyzéket küldött a magyar kormánynak, a szovjet-orosz kormány védelme alá helyezte a 10 volt magyar népbiztost, túszzá nyilvánított 25.000 hadifogoly magyar tisztet, s javaslatot tett kicserélésükre. A magyar kormány a genfi egyezményekkel ellentétes javaslat elfogadása mellett döntött, de azt csak az ítélethirdetés napján, december 28-án hozta a szovjet-orosz fél tudomására. Az újabb tárgyalások 1921. január végétől zajlottak Revalban (Tallin). Az 1921. július 28-án Jungerth Mihály és Jakub Ganyeckij, Szovjet-Oroszország lettországi meghatalmazott képviselője által aláírt rigai egyezményben a magyar kormány vállalta a 10 volt népbiztos és további 329 magyarországi kommunista kiadását, cserébe a szovjet-orosz kormány kötelezte magát az eredeti egyezmény végrehajtására. A hazaszállítás lassan folyt. 1922. augusztus 10-ig Rigán át 3 csoportban 1854 tiszt tért haza, közülük 1119 Magyarországra, 465 az elcsatolt területekre. 1922. december 22-én Németországon át tért haza 203 olyan tiszt, akik hivatalosan nem is léteztek. Újabb tárgyalások (1924 Berlin, 1925 Varsó) után 1925 augusztusáig még 4 szállítmány érkezett összesen 292 tiszttel, 133 nővel és 136 gyermekkel. A kinnrekedtekről és az eltűntekről nem maradt fenn adat, de 1941 második felében a magyar csapatok a Szovjetunió területén még találtak magyar honos embereket, akik az 1914–1918-as Nagy Háború idején estek fogságba.
A hazatérő hadifoglyok segítésére, fogadására és ellátására külön intézményeket létesítettek, amelyek 1923-ig működtek. A Magyarország határain túlra kiküldött fogadóbizottságok feladata az érkezők összegyűjtése, segélyezése 248és a határállomások felé irányítása, s az illető állammal való kapcsolattartás volt. Ilyen bizottság működött Kelet-Szibériában, Nyugat-Ukrajnában, Lengyelországban, Litvániában, Németországban, Ausztriában és Olaszországban. A mintegy 50 határ menti fogadóállomás feladata a határra érkező hadifogoly-szállítmányok egybentartása és a leszerelő táborokba irányítása volt. A budapesti központi állomás a leszerelő táborokból érkezők eligazítását és ellátását végezte. 1918. november 18-án hozták létre a Hazatérő Katonák Gondozó Osztályát, amelynek tevékenységét 1919. március 3-án a Hazatérő Katonákat Védő Iroda vette át. Ez május 5-ig folytatta munkáját. A Hazatérő Katonák Otthona július 1-jén kezdte meg működését, s szeptemberig állt fenn. Szeptember 29-én alakult meg a Budapesti Hadifogoly Eligazító és Továbbirányító Iroda. 1919 októberében egy fogadókülönítményt is felállítottak Keleti pályaudvari fogadóbizottság néven, amely 1922. szeptember 30-ig működött.
A Hadügyminisztérium 55. osztálya 1919. február 25-én adott utasítása értelmében a határállomásokon létesített fogadóbizottságok a hazaérkezőket leszerelő táborokba irányították. A táborok orvosfőnökeinek irányítása alatt 1-1 fertőző és tiszti részleg működött, élükön 1-1 katonaorvossal, minden 1000 főre 1 egészségügyi altiszttel és 2 egészségügyi katonával. Feladatuk a leszerelésig tartó adminisztrációs feladatok elvégzése, a behurcolt betegségek járvánnyá válásának megakadályozása, a volt hadifoglyok megnyerése az éppen fennálló társadalmi rend számára, illetve a mindenkori politikai rendszer számára megbízhatatlan személyek kiszűrése volt. A Csóton, Inotán, Miskolcon, Sátoraljaújhelyen és Zalaegerszegen felállított leszerelő táborok 1923. július 5-ig működtek.
