123. MAGUNKRÓL
123. MAGUNKRÓL
Történt pedig egy szép téli estén, hogy szól vala hozzánk egy régi debreceni újságíró, Than Gyula szerkesztő.
– Fiúk, Debrecenben már elfelejtik, hogy újságírók is léteznek a világon. Szegeden is nagy a harag. A V. H. O. Sz. javára mindenütt rendeznek egy kis haszonnal járó újságíró-estélyt, csak mi hallgatunk némán, elmerülten. Csinálni kéne valamit!…
Szeget üte pedig ez a dolog a mi fejünkbe, s elmenénk a mi érdemes és szeretett elnökünkhöz, mondván:
– Mi urunk, szeretett elnök urunk. Nem jól van ez így, ahogy van. Csinálni kéne valamit!
Tetsze a beszéd az elnök úrnak, s készíte szívhez szóló, szép felhívást 300 debreceni előkelő hölgyhöz, kérve őket, alakítsanak egy rendező százas hölgybizottságot.
Hajlandóknak is mutatkozának erre vagy – tizenketten.
Program is volt már, minden is volt már, de az is bizonyos volt már, hogy – vendég lesz a legkevesebb.
Ennek már okai is voltak!
Először is a m. t. hölgyeink elvárták volna, hogy mind a háromszázójukat külön-külön egy fiákerező deputáció kérje fel.
Arra persze nem gondoltak, hogy mi, kik éppen a közönségért dolgozunk, nagyon nem érünk rá fiákerezni, azonfelül pedig örülünk, ha délutáni piccolóra telik. A fiáker a mi álmaink netovábbja, és a Pegazusra sokkal könnyebben fel tudunk kapni, mint egy kétfogatú bérkocsira.
No, de ez a kisebb baj lett volna.
Voltak más nehézségek is, mint ezt a Koncz Ákos címére küldött, többnyire illatos levelek bizonyíthatják.
A kis levélkék minden kifogására nincs időnk válaszolni, de egypárban nagyon furcsa kérdésecske vagyon:
– Mik azok az újságírók? Mi nem ismerjük őket. Nem járnak társaságba…
Nagyságos asszonyaim! Mélyen tisztelt debreceni társadalom (vagy társaság?) – ehhez már nekünk is van egy kis szavunk.
Ez a kérdés minket illet, s mivel még eddig nem válaszoltak reá, csekélységemnek kell nehány szóban megadni a választ.
Ámbár a debreceni újságírás nem valami alkalmas tér a jogos önérzet és a skribleri büszkeség megteremtésére, mégiscsak azt kellene válaszolnom, amit egy nemrég debreceni, most n.-váradi előkelő újságíró mondott.
Ez az úr, aki egy előkelő lapot szerkeszt N.-Váradon, mely várost, intelligenciát illetően, úgy körülbelül félszázad év múlva fog megközelíteni Debrecen, mondom, ez az úr magukról, a váradi zsurnalisztákról így szokott megemlékezni: a váradi szellemi arisztokrácia…
Pedig ez az úr nem nagyképű, öntelt „társaságbeli”, hanem egy önérzetes, becsületes tollú hírlapíró.
Hát ezt kellene nekem is válaszolnom. De ha megtenném, vagy nem vennék komolyan, s kinevetnének, vagy komolyan vennék, s megvernének. Mert ez Debrecenben így szokás. Hát nem is állok én elő a szellem[i] arisztokráciával. Egyszerűen azt mondom, hogy mi, újságírók, itt Debrecenben a gondolkodást és haladást képviseljük.
Ez a mondás bizonyára alkalmat fog adni nehány többé-kevésbé szellemes megjegyzésre, de gondolkozni még ezen sem fognak.
Nálunk a szellemi élet legmagasabb grádusa a hírlapolvasás, s a bírálatmondásnak csaknem egyedüli faja az emberszólás.
Szükségesnek tartom kijelenteni, hogy ezt én általánosságba[n] mondom, mint ahogy kivételeknek is muszáj lenni a „Magyar Athéné"-nek nevezett Debrecenben.
Debrecenben kifejlődött már a haladás külsőségének utánzása, de a distinkciótól még nagyon messze vagyunk, és félszázad óta egyedüli szellemi szecessziónk a „kis tükör” használaton kívül helyezése volt, sőt – mint hallom – ezt is „utánnyomatják” egy 1862-i példány után.
Nem kívánok bőven beszélni erről a kérdésről, de azt el kell ismerni, hogy a debreceni fiatal, tehetséges újságírógárda emberfeletti munkát végez annyi előítélet és ellenszenv között, és hogy a gondolkozási szervet ő képviseli a társadalomban, hogy ő fej, az bizonyítja legjobban, hogy gyakran ráteszik a vaskalapot!…
Így van ez, nagyságos asszonyaim! És hogy társaságba nem járunk? Ez már igazán gyerekes kifogás. Hisz könnyen érthető. A „skribler-nép” nem tűr lenézést, s ezt a lenézést el is kerüli. Ahol őket meg nem értik, ott becsülni sem tudják. Azután más is van a dologban. Mi nem vagyunk tucatemberek, s amik vagyunk, azzá nem a szabó tett bennünket, hanem a saját tehetségünk. Mi nem válthatunk naponként háromszor ruhát, minekünk sem időnk, sem pénzünk, sem kedvünk nincs a divattal milliméternyi pontosságig lépést tartani. Márpedig a mi társaságainkban ez a legfontosabb! Ez az én rövid válaszom a nagyságos asszonyok rólunk kifejezett véleményére.
És hogy ezekért az igaz szavakért minden harag énreám zúduljon, azt is kijelentem, hogy amit írtam, az nem a Debreczen szerkesztőségének, hanem saját magamnak a véleménye.
Ámbár igaz, hogy nagyon sokan osztják.
Debreczen 1899. május 4.
Dyb.
