92. KOSZORÚ ÉS BABÉR
92. KOSZORÚ ÉS BABÉR
Tudjátok-e, micsoda a babér?… A lélek hervadhatlan kincsének hervadhatlan, örök szimbóluma.
Nem cél, de több a célnél. Egy pillanatnyi megnyugvása, egy pillanatnyi boldogsága az örökké vívódó művészléleknek, mely nagyobb kincset nem kaphat a babérnál.
Hány lelket sorvaszt el a babér és koszorú örökös vágya! Hány lelket vinne magasra a kétségbeesés órájában megadott babér.
Mindenki életét bearanyozza egy pillanatra a mindig kísértő, de soha el nem érhető boldogság ragyogó aranyfénye, s a művészlélektől megtagadnátok a pillanatnyi boldogságot: a babért?…
…Egy Isten kegyelméből való művész búcsúzott el tőlünk. Hosszú, hosszú évekig nekünk szórta, reánk pazarolta lelkének, szívének minden drágaságát; hosszú évek során nekünk tanította az igazságot, melynek megnyilatkozása a művészetben a leghatalmasabb.
Nem kért tőlünk semmi viszonzást, csak hogy megértsük. Nem áhított talán zúgó tapsokat sem, de folyton küzdő lelke vágyva vágyott az egyedüli jutalomra, a boldogság pillanatig tartó, de édes ámítására: a babérra.
Hosszú évek során nem kapta meg a várva vár jutalmat, melyért ő lelkét szilánkokra tépte miérettünk, a mi lelkünkért.
Rettenetes tudat a megérdemelt babért megtagadva látni!…
Elment tőlünk, és visszajött érte…
És most se kapott volna… Mert ti nem tudjátok, mit jelent a babér az örök vívódástól megkínzott művészléleknek!
…De mégis. Eszébe jutott egypár egyszerű embernek. Ők nem művészlelkek, de megérezték a gyötrődő lélek szomjúságát; ők nem tudták tán, hogy egy igénytelen babérkoszorú egy életet koszorúz meg a megnyugvás érzésével, de sejtették, hogy a babérral szívből fakadt hálájukat legkönnyebben róhatják le…
Olcsó koszorú volt, de még mindig drágább mindenféle kincsnél.
Lesz legalább valami emléke a nagy művésznek. Visz legalább egy koszorút a távolba onnan, hol lelkének legmagasabb szárnyalását látták, s legbecsesebb gyöngyein osztoztak…
És ez elég…
Talán többet, talán mást remélt?!…
…Mindegy! Olyan kevés kell egy igazi művészlélek pillanatnyi – megnyugvásához…
A koszorút felnyújtották, a páholyok és a földszint közönsége pedig csodálkozva jegyezte meg.
– Ni, ni! Szathmáry Árpád babérkoszorút kap!…
Debreczeni Hírlap 1899. március 8.
