125. SZOLNOK-DOBOKAI HAGYATÉK
125. SZOLNOK-DOBOKAI HAGYATÉK
Mikor az ország szolnok-dobokai szellemtől áthatott főispán-miniszterelnökét legkegyelmesebben elbocsátották, a fél- és negyedhivatalos lapok – élénk emlékezetben lévén holmi kis szubvenció – éktelen jajgatásba törtek ki. Vége van a liberalizmusnak, vége van a demokráciának! Ilyen panaszok váltak ki a hírtelen támadt s hírtelen lecsendesedett hangzavarból.
És semmi sem jellemzőbb a közvélemény és az igazi közvéleményt képviselő független sajtó türelmére, mint az, hogy ezt a hazug panaszt nem sietett minél gyorsabban a szubvenció miatt siránkozók falánk torkába fojtani.
A panasz persze nem tartott sokáig. A dobokai nagyság alig észrevehető atomságig törpült. Új Mekkája lett a „mindenkiben hívők”-nek, s a miniszterelnök megbukott, éljen az új miniszterelnök! – fordították ki a régi, de mindig igaz francia közmondást.
Tehát Bánffy volt az utolsó, nemcsak alkotmányos, de liberális és demokrata miniszterelnök is. Így kürtölték ezt világgá a Bánffyért és Bánffytól élő lapok.
…Néhány nappal ezelőtt a miniszterelnöki büró aktacsomói közt két pikáns okmányt fedeztek volt fel. Az iratok két úriember tervbe vett kitüntetéseiről szólnak. Az egyik báró, a másik kir. tanácsos lett volna, ha közbe nem jön az a nem várt, bolond dolog, hogy a vezetésre hivatottabb politikusok kezdtek megundorodni a Bánffy-rendszer erkölcstelenségeitől.
Hogy ki ez a két úr, biztosan tudni nem lehet. Bizonyosnak csak az látszik, hogy gazdag pénzemberek, kiknek vagyoni helyzetök megengedi azt a luxust, hogy báró, illetve kir. tanácsos legyenek.
Ezt a két urat igazán sajnálni lehet. Hányan voltak szerencsésebbek, mint ők. És éppen őróluk volt megírva, hogy nem gyarapíthatják a Bánffy kitüntetettjeinek díszes névsorát.
Kolosszális csapás ez Magyarországon. Két úriember, kik többször szerepeltek a lapok közjótékonysági rovatában, kik bizonyára „közügyek terén” is érdemeket szereztek, s azonfelül pedig a pártkassza céljaira is beszolgáltathatták szerény garasaikat – mikor már új névjegyeiket is megcsináltatták, szépen hoppon maradnak.
Bizony bosszantó dolog ez a demokrata Magyarországon. Tudniillik mi demokraták vagyunk. Nálunk dühöng az egész világon a legfurább demokrácia. Mikor a kor parancsa megszüntette a rendi kiváltságot, egész demokrata színe volt Magyarországnak.
Ezt a színt aztán alaposan megreparálták a kiegyezés óta egymást felváltó kormányok. A régi nemesség, mely jogairól, tradícióiról önként lemondott, nem volt elég jó. Csináltak új nemességet börziánerekből, gazdag kalmárokból, vicinalistákból s az Isten tudja, még micsoda nációkból. Így munkáltak régi kormányaink az egységes magyar társadalmon s az ezen felépíthető magyar nemzeti államon.
Most aztán igazán csehül állunk. A demokrácia nevében van három uralkodó osztályunk: a régi és a csinált nemesség, a főbürokraták és a pénzemberek. Valóban igazat kell adnunk egy fényes tehetségű, bár politikai tekintetben megbízhatatlan magyar politikusnak, ki ezt a kort a szellemi kiválóság jobbágykorának nevezi. A tulajdonképpeni intelligencia leszorult a vezetőhelyről, leszorították a rendszer emberei: a vicinálista és provizionista nemesek!…
A szolnok-dobokai politikus két elintézetlen aktát hagyott utódjának. Ez a két elfelejtett kinevezés egy gyalázatos rendszert jelent. Meglátjuk, hogy intézi el azokat Széll Kálmán.
Lehet, hogy a két urat mint hagyatékot átveszi az új miniszterelnök is. Lehet, hogy a hivatalos lap nemsokára nemcsak ennek a két hagyatékolt úrnak, hanem még soknak fog hozni örömet. Minálunk minden lehetséges.
Mi maradunk tovább is demokraták; de gyártjuk az új nemeseket és kir. tanácsosokat, biztosítjuk az új választásokat.
Az aztán egészen más dolog, hogy a mi gyönyörű demokrata voltunkon az egész világ nevet. Hiszen fődolog a választás, nemesítés, kir. tanácsosság, provízió – no, meg hát a demokrácia is!…
Debreczen 1899. május 9.
A. E.