A XX. század második világégése során Európában 20-22 millió katona és polgári személy került hadifogságba. Magyarország 1941–1944 közötti területéről kb. 1 millió magyar került a szövetséges hatalmak fogságába, nagy többségük az 1943. januári doni katasztrófa során, majd az 1944 második és az 1945 első felében lezajlott harcokban vagy már a Németország fegyverletételét követő első hetekben. A Szovjetunió elleni támadásba való bekapcsolódástól az 1943. januári szovjet téli hadműveletekig 10 ezer, attól áprilisig 85-90 ezer, 1943 tavaszától 1944. augusztus végéig 10 ezer, a magyarországi hadműveletek idején 150 ezer, 1945 májusában Ausztriában 15-20 ezer, Németországban 10-15 ezer, a Cseh–Morva Protektorátusban 45-50 ezer, összesen 320-330 ezer magyar katona esett szovjet hadifogságba. Ehhez számítandó további 60 ezer, akiket a mintegy 280 ezer amerikai, angol, francia hadifogságba esett magyar katonából átadtak a Szovjetuniónak. (A háború befejező szakaszában a Honvédség még harcoló alakulatai és kitelepített intézményei igyekeztek angolszász csapatok előtt letenni a fegyvert.) Összesen – jelenlegi ismereteink szerint – 600-610 ezer magyar katona esett hadifogságba. További 250-300 ezer magyar polgári személy került szovjet, 100-150 ezer nyugati fogságba. A háború során és nyomán szabadságukat vesztett magyarok keserű szenvedései 1945 májusa után is tovább folytatódtak. Távol szülőföldjüktől, szeretteiktől, kiszolgáltattak a győztesek kényének-kedvének, avagy jóindulatának. Közülük nyugatról 1947-ig 300 ezren, a Szovjetunióból 1950-ig 400 ezren, 1956-ig további 15 ezren tértek haza.
Sok magyar polgári személy is fogságba került. Nyugaton alapvetően a kitelepülés vagy kitelepítés folytán, kelet felé hol szisztematikusan, hol ötletszerűen hurcolták ki őket. Sok embert a szovjet szervek az “utcáról szedtek össze”, hogy kipótolják az előre megadott hadifogoly-létszámot. Ez leginkább Budapest esetében volt gyakorlat, ahol a 2. Ukrán Hadseregcsoport 188 ezer védőt jelentett, noha azok száma a valóságban 70-80 ezer között mozgott. Így jutottak kb. 100 ezren ún. málenkij robotra is. Az 1938–1941 között visszacsatolt területekről, elsősorban Kárpátaljáról és a Délvidékről pusztán magyar nemzetiségük miatt is hurcoltak el polgári személyeket. Hadifogolytáborokba kerültek nemegyszer a szovjet hadsereget felszabadítóként üdvözlő zsidók, korábban német munkatáborba hurcoltak, szovjet területről a németekkel együttműködők vagy egyszerűen csak “megbízhatatlanok”, sőt egyes esetekben német koncentrációs táborok felszabadult lakói is. Ugyancsak ide kerültek az 1942-től a szovjet hadsereg ellenőrzése alá került területekről kitelepített volgai németek (1,5 millió), baltiak (? fő), moldávok (? fő), ukránok (? fő), lengyelek (? fő), karacsájok (63 ezer), kalmükök (32 ezer), csecsenek (310 ezer), ingusok (81 ezer), balkárok (33 ezer), krími tatárok (200 ezer).
1941–1944 között Magyarország területén is létesültek hadifogolytáborok. Miután az egyes táborok jellege a háború előrehaladtával többször változott, illetve nem egy tábor vegyes jellegűvé vált, itt kell felsorolni a különböző nemzetekhez tartozó menekültek táborait is, noha ezeket hasonlíthatatlanul jobb körülmények jellemezték, mint a klasszikus hadifogolytáborokat, s a korabeli magyar hatóságok és a magyar közvélemény nem is tekintették azokat hadifogolytáboroknak. Több közülük Magyarország német megszállásáig hivatalosan is internáló- vagy menekülttáboroknak minősült. Fontosabb tábor volt: Balatonboglár (lengyel, francia), Bregenz-major (lengyel), Budapest-Zugliget (lengyel), Dáka (olasz), Dömsöd (lengyel), Eger (lengyel), Fertőszentmiklós (vegyes hadifogolytábor), Gencsapáti (lengyel), Gyöngyöspata (lengyel), Győr (hadifogolykórház), Ipolyhídvég (vegyes tábor), Ipolypásztó (lengyel), Ipolyszalka (lengyel), Ipolyvarbó (lengyel), Iszkaszentgyörgy (vegyes munkatábor), Kiscenk (vegyes hadifogolytábor), Kiskunlacháza (lengyel), Komárom (orosz, lengyel, illetve büntetőtábor), Letkés (vegyes hadifogolytábor), Losonc (vegyes menekülttábor és hadifogoly-elosztótábor), Mosdós (vegyes hadifogolytábor), Nagycenk (vegyes hadifogolytábor), Ógyalla (vegyes hadifogolytábor), Pest-hidegkút (lengyel), Pilisvörösvár (lengyel), Püski (lengyel), Rákoscsaba (lengyel), Selyp (lengyel, francia, belga és holland), Siklós (lengyel, illetve különféle délszláv menekültek és hadifoglyok), Szentes (hadifogolykórház), Tornanádaska (vegyes hadifogolytábor), Vámosmikola (orosz és külön lengyel), Várpalota (lengyel), Veszkény (orosz), Zalabér (vegyes hadifogolytábor), Zalacsány (lengyel), Zalaszentgrót (lengyel), Zétény (orosz gyűjtő-elosztó hadifogolytábor).
