292. HÉTRŐL HÉTRE
292. HÉTRŐL HÉTRE
Ahogy nyargalunk, rohanunk el mind messzebb a múltból: az emlékezni tudást egészen elfeledjük. Nem értjük, nem akarjuk érteni az élet régebbi erőit, mik valaha embermilliókat mozgattak. Isteni álmokat kikacagunk, szent tüzeken csodálkozunk, felséges emlékezéseken megütődünk. A holnapra sem licitálunk, de a tegnaphoz éppen nincs közünk. Nem vagyunk elég egészségesek az összefoglaló gondolatokra. Tudatosan hazudnak a poéták, hogy mítosz lesz a múltból. Nem lesz mítosz. Minekünk a mesék nem kellenek. Mi analizálunk, tépelődünk, viaskodunk. De mindig csak a mán. Történeteket már íróemberek sem írnak. A mi történeteink reportok, egy fél órára szánvák. Bizony elfeledtük, bizony nem értjük az aradi tizenhármat sem. Ha ünnepet ülünk értük, magunkat ünnepeljük s a mát. A nagyhangú hírlapokban sincs egy őszinte szó. Robot, robot, keserves robot. Hiába tagadnók, így van. Meg fog bennünket vetni egy eljövendő kor, mert nincs igazunk, ha ámítjuk is evvel magunkat. Az emberiség halad, és haladnia kell. S ami szép, dicső van az emberiség történetében, azt mind a szentséges őrület, a mámoros láz teremtette. Nem a mienkféle vegetáló önzés. Nem bizony…
*
Mi a máért élünk. Aki megérti s kihasználja ezt a bűnt: igen előre juthat. Soha még a siker olyan szent nem volt, mint most. Ezt is tagadjuk. Persze hiába. De meg nem is tagadjuk. A levegőt is elárasztotta ez a bűn. Megmételyezte a leglágyabb, legalaktalanabb lelkeket is. Meg az ifjakat, kik őrizői, baktériumtelepei voltak a legszebb betegségnek, a lelkesedésnek.
Az egyetemi ifjúság néppártisága egyszerűen megérthető. Ez antiszemita ifjak szeretik magukat. Felmondták a baktériumtelep szerepét. Ők bizony nem lelkesednek. Ők érvényesülni akarnak mindenáron, s élni a kor parancsa szerint. Legyen nyugodt a tisztelt közönség, ha a jövő a radikalizmusé volna, lennének ők szívesen radikálisok is…
*
Nem érdekes, csak tanulságos, hogy a klerikális érdekek nagyváradi lapja máról holnapra lett nyíltan néppártivá és antiszemitává. Mikor megindult, óvatosságra intették, s joggal. S ha most eldobta az óvatosságot, azt jelenti, hogy szerkesztői szerint ma már nincs szükség az óvatosságra… Hát eddig sem volt szükség. Mi azt kívánjuk, hogy ellenségeink az arcukat mutassák. A kis nagyváradi néppárti hadakozótól nem félünk. Éppen azért, mert megmutatja a fegyvereit. Klasszikus hasonlattal: Don Quijotétól nem félünk. Ám ők inkább a Szultán Rettenetes basái. Igen mulatságosak. Kár, hogy az operettet hamar megunja az ember…
*
A settenkedő ellenféltől lehet tartani. Vannak a közvéleménynek olyan kedves orgánumai, amelyek mimóza érzékenységgel bírnak. Rájuk fúj egy hecckáplán: rögtön feketék. Egy kálvinista előfizető le akar mondani: protestáns barátok. Sok a zsidó hirdető: lelkes liberálisok. Ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes. – Ezekkel már bajos elbánni. Mert ezek óvatosak. Olyanok, amilyenek akarnak. Egy vigasztaló van e kis mimózákkal szemben. Hogy senki sem hisz nekik.
*
Hát itt vannak a színészek. Jóízlésű emberek, mert türelmesen várják, míg sor kerül rájuk. Mintha itt sem lennének, egész helyesen elvonultak.
Így van ez jól. A színészé a színpad. Eladták neki céljaikat, magukat, idegeiket.
Nekik az az igazi világ. A „társas lény” színészről azt tartjuk, hogy lehet ügyes ember, de művész nem. Nem szeretjük, de megbecsüljük azt a színészt, ki azt tartja magáról, hogy ő lehet arisztokrata. Aki úgy beszél más emberfiáról: közönségbeli. Helyes ez. A színész tartsa magát a színpadhoz, s ne lássa meg sem ott, sem másutt a közönséget. A színésznő éppen ne. Az a színésznő, amely már-már típussá lesz a magyar színpadon, nem művésznő. Egy hölgy csak, kinek hasznos a színpad…
Szabadság 1900. október 7.
