53. A NAGYKÖVET ÚR
53. A NAGYKÖVET ÚR
Párizs, február 23.
Ördöngősen szerencsés diplomata ez a gróf Széchen, akitől Ausztria–Magyarország egyenesen a Vatikánt fosztotta meg, hogy általa Párizsban viseltesse képét és rangját. A Párizsban székelő nagykövetek csodálatosképpen és éppen most határozták el, hogy a jövőben az új nagykövetek nem fognak tartani bemutatkozó hűhó-estélyt. Mert így van, s így volt mindeddig Párizsban is, hogy az új nagykövetek valahogyan akként viselkedtek, mint például ha királyunk Budára érkezik. Ők, az érkezettek, nagykegyesen, ismerkedés céljából, valóságos udvari bált s fogadtatást rendeztek azok részére, akikhez és akikért ők küldettek. Ez furcsa volt már Rómában is, sőt legelőször is Rómában, ahol kétféle udvar és kétféle előkelőség van, a vatikáni és a kvirináli. Ausztria–Magyarország megboldogult nagykövete értette a módját, hogy kell Párizsban is úgy cselekedni, mint Rómában: kétféle társaságot teremteni s hajbakapatni egy vendéglátó társadalomban. Sokáig ez Párizsban sem tarthatott, ha már Rómában is vége szakadt, s a nagykövet urak talán nem egészen saját kedvükből hozták az ő határozatukat.
Ostoba és tűrhetetlen helyzet lehetett az már Párizsban, hogy a dinasztiák nagykövetei önkényesen klasszifikálták Franciaország „udvarképes”-eit. A restauráció s a császárság korából merített arisztokrata névsor volt persze nekik a kedvesebb, de viszont a hatalmas és uralkodó burzsoázia szemébe is muszáj volt port hinteniök. Ilyenformán egy-egy nagykövetségi ünnepségen egymást szemtől szemben utálhatták a Faubourg-St.-Germain előkelői s a hatalmas bugrisok. Nagyon sokszor pláne el is kerülték egymást, avagy úgy történt, hogy Ausztria-Magyarország nagykövete „véletlenül” akkor tartott estélyt, amikor a francia köztársaság elnöke. A legkékebb és legfeketébb arisztokrácia egy-két feudális állam nagykövetségeinek „udvar”-ában vitézlett, és álmodta középkori álmait. Franciaország külügyminisztere nem minden ok nélkül gondolhatott arra, hogy Ausztria–Magyarországnak a Vatikánból áthelyezett nagykövete nem fog javítani ezen az ostoba helyzeten. Végre s végül: egy – bár kényszerűen – szocializálódó polgári köztársaság immár nemigen tűrheti a királyi pásztorjátékokat. Elég baja van a maga monarchista katonáival, szélső demokratáival, pénzkirályaival s polgár-őrgrófjaival, minthogy még etikettafférokkal is tetéztesse a bajt. Bizony nem véletlen dolog az, hogy a Párizsban lakozó nagykövetek éppen gróf Széchen kinevezésekor s éppen sir Francis Bertie elnöklete alatt határozták el, hogy lemondanak császári, fogadó privilégiumukról.
Emlékeztetünk mindenkit, akit illet, hogy sir Francis Bertie VII. Edvárd királynak nagyon kedves embere s különösen Franciaország számára kellett és kiszemelt nagykövete volt. Emlékezetes szavakkal küldte őt Párizsba Párizs-imádó fejedelme: nem szabad elfelejteni, hogy Franciaország sorsát ma már nem az arisztokrata szalonokban, de a polgári egyletekben s munkáskaszinókban döntik el.
Hiszen az is igaz, hogy elványadt, megromlott, meghamisult az úgynevezett arisztokrácia itt Franciaországban, de ez még nem magyaráz meg mindent. Az igazság az, hogy: a régi szabású diplomácia ma már túlélte magát, mivel ma már nem államfők, de társadalmak intézik az országok sorsát. A Vatikán nunciusát úgy dobták ki Párizsból, mint egy neveletlen, betolakodott vendéget, s ma már a nagykövetek csak annyit számítanak Franciaországban s többé-kevésbé mindenütt, amennyit küldő társadalmaik a küldetés érdemére érdemesített társadalmaknak. Gróf Széchen hiába akarná, hogy ő is csak egy mementó-embere, sőt grófja lehessen a Maria Antoinette-et s más miegymást ma se felejtő bécsi Burgnak: kénytelen Ausztria–Magyarország nemzettársadalmait reprezentálni. A nagykövetek, követek s diplomaták alkonyatán állunk, nem messze már attól az időtől, amikor hatalmas hírlapok képviselői cserélik föl a diplomatákat, ez ócska, saját előkelőségében kimúlt népséget. Hjha, igaz, ez sok finomságot, emléket, múltat, illatot, elmés ravaszságot, művészetet, alkovszépséget stb., stb. halat meg. De hát bele kell törődni: a demokrácia, reméljük, ad majd kárpótlást bőven, s a társadalmak majdcsak meglesznek valahogyan diplomaták nélkül is.
Világ 1911. február 26.
Ady Endre
