Befejezés: Győzelem vagy vereség? | Magyarok a II. világháborúban

337Befejezés: Győzelem vagy vereség?

A hadtörténelemben általában három alapvető szempont alapján határozzák meg a katonai összecsapás győztesét. Az első szempont: ki uralta a harc színterét a harccselekmények végén (megfordítva: ki hagyta el a harcteret)? Második szempont: mekkora volt a felek elszenvedett vesztesége? Itt elsősorban nem az abszolút számok, hanem az arányok fontosak a harc kezdetén meglévő saját eszközök mennyiségéhez képest. Ebből következik, hogy a felek alkalmasak-e a továbbiakban a saját maguk által meghatározott harctevékenység (alapvetően a támadás vagy a védelem) végrehajtására? S végül a harmadik fő szempont: sikerült-e a korábban meghatározott hadműveleti tervet végrehajtani, és ezáltal elérni a kitűzött célokat?

Az alföldi páncéloscsata három fő szakaszából az első kettő etap végén a szovjetek birtokolták a harcteret. Kivétel ez alól az utolsó, nyírségi szakasz, amelyben a szovjetek kénytelenek voltak kiüríteni Nyíregyháza tágabb körzetét. Mivel a németek nem szándékozták tartósan védeni a visszafoglalt területet, és néhány nap múlva (csapataik biztonságos visszavonulása után) terv szerint fel is adták, ennek csupán a hadműveleti végeredményt illetően volt némi jelentősége. A német–magyar csapatok az alföldi páncéloscsatában igen jelentős nagyságú területet veszítettek, hiszen Észak-Erdély után a trianoni Magyarország területének 29 százaléka is szovjet kézbe került.1074

Lásd Minaszjan 48. o.

Mi a helyzet a résztvevő felek veszteségeivel? Előre kell bocsátanunk, hogy az alföldi páncéloscsata konkrét veszteségeit csupán a német csapatok élőerejének tekintetében lehet levéltári adatok alapján, viszonylag pontosan meghatározni. A szovjet és román felek viszonylatában megbízhatónak tűnő adatok csak az úgynevezett „debreceni támadó hadművelet” egészére vonatkozóan állnak rendelkezésre. Ezek azonban az észak-erdélyi harcok szovjet–román személyi veszteségit is tartalmazzák. Ezért a szovjet–román csapatok alföldi veszteségeinek meghatározásához német jelentéseket is fel kellett használnunk, de csak a teljes szovjet–román adatok tükrében, és a nélkülözhetetlen forráskritika alkalmazása után.

Sajnos a magyar csapatok 1944. októberi veszteségeiről csupán igen töredékes adatokkal rendelkezünk. A honvéd csapatok személyi és anyagi veszteségének megállapítására jelenleg levéltári források hiányában nem kínálkozik lehetőség. A magyar személyi veszteségeket csak a 338Honvédség veszteségi lajstromában található adatok alaposabb, és ezért időigényes vizsgálata után, kizárólag becsléssel állapíthatnánk meg.

Veszteségekkel kapcsolatos vizsgálódásainkat kezdjük a támadók, vagyis a 2. Ukrán Front szovjet–román csapatainak személyi veszteségeivel. A rendelkezésre álló, viszonylag friss kutatási eredmények alapján Malinovszkij marsall erői 1944. szeptember 21. és október 28. között az alábbi élőerő-veszteségeket szenvedték:1075

Krivosheev 110. o., illetve Armata 87. és 89. o.

2. Ukrán Front	Időpont	Összlétszám a harcok kezdetén (fő)	Halottak és eltűntek (fő)	Sebesültek (fő)	Összesen (fő)	Veszteségi arány
Szovjet csapatok	1944. október 6–28.	698 ezer 200	19 ezer 713	64 ezer 927	84 ezer 10	12%
Román 1. hadsereg	1944. szeptember 21–október 25.	67 ezer 347	Nincs adat	Nincs adat	8720	13%
Román 4. hadsereg	1944. szeptember 21–október 25.	120 ezer 861	Nincs adat	Nincs adat	24 ezer 630	20%
Összesen		886 ezer 408	Nincs adat	Nincs adat	117 ezer 360	13%

A fenti adatsorok nagy valószínűséggel nem tartalmazzák az 1944. októberében szovjet alárendeltségben harcoló román 1. „Tudor Vladimirescu” önkéntes-hadosztály, az 1. kiképző-gyaloghadosztály, 1. kiképző-lovashadosztály, valamint a 3. hegyihadosztály veszteségeit. Tekintettel a harcok hevességére, a román erők szovjetekénél rosszabb felszerelésére és alacsonyabb képzettségi szintjére, ezek a román veszteségek is jelentősek lehettek.

