326. HÉTRŐL HÉTRE
326. HÉTRŐL HÉTRE
A Katonák nagy sikere, zseniális írójának tüntető ünneplése fényes, feledhetetlen esemény nekünk.
Semmisem lehetne nagyobb dicséret a nagyváradi közönségre, mint az érdeklődés, előkelő ízlés, amit irodalmi és művészi dolgok iránt állandóan tanúsít.
Ha csak percentjeit látnók ennek az intelligenciának s áldozatkészségnek a magyar társadalom más köreiben!…
Mikor a képzőművészetek népszerűsítése érdekében országos akció indult meg, gondolkoztunk rajta, kicsi és nagyobb íróemberek, hogy miként lehetne ezt az irodalomnál is megcsinálni.
Mert biz’ úgy van: a magyar író sorsa ötven év óta mit sem változott. Ha a lapok és az író-temperamentumot megtűrő néhány kegyelem-állás nem volna, bizony a pellagra többet pusztítana a magyar írókból, mint a Zsibó-vidéki oláhok közül.
Hogy s mint lehetne ezen segíteni: arról állandó és állandó is lesz még a vita sokáig.
Egyelőre csak ott tartunk, hogy ujjongva írunk minden magyar, igazi íróember sikeréről. Hátha tán így lassanként rászoktatjuk a publikumot az írói érdemek elismerésére s az olyanféle sikerek megcsinálására, mint amilyen a Thury Zoltáné volt…
*
Érdekes, hogy úgy mondják: befelé élő ember a Katonák írója. Beszélni sem igen szeret. Éppenséggel nem közlékeny természetű.
Az igazságaival is ilyen. Nehezen mondja el, csak megírni szokta őket.
A tiszteletére rendezett banketten mondta ezt a fényes igazságot:
– Higgyék el, kérem, magyar színdarabot írni nagy luxus…
Másnap, este körül, utazott. Ködös őszi délután volt. Ketten kísértük ki a vonathoz. Volt időnk. A homályos étteremből kibámulva az őszi ködbe sokáig beszéltünk. Olyan intim, házi dolgokról, ami[k]nek a refrénje szegénység, küzdés, lankadás…
Akkor mondta:
– Tegnap nem mondtam el a teljes igazságot. Magyarul írni egyáltalában nagy luxus…
*
De annál szebb halott írónak lenni. Minél régebben halt meg, annál jobban lelkesedünk érte.
Elő nem fizetnénk egy magyar író könyvére, de tudunk ezreket áldozni a halottakért. Nem szeretnők, ha ezt félreértenék. Nem a Vörösmarty-ünnepről van szó. Abban lelkes, tiszta örömmel veszünk részt. Csak egy rejtélyes, speciális magyar betegségre, az élő írók meg nem becsülésére akartunk ismét rámutatni.
Hogy a könyvnek nincsen becsülete, ez már csak tünete ennek a betegségnek.
Akit pedig ez elszomorít, vigasztalódjék Vörösmartyval:
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Erőnk szerint a legnemesbekért.
*
Az idő még inkább őszies, mint decemberi. Már azonban téli az élet. Felolvasó estéket rendeznek a külvárosi kaszinók, és első matinéjét tartja a Szigligeti Társaság. Hogy egész végig az irodalomnál maradjunk. Még egypár szót.
Ne tessék félni: már a jóízlésünk sem engedi, hogy ismét és folyton szidjuk ezt a társaságot.
Csak egy kérésünk lenne. A munkarendet szeretnők már látni, ami bizonnyal sokat ígérőn, mindent helyrehozóan elkészült. Ezt a munkaprogramot kérjük igenis…
Szabadság 1900. december 2.
