508. A KÉPKIÁLLÍTÁS BEZÁRÁSA
508. A KÉPKIÁLLÍTÁS BEZÁRÁSA
Búcsúaktus a tárlaton
A jegyszedő asztal üres. Elhányva fekszik rajta két árva katalógus, három belépőjegy. A csarnok nagyterme előtt türelmetlenül topog egy rendőr. Bent a teremben félhomály. Néhány látogató. Egy fél óra múlva bezárják a nagyváradi tárlatot.
Egy sarokban Radó Ignác dr. ül. Nem a derűs büszke arcú Radó Ignác. Hanem egy levert, szomorú arcú… Egy félóra múlva az ő nagy művéből semmi sem lesz. Ez a kis tündérvilág annyi meg annyi külön világgal, ez a sok élet, ez a sok szín elmúlik. Jönnek a goromba, keménykezű emberek, s el fognak rombolni mindent.
Az idő nehezen telik. A terembe csendesen, észrevétlen suhan be egy-egy új látogató. Mindenkit elkap valami komor hangulat. Befutja még egyszer a termet. Beszívjuk a még megmaradt régi hangulatot. Megkeressük a nedves ajkú, vörös hajú Oféliát: megimádjuk még egyszer a Dante álomistennőjét. Hisz annyi helyen és annyiszor álltunk itten ihletődötten.
… És elvisznek mindent… Ezt az édes meleg fészket feldúlják. Most, most a csúnya novemberi őszön. Mikor melegségre vágyik a szívünk. Mikor itt kaptuk a legtöbb melegséget…
Hányszor bejártuk ezt az édes, kis labirintust. Hányszor cserélődött ki komor, beteg lelkünk. Egy-egy kis zugban, lágy vörös kanapén hányszor merültünk el ünnepi impressziók édes mámorában…
…És édes nevetés, könnyű nevetés is mennyi volt itt. Édes, szép asszonyok, édes, szép leányok mennyi derűt, napsugarat osztogattak itt szét.
Vége… A terem már be van népesülve. Pontban négy órakor megjelent az ajtóban dr. Beöthy László főispán imponáló délceg alakja.
A hölgyek, az urak kört formálnak. Dr. Radó Ignác üdvözli a védnököt. Kezdődik a búcsúztató. Nem láttunk a körben mindenkit.
[…]
És amint botorkáltunk a lépcsőkön lefelé, nagyon szomorú gondolataink voltak. Jobban éreztük a hideget és a ködöt, mint máskor. De íme, egy szó jutott eszünkbe. A Beöthy László érces hangján csengett vissza: a viszontlátásra!…
Szabadság 1900. november 14.