Az összesített német adatok szerint a szovjet–román csapatok élőerőben október 6–28. között Debrecen, Szolnok és Nyíregyháza térségében 10 ezer 595 megszámlált és 14 ezer 500 feltételezett (összesen 25 ezer 095) halottat, 5973 hadifoglyot, 3965 (főleg román) dezertőrt veszítettek.1076 A Dél Hadseregcsoport szerint tehát a 2. Ukrán Front a sebesülteken és betegeken kívül az alföldi páncéloscsatában mintegy 33935 ezer fős végleges személyi veszteséget szenvedett. Ez alapvetően nem mond ellent a fentebb ismertetett szovjet–román összesített adatoknak.

HL KTB/HGr. Süd Gesamtfeindverluste vom 6.–28. Okt. 1944 (Kämpfe im Raum Debrecen und Szolnok) (626. tekercs 7 209574. felvétel).

A szovjet hadosztályok valóban jelentős veszteségeket szenvedtek. Személyi állományuk az 1944. október 1-én érvényes átlagos 6000–7500 főhöz képest a hónap végére 4000–5500 főre csökkent.1077 Ez átlagosan hadosztályonként 2000 halottat, sebesültet és eltűntet jelentett (az eredeti létszámuk csaknem egyharmadát). Minőségileg is romlott a hadosztályok állapota, miután jelentős mértékben a romániai hadifogolytáborokból kiszabadított szovjet katonákkal töltötték fel soraikat. Ennek aránya az 1. gárda-légideszant-hadosztálynál például csaknem 33 százalék volt, mivel 27 lövésszázadából kilenc ilyen utánpótlást kapott.1078

Magyarország felszabadítása 160. o.

Lásd Szabó Balázs: A 2. Ukrán Front budapesti hadműveletének első szakasza. In: Hadtörténelmi Közlemények 1969/4. szám; a továbbiakban: Szabó B.)

Hasonlóképpen súlyos volt Malinovszkij csapatainak anyagi vesztesége is, elsősorban harckocsik terén. Erre vonatkozó konkrét összefoglaló szovjet levéltári források egyelőre nem állnak rendelkezésre, de a részadatok összesítése talán eredményre vezethet. Szovjet források szerint a 2. Ukrán Front páncélosokkal rendelkező hadműveleti magasabbegységei (a front- és hadsereg-közvetlen alakulatok nélkül) a „debreceni támadó hadművelet” alatt az alábbi veszteségeket szenvedték el:

Hadműveleti magasabbegység	Beosztott magasabbegység	Páncélos-állomány 1944. október 6-án	Veszteségi arány1079 Szabó B. 618–619. o.	Számszerű veszteség
6. gárda-harckocsihadsereg	5. gárda-harckocsihadtest és 9. gárdagépesítetthadtest	130	69%	91
Plijev és Gorskov altábornagyok csoportjai	4. gárda-, 6. gárda-lovashadtestek, 7. gépesítetthadtest, illetve az 5. gárda-lovashadtest és a 23. harckocsihadtest	535	66%	353
53. hadsereg	18. harckocsihadtest	72	65%	46
Összesen	8 hadtest	737	66%	490

340Német levéltári adatok szerint a szovjetek október 6–28. között 629 harckocsit, valamint 29 önjáró löveget és 22 felderítő páncélgépkocsit veszítettek.1080 Felmerülhet a kérdés, hogy vajon mennyire fedik a német jelentések a valóságot?

A németek a fentieken túl jelentéseik szerint további 18 szovjet harckocsit mozgásképtelenné tettek, de mivel nincs rá adat, hogy ezeket a szovjetek nem tudták elvontatni, a veszteségükbe nem számoltuk bele. Lásd HL KTB/HGr. Süd Gesamtfeindverluste vom 6.–28. Okt. 1944 (Kämpfe im Raum Debrecen und Szolnok) (626. tekercs 7 209574. felvétel).

A 2. Ukrán Front október 3-án szovjet adatok szerint összesen 825 harckocsival és önjáró löveggel rendelkezett. Október végén Malinovszkij csapatainak birtokában – ugyancsak szovjet levéltári források alapján1081 – 525 harckocsi és 181 önjáró löveg (összesen 706 páncélos) volt. Ezek közül azonban csaknem 400 páncélost az újonnan beérkezett 2. gárda- és 4. gárda-gépesítetthadtestek állományában találunk.1082 Marad tehát mintegy 300 harckocsi és önjáró löveg, amelyek az alföldi páncéloscsatát végigharcolt nyolc szovjet gyorsan mozgó hadtest és front-közvetlen alakulatok1083 állományában bevethető állapotban vagy éppen javítás alatt, de megmaradtak. Ezek alapján – csupán szovjet adatokat elemezve – azt állapíthatjuk meg, hogy a 2. Ukrán Front 1944. október 3–29. között összesen 825 – 300, vagyis mintegy 525 páncélost veszíthetett. Ezek szerint tehát a németek jelentései túloznak. Vajon miért?

