24. A PARASZT NIETZSCHÉK
24. A PARASZT NIETZSCHÉK
– Búzatermés és követválasztás –
Jean Jaurès, a francia szocialisták nagyhercege kortesúton járt, s a francia Alpokban gyalogosan kellett néha-néha egy-egy falucskát meglátogatni. Hegyvidéki, mokány francia paraszt vezette a hegyek között Jaurèst és társait, hűséges ember, elvtárs, aki tele volt tudnivágyással.
– Hát igaz-e, hogy a papokat és az apácákat elkergetik – kérdezte többek között a vezető.
– Bizony – válaszolta Jaurès – azokkal végeznünk kellett, mert ellenségei voltak a köztársaságnak.
– Nagyon jó, nagyon helyes – dörmögte jókedvűen, megelégedetten a paraszt –, de az istenre sincs szükség.
– Azzal is végeztünk – mondta Jaurès, mert látta, hogy ez a válasz tetszenék a vezető elvtársnak.
– Ejnye be okosan tették, most már se isten, se pap, se mise, se egyházi adó. Hanem a harangok megmaradnak – kérdezte egy kevés hallgatás után, de nyugtalanul.
– A harangokat meghagyjuk – vágta ki bátran, okos sejtelemmel Jean Jaurès –, a harangokra szükség van.
– Bizony szükség, mert a jégfelhők boszorkányait csak harangszóval lehet elkergetni – fejezte be nagy hittel a hegyvidéki elvtárs.
Ám napidíjat se fogadott el Jean Jaurèstől pedig kemény, szorgos munkaidő volt. És némely francia régiók népe tudatlan, babonás, de benne él a polgári tisztesség babonája is. És benne él a forradalom, a szabadgondolkozás ösztöne, és dolgozik a maga módján.
*
Oláh és magyar lakosságú vidéken a minap korteseivel vacsorázott a munkapárti jelölt úr. Az egyik főkortes hangosan, sőt harsányan számoló-cédulát kért a vendéglői főpincértől. Azután negyven-ötven ember füle hallatára, három perc alatt számadást csinált:
– Kétezer emberre van szükség, hogy győzzünk, tehát húsz korona személyenkint: negyvenezer korona és ehhez a fuvarpénz.
Azután számolt tovább; öt fő-főkortes tizenötezer korona, s tíz utazó kortes nyolcezer korona. Azután a falusi kortesek és egyéb kiadások, három perc alatt kész volt egy száztízezer koronás költségvetés. A Justh-párt jelöltje akkor még csak tíz koronánál tartott voksonkint, de azóta talán ő is új költségvetést kapott a korteseitől.
És ez a kerület valamikor egyikét választotta a hét dentumogernek, akik Rákos mezején borozván, búsultak a koronázás napján. És ma a legtisztességesebb polgártárs is csak így tud mentegetőzni:
– Az apám még a magáéból költött a választásoknál, ma már szamárság becsületesnek lenni.
Hiszen igaz, szamárság, de mégis érdemes keresni az okot, hogy harminc év alatt honnan került ennyi okosság a magyar választókhoz.
*
Az első nagyobb pénzosztás akkor volt ebben a kerületben, mikor egy nagy gróf akart mindenáron győzni. Ez a nagy gróf meghalt, szobra is van, a „kis ember” barátja volt. A „kis ember” tőle tanulta meg az első leckét a voks-eladásból: ez volt a legalaposabb szövetkezet-alapítása a nagy grófnak. Azután már csak éppen, hogy két forinttal olcsóbban szavaztak a negyvennyolcasra, mint másra. Jött egy képviselő, aki öt év alatt négyezer szép holdas birtokot költött a mandátumára. Azután jött a kaszinó méltóságos, félelmes, játékos ura, aki odahajított százhúszezer forintot a mandátumáért. A múltkor majdnem ingyen választott ez a kerület, mert akkor nemzeti fölkelés volt, és most két választás költségét keresik a polgártársak.
Itt ugyan nem kérdik meg a képviselőjelölt urat, hogy erről s arról miként gondolkozik. Széles e világon okosabb, bátrabb választók nincsenek, mint Magyarország legtöbb helyén. A nemzeti intelligencia elvégezte a maga dolgát: a választók majdnem olyan nagy hazafiak, mint a jelöltek.
*
Illenék előkelőnek vagy cinikus gazembernek lenni s észre se venni a politikát, a magyar politikát. De akkor jóval szamarabbak volnánk a magyar falusi választónál, aki jól tudja, hogy a búzatermés és a politika a mi egész sorsunk.
Búzatermés és politika, azaz követválasztás, mennyi mindent elmond ez rólunk, mivoltunkról. A mai magyar választók egy kicsit a római patríciusok gyámoltjai s egy kicsit afféle paraszt Nietzschék. Az már igazán egyéni dolog, hogy én például utálom őket, borzadok, fuldoklok a szaguktól, s néha elátkozom a magyar alkotmányosságot.
Milyen boldog emberek a francia politikusok, kiknek a legrosszabb esetben is eszmékkel bíbelődő, babonás és nem okos parasztokkal van dolguk. A mi úri és paraszti parasztjaink túlságosan progresszívek nekem, nagyon előkelőek. Büdösek a bűntől és a bűn és erény előkelő tagadásától. Szükség volna azokra a harangokra, melyeket az Istennél többre becsült a Jean Jaures választója. Sok a jégfelhő, sok a boszorkány, be kellene harangozni nekik, de hát – talán késő is már.
Pesti Napló 1910. május 29.
Ady Endre