A háborúvesztés során és után Magyarországon létesített legtöbb szövetséges tábor ún. átmeneti-elosztó-gyűjtő hadifogolytábor volt. Túlnyomó többségét a szovjet katonai 249hatóságok tartották fenn, de voltak román és bolgár táborok is. Általában közlekedési csomópontok közelében, volt laktanyák, fegyintézetek, uradalmi majorságok területén alakították ki őket. Befogadóképességük a néhány ezrestől a 30 ezresig változott. Ezekben általában csak szám szerint vették nyilvántartásba a hadifoglyokat, majd előkészítették őket a továbbszállításra, az esetek többségében a foksányi, a máramarosszigeti, a szambori és a szolyvai átmeneti hadifogolytáborba. A hadműveleti záróvonal nyugat felé haladásával párhuzamosan létesültek, majd 1945 őszén, az utolsó szállítmányok útbaindításával felszámolásra kerültek, az utolsót Hajmáskéren 1945 decemberében szüntették meg. Fontosabb tábor volt: Alsópaty, Alsózsolca (románok által fenntartott), Baja, Budapest (több), Csepreg, Csurgó (bolgár), Debrecen, Esztergom, Dunatetétlen (Tetétlen-puszta), Felsőzsolca (román), Győr, Gyula, Hajmáskér, Herend, Jánosháza (Martonfa-puszta), Jászberény, Kaposvár (bolgár), Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Komárom, Mezőtúr, Pécs, Pe-reszteg, Ságod, Salgótarján (román), Sopronkőhida, Sorokpolány, Szeged, Székesfehérvár, Szigetvár (Csertő-puszta), Szirmabesenyő, Szőreg, Vác.
A háború idején és után Európában mintegy 8000 hadifogolytábor létesült, ebből a Szovjetunió területén kb. 5700. A táborok hozzávetőleg felében fordultak meg magyarok, a 4000-ből 3500 szovjet volt. A szovjet fogságba került magyarok 60%-a megjárta az átmeneti-elosztó-gyűjtőtáborokat, amelyekből a Szovjetunióba történő szállításuknak két fő útvonala alakult ki: Debrecen–Máramarossziget–Szambor–Kijev (északi); illetve Szeged–Arad–Temesvár–Brassó–Foksány (déli). Foksányból tovább szárazföldi úton vitték (esetenként hajtották gyalogmenetben) őket a Kisinyov–Csernyigov vagy a Konstanca–Odessza menetvonalon, illetve tengeren szállították a Konstanca–Szevasztopol vagy a Konstanca–Novorosszijszk útvonalon.
A szovjet hadifogolytáborok eleinte a hadifogságba esett katonák tartózkodási táborai voltak, majd a háború végére fokozatosan átalakultak munkatáborokká, amelyeknek deklarált céja volt, hogy a hadifoglyok (mintegy háborús jóvátétel formájában) vegyenek részt a Szovjetunió újjáépítésében. Nem egy tábort ismerünk, amely 1914–1925 között is már ugyanezt a funkciót töltötte be. A táborokat fajta, illetve terület szerint körzetekbe osztották, amelyek többé-kevésbé megegyeztek a katonai körzetekkel, valamint a közigazgatási tartományokkal. Több mint 1000 tábor alkotta a Központi, 661 a Nyugati, 502 az Északnyugati, hozzávetőleg 1400 a Dél-Európai, 326 a Volga-melléki, 290 az Észak-kaukázusi, 295 a Kaukázusi, 570 az Urali, 170 az Északi, 266 a Közép-Ázsiai, 220 a Szibériai Körzetet. 1950-től a hadifogoly- és a munkatáborok általában internáló- és büntetőtáborokká alakultak át, ahol az okkal vagy ok nélkül kényszermunkára ítéltek tovább dolgoztak, együtt szovjet internáltakkal, politikai foglyokkal és köztörvényes bűnözőkkel.
