29. VERLAINE ÉS CARRIÈRE
29. VERLAINE ÉS CARRIÈRE
Korának legkeresztyénebb festője, Eugene Carrière, megfestette kortársának, a legkeresztyénebb poétának, Paul Verlaine-nek az arcképét. Ez a híres Verlain[e]-kép Jean Dolent tulajdona lett, és maradt sokáig, de most megvásárolta a Luxembourg-múzeum számára a francia állam. Carrière, amikor Verlaine képmását megcsinálta, már glóriát festhetett ecsetjével a Verlaine- re dobott sárból a beteg költő Krisztus-feje köré. És most, íme, feledvék a gyalázatok, s Carriere a hivatalos örökkévalóság biztos szállását is megszerezte az üldözött, szállástalan nagy költőnek.
Csak kortársak voltak ők, Carriere és Verlaine, nem barátok s nem testvérek a művészetben, nem egymást egyformán látni tudó valakik.
Carrière minden volt, ami gyarló, mai ember egyszerre lehet: filozófus, költő, muzsikus, szociológus, piktor, szobrász, iparművész, humanista és ember. Jó, szomorú, hivő és rajongó ember mindenek fölött, amilyenekről az ábrándos Swedenborg álmodhatott.
Paul Verlaine a muzsikás álmok alélt, mámoros önkínjaitól összetörött költője már csak a múltban élt és az alkohol-vetítette jövőben. „A sajnált, az utált múlt s az ismeretlen, félelmes jövő között feszíttetett meg” – írja egyik biográfusa. S csakugyan olyan volt már Verlaine élete vége felé, mint egy keresztre feszített, aki már lehunyta szemét, s zokogni is csak befelé zokog. És mégis találkozniok kellett, és mégis olyan természetes, hogy a Maternité, az Anyaság fanatikus festője megtalálta, meglátta Verlaine-t.
Eugène Carrière az anyaságot hirdette legistenibbnek a földön, s az volt a hite, hogy a költők is anyák, terhesei és megátkozott áldottjai a jövőnek.
Párizs másik széléről, valamelyik kórházból csalták ki a barátai néhány órára szegény Léliant. Szegény, bélyeges, kóborló, beteg Léliant, polgári és poétai nevén Paul Verlaine-t, aki kórházból kórházba költözött ez időben. Nehéz dolog volt, egy pillanatig nem ült nyugodtan Carriere előtt, fölkelt, járkált az atelier-ben, beszélt, vitatkozott, csúfolódott hangosan. Barátai biztatták, hevítették, nógatták, uszították, hogy mindent-mindent el tudjon árulni e pár óra alatt az arca. Így készült el a XIX. századnak egyik legemberibb portréja, a híres Verlaine-kép, Carrière egyik legszerelmesebb műve. Különös olajfestmény Carrière eredeti Verlaine-képe, melynél talán csak Carrière Krisztusa fájdalmasabb, jellemzőbb, több. Még azok is, akik szigorú kritikusai Carrière-nek, ez előtt a kép előtt meghódolnak, mert ez a kép maga is teljesen művészi hódolat. A magyar publikum úgyszólván csak egy hitvány reprodukcióját ismerte eddig ennek a nagyszerű és megrendítően lélekbelátó képnek. Még néhány litográfia adhatna némi képet e képről, azok, amelyek magának Carrière-nek gondos ellenőrzésével készültek.
*
„De Profundis”: 1896. január nyolcadik napján, ötvenkét esztendős korában halt meg Paul Verlaine, a franciák boldogtalan, nagy poétája. Tíz év múltán, 1906-ban temették el Eugene Carrière-t, aki több volt, mint piktor: szép, fölséges, gazdag életű művész-bölcs. Szinte fáj a Carriere egyensúlyozott, munkás, hívően szomorú, de mégis víg életére gondolnunk Verlaine mellett.
