68. AZ ŐSZI MÜNCHEN
68. AZ ŐSZI MÜNCHEN
Szép az őszi München s a müncheni ősz, s szeretnivalók és boldogak azok a nagyvárosok, melyeket az ősz csak szépítni tud. Az őszi Budapest se csúnya, Párizs szomorú, Bécs tarlószerű, London ködös, Berlin fázós, Róma bús, de München, az őszi München olyan, mint egy édes terhű, csillogó, drága s mégis hétköznapi korona Germánia fején.
Már láttuk Münchent október legelején lucskosan, behavazottan, de akkor is szép volt, akkor is „kék város” volt, a megbékülésnek és minden romantikának városa. Pedig ma már rosszak hozzánk, csatangoló, világjáró emberekhez a nagy város-stációk: nem állandók, nem hűségesek, nem várakozók, hanem újra és újra megváltoznak.
Aki például hat esztendővel ezelőtt látta Münchent, keserves bajjal, nehezen ismerne rá: a „kék város” stílusosan kék guillotine-jei, a merész villamoskocsik megsokasodtak. De mindennél jobban fölzavarta, kavarta Münchent az automobilok hencegő, csörtető, rohanó raja, és München mégiscsak München maradt.
Valahogyan mintha minden utca-ajakával bocsánatot akarna kérni München az ő visszazarándokolt, régi híveitől, és sajnáltatni is tudja magát. Gyámoltalanul, idétlenül, reszketve tűri ezt a lelkétől idegen, ördöngős, zajos sürgést-forgást, mely valóban sehol sem olyan illetlen és tervtelen, mint Münchenben.
*
Mondják, hogy az udvar, a hercegi család csak majd késő ősszel tér Münchenbe, de München kedves és nem túlságosan jobbágyi viszonyban él a királyi házzal. Szeretik egymást, de talán éppen szeretetből nem szokásuk egymást szeretet-komédiákkal agyonuntatni: kényelmesen, gyöngéden élnek együtt. Münchenben egy amerikai pénzkirály, egy nagy nevű professzor avagy egy híres, nevezetes művész állandóan s inkább személyi hír a bajorosan józan és komoly hírlapok számára, mint a királyi család tagjai.
München soha sincs pongyolában, de feszes, előírt, udvari estélyruhában sincs: Münchennek mindig szezonja van, s idegen, hű barátai egyik Szilveszter-naptól a másikig folytonosan jönnek. Nem mondjuk, hogy pazar vendéglátó, dáridós gazda Bajorország fővárosa, de éhen sohse marad ott az ember, s valami új csemege is mindig kínálkozik. Ünnep, tárlat, színház, hangverseny, mindig valami új, talán nem világraszóló, de sohase csalódás-okozó.
Különös, hogy a békesség, okosság és gazdálkodás e szép, típusos városában virágozhatott ki Lajos király által egykoron a betelhetetlenség, különösség tébolyos, átkos, szép virága.
*
Az őszi München színházai pihenni szoktak, mert a színházas München a legforróbb nyarat s legigazabb telet kedveli, s ilyenkor, ősszel, csak éppen hogy nem alszik. Itt a próbákat nélkülözni tudó Lohengrin, ott kedvetlen kísérlet egy bukott Hauptmann-darabbal, emitt bécsi operett, amott vásári játék-stílusú komédia.
Azután még mindig nyomorgatja Münchent a Reinhardt agyonrendezett, triviális, rossz, de érdekes Offenbach-előadása és a kabaré. Münchenben most megint mintha ifjulni készülne ez az olyan fiatal s máris olyan sokszor elaggult színpadféle: érzelmesek, finomak a müncheni kabarék.
És hogyan, milyen fájdalmas pompával illik az őszi Münchenhez egy-egy új, Heine-szerű nóta, mikor tépik a színpadon a virágokat, s a portás bejön és megsúgja: kocsi kell, mert sötét van, és hideg eső esik.
