274. HÉTRŐL HÉTRE
274. HÉTRŐL HÉTRE
Itt van hát a szezon. Kergetik egymást az események.
Hogy milyen lesz a szezon, arról a beharangozók beszélnek. Viták, harsány beszédek, hírlapi polémiák, pisztolydurranások, kardcsörgés. Határozottan van Nagyváradon élet. Az irigyek tagadják. Az irigyek pedig – s ez ám igen jellemző – többnyire nagyváradiak. Egy Nagyváradról Pestre származott tudós és írástudó ember például kinevetett, mikor Nagyváradot éppen nagyvárosias volta miatt dicsérgettem neki.
Szerfelett gonosz megjegyzést tett. De mivel ez a megjegyzés az élő szót inkább tűri, mint a papírt, nem írom le.
Azt bizonyítja, mondom, hogy irigyeink vannak. Ez meg csupa boldogság…
*
Uraim, oldjuk meg a kérdést békésen és szépen. Hagyjuk ki a prológot. Nemcsak egy kínos affért intézünk el így, de érdemesekké tesszük magunkat okos emberek tiszteletére. Önök ismerik a prológokat ugyebár. Legyenek őszinték, uraim. Mulatságosnak tartják önök a prológot. A közönséget leöntik jambus-zuhannyal, betakargatják szimbolikus alakokkal telt elődarabbal, s mikor az ünnepi előadás értékes részére kerül a sor, a leöntött, kiizzasztott publikum úgy alszik, hogy csupa gyönyörűség.
Hát nem lehetne nekünk önállóknak lenni? Nekünk muszáj mindent úgy csinálni, mint Kajászó-Szentmártonban? Muszáj nekünk prológot adni?… Mondom, hogy gondolkozzunk. A mi ünnepünkön ne legyen disszonáns hang. Ez a kínos ügy pedig – bocsánat a rossz szójátékért – Damoklesz kardjaként prológ fejünk felett…
*
Bizony mondom, hogy nagyon szeretve sem jó lenni. Ám tessék megkérdezni Somogyi Károly igazgató úrtól. Őt most igen nagyon és igen sokan szeretik.
Meg is mondta neki egy ismert nagyváradi fiskális, akinek dörgedelmes beszédei nélkül nem is lehetne elképzelni városi közgyűlést, s aki direktorpályázat idején nagy ellensége volt Somagyinak.
– Direktor úr, míg éppenséggel nem ismertem, nagyon haragudtam Önre. Most, hogy találkoztunk, kezdem megszeretni. Csak majd az igazi megismerkedéskor ki ne józanodjam!…
Nahát, hogyne volna veszélyes a nagy szeretet!…
De másképp is élénkül a város. Érkezik a múzsasereg. A tudnivágyó múzsafiak igenis. A diákok.
Pista úr a mamájával jött. Gyűretlen fekete ruha van rajta. Az arca sugárzik, mivel Pista úr reggel kilenc óra óta beiratkozott első gimnazista. Reggel tíz órakor már még a Dávid–Schulz grammatikát is megvette a mama, s délben a vendéglői ebédnél oly ambícióval próbál latinul olvasni Pista úr, hogy a pikoló megkérdezi, hogy nem parancsol-e cigarettát. – Pista úr elpirul, a mama szigorúan inti el a kis pincért.
Elnézem Pista urat. Mennyi remény, vágy, sejtés, boldogság ragyog az arcán. Teringettét, Pista úr olyan csacsi, mint egy felnőtt!…
Szabadság 1900. szeptember 2.