A Verlaine élete: egy föláldozott ember élete, akinek kálváriája száz idegen okot és titkot rejteget. Metzben született, mely ma már német föld, az apja katonatiszt, s már hajló korú ember. Ő korán érett, korán szomorú, korán poéta, az édesanyja érzelmes, jó asszony. S életébe, mely tisztes, polgári életnek vagy legföljebb úri, szolid költői életnek vágyódik és indul, folytonosan belecsapdosnak a mennykövek. Párizs városának kishivatalnokáról minden ok nélkül, csak mert gyönge akaratú volt, azt hiszik, hogy veszedelmes forradalmár. Mert a Kommün idején ő ott maradt Párizsban, régi kávéházaiban és a versírásnál. Mikor Belgiumban nemsokára egy utcai csöndháborításért pár éves börtönre ítélték, a forradalmár-híre csinálta ezt; különben is ez az egykori jó diák, ez a hivatalba vágyó, hamar nősülő ember csak a különös végzet által lett azzá, ami lett. Mikor látta, hogy kegyetlenül tréfálkozik életével az élet, lappangó, örökölt temperamentuma kitört. A Verlaine életében a legtragikusabb, hogy ő végül elvadítva arra törekedett, hogy minden rosszat elhiggyenek róla. Szerencsétlen házassága, a német–francia háború idején játszott szerepe s belső, rejtelmes meghasonlása voltak az első legnagyobb csapások. Egy ember, egy alapjában könnyes, lágy, versíró férfiú, akinek még az sem adatik meg, hogy egyetlen gyermekét, fiát, életében lássa. Azután jön egy excentrikus, furcsa poéta-gyermek, egy bolond, zseniális suhanc, aki végzete lesz. Rimbaud ez, akivel Londonba utazgat, s aki miatt a kegyetlen belga törvényszék olyan rettenetesen bánik el Verlaine-nel. Már előbb hozzászokik az alkoholhoz, a feledtetőhöz, jelen-pótlóhoz s jövő-ígérőhöz, és ezután az alkohol veszi át Verlaine sorsának intézését. Menekülni akar a sors elől, olykor előkelő társaságokba hívatja meg magát, máskor a munkában akar elmerülni s szomjúságot oltani. Kolostorba megy, tanárkodik, föl-fölcsap földmívelőnek, sőt egy időben komolyan hírbe tudja hozni magát, mint az Akadémia halhatatlan-jelöltjét. De örökségét elfogyasztja ez az ingadozó, nagyon változó élet, s végül Verlaine mámorosan összetűz öreg, jó édesanyjával is. Ekkor jön a második börtönbüntetés, azután a betegség, a kórházak, a részeg, csatangoló remeteség. Végre megéri azt, hogy az italt se bírja, s körülötte már csak züllött rajongók, ügyes számítók s rossz nők maradnak.
Ez mind igaz, de a többi, ami Verlaine-ről hírre kapott, galád, utálatos rágalom. Boldogtalan, másokért szenvedő, Istennel megbékült, mégis tiszta ember, nagy poéta volt: ez az igaz.
*
Eugène Carrière-nek nincs élettörténete: elálmodta, elfilozofálta s ezernyi vászonba földolgozta az életét. Modern evangélista volt, imádta ezt a nők által újhodó és újra újhodó emberiséget, az életet, az egész világot. Szeretett mindent, mindenkit, szerette a maga szomorúságát, talán ezt szerette legjobban – az Anyaságon kívül.
Mondják, hogy akarattal rosszul rajzolt, hogy monoton volt, s mindig egy gondolaton vagy érzésen nyargalt. De mondják mások, sokan, azt is, hogy nagysága nagyobb, mint a zenében a Wagneré, s csak még ezután érti meg a világ, ki volt Carrière? Bizonyos, hogy nagy művész volt, kívánatosan példás életű ember és keresztyén, szabad keresztyén, miként Verlaine. És itt találkoznak ők ketten: a keresztyénségben, a krisztusiasságban, életüknek altruizmusában. Verlaine nyomorultul, de generációkért és Istentől megszentelt szívvel halt meg, Carriere gondolattal s vászonnal ugyanígy apostolkodott. Csodálatosan megnyugtató, hogy ők mégis észrevették egymást, s hogy a Verlaine-portré beszélni fog sokáig és százezreknek arról, hogy az élet összehozza az egymáshoz illőket, s hogy az az élet az érdemes élet, mely a leendő életeket munkálta.
VU 1910. június 26.
Ady Endre