Lásd Szabó B. 615. o. lábjegyzeteit.

Vö. Minaszjan 406. o.

1944. október 29-én a 2. Ukrán Front állományában a gyorsan mozgó hadtesteken kívül egy önálló harckocsidandár és egy önálló önjáró tüzérdandár is volt. Lásd Krivosheev 152. o.

A válasz talán kissé összetett. A harc hevében a német harckocsik, rohamlövegek, vadászpáncélosok és páncélvadászok parancsnokai általában rádión jelentették, ha kilőttek egy ellenséges páncélost. Az így beérkező adatokat az elöljáró osztály- vagy ezredparancsnokságokon összesítették, és belefoglalták az alakulat harcjelentésébe. Ez a harcjelentés felkerült a hadosztályhoz, ahol beillesztették a többi alakulat harcjelen-tései közé, majd elkészítették belőlük a hadosztály jelentését. Ez ment a hadtesthez, és így tovább egészen a hadseregcsoport páncélelhárítási és páncélos-ügyekkel megbízott törzstisztjéig, aki összesítette az adatokat.

A jelentések valóságtartalmát persze néhány körülmény jelentősen torzíthatta. A német páncélosok ritkán vették fel a harcot magányosan. Általában szakaszkötelékben, három–öt páncélos egyszerre nyitott tüzet. Így sokszor nehéz volt eldönteni, ki is lőtte ki az adott ellenséges harcjárművet, mivel legtöbbször a szakasz minden páncélosának parancsnoka jelentette felfelé a kilövést. Ráadásul egy „kilőtt” páncélos még nem 341semmisült meg feltétlenül. Általában kezelőszemélyzete veszteséget szenvedett, a harcjármű mozgásképtelen és/vagy harcképtelen lett. A harctérről elvontatva azonban sokszor meg lehetett javítani, és így egy idő múlva újra bevethető volt.1084 Így egy páncélozott harcjárművet ugyanazon hadművelet alatt esetleg többször is kilőhettek. A „megsemmisített” páncélossal viszont még a helyszínen végeztek a másodlagos robbanások, amikor belsejében felrobbant a lőszer vagy az üzemanyag, és a harcjármű emiatt darabokra szakadt vagy kiégett.

Ezért mind a németek, mind a szovjetek műszaki egységei a birtokolt területen fellelt kilőtt ellenséges páncélostechnikát – ha már nem volt érdemes kijavítani és a saját fegyver-rendszerbe illeszteni – igyekeztek felrobbantani.

A jelentésekből nyerhető információkat a németek és a szovjetek – erősen különböző vezetési filozófiájukból adódóan – elérően elemezték. A németek (szöges ellentétben a szovjetekkel) nem törekedtek arra, hogy eltúlozzák ellenfeleik veszteségeit, hiszen akkor saját parancsnokaik nem a valós erőviszonyoknak megfelelő helyzetből indulhattak ki feladataik végrehajtásakor. Ezért a német központi katonai felderítés elemzői általában 20 százalékot levontak a csapatoktól (hadseregcsoportokig bezárólag) beérkező jelentések páncélos-kilövési adataiból. A megmaradt mennyiség jó közelítéssel megadta a valóban kilőtt harckocsik és önjáró lövegek számát. A megsemmisült, tehát még gyári nagyjavításon sem javítható haditechnika becsléséhez a németek a fennmaradó mennyiségből újabb 15 százalékot vontak le.1085 Ezek után a megmaradt mennyiség már csak 68 százaléka volt az eredeti csapatjelentésekben foglaltaknak. Ha tehát a Dél Hadseregcsoport által szovjet veszteségként lejelentett mintegy 658 harckocsiból és önjáró lövegből levonjuk a 20 százalékos „kalibrációs” mennyiséget, megkaphatjuk azon szovjet páncélosok számát, amelyek megsemmisültek a harctéren vagy gyári nagyjavításra kellett küldeni, és ezért törölték a csapatok állományából. Ez az érték kerekítve éppen 526. Tehát a német jelentések valóságtartalma a szovjet adatok tükrében mintegy 80 százalékos. Ezek alapján úgy véljük, a 2. Ukrán Front az alföldi páncéloscsatában eredeti páncélos-állományának 63 százalékát veszíthette el.

Lásd Anlage 7 zu Vortragnotiz Abt. Frd. Heere ost (IId) vom 1. 10. 1943. Közli Hahn, Fritz: Waffen und Geheimwaffen des deutschen Heeres 1939–1945. Band 2. (Bonn, 1998, harmadik kiadás) 238. o.

