282. KÉPEK A NAGYVÁRADI TURFRÓL
282. KÉPEK A NAGYVÁRADI TURFRÓL
A nagyváradi pálya egy körbe futó szántóföld, amelybe állítólag nincs még elszórva az őszi szem. Nem hinné az első pillanatra senki, hogy erre a pályára valaki ráengedje az ép lábú paripáját, hanem ha szárnyon repülő táltos.
Ám a kör alakú szántáson mégis sok ló nyargal. Nyilván, mert lovasaik tudták, hogy a szántás: pálya és nem őszi vetés.
De lám, az óvatos gazda ember másként gondolkozott. A gazdák versenyén történt tegnap. Kiállottak a parasztlovak.
Előre lehetett sejteni, melyik nyargal be legelébb. S így is történt. Egy jó pejkó – ostorhegyes lehet a polgári életben – úgy otthagyta a többit, mint a pinty.
Később kiderült, hogy a ló a pályán belül, a gyepen futott. Nem adtak neki díjat.
Kérdezték a lovast, egy fiatal legényt: miért nem tartotta a lovát a pályán. Méltatlankodva felelt:
– Azt hittem, instálom, köles van belévetve…
*
A pálya különben megelégedést kelthetett volna az állatvédő egyesület tagjai közt is. Először, mert a lovak nem nyargalhatták agyon magukat. Aztán meg a szántás barázdái között meghúzhatták magukat az üldözött nyulak is.
Egy versenyen azonban kiugrattak rejtekhelyéből egy tapsifülest. Bosszankodva tekintgetett szét. Másfél nap óta tanyázott a rögök közt, s most kellett észrevennie, hogy itt – mennyien vannak…
…Mindez nem gáncsképpen íródott. Ha valamit gáncsolni szeretnőnk, az az egyforintos kocsipénz volna, amit ismeretlen okból minden a versenytérre hajtó kocsinak fizetnie kellett. Bizonyosan azért, hogy legyen egy csöppnyi vigasztalásuk a gyalogosan kimenőknek.
*
Biharország és Nagyvárad valóságos szépségkiállítást rendezett a világ legrozogább tribünjén.
Ennyi szépséget, varázsost és imponálót, szőkét és barnát, nyílót és pompázót, szilfidet és molettet sehol sem lehet látni, csak itt minálunk.
És mind lelkesednek a sportért. Igaz, hogy ezt nem mutatták, de akkor mért jöttek ki?…
Sajnálom, hogy toalettfrazeológiám szerfölött hiányos. Valóban szenzációs ruhákról tudnék beszámolni. Így legfeljebb csak névsort adhatnék… Ez meg veszélyes vállalat. A verseny egyik napján például nagy ambícióval szerkesztette a névsort egy ambiciózus reporter. Sorrendet persze nem tartott. Bajos is lenne hölgyek között az elsőség felett dönteni. De arra vigyázni akart az óvatos reporter, hogy utolsó senki se legyen.
Mivel pedig a modern matematika segélyével sem tudott rájönni, hogy kell egy sorban az utolsó számot elkerülni, a női névsorban legutolsónak egy férfi nevet tett a kis reporter…
*
Az úrlovasok közt Tisza István gróf volt a legnépszerűbb.
Mind a két napon győzött.
Talán ő a világ legflegmatikusabb úrlovasa.
A legizgatóbb finisben is oly nyugodtan ült a lován, mintha csak valami obstrukciós képviselőházi ülésről volna szó.
Egy ellenzéki sportférfiú is kénytelen volt bevallani:
– A Tisza István gróf kezében biztos helyen van a gyeplő.
Aki tíz lépésre a bírói páholytól egy fejhosszal be tudja hozni a lovát, úgy hogy egy arcizma sem rándul meg – annak nem ártana meg húsz obstrukciós kampány sem…
*
A kolozsvári intendánsnak valóságos udvara volt a turfon.
Bölöny József – úgy látszik – becsül annyira egy lóversenyt, mint egy színházi premiert.
Nem is lehetett ám ott künn vele semmiféle primadonna s egyéb kérdésről beszélni.
Egy fiatal mágnás pedig ezekről szeretett volna valamit hallani.
– Holnap Rip van Winkle megy ugye, kérdezte kíváncsian.
Az intendáns gondolkozott egy kissé.
– Alig hiszem. Nem futtat a Geist-istálló.
– Istálló? Én nem azt értettem, hanem a színházban…
– Úgy? Azt nem tudom…
*
Tegnap öt óra körül ugyancsak bámulhattak a Széchenyi tér sétálói.
A kis kioszk fel volt díszítve. Még nappal volt, s már égtek a tejüveges kandeláberek. A kioszk főnöke, a népszerű Kornhauser Henrik járt-kelt parancsot osztogatva a megfejelt pincérseregnek.
Jóska, a főpincér, kire szörnyű arisztokrata allürök ragadtak a kioszkban, büszkén járt fel s alá.
Ő ugyanis oda módosította Metternich mondását, hogy az ember a huszárhadnagyon kezdődik. Most egy kissé ő is meg volt hatva.
Fél hatkor kocsirobogás hallatszott. Az előkelő fogatok egymásután állottak meg a promenád előtt. Nemsokára ragyogóbb képet mutatott a kioszk a versenytéri tribünnél. Szép asszonyok, leányok, győztes úrlovasok, előkelőségek csinálták meg a lóversenyek zárszámadását hangos és kedves tere-fere formájában.
Később pedig, mikor már éjszakát írának, kevésbé népes, de annál hangosabb lett a kioszk. Durrogtak a pezsgős palackok. Bizonyosan tószt is volt bőven mindenkire. Csak a lovakra nem. Pedig ezt a két szép napot nekik köszönhetjük. Ám az ő osztályrészük mégiscsak a hálátlanság.
Hogy is mondja egyetlen sportköltőnk:
És mi a vég, a végek vége
Ha pályáját befutva
A versenyló a harc teréről
Odakerül a sutba?
Ha pályáját befutva
A versenyló a harc teréről
Odakerül a sutba?
Erre felelt réges régen
Baco, a verulámi:
A telivérből apamén lesz,
A félvérből szalámi.
Baco, a verulámi:
A telivérből apamén lesz,
A félvérből szalámi.
*
E méla akkorddal búcsúzom én is a nagyváradi sportnapoktól. Azt sem merem mondani: a viszontlátásra. Egy év olyan messze van, s egy év alatt annyiszor kell az embernek vegyes felvágottat vacsorázni.
Ilyen találkozást pedig még Vendellel sem óhajtok. Pedig azért vesztettem el rajta az utolsó koronámat, mert a pálya közepén felvágott és kitört…
Szabadság 1900. szeptember 25.
Dyb.
