248. SZÁZ BÚJDOSÓ CSALÁD
248. SZÁZ BÚJDOSÓ CSALÁD
Kanadába utazó román zsidók
Jobbra-balra a kígyózó sínpártól arany kalásztengert renget a szellő. Suhintó kaszákkal munkál a föld népe, a nyár szorgossága izzad a mezőn.
A vasparipa kiszalad a hegyek közül. Kőszenével kedveskedik a kifáradt tüdőnek. Megizzadt, párolgó testű kaszások, hajlongó marokszedő lányok megnyújtózkodnak egy pillanatra, s utánanéznek a robogó vonatnak.
A hátulsó koldus-kocsikból kibámul egy nagy sereg ember. Révedező, szomorú szemek tekintenek végig az arató pusztán, hol téli kenyérért izzadnak szalonnával s száraz kenyérrel fűtött embergépek, s hol kenyeret ad, kínál a tarolásra váró földhát…
A vonat elrobog, a kőszénfüst leszáll, a porló, tarlott föld porával egyesül.
Az első kaszás hajlott derékkal vág bele a ledőlt sűrűségbe, a déli naptól eltikkadt leányok szuszogva szedik a markot tovább. Egy kévekötő, elaszott alak szitkozódva sóhajt föl:
– Hogy kucsíroznak, vonatoznak az urak, míg a szegény ember a lelkét dolgozza ki!
A vonaton pedig, ott hátul a koldus-kocsikban, földönfutó, üldözött, hazátlan emberek szorongnak. Száz hazátlan zsidó család. Nézik a téli kenyérért izzadó pór embereket. Nézik irigy, bánatos szemekkel.
– Boldog emberek! Ezek, lám, kapnak földet, melyet verejtékükkel megáztathatnak. Ezeknek szabad a mindennapi kenyérért dolgozni. Nekünk ehhez nincs jogunk. Verejtékező, munkás nyáron üldözött vadakként kell rohanni az ismeretlenségbe. A következő gyomorkorgásra nincsen kenyerünk, a következő éjszakára nincsen egy talpalatnyi fejpihentető helyünk…
A nagyváradi állomáson egy kis pihenőre megállt a vonat. A perronra kitódult a bújdosó csapat… És lefolyt a megható jelenet. A hazátlan, kiüldözött embereknek könny gyűlt a szemükbe. Őket, a nyomorult, kergetett, üldözött emberlényeket itt, az ismeretlen helyen meleg szívek, könyörületes karok várták.
A nagyváradi ortodox és neológ hitközségek irgalmas lelkű vezetői jöttek ki elébük.
Az első, szomorú üdvözlés után megnyíltak az összeszorult szívek. Panasz-szó nem hangzott, csak siralmas igazság. Üldözték, sanyargatták őket azon a földön, melynek ők hű, munkás polgárai voltak. Nem volt nyugvásuk azon a földön, melyben meghalt kedveseik nyugodnak. Áldoztak észt, erőt, munkásságot, vért, s a viszonzás egy koldusbot, amit a kezükbe nyomtak, s egy útlevél, amivel elbújdoshattak.
Megdöbbentő volt az a kép, amit lefestettek. Mindannyian erős, intelligens, munkakész emberek, tanult iparosok, kereskedők. Olyiknak kezében volt a katonakönyve is. Oláhország így fizeti ki a katonáit…
Tudják-e, sejtik-e ezt a kocsiba zsúfolt apróságok. Kis fiúk, leányok oláh nyelven kérik az irgalomkenyeret édesanyjuktól. A sápadt, álmatlan asszonyok oláh nyelven beszélnek itt is.
– Hova mennek – kérdi tőlük Kecskeméti dr. főrabbi.
– Kanadába…
Mennek egy nagy útra. Fillér és kenyér nélkül. Ott pedig várja őket már a nyomor…
Nagyváradtól Püspökladányig velök utazik a nagyváradi ort. hitközség megbízottja, Jungreisz is. Kiosztja köztük a száznyolcvan forint adományt, mit nagyváradi hitsorsosok adtak össze.
Benn a kocsikban kenyeret majszolnak a mit sem tudó apróságok. Minden szelet kenyér más sütésű: úgy kapták az úton irgalmas szívű emberektől…
Felmegyünk a kocsikba. Kíváncsian néznek reánk a sápadt arcú asszonyok, gyermekek. Egyik-másik látogató krajcárokat osztogat.
– Multsám! – Oláhul köszönik meg az adományt.
Megszólal a kalauz füttye. Beszáll a kergetett csapat. Könnyes szemmel, hálálkodva köszönnek a férfiak. Mikor a vonat elindul, kalapokat, zsebkendőket lobogtatva kiáltják:
– Éljen Ferencz József, Magyarország királya!…
És megkapja egy névtelen, könnyet szívó érzés az ember szívét. A szánalomnak, dühnek keserű egyesülése. Ezeket a derék, munkás embereket kirúgott kutyákként kergetik ki szülőhazájukból. Kikergeti egy olyan nép, mely őrült hazudozásaival az emberi jogokról belármázza az egész művelt világot. Mely siránkozik magyarországi testvéreinek rabszolga helyzetén. Mely perfid viselkedésével megérdemelné a művelt, liberális államok leszámoló fellépését. Az európai kormányok pedig hallgatnak. A huszadik század elején kirugdalt emberek bolyongják végig családjaikkal együtt hontalanul a világot, s vesznek el nyomorultul az ismeretlen messzeségben.
A vonaton pediglen mások is utaztak. Hosszú hajú, tüszős oláhok. Valahonnan, alsó-Biharból. Itt élnek közöttünk évszázadok óta, de a mi nyelvünkből egy szót sem tanultak meg. Az egyik oláhul inti társát, ki be akar szállani:
– Ne ülj oda. Ott zsidók vannak.
Ezekért a mártírokért hisz bennünket az egész világ barbár zsarnokoknak. Ezekkel szemben kell védelmezni magunkat milliónyi áldozattal!…
S ezek az oláhul lármázó tüszős alakok bámulva néznek a szomszéd kupék ablakaira, ahonnan jó messziről is hangzik a kiáltás:
– Éljen Ferencz József magyar király! Éljen Magyarország!
Szabadság 1900. július 4.
A. E.
