207. TAVASZI MENTŐBESZÉD
207. TAVASZI MENTŐBESZÉD
Védelmükre kelünk a tavasz sokat gúnyolt fülemüléinek. Kimondjuk, bár megvádolnak érte bennünket, hogy a tavasz lantosainak igazuk van. Ők énekelnek, mert énekelniök muszáj. S ha rossz is az ének, bizonyos, hogy a tavasz dicsőítő dalt érdemel.
Az ördög tudja, mi történik ilyenkor velünk. Hiszen még tél sem volt, hogy túlságosan áhítozzunk a kikelet után. És mégis úgy megejt bennünket ennek a mostani korai tavasznak barátságos mosolygása.
És milyenek az esték!… Ha nem szégyellnőnk érzelegni, költeményt írnónk még mi is róla… Enyhe, balzsamos levegő, derült ég s isteni csend… Ez utóbbi persze csak jóval éjfél után, mikor kihalt már orfeum, korcsma, kávéház, bodega.
Szinte megacélosít a tiszta levegő, s varázzsal tölt el a misztikus csend.
S mikor már kísértetbe jönnénk, hogy a két első sort összerímeltessük, egy szerre halkan felcsendül a zene szerenád egy kislány ablaka előtt.
Máskor talán a megszokott gúnnyal nevetnők ki azt a két világos überciherű urat, kik a működő bandát strázsálják – most azonban eszünkbe sem jut gúnyolodni, s nem kérdezzük meg, hogy hát nemcsak a svábok közt divatos az éjjeli zene?… Illő meghatottsággal vesszük tudomásul, hogy „csak egy kislány van a világon”, s szeretnőnk ujjongva felkiáltani: hurráh, tavasz, élet, ifjúság!…
…És mindezt ez a kis korai tavasz okozza… Ne haragudjunk a tavaszi dalnokokra, nekik muszáj dalolni… Legfeljebb annyit kívánjunk tőlük, hogy – maguknak daloljanak!…
Szabadság 1900. február 13.