Mi okozhatta ezt az igen súlyos szovjet anyagi veszteséget? Megítélésünk szerint a válasz abban rejlik, hogy a gyors sikerek kedvéért a szovjet csapatok felhagytak az úgynevezett mély hadművelet elveinek megfelelő, begyakorolt harceljárásaikkal. Ezek alapvetően a harckocsikkal, önjáró lövegekkel, tüzérséggel és csatarepülőgépekkel támogatott nagy tömegű lövészgyalogság rohamaira épültek. Malinovszkij marsall páncélosokkal felszerelt lovas-, gépesített- és harckocsihadtesteit viszont 342nem az áttört lövészgyalogság sikereinek kifejlesztésére vetette be (mint ahogy azt a szovjet szabályzatok és kézikönyvet előírták), hanem az első hadműveleti lépcsőben alkalmazta őket. Így a gyorsan mozgó hadtesteknek kettős feladata lett: áttörni az ellenség védelmét, majd közvetlenül ezután kifejleszteni a sikert a hadműveleti mélységben. Úgy véljük, hogy a 2. Ukrán Front parancsnoka ezzel az elgondolásával egyfajta „szovjet villámháborút” szeretett volna megvalósítani, amellyel mindössze hat nap alatt megsemmisítheti a német Dél Hadseregcsoport zömét. Erre viszont a szovjet frontok a németekétől jelentősen eltérő vezetési módszerek, a híradó- és hadtáprendszer, a gyorsan mozgó hadtestek hadszervezete, a tisztek alacsonyabb képzettségi szintje, a csapatok gyengébb kiképzése és az egyéni kezdeményezőképesség csaknem teljes elnyomása miatt nem voltak alkalmasak.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az ilyen elvek alapján bevetett szovjet lovas-, gépesített- és harckocsi-alakulatok ne értek volna el jelentős eredményeket az alföldi páncéloscsatában. Csak éppen ezeket az eredményeket a lassan utánuk menetelő lövészhadtestek beérkezéséig nem tudták megőrizni. Ugyanis a nagy ütemben előretörő szovjet gyorscsapatok és a lemaradó lövészgyalogság között keletkezett résekbe behatoltak a német páncélozott harccsoportok. A harcászati (harcvezetési és haditechnikai) fölényben lévő német harckocsik és rohamlövegek a sík területen megvívott páncélos-találkozóharcokban legtöbbször súlyos veszteségeket okoztak a kezdetben mennyiségi fölényben lévő szovjet páncélosoknak. Így a német számbeli hátrány lassan kiegyenlítődött.

Bizonyára felmerül a kérdés a tisztelt Olvasóban, hogy vajon a tömegtermelésre beállított hadiiparral rendelkező szovjetek miért nem pótolták azonnal elveszített harckocsijaikat és önjáró lövegeiket? Mint korábban már utaltunk rá, a 2. Ukrán Front hadtápterületén is volt mintegy 500, utánpótlásnak szánt páncélos. A szovjetek viszont a már bevetett magasabbegységeiket harc közben általában nem töltötték fel, legfeljebb újabb magasabbegységeket dobtak harcba. A leharcolt kötelékeket csupán egy–egy hadművelet végeztével vonták ki, majd a frontok tartalékába helyezve őket, messze az arcvonal mögött, a hadtápterületen megkezdték haditechnikával való feltöltésüket. Ez általában akár egy hónapig is eltarthatott. A 2. Ukrán Front legyengült harckocsi-csapatait például a Temesvár körzetében települt front-javítóbázison csak november végéig töltötték fel, s nem is teljesen. Így Malinovszkij az 1944. október 29-én megindított Budapest elleni támadásban sokáig kénytelen volt nélkülözni mind a nyolc, páncélosokkal harcoló magasabbegységét, amelyeket a németek az alföldi páncéloscsatában szétvertek.1086

Szabó Balázs: A hadművészet története. A szovjet csapatok Magyarország felszabadításáért vívott hadműveleteinek hadművészeti sajátosságai. Ideiglenes jegyzet. (Zrínyi Miklós Katonai Akadémia, Budapest, 1980) 35–36., 41. és 50. o.

343Ezzel szemben a németek akár külön egy páncélosszázadot is visszavezényeltek Németországba, hogy új harcjárműveket vegyen át, és utána haladék nélkül visszatérjen az arcvonalba. A fronton utánpótlásként kapott (igaz nem túl nagy mennyiségű) páncélost is legtöbbször az arcvonal közvetlen közelében vették át a csapatok, majd késedelem nélkül bevetették őket.

