332. HÉTRŐL HÉTRE
332. HÉTRŐL HÉTRE
Mikor karácsonyi harangszóval készülnek hirdetni a békesség és irgalmasság igéit: megtermékenyül agyunk a nagy, összefoglaló gondolatokra. Alkalmasabb időben nem lehetne elmélkednünk arról, hogy az emberiség erős karokkal evez a pietizmus sima, beláthatatlan, megzavaró tengere felé.
Bodnár tanár, aki maga is pietista, nem új igazságot hirdet az ő hullámrendszerével. A körforgás igazsága régi s majdnem egyetlen igazság. Hogy magu[n]k is pietista köntöst öltsünk: az emberiség, a formák szerint nevelt és élő emberiség bizonyos nagy törvények végrehajtója. Olyan törvényeknek, melyek éppen az emberiség formáiból nyerik létüket.
Ez a mifajta pietizmusunk természetesen még mindig tagad. Tagadja a keresztényi tanok szabad akaratról szóló dogmáját is. Éppen ezért, bár hálás tisztelettel szemléljük az emberi irgalmasságnak ez évben a szokottnál sokkal hatalmasabb megnyilatkozását: mi ezt a pietizmus hódító levegőjének tulajdonítjuk, mely impregnálta a pozitivizmus éppenséggel nem ózondús és nem üdítő ájerét. Hogy a csere mit fog érni: jól tudjuk. Még betegebbekké leszünk. Új próféták kellenének, új levegő…
Ám mi csak azt akartuk kiírni, hogy a jótékony ember sem tehet arról, hogy jótékony. Egyénileg minden tiszteletre méltó. De kevesebb jótékony ember 1900. dec. havában nem lehetne, mint most. Mint ahogy nem lehetne kevesebb éhenhaló, kevesebb öngyilkos, több filozófus, több árva. Így kívánják azok a törvények, melyek az emberiség formáiból fakadnak…
*
Az új levegő még messze van. Rendesen könyvírók, poéták írásaiból szokta megcsapni a régi kort friss áramlatával. Ezúttal a könyvíró emberek sem sejtik: mit hoz a jövendő. Lapozgatunk a karácsonyi könyvek lapjai közt. Régi formák, elnyűtt igazságok. Legfeljebb az újért való küszködésre találunk. Pedig mennyi a magyar könyv, s mennyi a poéta, ki próféciára vállalkozott. Nincs erő, nincs igazság, nincs prófécia egyikben sem. Ezt a históriát hallottuk:
A legnagyobb élő magyar költő szalonjában, kinek nagysága éppen a világgal való fenséges – hogy így mondjuk – elszámolásban van, egy kis társaság gyűlt egybe. Irodalom volt a téma persze. A fiatal költőnemzedék s annak két névre vergődött képviselője, Szabolcska és Makai, akik most új kötetet adtak ki.
– Csodálatos – szólt a költő –, milyen öregek ezek a fiatalok. A helyett hogy nőnének: összezsugorodnak… Így van. De az is ehhez az átalakuló, kaotikus világhoz tartozik, hogy ki nem válhat senkisem. Törvény…
*
Törvény az is, hogy mikor a világ a jámborság mezét ölti magára, a mezt nem lehet felhúzni felbuggyanó, rémséges sebek miatt.
A szatmári meghalatottról ne szóljunk: édesanyja virágot hord jeltelen sírjára. De ott van a berlini ocsmányság: szörnyűséges felfakadása egy rettenetes sebnek. Nagy Wilde Oszkár, pokoli gúny lehetett az arcodon, mikor a szemed fennakadt… És még mennyi seb, pedig az újságok alig századrészéről beszélnek. Siessetek feltűzni a pietizmus mezét: takarja be legalább az ocsmányságokat…
*
Valamikor, karácsony tájékán elkeseredéssel írtuk krónikánkba, hogy megismétlődött Róma históriája, s panem et circensest ordít a tömeg. – Pár év alatt milyen változás! A kegyesség – hejh, inkább farizeusság – olyat korrigált a világon, hogy sohse heveri ki. Bezzeg most már csak kenyér kell. Ha a kenyér kijut: alvás. A circenses-re rossz idő jár. Igaz, hogy a cirkuszok – ma már színházak – nem tudnak többet nyújtani, mint eddig nyújtottak. Éppen azért, mivel eddig mindent nyújtottak. A finish beállt. A színházak a legrafinírtabb eszközökkel sem tudnak boldogulni. Az emberek jóllakának már gyönyörűségekkel. Passiójátékok, oratóriumok, egyházi himnuszokra szomjas mindenki… Aki pedig ebből a világ megjavítására sejdít, annak nem kívánunk boldog karácsonyt. Az már boldog, mert: hívő, remélő és békességes… Kívánunk minden jó léleknek békességet, s kívánjuk, hogy a szeretetnek jövendő ünnepe több vigassággal szálljon reánk, mint a mostani…
Szabadság 1900. december 23.
Dyb.
