299. EGY ELMARADT TÓSZTRÓL
299. EGY ELMARADT TÓSZTRÓL
Egy elmaradt tósztról fog szólni az írás. Aki írja, újságíró ember, de most nem akar annak látszani. Ezért jött ide: a közönség panaszló rovatába.
Egy elmaradt tósztról szólók én hát. Nem mondták el e tósztot a tegnapi banketten. Nem mondták el, mert nem akarták elmondani, vagy elfelejtették. Mert elmondani lett volna rája ok.
Tegnap tudvalevőleg áldomást tartottunk egy nagy munka után. Nagy pohárból ittunk, fényesen mulattunk. A vendégeink meg fogják emlegetni – tudom. És mondottunk áldomásokat. Köszöntöttük a nagy mű nagy munkásait. Megérdemelték. Köszöntöttük a nagy mű kis munkásait. Megérdemelték. Áldassék, ki a pénzünkért haszonpercentet húzni kegyes volt.
Áldassék mindenki, aki áldomásozik. A magyar bankettek a magyar hibák orgiái, de mégis kedvesek. Mért ne legyen boldog, aki szót kap, s miért ne legyen boldog, aki dicséretet?
Elmondtam én már máskor, más helyütt, hogy mi nem ünnepet ünnepelünk soha, csak tiszteletre méltó magunkat.
Így volt, így van. A tegnapi színházi bankett is avval kezdődött, hogy elfeledték meghívni – a színészeket. Elintézték, helyrehozták, Jól van, térjünk a tárgyra.
Régi újságíró nem vagyok. Őszintén szólva: nem is nagyon szeretem a magam fajtáját. Engem közéjük a lelkem hozott ugyan, de nem is közéjük, csak ide. Ismerem hibáikat, gyengéiket.
Egyénileg alig néhányat tudok tűrni köztük. De hitem és tudásom, hogy hasznosabb, nemesebb és kisebb igényű fajtája nincs a társadalomnak az újságírónál.
Nem kívánom, hogy ezt még más is vallja. Az effélékben is végletekig toleráns vagyok. De azt elvárom, hogy intelligens, szemüvegetlen ember lássa meg, ami látnivaló, s ami a szeme előtt van!…
A nagyváradi állandó színház eszméjét újságírókezek varázsolták anyaggá. Ők lelkesítettek, ők emlékeztettek, ők propagáltak fáradtság és szünet nélkül.
Hiszen tudjuk, hogy mindennek rugója az emberi önzés legmegbocsáthatóbb hibája: a hiúság. Ebből a hibából hányszor csinál az újságíró erényt! Hányszor sarkallta akcióra általa az energiát!… Ha a nagyváradi sajtó elejti a színház eszméjét, ma nincsen színházunk, tisztelt uraim… (Ezt se várom, hogy mások is vallják…)
S az a bizonyos tószt – a kőmívesek és gombkötők után legalább – mégis elmaradt!…
Fiatal újságíró vagyok. Ebben a kérdésben pláne érdekelt sem. Az érdemesebbeknek hagyhattam volna a szólást. De féltem, hogy így végképp elmarad. Én – aki a fajtámat ismerem, és nem szeretem – magamra zúdíthatom a befolyásosak haragját. Ők talán nem tennék meg.
Meddig leszek még nagyváradi, nem tudom. Utam talán nemsokára visz. És mégis nagy jövőre merek ígérni:
Mi – uraim – megmaradunk a régieknek. Leszünk az eszmék kovászának élesztője. Diadalra juttatunk ezután is fényes terveket. Küzdünk a haladásért, a köz javáért. Miért? Mert mi már csak ilyenek vagyunk, és hogy az urak – bankettezhessenek.
Szabadság 1900. október 17.
ae.