A nyugat-európai hadifogolytáborok elsősorban munkatáborok vagy egyszerű tartózkodási táborok voltak, de a táborok minden fajtája megtalálható volt közöttük. A magyarokat is nagyobb számban őrző táborok többsége osztrák és délnémet, kisebb része francia területen helyezkedett el. Az alapvetően amerikai és angol fogságba került magyarok közül 45-50 ezer fő átadását francia, kisebb részben holland, belga, dán és luxemburgi táborokba – noha ezen államokkal Magyarország nem állt hadiállapotban – az tette lehetővé, hogy a nyugati szövetséges erők főparancsnoka, Dwight D. Eisenhower tábornok 1945. március végén hadifogolyból fegyvertelen ellenséges erőkké minősítette át őket.
A nyugati hadifogságból hazaérkezők fogadására és szűrésére 1945 második felében a Dunántúlon külön átvevőtáborokat létesítettek. A kezdetben a Honvédség által működtetett átvevőtáborokat a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nyomására a volt nyugati hadifoglyok ügyeit intéző Hazahozatali Kormánybizottság 1946. január 5-től a Rendőrség felügyelete alá helyezte. A hazaérkező hadifoglyokat, deportáltakat, kitelepülteket, kitelepítetteket (katonai és polgári személyeket egyaránt) a határon létesített belépő-állomásokon (Szentgotthárd, Hegyeshalom, Sopronágfalva, Szob) fogadták, onnan irányították az átvevőtáborokba. A hivatásos katonákat és a politikailag gyanúsnak ítélt személyeket a komáromi Csillag és Igmándi erődbe vitték, a többieket a kaposvári, a szentgotthárdi, a székesfehérvári és a zalaegerszegi táborokba. Ezek túlterheltségére számítva tartalék tábort állítottak fel Győrben és Mosonmagyaróvárott. Az érkezőket a belügyi szervek vették át a fogva tartó államok (katonai) hatóságaitól. Ők végezték a háborús bűnösséggel vádolt, a nyilas, és az SS-ben szolgált személyek felkutatását és kiszűrését. A honvéd őrszemélyzet feladata az élelmezés és az egészségügyi ellátás biztosítására, valamint az okmányok kiállítására és a leszerelés végrehajtására korlátozódott. A Szovjetunióból hazaérkezőket a debreceni átvevőtáborban fogadták. Az átvevőtáborokat 1947-ben fokozatosan felszámolták, addig azokban több mint 200 ezer személyt fogadtak, illetve ellenőriztek.
A fogva tartás körülményeiben igen nagy különbségek voltak. A lehetőségekhez és jogi státuszukhoz képest a legjobban a brit fogságba kerültek éltek, a legrosszabb körülmények közé a francia fogságba kerültek egy része jutott. Ez utóbbiakat nem egy esetben földbe vájt gödrökben őrizték. Délnémet (bajor) és francia területen sok magyart 5-100 fős csoportokban “kiadtak” parasztgazdaságokba, ahol jobb-rosszabb körülmények között dolgoztatták őket. Az ilyet, függetlenül a munka és a szállás körülményeitől, a hadifoglyok megváltásnak érezték a tábori körülményekhez képest. Angol táborokból ebben a formában nem adtak ki hadifoglyokat, de ezekben – a hadifogsághoz képest – elviselhetőek voltak a körülmények. A foglyok megfelelő ellátást kaptak, beleértve az orvosi ügyeletet is, s volt, ahol tábori színházat is létesíthettek és hadifogoly-újságot adhattak ki.
A szovjet fogságot a szélsőséges éghajlati tényezők is nehezítették, illetve az ellátásbéli körülmények – amik, s ez is tény, a szovjet lakosságot ugyanolyan mértékben sújtották. A szovjet hadifogolytáborokat ezzel együtt is “meg lehetett úszni”, ott inkább a kikerülést, vagyis a hosszú vasúti szállítást vagy gyalogmenetet kellett túlélni. Sokkal rosszabb volt a Gulag-táborokba hurcoltak helyzete. “Klasszikus” hadifogolytáborokat Szibéria keleti és északi részein nem alakítottak ki, az oda irányított transzportok 250eleve csak Gulag-táborokba kerülhettek – néhány ezer kilométerre Európától.
A hazatérteket a leendő szovjet blokk országaiban nemegyszer internálták. Hírhedtté vált a magyarországi kényszermunka- vagy internálótáborok közül Kazincbarcika, Sajó-bábony és Tiszalök. Sokan, akár nyugatról, akár keletről, soha nem tértek haza szülőföldjükre. Örök álmukat idegen földben alusszák...

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages