63. UTAK ÉS CSALÓDÁSOK
63. UTAK ÉS CSALÓDÁSOK
(Firenze és a régi szemek) Igen: ez a föld s az egész látható világ arra való, hogy jöjjenek mindig új és új emberek, kik mindig és mindig újnak lássák. Firenze, a szétkürtölt tündériességű, hívó, vonzó Firenze, a régi szemek városa, de nem múzeuma a régi látásoknak, hanem kultuszhelye. Firenze azért van és él, hogy a régi szemek jussát hirdesse, a régi szemek örökéletét elhitesse, s alkalmas, mai szemeket régiekre váltson. Nemcsak Tizian[o], Raffael[lo] s mások festett, régi szemei néznek rám, s nemcsak azok szemei, akik látásukat valamikor kőbe, térbe, alakba vitték. De a bennszülött firenzeinek, csaknem mindnek, régi a szeme, régi kutatással és lobogással, s akik idegenek szerelmesek Flórencbe, szintén régi szeműek. Firenze asszonyai nem egy nagyon elkülönbözött szépségfajta, de a szemeik olyan titokzatosak és régiek, hogy meg lehet értük a szemek antikvitását szeretni. Ezekkel a régi szemekkel Flórenc valóban látható paradicsomként, melynek se hiányai, se kígyói nincsenek. A hajlamok szegény, cammogó vándorok az embergenerációkban, de a szemek ragyogó, gazdag, száguldó kéjutazók. Etruszk, görög s mindenféle szemmel volt találkozásom Firenzében, s olykor-olykor egy-egy hideg, kék szempár fagyasztott meg egy pillanatig, egy pillantással. Milyen Északról, milyen régóta, mennyit utazhatott ez a gőgös, fagyos szempár, s vajon ki fog Firenzére nézni vele ezer év múlva?
(Nagy eltökélések Róma előtt) Úgy gondolom, hogy úgyse jöhet semmi, s úgy utazom el, mintha valaki más helyett, megbízásból robotolnék le egy utat. És úgy fogadkozom mégis, mintha engem fenyegetnének szuggesztió-veszedelmek, s jó előre védekezem Róma ellen, melyhez utamat késő délutánkor szabom. Borzasztó módon ismerem, érzem az örök emberi gyöngeséget, mely énbennem fokozottan munkál: egy név, egy hagyomány, egy jelszó megbabonáz. Nos, én nem akarok még csak Goethe metódusával sem közeledni Rómához, hogy csak azt látom Rómának, amit én akarok és csak annyit. Én megyek Rómába, mert Róma kihagyása érzékenyen ütné úti programomat, de távol tartom magamtól Rómát s az elragadtatást. Egyik Róma előtt se fogok térdre esni: a Romulus és Remus előtt már kétségtelenül régi Róma előtt sem. De a rómaiak urbsa előtt, Krisztus felekezetének bölcsője előtt, a pápák világmámorító, trónos székhelye előtt sem. Eldobom ezennel öt-hat Róma legendáját, a maiét is, vágyom arra a shakespeare-ien durva szerepre, hogy Róma nekem csak egy vasúti állomás s néhány napos megpihenőhely. De ahogy közeledik késlekedő expresszünk, ahogy játszom elmémben a vakmerő, kigondolt, elszánt komédiáspózzal, már megremegek. Már csak beismerni nem tudok, de mindent tudok már: egy szegény, meghasonlott ember érkezik nemsokára Rómába, hogy hódoljon minden zarándoknál hódolóbban. Szóval: harmónia ígérkezik valaki számára, akit nem tudott még egy napra megnyugtatni az, hogy a világ, az élet harmóniáját hiába keresi.
(Róma és az első csodálkozások) Az a késő és késett este, melyben engem Róma fogadott, nem jelentett többet, mint egy agyonfáradt embernek hotelkeresését. Később, a virradó s jövendő napon kissé pihentebben s gúnyosan tettem meg legelső tájékoztató útamat. „Nem érzem – szóltam ravasz gőggel a Rómában élő és Rómával élő barátomhoz, aki kalauzolt, s akinél alig ismerek tisztább és művészibb ízlésű magyar embert –, nem érzem Rómát.” De éreztem már jóval előbb, éreztem tegnap, és éreztem mindig, hacsak, ha nem akkor, amikor gyönge, fantáziátlan professzoraim lelketlen leckéket tartottak róla. Nem igaz semmi sem, a Goethe igazsága sem: ebben a városban van elrombolva, elépítve és fölépítve minden, amiből a mi lelkünk összerakodik. És egyszer Rómára nézve, egy magas, utas dombról szinte meakulpázva, vallottam be suttogva magamnak: „A Múlt egy nagy rejtelem, s a Jövendő is az, de a Múlthoz és a Jövendőhöz gyönyörű jogunk, sőt tudományunk is van már. Ez a tudomány nem biztos, de a Jelen még bizonytalanabb – ismeretlenebb, mint akármi, tehát a mi életünk, az egyéni. Aki a Jelent vígan éli, boldog, de korlátolt ember, mert a korláttalan ember a Múltat s a Jövendőt szereti. És mert egyformán nem tudunk biztosat egyikről sem, az az igazi ember, aki a Múltat és a Jövendőt egyformán szereti.”
Világ 1911. augusztus 6.
Ady Endre
