20. KÖD
20. KÖD
Hűvös van, ősz van. Várnók a napnak áldott ragyogását, hogy egy derűs, mosolygó sugárt küldjön a mi sejtelmektől hímzett szívünkbe. Várnók a nap áldott fényét, hogy aranyozza be a körülöttünk levő színtelen, szürke tárgyakat. Várjuk, de hiába. Valami elfedi előttünk a fényt, a sugárt. Valami reánk nehezül, befogja, beborítja a szívünket. Valami szürkére, nyomasztóvá teszi a világot, életet – beteggé a lelkünket… A köd… Oh hányszor utáljuk meg e világot, s nem tudjuk, hogy miért. Hányszor szomjazunk Léthe vizére, örök Nirvánára, s nem sejtjük, hogy mi tört össze bennünket. A köd, a köd a mi életünk átka. A köd borul ránk, a rejtélyes sejtelem, a titkos életundor, a nyomorúság fel-feltűnő keserves érzete. S hiába a zöld hasist kereső remény, előttünk áll az élet mindent elborító átka: a tehetetlenség, a köd… Derülj ki édes napunk, hints egy reménysugárt szívünkbe, mert ősz van, hűvös van, s megöli lelkünket a köd…
Debreczeni Reggeli Ujság 1898. november 6.
