25. CSENDES VÁLSÁGOK
25. CSENDES VÁLSÁGOK
(Kaffka Margit könyve)
Tisztelt Margit asszony, újból azt szeretném Magának tanácsolni, hogy ne legyen olyan elhatározottan, kérlelhetetlenül, imponálóan igaz íróember, mint aki. Lássa e tanácsomnak igazolását egy bolond, szeszélyes kimondásban: én is jobban szerettem, azaz tűrtem Magát, amíg ki nem derült a Maga valami mivolta. Milyen szép tréfa-virágokkal udvaroltam Magának: „nem szeretem az írónőket, de Maga annyira író, hogy már nem is nézem Magát nőnek”. És ugyanez az úr azóta, valahányszor ideje jut rá, korrigálja, rontja a Magának egykor hetykén, biztosságosan s felelősség nélkül odadobott elismerést.
Hát így vagyunk, ilyenek vagyunk, Margit asszony, de durva igazságtalanságaink érthető tömkelegéből egyetlen kis, bátor igazság hadd osonjon ki: Maga inkább intellectuelle-é látszik válni, mintsem tökéletesedettebb művész-asszonnyá.
Én értem Magát, értem a Maga vívódó s a férfiú miatt siklott, bukott, esett, zúzott, olykor győzedelmes asszonyait. De ma már (ez volna talán az én kritikám lelke) bosszant, hogy egy asszony eltérülni látszik attól a hivatásától, hogy művész legyen.
Rendben van, Margit asszony, rendben van minden, s az is rendben van, hogy én már Magának talán rosszul elfogult kritikusa vagyok. De az már, a teremburáját, még sincs rendben, hogy egy ilyen író, mint Maga, könyvet adat ki, s a Nyugatban, még a Nyugatban is, a Maga ellenségének kell elkövetkezni – szerető és szükséges gorombaságokra.
Tisztelt Margit asszony, ezennel és ezentúl is szívesen vallom magamat a Maga természetes ellenségének, mert ha nem volnék ellensége, szétcibálnának az asszonyai, a novellabeliek.
A Maga asszonyai furcsa pe[r]szónák, de ha perszónák olykor igazán is, az a nagy hibájuk megmarad, hogy hibáikat a Kaffka Margit tisztes és fehér védelme alatt követték el. Őnekik már megbocsátottam, de Magának, Margit asszony, ugye hogy nem ilyen egyszerű s kívánatos a fölényes megbocsátás? Persze nálunk, Magyarországban, érthető volna minden lehető vagy lehetetlen, korszakokat kijátszó, kisemmiző fenomén. Maga is gyönyörűen érthető volna, ha művészetétől azért tágít olykor kicsit vagy sokat, mert hát propaganda kell a népnek. Például megérteném Magát, ha művészségével egy kergető feministaság is társulna, de Maga nem feminista.
Így bajok villannak ki és elő: egy okossággal sújtott művészet s egy lángtalan, hideg odatolása, kiáltása annak, hogy „én író vagyok, de feminini generis”.
Nagy Endrének van ellenem, rólam egy gyilkos, találó mondása: „jó, jó, valaki szép verseket ír, de nem muszáj ebbe belehalni”. Hadd lopjam ezt el, s hadd konferáljam ezúttal Magát, tisztelt Margit asszony: „jó, jó, egy asszony olyan tehetséges, mintha férfiú volna, de nem kell ebbe belehalni”.
Tisztelt Margit asszony, ha netalán a férfiú és nő bolond, örök, nagy harcának kis dokumentumát szeretné látni e kis írásban, téved. Ez a kis írás megkésett, de régen kész hódolat s egy figyelmeztetés, hogy az emberben mégiscsak az ember a fontos s nem a nemi különbség.
Higgye el nekem, hogy maga nem lesz kisebb művész és nagyobb asszony, ha túlteszi magát azon az elámuláson, hogy Maga asszony-létére nagyon kiváló, sőt művészember.
Ady Endre