Az elhamarkodottan, csak Sztálin személyes sürgetésére megindított „budapesti támadó hadművelet”, a magyar főváros menetből való birtokbavételének első szovjet kísérlete napokon belül, november elejére kudarcot vallott. Véleményünk szerint a szovjet fiaskó egyik legfontosabb oka éppen az volt, hogy Malinovszkij csupán két gárda-gépesítetthadtestet vethetett be az alföldi páncéloscsata végeztével a Duna-Tisza közére gyorsan átcsoportosított német páncéloshadosztályok ellen, és ez kevésnek bizonyult. Így az alföldi páncéloscsatában elszenvedett, és csak hosszabb időn belül pótolható szovjet páncélos-veszteség megítélésünk szerint egy időre megakadályozta Malinovszkij marsall csapatait jelentősebb támadó hadműveletek sikeres végrehajtásában. Más szavakkal: a német páncélozott harccsoportok harcászati fölénye (mennyiségi fölény nélkül) átmenetileg a szovjetek hadműveleti hátrányát okozta.

Az alábbiakban összefoglaljuk az alföldi páncéloscsatában német adatok szerint elszenvedett szovjet–román összesített veszteségeket, azzal a megjegyzéssel, hogy megítélésünk szerint ezeknek is körülbelül 80 százalékos a valóságalapja:

	Jelentett veszteség összesen	Ebből Szolnok körzetében 1944. október 12–23. között	Ebből Nyíregyháza körzetében 1944. október 21–28.	„Kalibrált” teljes veszteség (a jelentések 80 százaléka)
Halott	Kb. 25 ezer	2400	3434	Kb. 20 ezer
Hadifogoly	5973	4521	552	Kb. 4700
Átállt (dezertőr)	3965	Nincs adat	Nincs adat	3172
Harckocsi	629	18	78	503
Önjáró löveg	29	–	6	23
Felderítő páncélgépkocsi és páncélozott szállító jármű	22	–	1	17
Tüzérségi löveg	432	280	76	345
Gyalogsági löveg	11	280	–	9
Páncéltörő ágyú	859	280	151	687
Légvédelmi ágyú	58	17	30	46
Aknavető	296	Nincs adat	86	236
Páncéltörő puska	419	45	136	335
Géppuska és golyószóró	1228	235	325	982
Légvédelmi géppuska	10	–	–	8
Géppisztoly	448	112	Nincs adat	358
Gépjármű	974	266	359	779
Fogatolt jármű	2133	424	1037	1706
Ló	537	200	600	429

344A szovjet 5. légihadsereg pontos veszteségeinek megállapítása megbízható források hiányában nem könnyű feladat. A 2. Ukrán Front 1944. október 3-án 1216 repülőgéppel, 1944. november 1-én pedig 925 repülőgéppel rendelkezett.1087 A különbség 291 darab. Ebben viszont már a „budapesti támadó hadművelet” első négy napjának (1944. október 29 – november 1.) veszteségei is benne foglaltatnak, amelyek német adatok szerint körülbelül 29 repülőgépet tettek ki. Mindezt mérlegelve, úgy véljük, hogy az 5. légihadsereg az alföldi páncéloscsata idején körülbelül 260 repülőgépet veszített különféle okokból. A Vörös Hadsereg 1944-es repülőgép-veszteségeinek átlagban csupán 34 százaléka keletkezett harci körülmények között. Így könnyen elképzelhető, hogy csupán mintegy 90 szovjet repülőgépet semmisítettek meg harc közben.1088

Szabó B. 615. o.

Lásd Krivosheev 255. o. A teljes 1944-es veszteségből (30 ezer 500 repülőgépből) csupán 10 ezer 400 volt harci veszteség.

A Dél Hadseregcsoport saját kimutatása szerint Friessner vezérezredes német csapatai az 1944. október 1–31. közötti harcokban 2369 halottat, 10 ezer 203 sebesültet és 2756 eltűntet, összesen 15 ezer 328 főt veszítettek:1089

HL KTB/HGr. Süd 19. zahlenmässige Verlustmeldung für die Zeit vom 22.6.41 bis 31.10.1944 (626. tekercs 7 210307. felvétel). Ebből 977 eltűnt még 1944. augusztusi veszteség, csak késedelmesen jelentették.

