10. AZ IRODALOM DIVATJA
10. AZ IRODALOM DIVATJA
[Párizsi levél]
Jámbor halandók azt hihetnék, hogy csak Magyarországon s itt is csak különös okokból jött most divatba az irodalom, ha Párizs nem volna. Azonban itt van Párizs, és igazolja, hogy Magyarországon az irodalom-divat nem hivalkodás, de szimptómája egy nagy, világraszólóan nagy epidémiának. Valahányszor társadalmak és emberek összezavarodtak, s kifáradtak ezer politikai tanácsban, s megutálták az elvtelen cselekvés hőseit, a fórum-embereket: „jövel irodalom” volt a jelszó. Az irodalom kedves mulatás és narkózis azok számára is, akiknek semmi közük hozzá, s megérjük még hamarosan, hogy Amerika az éjszaki, lesz a legirodalmibb társadalom. Már Argentínában hónapokig hallgatták és ünnepelték Anatole France-ot, annak a Franciaországnak nagy íróját, melynek minden bukott fórum-embere is az irodalomhoz menekül mostanában. Itt valami törvény lappang, e kérdés alján, de ezt a törvényt úgyis bajos volna kiásni és megtisztítani, jobb hát fölötte és körülötte sétálni.
Németország akkor volt a filozófusok és költők országa igazán, mikor politikailag a legkétségbeesettebb volt a sorsa. Nem szóról szóra, de manapság ez a történet látszik ismétlődni nagyon sok nemzet-társadalomban, majdnem mindenütt.
Az irodalom, amely eddig három-négy újság-szögletben kapott hitvány vackot Franciaországban, egy-két év óta üzletileg is hasznos rovatává vált majdnem minden egyes lapnak. Talán a fizetett reklámok érája nem múlt el egészen, de már szállást ajánlgatnak a legüzletibb hírlap-szállodákban is, ingyen szállást, az irodalomnak. Amin Párizs régen túlesett, s amit régen elfelejtett, s amin Berlin most készül túlesni: Párizs kezdi még színházaitól is számonkérni az irodalmat. Párizsban megint meghalt a külön, speciális színház-irodalomról szóló, kétes tudomány, mely már Budapesten is kezdi felütni újféle pápaszemes fejét.
Kezdenek sírjaikból kiásni elfelejtett, néhai írókat, s hívni, beengedni Párizsba eddig észre sem vett, erős külföldieket.
Jó ideig politikai, gazdasági és szociális izgalmakkal izgatta magát Párizs és Franciaország elitje, és most mintha egy nagy szünet kezdődnék. Ismételjük: a legnagyobb zavar fogta el az embereket: Egyház, állam, tőke, munkásság, köztársaság és monarchia körül. Az emberek – ha csak vulkánok föl nem dobták őket – mindig és mindenha kényelmet és nyugalmat akartak, egyelőre tehát Franciaország nyolctizedrészének is nyugalom a programja, s ez magyarázza meg az irodalom divatját is. Ez a program, hogy „hagyjanak bennünket dolgozni és élni”, olyan erős a francia publicitásban, hogy még vaksi szem is megláthatja. S ami pedig az irodalom divatját illeti, minden három-négy hónapban új irodalmi pályadíjak születnek, s kis folyóiratok kezdenek nagyon tollasodni.
Régi, már-már elszámolt s elfeledett, néhai írók kikelnek sírjukból, s becses lesz minden levelecske, melyet valaha akármilyen író-valaki akárhova írt. Ami nálunk furcsaság, az már Franciaországban parancs: öreg festők, színészek, képfaragók és muzsikusok könyveket írnak. Franciaország elérte lábával régi lábnyomait: irodalmat akar mindenben, minden művészet-ágban, s amit a mi magyar festő-esztétikusaink régibb francia minta szerint bűnnek tartanak, az már nem bűn megint Franciaországban. Témát és irodalmi hangulatot kíván itt ismét mindenki, s nem csodálkoznánk, ha egy házat Voltaire valamelyik munkája szerint építenének föl.
Divat ez, persze, kedves, előkelő divat, ám csak divat, de csak keljen szárnyra, aminthogy szárnyrakelését megkezdte. Nem az emberek legértéktelenebb típusának életét teszi elviselhetőbbé, megérthetőbbé s morálisan jobbá ez a – divat.
VU 1910. február 20.
Diósady
