103. BIHAR ÉS SÁROS
103. BIHAR ÉS SÁROS
I.
(Bihar) Ordíts kapu, kiálts város, vagy hogyan is mondjam: Biharországban megint nem merik már megtagadni a hitelt a vármegyei uraknak a zsidó boltosok. Hogy kacagtak már és még hét évvel ezelőtt a Vázsonyi úr nagyváradi demokratái, amikor egy-egy keserű dzsentrifiú dacosan és imígyen szólta el magát:
– Korán ujjongnak a zsidó boltosok s a többi Samuk, mert jönni fog még Tisza István igazában, s ha Jeruzsálemmel el lehetett bánni, talán Nagyváraddal se lehetetlen.
A bihari urak, akiknek szívós tartósságát zsidó, sváb, szerb, oláh, katona-német és örmény vérbeömlések magyarázzák, délcegek ma is, uralkodó vágyúak. Még az is hasznukra vált, hogy talán három se került ki közülük 1848 óta, aki valaki lett volna, s nagyon különbözött a fajtájától.
Olykor úgy látszott, hogy se a Tisza-család, se az ő mindenre elszántságuk nem menthetik meg őket a teljes leromlástól. Ilyenkor történt, hogy egy-egy büszke família rendeléseit Nagyváradon fölírták az izraelita kalmárok, s azután összenevettek, mert a bolti szolga is tudta, hogy ezekből nem lesz szállítás. Nagyvárad, a város, közben veszekedetten, idegesen nőtt, haladt, forrott, s egyszerűen eltörülte a régi jelszót, hogy „coki város, amikor a vármegye mulat”. S az idők nyomorúságos fordulása voltaképpen a várost, a kulturális fejlődést s Nagyváradot magát juttatták a legtragikomikusabb szerephez.
Íme Szent László vitéz és zsidós városa, amely függetlenítő, nagy vágyában Tisza Kálmánt megbuktatta, s amelynek vezető zsidósága már-már nemcsak Vázsonyival, de a szociáldemokráciával kacérkodott: letörve. Nagyvárad már azt hitte, hogy nyeregben van, és semmi föl nem tartóztathatja, s íme előtte az új hegyhasadék, s rajta túl vígan robog urasan a vármegye.
Jézus is a gyermeket s a gyermekszáj szent őszinteségét kedvelte s ezt is bihari dzsentrijogász mondta:
– Nem lesz addig rend és béke Magyarországon, amíg a jobbágyságot, a derest és a sárga foltot vissza nem hozzuk.
Az apák nevében beszélt ez a fiú, Biharban, ahol felnőtt oláh pásztoremberek nem ismerik a pénz mivoltát, s ahova a londoni Rothschild házasodott.
Legkönnyebben a váradi zsidó urak eszméltek föl a fatális változásra, az ortodoxok, neológok és istentelenek egyformán. A főrabbi is érdemkeresztet kapott, azután nemességek jöttek és ígérődtek és kellemes állami üzletek. Jó, hiszen a zsidó aposztaták visszajönnek, mihelyst egy nagy erupció új, demokrata politikát parancsol Magyarországra: ők mindig és mindenre hasznosak és készek. De mit művelt a dzsentriben az, hogy Beöthy Pál, akinek a főszolgabírósága is csak súlyengedménnyel volt valaha lehetséges, ma kegyelmes házalelnök. Ez Biharból egy magyar Vendée-t nevelt, s nincs a képzeletnek olyan hóhéri cézárizmusa, amely ezután ne Biharból válogassa pribékjeit. Szép vármegye, talán nagyobb Montenegrónál, de nem hiszem, hogy sötétebb földje volna Európának: úgy kell – Nagyváradnak.
II.
(Sáros) Egy idő óta azt hirdetem, hogy nem Sáros, hanem a Szilágyság a magyar Gascogne, a nagyzoló, úrhatnám, kalandoros üresség hazája. És mégis Sáros, és még mindig Sáros, aminthogy ismét bebizonyította a Szinyei Merse ünneplése. Sáros urai ugyanis, amikor Szinyei Merse ünneplésére egy kis Szent István-rendből fölkészültek, engedelmet kaptak Berzeviczy Alberttől, hogy a különben is ártatlan, nagy, öreg festőt „vármegyénk nagy fiává” avathassák. Gyönyörű volt, hogy tetszelegtek a kedves, kedélyes, analfabéta urak e művészünneplő szerepükben. Egyetlen vigasztaló, hogy a sajtóban is eldicsekedtek, ami kétségen kívül azt bizonyítja, hogy már Sárosban is tudják: vannak emberek, akik írnak egy furcsa gép számára, amely sok példányban papiroson betűt produkál. És a sárosi urak ma büszkék, hogy fölfedezni kegyeskedtek egy öreg urat, aki valamikor, amikor még Sárosban félbolondnak tartották, Münchenben, Párizsban és néhányaknál Budapesten igen nagy piktor vala. Sem újat, sem rontót nem akarok, az igazi választójog ma, amikor legkétségesebb, vérrel is kivívandó, de amíg a mai magyar vármegyét össze nem törjük, alig értünk el valamit. Ezeket az apró köztársaságokat minden elvünk ellenére tirannizálnunk kell, hogy kultúrélet, igazság és emberség juthasson lerombolandó[,] gőgös[,] buta falai közé.
Népszava 1912. szeptember 18.
Ady Endre
