111. A PESTI ARISZTOKRATÁK
111. A PESTI ARISZTOKRATÁK
Ne, ne, sokat ne is beszéljünk róla, kedves barátom: Budapestnek, Pestnek nincs és nem is lehet semmilyen arisztokráciája, tudhatnád és tudod. Te azonban, most jut az eszembe, pesti arisztokratákról akarnál eldiskurálni egy kicsit velem: no, talán ilyenek kissé nagyon is lehetnének. Ámde azután ugyancsak te tudhatnád s tudod is legjobban, hogy e zagyva városnak mindenáron arisztokratáskodóvá kellett ez időkben válnia. Szóval, ez a mi Pestünk – s bocsáss meg ajándékozó kedvemért –, inkább a te Pested, a legarisztokratább város Európában, Ázsiában és Afrikában. Hidd el nekem, hogy e páratlan, előkelősködő mániának négy legfőbb oka van, melyeket tisztelettel elsorolok, ha az igen fontos mellékes okok meg nem haragudnak rám.
1. Minden időben és személyben jóságos császárunk nem lakik itt velünk, s természetes, hogy ezt a nagy, legarisztokratább hatalmi ürességet sok százezer vérző szívű hazafi óhajtja betölteni.
2. Minél jobban döglődik a majdnem egészében államilag kitartott dzsentri, annál nagyobb daccal integeti az una eademque nobilitast a fejével a habsburgilag főnemesítettek s a rúgó lábival[!] pedig felsőségességét az egyre emelkedőbb zsidók felé.
3. A zsidók pedig, ezek az igazában született arisztokraták, vagy Gotha almanachja kedvéért rohannak, rabolnak és élnek, vagy tudomány, művészet és muszáj alapján úgy belekapaszkodnak a demokráciába, hogy tőlük oda legföljebb csak a születés arisztokratáinak lehet kegyelemből helyet kapniok.
4. Vannak – talán vagyunk – elképzelhetetlenül, betegül sokan, akik, mivel meg tudják látni ezt a pesti, nem is infernális, de haitii helyzetet, jusst formálnak ahhoz, hogy mindenkit, már amennyire gazdasági okok engedik, lenézvén, a legtetőnállóbb arisztokratáknak nézzenek – a jobban-jártak.
Kissé Linné-féle a módszer, a rendszer, de körülbelül a pesti arisztokrata állatfajok közül ez az okoknak fölsorolt négy a legfőbb, s a többiek már csak válfajok.
Hirtelen és zagyván, mint amilyen Pest, megpróbálok arisztokratáink főválfajaiból is egy szuszra néhányat fölsorolni. Operaénekes, aki ácslegény volt, s akinek fáj, hogy királyi gőgje királynői gőgjével találkozik össze kolléganőjénél, kit egy mágnás-lumpolás hajnala vidított ki a szemétből. Író, akinek le kellene törni a kezét, de aki ez analfabéta országban is sok tízezer hű rajongóra mutathat. Állítólagos budai patríciusivadék, akit – mint nálunk mondják – puttonba[n] hoztak be a XVIII. század végén, s tolonckocsin hordanak ki ma. Majdnem jól öltözött, szereplő emberek, akikről rikoltoz a büszkeség, hogy a rendőrség nem bír velük, holott mindig a nyomukban van. Népvezérek, akik ha csak egy kicsit szagolnak a népbe, parfümüvegeikhez s előkelő, leplezett szagú társaságokba menekülnek. No, most még röviden néhányat: cigánykirályok, főbohémek, kalapfejedelmek, egyedül hithű zsidók, bankcsászárok, verhetetlen jasszok, rikkancshercegek, mágnás-Elzák, magyar Szapphók, győzhetetlen Alfonzok, kitüntetett rendőrök, új tudományú áltudósok, börze-Napóleonok kini- azaz mozihősök, legbénább koldusok, a magyar vérnek külföldön becsületet szerzők, legtöbbször szökött fegyencek, az Akadémia koszorúzottjai, a Haverdák, a furcsa nevűek… Nem, nem barátom, nincs nekünk időnk arra, hogy Budapest, azaz inkább Pest fő- és alarisztokratáit csak nagyjában is fölemlegessük.
Az úgynevezett történelmi arisztokrácia nem Pesté, itt éppen csak kaszinózik, klubozik[,] politizál, szeretkezik, s összeomlik a szezon egy-egy kis részében. A zsidó arisztokraták, bár nem érdemlik meg, jó néven fogják venni, ha semmit se írok róluk. (Egyébként Eötvös József gondolatai között tessék keresgélni: a történelmi nemességnek az alapítói legalább kiválóak voltak, ha utódaik rongyok is, de az új nemesség még az utódaiban sem ígér kiválót.) Na, azután a „szellemi arisztokrácia” – erről már kíméletből is hallgassunk e koldus, tehát elaljasító országban.
Arisztokraták valóban pedig azok Pesten, kik őszinteséggel, jósággal s tüzes, szentlelkes bátorsággal dezinficiáltan taposnak Pest minden arisztokratái fölött, avagy testük-lelkük tisztaságára féltékenyen s gőggel tartják magukat távol a pesti arisztokraták szennyes közelétől.
PF 1912. december 23.
Ady Endre
