29. A SZÍNÉSZETI KIÁLLÍTÁS
29. A SZÍNÉSZETI KIÁLLÍTÁS
A kíváncsiság hétköznapi ingerével mentem föl a kereskedelmi akadémia „Csokonai-szobá”-jába, s az igazi meghatottság és lelkesedés felemelő érzésével távoztam el onnan.
Száz év emlékének poétikus megnyilatkozása, a debreceni színészet ereklyegyűjteménye: ez a színészeti kiállítás.
Ki vet[et]te fel a kiállítás eszméjét, nem tudom.
Ember volt, lelkes, mély érzésű ember, kinek terveiben nem közönséges motívumok, hanem szív és lélek működtek volt közre.
Köszönet a Csokonai Körnek, mely megvalósította az eszmét.
Elért eredményei között a színészeti kiállítás megteremtése sem utolsó.
Ez a kiállítás többet érdemel az érdeklődésnél.
Hatással, igazi maradandó hatással kell hogy legyen a debreceni közönségre, mely a színművészet méltánylásában különben is első helyen áll.
Az a gyűjtemény, melyet fáradhatatlan kezek hoztak össze, melyben önzetlen munka, finom ízlés és hálás kegyelet nyilatkozik meg – egy évszázadnak gyönyörű emléke, melynek felemelő hatása nem maradhat el!
…Az előcsarnok falain gyűrött, primitív színlapok vannak. Gorombán összerótt betűk tudatták a közönséggel, hogy ma egy vitézi játékot, vagy „víg nevetséges játékot” ad elő a debreceni színtársulat, mely egyik vagy másik tagját jutalmazni kívánja.
Milyen nevű dalnokok!
Nevetést hallok. Egy tetőtől talpig elegáns fiatalember egy régi színlap naivságán nevet.
Óh, igen. Nagyon naiv dolgok biz’ ezek, de énnekem nem jut eszembe nevetni. Valami fájó érzés válaszol szívemben a nevető hangra, s úgy irigylem ezeknek a naiv színlapoknak letűnt korszakát, mikor a színészetet a színészetért [művelték], s tudtak egy kissé lelkesedni is.
Belépek a szobába, mely telve százéves színészetünk becses emlékeivel.
Fényképek, szalagok, emléklapok, koszorúk, emléktárgyak s ezer más édes apróság van kiállítva itt.
Milyen kis értékű, igénytelen dolgok, pedig mennyi dicsőségnek, ragyogó álomnak voltak a tanúi.
Mennyi dicsőségnek maradt emléke egy ezüstkoszorú, s hány álomból marad meg csupán a fájdalom s egy száradt virág!…
Minden tárgy egy gyönyörű élet, egy dicsőséges múlt hallgatag tanúja, és míg néma meghatottsággal nézem, lerajzolódik előttem egy bezárult korszak tarka képe, melyben több fény, több lélek lakozott, mint a mi reális, szürke, elbágyadt korunkban.
…Egy szép, egy édes arcú öregasszony egy csoport fényképet nézeget mellettem. Szép szemei megragyognak egy-egy régi emlék láttára, érdeklődik minden kis tárgy iránt. Ő a nagyok legnagyobbika, kiről csak imádatszerű tisztelettel tud beszélni minden művelt magyar: Prielle Kornélia.
Kísérője egy művészi akvarell-képet mutat neki, mely eszményi szép fiatal nőt ábrázol. Ő az. A nagy művésznő, Petőfi ideálja, ki szívben, kedélyben még most is olyan üde, olyan fiatal.
Én látom, hogy szemében egy ragyogó könnycsepp tolul… Talán fáj az emlékezés? Nem. A másik percben már mosolyogva nézi egy gyönyörű nő régi fényképét. A kép Blahánét ábrázolja… És nekem őrült gondolatom támad megátkozni az idő kérlelhetetlen törvényét, mely a legszebbeket, legkedvesebbeket sem kíméli.
De ez az érzés sem tart soká. Annyi szépnek, annyi dicsőnek emléke kibékít itt ismét. Körülöttem régi nagyok fényképei, festményei vannak. Arcok mintha elevenséget nyerne, mintha biztatnának, hogy a dicsőség után nem fáj az elmúlás, s a szeretet mindent tud pótolni…
Szép, poétikus ez a kiállítás. Nézze meg mindenki, ki színészetünk múltjára büszke, jövőjére pedig bizalmat akar gyűjteni. Nemcsak a múlt ereklyéinek gyűjteménye ez, de gyönyörű glorifikációja egy hosszú század küzdelmének is.
Debreczeni Reggeli Ujság 1898. november 30.
Ady Endre