Alakulatok	Elesett tisztek	Megsebesült tisztek	Eltűnt tisztek	Elesett altisztek és legénység	Megsebesült altisztek és legénység	Eltűnt altisztek és legénység	Összesen
1. pc. ho.	4	29	–	176	729	126	1064
3. hgy. ho.	5	12	–	93	319	10	439
4. hgy. ho.	9	24	–	195	817	75	1120
4. SS-pcgr. ho.	6	9	1	256	1038	94	1404
8. SS-lov. ho.	3	7	4	238	764	89	1105
8. vad. ho.	5	19	1	93	353	36	507
13. pc. ho.	3	11	1	78	466	133	692
„FHH” pcgr. ho. hcs.1090 A 109. páncélosdandár veszteségeivel együtt.	2	21	1	169	768	159	1120
15. gy. ho.	12	42	1	243	1366	209	1873
23. pc. ho.	4	24	–	225	1065	60	1378
24. pc. ho.	3	10	–	74	357	12	456
46. gy. ho.	2	25	–	114	572	47	760
76. gy. ho.	7	31	1	139	569	438	1185
Kisebb hcs-ok	4	7	–	27	93	32	163
6. hds.-közvetlenek	2	3	13	9	52	20	99
8. hds.-közvetlenek	6	22	6	135	539	104	812
Hds.csop.-közvetlenek	9	3	84	19	37	999	1151
Összesen	86	299	113	2283	9904	2643	15 ezer 328

345Az 1944. október 1-én körülbelül 260 ezer német katonát számláló Dél Hadseregcsoport egy hónap alatt tehát körülbelül 5,8 százalékos élőerő-veszteséget szenvedett el. Ez összességében nem tekinthető különösebben súlyos veszteségi aránynak, de ennek ellenére a német hadosztályok átlagos harcoslétszáma október végére kétségkívül igen lecsökkent.

A német csapatok haditechnikai veszteségeinek részleteiről csupán az 1. és 23. páncéloshadosztály, valamint a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály vonatkozásában állnak rendelkezésre levéltári adatok. Ezek alapján megállapítható, hogy súlyosabb anyagi veszteségek csupán páncélosok terén mutatkoztak. A három hadosztály páncélos-vesztesége 1944. október 1–31. között1091 az alábbi volt:

Vö. BA–MA RH–10/206 Blatt 38, RH–10/140 Blatt 37–38 és 44, valamint Gefechtsbericht der 23. Panzer-Division 8. o. Az első szám az 1944. október 1-i állomány, a második a veszteség.

Alakulat	Panther	Panzer IV	rohamlöveg	páncélvadász	Páncélos összesen	Veszteségi arány	Utánpótlás 1944. októberben
1. pc. ho.	44/16	22/191092 Ebből egy Panzer III parancsnoki harckocsi.	7/3	12/3	85/41	48%	17 Panzer IV
23. pc. ho.	49/15	13/4	13/5	5/2	80/26	32%	21 vadászpáncélos
„FHH” pcgr. ho.1093 A 109. páncélosdandár veszteségeivel együtt.	36/24	11/5 (L/70)	31/12	–	78/41	52%	–
Összesen:	129/55	46/28	51/20	17/5	243/108	44%	38

A Dél Hadseregcsoport hadinaplójában található egy 1944. október 28-án keletkezett, és az OKH-nak küldött távirat, amelyben von Grolman vezérőrnagy a német csapatok személyi veszteségeit ismerteti 1944. szeptember 1. és október 23. között. Ebben megemlíti, hogy a hadseregcsoport páncélos- és páncélgránátos-hadosztályai azonnal el tudtak látni kezelőszemélyzettel 69 Panthert, 100 Panzer IV harckocsit és rohamlöveget, valamint 29 nehéz páncéltörő ágyút. A német gyalogsági harcászat alapját jelentő könnyű- és nehézgéppuskákból is jelentős volt a csapatok vesztesége. Von Grolman sürgősen legkevesebb 950 ilyen fegyvert kért.1094 Az 1. és 23. páncéloshadosztály, valamint a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály ismertetett veszteségi adataiból arra következtetünk, hogy von Grolman jelentése a Dél Hadseregcsoport négy páncélos- és két páncélgránátos-hadosztályának 1944. októberi páncélos-veszteségét tartalmazta.

HL KTB/HGr. Süd Ia Nr. 4216/44 g. Kdos. vom 28. 10. 1944 (626. tekercs 7 209557. felvétel).

Szovjet adatok szerint a német–magyar csapatok október 6–20. között 248 harckocsit és rohamlöveget, 122 lövészpáncélost és páncélgépkocsit, 346490 különféle löveget és 140 repülőgépet veszítettek.1095 Figyelembevéve a német levéltári adatokat, véleményünk szerint ezek reális adatok, de az alföldi páncéloscsata egészére vonatkozóan, 1944. október 28-ig. A német–magyar páncélos-veszteség tehát az alföldi páncéloscsatában becslésünk szerint mintegy 250 harckocsi, rohamlöveg, vadászpáncélos és páncélvadász lehetett. Ebben a páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok veszteségein kívül benne foglaltatnak a német gyalog- és hegyihadosztályok elveszített rohamlövegei és vadászpáncélosai, a hadsereg-közvetlen rohamlövegdandárok, az önállóan bevetett Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosokkal felszerelt rohamlövegosztályok, valamint a magyar páncéloshadosztályok és rohamtüzérosztályok veszteségei is. Amennyiben elfogadjuk, hogy a Dél Hadseregcsoport az alföldi páncéloscsatában körülbelül 250 páncélost veszített, megállapíthatjuk, hogy az október elején feltételezett 570 darabos állományhoz képest ez mintegy 44 százalékos veszteséget jelent.

Lásd Ölvedi 1965 22. és 35. o.

A 4. légiflotta veszteségeit levéltári forrásokból ismerhetjük meg. Ezek szerint a németek 117 repülőgépe semmisült meg ellenséges behatás következtében (a legtöbb még a földön), további 31 pedig ellenséges behatás nélkül.1096

A veszteségek részletezését az 5. számú függelék tartalmazza.

Nyilvánvaló, hogy a rendelkezésre álló hiteles részadatok még oly alapos elemzése sem pótolhatja teljes értékűen az összefoglaló levéltári forrásokat. Mégis úgy véljük, hogy mindezek után talán kísérletet tehetünk az alföldi páncéloscsatában résztvevő német és szovjet csapatok veszteségeinek összehasonlítására:

	Élőerő- veszteség	Veszteségi arány	Páncélos- veszteség	Veszteségi arány	Repülőgép- veszteség	Veszteségi arány
Németek	Kb. 15 ezer fő	5,8%	Kb. 250	44%	148	24%
Szovjetek	Kb. 84 ezer fő	12%	Kb. 525	63%	Kb. 260	21%

A fentiek alapján a németek mennyiségileg és arányaiban is kisebb veszteségeket szenvedtek, mint a szovjetek. Az élőerő-veszteségek esetében a legjelentősebb a megfigyelhető különbség. A szovjetek számszerűleg több mint ötször annyi katonát veszítettek, mint a németek. Amíg a németek az alföldi páncéloscsatában páncélosaik közel felét veszítették el, a szovjetek eredeti harckocsi- és önjárólöveg-állományuk közel kétharmadával fizettek a Tiszántúl elfoglalásáért. A felek repülőcsapatai arányukat tekintve közel azonos mértékű veszteségeket voltak kénytelenek elkönyvelni.

347Mielőtt rátérnénk a győzelem harmadik kritériumára, a kitűzött hadműveleti feladatok végrehajtásának vizsgálatára, fel kell idéznünk, mi is volt a felek terve 1944. október 5-én, az alföldi páncéloscsata előestéjén?

Friessner vezérezredes hadseregcsoportja a Déli-Kárpátok hágóinak birtokbavételére, tulajdonképpen a Kárpát-medence védelmének megkönnyítésére, korlátozott célú támadást készített elő. A szovjetek 2. Ukrán Frontja viszont a SZTAVKA által elrendelt hat nap alatt ketté akarta vágni a Dél Hadseregcsoportot, majd észak-északkelet felé előrenyomulva a 4. Ukrán Fronttal közösen bekeríteni és megsemmisíteni az Észak-Erdélyben harcoló „Wöhler” seregcsoportot. Ennek következtében a német hadseregcsoport szervezett ellenállása összeomlott volna, és a széthullott német katonai jelenlét hiányában az előrehaladott magyar fegyverszüneti tapogatózások Magyarországot rövid időn belül leválasztották volna a nemzetiszocialista Németország szövetségi rendszeréről. Ezek után a Kárpát-medencén átvonuló Vörös Hadsereg jelentősebb harcok nélkül, még az angolszász szövetségesek előtt, elérhette volna a Nagynémet Birodalom délkeleti határait.

A szovjetek október 6-án megindított hadművelete a németek támadó terveit keresztülhúzta, és a Dél Hadseregcsoportot védelembe kényszerítette. A németek hamarosan belátták, hogy a tiszántúli területek megtartása az egyenlőtlen erőviszonyok alapján nem lehet céljuk. Már az alföldi páncéloscsata harmadik napján rájöttek a szovjetek legfontosabb hadműveleti céljára, és ettől kezdve minden erőt annak megakadályozására összpontosítottak.

A szovjet „Plijev” lovas-gépesített csoport kétharmada október 9–12. között igen nehéz helyzetbe hozta a német 6. hadsereget, amikor a III. páncéloshadtest mögöttes területén keresztül tört Nagyvárad felé.

Ezt követően azonban az észak felé forduló szovjetek jelentős időt vesztegettek el a német–magyar csapatok által rugalmasan védett települések birtokbavételével. Erre a legszemléletesebb példa a Debrecen elleni október 19-i általános szovjet roham, amelyben a 2. Ukrán Front nyolc gyorsan mozgó hadtestéből hét vett részt. Német részről a páncéloshadosztályokat már korábban átcsoportosították a várostól északra futó létfontosságú utak védelmére. Debrecenben csak halogató harcot folytató gránátos-alakulatok maradtak. Úgy véljük, a németek nem szándékozták megmaradt bevethető páncélosaikat egy nagyobb település védelmében, helységharcban feláldozni. Inkább megtartották őket a mozgóvédelem céljaira.

Nyíregyháza és a város északi előterének október 21-i elfoglalása – bár a települést csupán jelentéktelen német–magyar erők védték – hadműveleti szempontból igen jelentős szovjet haditett volt. A szovjet gyorsan mozgó hadtestek azonban már túl gyengék voltak ahhoz, hogy önerőből meg is 348tartsák az elfoglalt terepszakaszokat. Az erre alkalmas lövészgyalogság még messze délebbre menetelt, a 2. Ukrán Front egyetlen tartalékát, a 7. gárdahadsereget pedig október 19. után Szolnoknál vetették be. Az így kialakult hézagba ismét benyomultak a német páncélozott harccsoportok, és elvágták Plijev altábornagy csapatainak utánpótlási útvonalait. A németek déli arcvonala az időközben felzárkózó lövészhadtestek rohamait is visszaverte. Ebben a helyzetben Ölvedi Ignác szerint a csata nyíregyházi szakasza is a szovjetek sikerét hozhatta volna, ha az október 25-e körül beérkezett 2. gárda- és 4. gárda-gépesítetthadtesteket bevetették volna Nyíregyháza körzetében. A németek is számítottak valami ilyesmire. Igaz, hogy ők a 6. gárda-harckocsihadsereg észak irányú támadását várták október 28-án. A gépesítetthadtestek bevetésére mégsem került sor. Valószínűleg azért, mert Malinovszkij marsall attól tartott, hogy a németek az alföldi terepen elkerülhetetlen páncélos-páncélos elleni küzdelemben ezeknek a hadtesteknek is súlyos veszteségeket okozhatnak, és akkor nem maradt volna több harcképes gyorsan mozgó magasabbegysége.

Amikor a tovább gyengülő szovjet csapatok Nyíregyházát is elveszítették, a „Wöhler” seregcsoport számára ismét megnyílt az út a tiszai átkelők felé. Így a német–magyar csapatok erőiket kivonták a szovjetek bekerítési kísérletéből, majd a Tisza nyugati partján védelmi állásokat foglaltak, csatlakozva a magyar 3. hadsereg Duna–Tisza közén dél, illetve a magyar 2. hadsereg Duna mentén kelet felé védekező arcvonalához. Ezzel – bár jelentős veszteségek árán – megőrizték a Dél Hadseregcsoport harcképességét és arcvonalának folytonosságát. Friessner vezérezredes csapatai biztosították csatlakozásukat a balszárnyon harcoló német A Hadseregcsoporthoz is. A Dél Hadseregcsoport balszárnya (beleértve a Keleti-Kárpátokban harcoló magyar 1. hadsereget) egy rövidebb, s ezért hatékonyabban védhető arcvonalra vonult vissza. Így német–magyar gyalogsági erők szabadultak fel, amelyekkel leválthatták, majd átcsoportosíthatták a sikeres mozgóvédelemhez és a halogató harctevékenységhez nélkülözhetetlen német páncélozott harccsoportokat.

Figyelembe véve az erőviszonyokat az alföldi páncéloscsata kezdetén, és a szovjetek megfogalmazott hadműveleti céljait az Észak-Erdélyben harcoló német–magyar erők elvágására, illetve a Dél Hadseregcsoport teljes megsemmisítésére vonatkozóan, megítélésünk szerint az alföldi páncéloscsata végeredménye hadműveleti szempontból német elhárító sikert jelentett. Ez azonban távolról sem egyenlő a győzelem klasszikus fogalmával.

Megítélésünk szerint a szovjetek a „debreceni támadó hadműveletben” hadműveleti szempontból vereséggel felérő, amolyan pürrhoszi győzelmet arattak. A katonapolitikai következményeket vizsgálva kijelenthetjük, hogy a szovjetek e tekintetben az alföldi páncéloscsatával egyértelműen kudarcot vallottak, ugyanis Magyarország tovább harcolt német oldalon. 349Mindez hadászati léptékben sem jelentett egyértelmű szovjet sikert. A Dél Hadseregcsoportot nem tudták megsemmisíteni. A németek határozott ellenállása miatt a Kárpát-medence még több mint öt hosszú hónapig, 1945. április elejéig a legsúlyosabb összecsapások színtere maradt, s emiatt a Vörös Hadsereg számára egyelőre átjárhatatlannak bizonyult. Ez a körülmény megítélésünk szerint jelentősen kihatott Európa német nyelvet beszélő népeinek háború utáni sorsára is.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem